Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)

1875-09-18 / 213. szám

den neme fáról-fára, galyról-galyra kapaszkodik, min­denütt zavart okozva s mindent beszőve, hálózva, egyszersmind a talajt legjobb erejétől megfosztva. Sem a görcsös cser, sem a komor babér- és hatalmas bükkfa avagy a szende myrthus nem képesek e buja paraziták öleléseiből kibontakozni. "Zűrzavaros össze­visszaság uralg itt; kölcsönös tolongás és elnyomás ; a legnemesebb erők sikertelenül való elfecsérlése, úgyhogy tömérdek fa vész ki idő előtt, elődi környe­zete által meggyilkolva. Csak nagyritkán lép emberi láb e járatlan, roppant erdőségek belsejébe, hol nappal nem lehet egyebet hallani, mint a madarak csevegését, énekét és károgását, míg éjjel a sakálok serege hallatja fülsértő üvöltését. Az ember itt még nem fékezte meg a te■ mé­szetet, melynek adományát még nem volt képes ja­vára értékesíteni. A keleti tunyaságon kívül szá­mos ok járult ahhoz, hogy a partvidékek lakóinak csak nagyon ritkán lehetett több évet egymás után békében tölteni el. Történetünk csak az idegen hódí­tók neveivel jó kapcsolatba, kiknek ők, amennyire a múltakba visszatekinthetünk, mindig alájuk voltak vetve. Ennélfogva a nép, legszerencsésebb természeti helyzete mellett is, soha önálló erőkifejlesztésre nem vergődhetett. A most törökök és oroszok közt megoszlott földrész, mely eredetileg Guriához tartozott, s melyet ősrégi időben Aethiopia név alatt ismertek, később az uralkodó Kolchis papi rendről s utójára a laziai néptörzsről Laziának vagy Lazikának lett elnevezve. Guriának sugár, gyönyörű termetű, feketeszemű leányai régtől fogva híresek voltak szépségükért s a török uralom alatt, a cserkesznők mellett, mindig ők voltak a szambuli nagyúri háremnek legbecsesebb gyöngyei. Mióta az utósó önállóan uralkodott Guriel Ma­rina — 1810-ben — az oroszoknak magát megadni kényszerűlt, Guria leányait nem volt szabad többé Törökországba szállítani s eladni; azonban e régi rosz szokás még folyvást fönmaradt, habár korlátol­tabb mérvben, Potitól vagy St. Nicolaustól Trape­­zuntig csak egy rövid ugrás az evezésben jártas hajó­soknak. Egyetlen és elégséges, hogy kedvező széllel a görögparti hajósok könnyű, csőralakúlag hegyezett hajóin a rövid tengeri utat meg lehessen tenni. Csinos leánykákban pedig, kik ily kalandos utakra elszánják magukat, mai napság sincs hiány. Ősrégi szokás szentesíté azt meg, hogy a sze­gény guriaiak legszebb leányai, habár ezek keresz­tyének, valamelyik török főúr háremében keressék szerencséjüket. A szultán háremébe jutni legfőbb tö­rekvésük. Némelyek, midőn arcuk rózsái elvirultak, s a nagyimnak, — kinek tulajdonait képezték — ke­gyét elvesztették, kincsekkel megrakodva tértek vissza hazájukba, hogy ott, hátralevő napjaikat mint tisztes matrónák végezzék be s a serdülő szüzeknek, kiket otthon ragyogó sors nem kecsegtet, csábító példákal szolgáljanak. Csak kénytelen-kelletlen tűrték a könnyen élő guriaiak az oroszok jármát, dacára a keresztyéni hit­rokonságnak, s a török háború alatt s még később is, több rendbeli szerencsétlen kísérletet tettek, hogy ősrégi uralkodóházukat — melynek törzsfája Aeetes királyig vezethető vissza, — ismét a trónra emel­hessék. E