Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-18 / 213. szám
den neme fáról-fára, galyról-galyra kapaszkodik, mindenütt zavart okozva s mindent beszőve, hálózva, egyszersmind a talajt legjobb erejétől megfosztva. Sem a görcsös cser, sem a komor babér- és hatalmas bükkfa avagy a szende myrthus nem képesek e buja paraziták öleléseiből kibontakozni. "Zűrzavaros összevisszaság uralg itt; kölcsönös tolongás és elnyomás ; a legnemesebb erők sikertelenül való elfecsérlése, úgyhogy tömérdek fa vész ki idő előtt, elődi környezete által meggyilkolva. Csak nagyritkán lép emberi láb e járatlan, roppant erdőségek belsejébe, hol nappal nem lehet egyebet hallani, mint a madarak csevegését, énekét és károgását, míg éjjel a sakálok serege hallatja fülsértő üvöltését. Az ember itt még nem fékezte meg a te■ mészetet, melynek adományát még nem volt képes javára értékesíteni. A keleti tunyaságon kívül számos ok járult ahhoz, hogy a partvidékek lakóinak csak nagyon ritkán lehetett több évet egymás után békében tölteni el. Történetünk csak az idegen hódítók neveivel jó kapcsolatba, kiknek ők, amennyire a múltakba visszatekinthetünk, mindig alájuk voltak vetve. Ennélfogva a nép, legszerencsésebb természeti helyzete mellett is, soha önálló erőkifejlesztésre nem vergődhetett. A most törökök és oroszok közt megoszlott földrész, mely eredetileg Guriához tartozott, s melyet ősrégi időben Aethiopia név alatt ismertek, később az uralkodó Kolchis papi rendről s utójára a laziai néptörzsről Laziának vagy Lazikának lett elnevezve. Guriának sugár, gyönyörű termetű, feketeszemű leányai régtől fogva híresek voltak szépségükért s a török uralom alatt, a cserkesznők mellett, mindig ők voltak a szambuli nagyúri háremnek legbecsesebb gyöngyei. Mióta az utósó önállóan uralkodott Guriel Marina — 1810-ben — az oroszoknak magát megadni kényszerűlt, Guria leányait nem volt szabad többé Törökországba szállítani s eladni; azonban e régi rosz szokás még folyvást fönmaradt, habár korlátoltabb mérvben, Potitól vagy St. Nicolaustól Trapezuntig csak egy rövid ugrás az evezésben jártas hajósoknak. Egyetlen és elégséges, hogy kedvező széllel a görögparti hajósok könnyű, csőralakúlag hegyezett hajóin a rövid tengeri utat meg lehessen tenni. Csinos leánykákban pedig, kik ily kalandos utakra elszánják magukat, mai napság sincs hiány. Ősrégi szokás szentesíté azt meg, hogy a szegény guriaiak legszebb leányai, habár ezek keresztyének, valamelyik török főúr háremében keressék szerencséjüket. A szultán háremébe jutni legfőbb törekvésük. Némelyek, midőn arcuk rózsái elvirultak, s a nagyimnak, — kinek tulajdonait képezték — kegyét elvesztették, kincsekkel megrakodva tértek vissza hazájukba, hogy ott, hátralevő napjaikat mint tisztes matrónák végezzék be s a serdülő szüzeknek, kiket otthon ragyogó sors nem kecsegtet, csábító példákal szolgáljanak. Csak kénytelen-kelletlen tűrték a könnyen élő guriaiak az oroszok jármát, dacára a keresztyéni hitrokonságnak, s a török háború alatt s még később is, több rendbeli szerencsétlen kísérletet tettek, hogy ősrégi uralkodóházukat — melynek törzsfája Aeetes királyig vezethető vissza, — ismét a trónra emelhessék. E szerencsétlen kísérletek utósójának Kotzebue tábornok — az író egyik fia — vetett véget, ki azonban oly nagy kiméletességgel járt el küldetésében, hogy e szeretetreméltó népecske — mely már rettegett, hogy az orosz sereg teljesen semmivé teszi s kiirtja őket vagy legalább is Szibériába küldi, — kötelességének tartá az emberies hóditó iránt oly módon tüntetni ki háláját, mely érzületének őszintesége fölött semmi kétséget ne hagyjon fönt. A tartomány legelőbb kelő, legidősebb és legbölcsebb férfiai több ízben tartottak tehát tanácsot arra nézve, mi lenne a legméltóbb ajándék, melyet az orosz tábornoknak Guria hálajelül adhatna szelíd bánásmódjáért, melyet a legyőzöttek iránt tanúsított. Egyik azt tanácsolta, hogy egy drágakövekkel ékített kardot ajándékozzanak; a másik, hogy egy pompásan fölszerelt nemes vérlovat, a harmadik pedig egy arany borostyánkoszorút, javait ; de mindez átalános helyeslésre nem talált. Csak midőn végre a mindnyájuk közt legöregebb és legbölcsebb szólalt föl, jött létre a teljes egyetértés. — Az én