szerencsétlen kísérletek utósójának Kotzebue tábornok — az író egyik fia — vetett véget, ki azon­ban oly nagy kiméletességgel járt el küldetésében, hogy e szeretetreméltó népecske — mely már rette­gett, hogy az orosz sereg teljesen semmivé teszi s kiirtja őket vagy legalább is Szibériába küldi, — kö­telességének tartá az emberies hóditó iránt oly mó­don tüntetni ki háláját, mely érzületének őszintesége fölött semmi kétséget ne hagyjon fönt. A tartomány legelőbb kelő, legidősebb és leg­­bölcsebb férfiai több ízben tartottak tehát taná­csot arra nézve, mi lenne a legméltóbb ajándék, me­lyet az orosz tábornoknak Guria hálajelül adhatna szelíd bánásmódjáért, melyet a legyőzöttek iránt ta­núsított. Egyik azt tanácsolta, hogy egy drágakövekkel ékített kardot ajándékozzanak; a másik, hogy egy pompásan fölszerelt nemes vérlovat, a harmadik pe­dig egy arany borostyánkoszorút, javait ; de mindez átalános helyeslésre nem talált. Csak midőn végre a mindnyájuk közt legöregebb és legbölcsebb szólalt föl, jött létre a teljes egyetértés. — Az én nézetem, — szólt az aggastyán — ez: minden ajándéknak olyannak kell lenni, mely erede­tére emlékeztessen, ha azt akarjuk, hogy az az elfo­gadóra nézve örvendetessé, megtisztelővé váljék. A fris forrásból nem merítünk aranyat, csupán vizet. Az énekestől dalt várunk, a paptól áldást, a lóidomítótól paripát, a fegyverkovácstól éles vasat s a kertésztől virágbokrétát. Nos, a mi országunknak, mi a legfőbb java, kincse? Én azt hiszem, leányaink szépsége. E leányokat Szambulban a­­világ gyöngyei­­nek neve­zik. E szerint tehát keressük ki e gyöngyök legszeb­­bikét s ajánljuk fel azt az orosz fővezérnek. Átalános helyeslés nyilvánult e beszédre. Aztán a gyülekezet egyik tagja igy szólt: — A legszebbnek, legméltóbbnak föltalálása végett nem szükséges soká keresgélnünk. Ott van Thamar, Arguri leánya! Ismét átalános helyeslés. — Csakhogy az áldozatnak önkénytesnek kell­­ lennie, hogy meglegyen a becse, — szólalt meg egy másik, — és én nem hiszem, hogy a büszke Thamar erre eltökélné magát. Ő a legfényesebb ígéreteket, ke­­csegtetéseket visszautasítá, melyeket Stambulból tet­tek neki, holott szépsége a szultánt is csakhamar el­bájolta volna. Ő minden hivogatást visszautasított; nekivaló férfi nem termett még eddig. — Ugyde ő szereti hazáját s ezért meghozza az áldozatot! Én ismerem gyermekemet! — szólt büsz­kén, fölemelt fővel Arguri, Thamar atyja. Mindnyájan meghajoltak e szavakra s újra a legidősebb férfi vevén át a szót, következően be­szélt : — Én is Argurinak a véleményében osztozom s azt tanácsolom, hogy azonnal keressük fel az ő haj­lékát s közöljük Thamarral e mi határozatunkat. A mi az ő teljes fölcicomázását illeti, az majd asszo­nyainknak a teendője lesz. * A büszke Thamar azonnal fölfogta a neki szánt kitüntetés horderejét s rögtön késznek nyilatkozott a hazának üdvéért a kívánt áldozatot meghozni. Valamennyi nő igyekezett a kiválasztott hölgy­nek drága ajándékokkal kedveskedni, mire nézve a legérdekesebb csecsebecséket szedték elé, hogy azok­kal Thamart méltóan földiszitsék az ünnepélyes me­netre. Megtörösztötték, illatos kenőcsökkel kenték be s földisziték mint egy királynőt. Aztán aranynyal hímzett bíbor térítővel födött hófehér lóra emelték a leányt s egész diszkiséret követte őt Kutaisba, Medea régi hazájába, hol az orosz vezér székelt. Ez nem kissé volt meglepetve Guria nemes lovagjainak diszcsapata s az igéző szűz bájos jelensége által, kit neki bálaáldozat gyanánt ajánlottak föl. Kotzebue tábornok azonban csak nem rég kelt egybe egy Manteuffel grófhölgygyel s nem érzett hajla­mot, hogy boldog házasságát a szép Thamarral meg­zavartassa. Annálfogva a legnyájasabb hangon vissza is utasítá legott a neki szánt hálaáldozatot, kinyilat­koztatva, hogy a küldöttség által kifejezett jóérzület neki elegendő jutalom. A büszke Thamar pedig, ki még egyetlenegy férfi iránt sem tanúsított soha semmiféle kegyet, vi­­gasztalhatlanná vált e visszautasítás miatt. A tábor­nok lábaihoz borúit s­esengve kérte, hogy tartsa meg őt rabnő gyanánt. A tábornok átadta őt neje gondviselése alá, ki megszánván a szegény gyermeket, megértető vele las­­san kint, miért nem fogadhat el férje ily áldozatot. Ekkér a szép Thamart nagy becsülettel s dí­szes kísérettel szállíták vissza szülőhelyére, hol őt mint valamely szentet fogadták, de soha szivéből el nem űzheték ama keserűséget, melyet neki az orosz fővezér által tanúsított mellőztetés okozott. A rovarok anyai gondoskodásáról. A természet minden állatba beolta az anyai szeretetet, ivadékának jövőjéről való gondoskodást. Ezek magasztos nyilatkozataival egyaránt találko­zunk nemcsak a felsőbbrendű állatoknál, hanem még a legcsekélyebb, figyelemre alig méltatott lények­nél is. Pedig nagy a különbség a felsőbbrendű állatok szülői és egy rovaranya közt. Mert míg az emlősök nősténye önmagában őrzi drága szülöttjét, önnön me­legével ápolja és szerelmével táplálja, addig a rovar­anya e szerencsében nem részesül; neki a természet­ben egy más lényt, valamely állatot, fát, virágot, gyü­mölcsöt vagy magát az anyaföldet kell megbíznia, hogy folytassa anyaiságát. Valóban csak kevés, igen kevés rovar láthatja gyermekét, legalább nem, telje­sen kinőtt állapotban , s mégis ezek anyai szeretete, gondoskodása és előrelátása ivadékaik jövőjéről oly nagyszerű, annyira lelket emelő, hogy e tekintetben a többi állatosztály fölött mintegy kimagaslanak. A mindennapi tapasztalás igazolta állításunk bebizonyítására, a sok közül jelen alkalommal két kis állatot, egy bogarat és egy méh­et kívánunk bemu­tatni, mint kitűnő példányait az anyai szeretet szülte gondoskodás és előrelátásnak. Van egy 12—18 m. m­. hosszú fekete bogár, a végén csonkított szárnyfedőin azaz tőhelyein két-két narancssárga zikzakos szalaggal, miáltal az egész bo­gár felül sárgafekete szinti. Testének második része azaz torja meglehetősen lapos, fényes fekete, oldalain elkerített, elől hátrafelé álló aranyos fodorral. Fekete fején van 11 szülékből álló csápja, lemezes sárga bun­kóval. Lábai feketék, erősek, a hátsó lábszárak na­gyon görbék. A bogár alsó része fekete, mellén, pot-i rokjának oldalszélei és végén s lábai aranysárga sző­­rözettel. — Ez ruházata a temető dögésznek (Necro­­phorus vespillo Linn.) melyről szólani akarunk. E kis állatnak, mint közegésségü­gyi őrnek, ren­deltetése az, hogy az apróbb állatok , egerek, pat­kányok, vakondokok, madarak, békák, gyíkok