nézetem, — szólt az aggastyán — ez: minden ajándéknak olyannak kell lenni, mely eredetére emlékeztessen, ha azt akarjuk, hogy az az elfogadóra nézve örvendetessé, megtisztelővé váljék. A fris forrásból nem merítünk aranyat, csupán vizet. Az énekestől dalt várunk, a paptól áldást, a lóidomítótól paripát, a fegyverkovácstól éles vasat s a kertésztől virágbokrétát. Nos, a mi országunknak, mi a legfőbb java, kincse? Én azt hiszem, leányaink szépsége. E leányokat Szambulban avilág gyöngyeinek nevezik. E szerint tehát keressük ki e gyöngyök legszebbikét s ajánljuk fel azt az orosz fővezérnek. Átalános helyeslés nyilvánult e beszédre. Aztán a gyülekezet egyik tagja igy szólt: — A legszebbnek, legméltóbbnak föltalálása végett nem szükséges soká keresgélnünk. Ott van Thamar, Arguri leánya! Ismét átalános helyeslés. — Csakhogy az áldozatnak önkénytesnek kell lennie, hogy meglegyen a becse, — szólalt meg egy másik, — és én nem hiszem, hogy a büszke Thamar erre eltökélné magát. Ő a legfényesebb ígéreteket, kecsegtetéseket visszautasítá, melyeket Stambulból tettek neki, holott szépsége a szultánt is csakhamar elbájolta volna. Ő minden hivogatást visszautasított; nekivaló férfi nem termett még eddig. — Ugyde ő szereti hazáját s ezért meghozza az áldozatot! Én ismerem gyermekemet! — szólt büszkén, fölemelt fővel Arguri, Thamar atyja. Mindnyájan meghajoltak e szavakra s újra a legidősebb férfi vevén át a szót, következően beszélt : — Én is Argurinak a véleményében osztozom s azt tanácsolom, hogy azonnal keressük fel az ő hajlékát s közöljük Thamarral e mi határozatunkat. A mi az ő teljes fölcicomázását illeti, az majd asszonyainknak a teendője lesz. * A büszke Thamar azonnal fölfogta a neki szánt kitüntetés horderejét s rögtön késznek nyilatkozott a hazának üdvéért a kívánt áldozatot meghozni. Valamennyi nő igyekezett a kiválasztott hölgynek drága ajándékokkal kedveskedni, mire nézve a legérdekesebb csecsebecséket szedték elé, hogy azokkal Thamart méltóan földiszitsék az ünnepélyes menetre. Megtörösztötték, illatos kenőcsökkel kenték be s földisziték mint egy királynőt. Aztán aranynyal hímzett bíbor térítővel födött hófehér lóra emelték a leányt s egész diszkiséret követte őt Kutaisba, Medea régi hazájába, hol az orosz vezér székelt. Ez nem kissé volt meglepetve Guria nemes lovagjainak diszcsapata s az igéző szűz bájos jelensége által, kit neki bálaáldozat gyanánt ajánlottak föl. Kotzebue tábornok azonban csak nem rég kelt egybe egy Manteuffel grófhölgygyel s nem érzett hajlamot, hogy boldog házasságát a szép Thamarral megzavartassa. Annálfogva a legnyájasabb hangon vissza is utasítá legott a neki szánt hálaáldozatot, kinyilatkoztatva, hogy a küldöttség által kifejezett jóérzület neki elegendő jutalom. A büszke Thamar pedig, ki még egyetlenegy férfi iránt sem tanúsított soha semmiféle kegyet, vigasztalhatlanná vált e visszautasítás miatt. A tábornok lábaihoz borúit sesengve kérte, hogy tartsa meg őt rabnő gyanánt. A tábornok átadta őt neje gondviselése alá, ki megszánván a szegény gyermeket, megértető vele lassan kint, miért nem fogadhat el férje ily áldozatot. Ekkér a szép Thamart nagy becsülettel s díszes kísérettel szállíták vissza szülőhelyére, hol őt mint valamely szentet fogadták, de soha szivéből el nem űzheték ama keserűséget, melyet neki az orosz fővezér által tanúsított mellőztetés okozott. A rovarok anyai gondoskodásáról. A természet minden állatba beolta az anyai szeretetet, ivadékának jövőjéről való gondoskodást. Ezek magasztos nyilatkozataival egyaránt találkozunk nemcsak a felsőbbrendű állatoknál, hanem még a legcsekélyebb, figyelemre alig méltatott lényeknél is. Pedig nagy a különbség a felsőbbrendű állatok szülői és egy rovaranya közt. Mert míg az emlősök nősténye önmagában őrzi drága szülöttjét, önnön melegével ápolja és szerelmével táplálja, addig a rovaranya e szerencsében nem részesül; neki a természetben egy más lényt, valamely állatot, fát, virágot, gyümölcsöt vagy magát az anyaföldet kell megbíznia, hogy folytassa anyaiságát. Valóban csak kevés, igen kevés rovar láthatja gyermekét, legalább nem, teljesen kinőtt állapotban , s mégis ezek anyai szeretete, gondoskodása és előrelátása ivadékaik jövőjéről oly nagyszerű, annyira