tete­meit eltemesse. Melyik nagyobb állat gondolna azzal, hogy eme holtak tisztességes eltakarításban részesül­jenek, ha nem volna a természettől egy kis állat erre utalva ? Erős, köpcös testalkatuk s a nagy izomerejük nekik e tekintetben igen jó szolgálatot tesz, mert kö­zülök csupán egy állat magában képes valamely élettelen egeret vagy békát tovaráncigálni. Mind­azonáltal egy csak ritkán vállalja ezt magára, hanem rögtön értesíti távol időző társait, ha ezek igen finom szaglószerüktől vezettetve, a hullánál még meg nem jelentek volna. Ezután együttesen a munkához fognak. Érdekes egy ily temetésnek szemtanúja lenni, melynél vérrokonok és barátok nincsenek jelen, ha­nem csupán csak a sirásók , maguk a bogarak, s leg­feljebb még a kis pacsirta, mely a halott fölött a búcsúztató dalt énekli el. De lássuk őket munkájukban. Legelébb is a holttestet minden oldalról körüllépegetik, mintha mértéket akarnának venni a sirhoz. Majd a földet vizsgálják meg, vajjon alkalmas-e az ? Ha ez is már megtörtént, akkor a holttest alá mennek, hasaikkal fölemelik azt s alóla a földet mellső lábaikkal elka­parják. Ekként sülyed a holttest súlyánál fogva min­dig mélyebbre a sírba. De ha valahol akadályra ta­lálnak, vagy a test nem egyformán sülyed, akkor egyik vagy másik sirásó a felszínre jön, fejét és csápjait a magasba emeli, mintha gondolkoznék, hogy mit kell­­ tenni. Nemsokára elősietnek társai is, s együtte­­­­sen elhatározzák, hogy a test részére más alkalmasb­b helyet kell keresni, hol a talaj nem oly kemény vagy köves. Aztán elkezdik hengergetni és vonszolni a testet mindaddig, míg alkalmas helyre találnak, s ott­­ elsülyeszthetik. Egykor valaki a fonal egyik végére egy éllette­­len vakondokat kötött, a másik végére pedig egy bo­tot, melyet a földbe szúrt. Nem sokára jöttek a dögé­­szek és munkához fogtak. Mivel azonban észrevették, hogy az aláásás hiábavaló munka, mert a hulla sülyedni nem akar, tanácskoztak, mit tevők legyenek e velük bizonyára első ízben történő esetben ? A dolog nyitját csakhamar megtalálták, nem a holt­testet, hanem a botot vették támadóba, körülötte od­dig túrtak, mig az ledőlt s akkint a holttestet elte­methették. Alig hihető, hogy mily rövid idő alatt képesek ez apró állatok munkájukat elvégezni, pedig puha földben a hullát egy fél, sőt egy egész lábnyi mélyre is elsülyesztik. Egykor a berlini növénykert tisztje és jeles botanikus . Gleditsch a temető­ségészek életé­nek tanulmányozásával foglalkozva azt észlelte, hogy ötven nap alatt négy állat két vakondokat, négy bé­kát, három kis madarat, két szöcskét, két halat, egy halnak kelrészeit és két darab marhamájat, összesen tehát tizenhat darabot temetett el. Egy másik kísér­letnél egyetlen bogár egy vakondokot két nap alatt ásott el, mely pedig nálánál negyvenszer nagyobb és nehezebb volt. Mindez ivadékaik jövőjének biztosítása tekin­tetéből, az anyai szeretetből történik. Mert párzás után a nőstények csakhamar ismét a sírba vissza­másznak és hosszas kerek fehér petéiket a holttestbe helyezik. A petékből már tizennégy nap múlva szür­­késfehér, veressárga foltokkal tarkázott álcák kelnek ki, melyek az elásott holttestből élnek. Később több­ 950

Next