lelket emelő, hogy e tekintetben a többi állatosztály fölött mintegy kimagaslanak. A mindennapi tapasztalás igazolta állításunk bebizonyítására, a sok közül jelen alkalommal két kis állatot, egy bogarat és egy méhet kívánunk bemutatni, mint kitűnő példányait az anyai szeretet szülte gondoskodás és előrelátásnak. Van egy 12—18 m. m. hosszú fekete bogár, a végén csonkított szárnyfedőin azaz tőhelyein két-két narancssárga zikzakos szalaggal, miáltal az egész bogár felül sárgafekete szinti. Testének második része azaz torja meglehetősen lapos, fényes fekete, oldalain elkerített, elől hátrafelé álló aranyos fodorral. Fekete fején van 11 szülékből álló csápja, lemezes sárga bunkóval. Lábai feketék, erősek, a hátsó lábszárak nagyon görbék. A bogár alsó része fekete, mellén, pot-i rokjának oldalszélei és végén s lábai aranysárga szőrözettel. — Ez ruházata a temető dögésznek (Necrophorus vespillo Linn.) melyről szólani akarunk. E kis állatnak, mint közegésségügyi őrnek, rendeltetése az, hogy az apróbb állatok , egerek, patkányok, vakondokok, madarak, békák, gyíkok tetemeit eltemesse. Melyik nagyobb állat gondolna azzal, hogy eme holtak tisztességes eltakarításban részesüljenek, ha nem volna a természettől egy kis állat erre utalva ? Erős, köpcös testalkatuk s a nagy izomerejük nekik e tekintetben igen jó szolgálatot tesz, mert közülök csupán egy állat magában képes valamely élettelen egeret vagy békát tovaráncigálni. Mindazonáltal egy csak ritkán vállalja ezt magára, hanem rögtön értesíti távol időző társait, ha ezek igen finom szaglószerüktől vezettetve, a hullánál még meg nem jelentek volna. Ezután együttesen a munkához fognak. Érdekes egy ily temetésnek szemtanúja lenni, melynél vérrokonok és barátok nincsenek jelen, hanem csupán csak a sirásók , maguk a bogarak, s legfeljebb még a kis pacsirta, mely a halott fölött a búcsúztató dalt énekli el. De lássuk őket munkájukban. Legelébb is a holttestet minden oldalról körüllépegetik, mintha mértéket akarnának venni a sirhoz. Majd a földet vizsgálják meg, vajjon alkalmas-e az ? Ha ez is már megtörtént, akkor a holttest alá mennek, hasaikkal fölemelik azt s alóla a földet mellső lábaikkal elkaparják. Ekként sülyed a holttest súlyánál fogva mindig mélyebbre a sírba. De ha valahol akadályra találnak, vagy a test nem egyformán sülyed, akkor egyik vagy másik sirásó a felszínre jön, fejét és csápjait a magasba emeli, mintha gondolkoznék, hogy mit kell tenni. Nemsokára elősietnek társai is, s együttesen elhatározzák, hogy a test részére más alkalmasbb helyet kell keresni, hol a talaj nem oly kemény vagy köves. Aztán elkezdik hengergetni és vonszolni a testet mindaddig, míg alkalmas helyre találnak, s ott elsülyeszthetik. Egykor valaki a fonal egyik végére egy éllettelen vakondokat kötött, a másik végére pedig egy botot, melyet a földbe szúrt. Nem sokára jöttek a dögészek és munkához fogtak. Mivel azonban észrevették, hogy az aláásás hiábavaló munka, mert a hulla sülyedni nem akar, tanácskoztak, mit tevők legyenek e velük bizonyára első ízben történő esetben ? A dolog nyitját csakhamar megtalálták, nem a holttestet, hanem a botot vették támadóba, körülötte oddig túrtak, mig az ledőlt s akkint a holttestet eltemethették. Alig hihető, hogy mily rövid idő alatt képesek ez apró állatok munkájukat elvégezni, pedig puha földben a hullát egy fél, sőt egy egész lábnyi mélyre is elsülyesztik. Egykor a berlini növénykert tisztje és jeles botanikus . Gleditsch a temetőségészek életének tanulmányozásával foglalkozva azt észlelte, hogy ötven nap alatt négy állat két vakondokat, négy békát, három kis madarat, két szöcskét, két halat, egy halnak kelrészeit és két darab marhamájat, összesen tehát tizenhat darabot temetett el. Egy másik kísérletnél egyetlen bogár egy vakondokot két nap alatt ásott el, mely pedig nálánál negyvenszer nagyobb és nehezebb volt. Mindez ivadékaik jövőjének biztosítása tekintetéből, az anyai szeretetből történik. Mert párzás után a nőstények csakhamar ismét a sírba visszamásznak és hosszas kerek fehér petéiket a holttestbe helyezik. A petékből már tizennégy nap múlva szürkésfehér, veressárga foltokkal tarkázott álcák kelnek ki, melyek az elásott holttestből élnek. Később több 950