Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-19 / 214. szám
.Vasárnap, 1875. szeptember 19. 214. szám Tizenkettedik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt Negyedévre...........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« Dalok a kertről. .. Mindhiába égek érted, Te nem gyulladsz soha lángra. Dalom, könyem, epedésem — Jól tudom, hogy mindhiába ! Lelked’ egykor, szép tavaszszal Nyitva, védtelen találták : Hamut szórtak lángjaira, Megrabolták fényes álmát. Virágos kert volt a szived, Sok szép virág nyillott benne — Csodálatos színt ragyogva, Gazdag illatot lehelve. Szép tavaszszal, kora bútól Elhervadtak a virágok, A kert tarlott, sivatag lett S én most — puszta kertben járok. .. Hervadó kert lett világom, Álomképem , csüggedt lombok. Soh’se leszek többé vidám, Soh’se leszek többé boldog! Fáj tudnom, hogy másnak itten Rózsa virult minden ágon, S én, ki életemet hoztam, Csak a bút, a gyászt találom. Úgy szeretnék leborulni E szomorú kert ölére És zokogni hosszan, némán, Szerelemtől, bútól égve! A kinek e kert virágzott: Siratatlan odahagyta S kit csak hervadt lombja csókol: Oh nézd ! lehull, — megsiratja. Endrődi Sándor: A rabszolga. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Akkor látta csak igazán özvegy Kis Ferencné, hogy milyen szenvedélyes, heves természet rejlik a kis leányban s hogy mennyire szereti Benőt. A jó asszony sokat mosolygott e jeleneten, valahányszor később eszébe jutott. — Hát aztán szeretnél-e Benőnek a felesége lenni, Dinikém ? — Szeretnék, — szólt a kis leány. — Az isten meg fog áldani mindkettőtöket! — szólt a lágyszivű asszony. S örömkönyeket sirt. Nem érte föl észszel szegény, hogy az elkényeztetett gyermek feleletében mennyi az önzés, sem azt, hogy e szenvedélyes természethez mennyire nem illik az a csöndes, szelídkedélyű fiú, az a mélyérzésű, de erélytelen, gyönge jellem, mely nem bír ellenállni a szeretett leány semminemű szeszélyes akaratának. Gyermekek voltak még mindketten, de magukon viselték már jövendő sorsuk bélyegét. Mintha homlokukra lett volna írva; az egyiknek, hogy : »te leszesz az úrnő« s a másiknak : »te a szolga.« És özvegy Kis Ferencné sokkal gyöngébb, sokkal együgyűbb jó asszony volt, hogysem a végzet ama föliratát le birta volna törülni. Meg sem értette. III. Elkényeztették, elrontották a leányt. Az anya utóbb észrevette, de már későn. A tizennégy-tizenötéves leány természetén nehezebben lehetett most már változtatni. Az önzés annyira világosan kezdett mutatkozni, hogy még az özvegy Kis Ferencné gyarló szeme is észrevette. Azonfelül két nagy hibát fedezett föl benne : a kevélységet s a pazarlásra való hajlamot. Ha kis-terenyei Kis Ferenc ur még élt volna, azt mondta volna rá : nemes vér van a leányban, igazi race; de az asszony, mint tudjuk, soha sem birt ily magas nézpontra emelkedni s úgy ítélt, mintha nem is kis-terenyei Kis Ferenc urnak, hanem valami szatócsnak volna az özvegye. Végtelen alázatosságában azonban annyira megszokta alárendelt lénynek tekinteni magát, hogy soha sem merte elhinni saját nézete helyességét. Csak Benő lett volna itthon, hogy vele közölhette volna aggodalmait, hallhatta volna az ő véleményét s tőle kérhetett volna tanácsot! De Benő most már távol volt, a fővárosban s nagyon ritkán, egy évben csak kétszer jött haza. Akkor sem töltötte az egész szünidőt a kis faluban, sietett vissza. Tudta, hogy bármennyire szeretik is és bármint marasztják is őt otthon, ottléte mindig növeli a kis háztartás gondjait és kiadásait. Pedig látta, hogy most még szűkebben telik, mint azelőtt. Az özvegyasszony nem panaszkodott, sőt takargatni igyekezett Benő előtt szorultságukat, de a fiatal leánynak lehetetlen volt észre nem venni. — Rosz idők jártak, édes fiam, — mentegetőzött az özvegyasszony; — tavaly a szárazság, az idén meg a sok eső. Hanem esztendőre bizonyosan javul a sorsunk. Annyi pénzünk lesz, hogy tejben, vajban fürdünk , majd meglátod. Még neked is küldünk. — Nem, édes anyám, — felelt a fiatal ember mosolyogva, — most már rajtam a sor küldeni. Egyébként is szaporodik a kiadás, Dini maholnap nagy leány lesz, neki is több kell. — Igen, maholnap nagy leány lesz, — sóhajtott az anya. S eszébe jutott, ne szóljon-e most Benőnek aggodalmairól ? Hiszen Benőt legjobban szereti a leány, Benőre leginkább hallgat, Benő leghamarabb leszoktathatja őt hibáiról. De aztán mégis elfojtotta magában a szót. Nem, nem szól. Miért szomorítná meg Benőt ? Senki sem hallgatja örömest, ha annak a hibáiról beszélünk, akit ő szeret. S ha ezek a hibák csakugyan olyan szembeszökők volnának, hisz akkor Benőnek is észre kellett volna már venni. Pedig úgy látszik, hogy Benőnek legkisebb kifogása sincs az ő »édes kis menyaszszonya« ellen s csupa tiszta szeretetreméltóságnak találja őt. A jó asszony, aki mindig kétkedett a saját itélőtehetségében, attól tartott, hogy most is hibázott. Hiszen olyan fiatal leánynál nem kell mindjárt mindent szigorúan venni. Hogy egy kicsit szeret mulatni, szereti fölcifrázni magát ? Hisz az nagyon természetes s igen is megbocsátható olyan fiatal leánynak. Hogy egy kissé büszke ? Hogyne volna, mikor mindenkitől azt hallja, hogy milyen szép ? Benő sem állhatja meg, hogy el ne mondja minduntalan, mennyire megszépült Dini. Az asszonynak is mindig csak arról beszél. S végre, ha az igazat meg kell vallanunk, az asszony is örömest hallgatja. Hisz az ő leánya, az ő büszkesége. S özvegy Kis Ferencné meg is van győződve róla, hogy az ő leánya egész vármegyében ritkítja párját. — Várjunk csak még két évet, Benő, — teszi hozzá elragadtatva, — akkor egészen kifejlik Dini s nem lesz hozzá hasonló szép leány három vármegyében. — Most tizennégy éves Dini, ugye, édes anyám ? — szólt Benő, kissé elgondolkozva. — A jövő hónapban lesz csak, — viszonzá a anya büszkén. — Én már régebben gondolkozom azon, édes anyám, — folytatá Benő, — hogy jó volna talán még egy évre vagy kettőre madame Tillandierhoz adni a városba ? Madame Tillandier Franciaország »virányairól« a magyar sivatagra vetődött hölgy volt, ki illendő fizetésért oktatást adott e barbár nemzet leányainak a francia nyelvből s a magasabb társalgási finomságból. Nevelőintézete a kis városban a megyebeli apróbb arisztokra családok gyermekeinek gyűlhelye volt. Ez okból habozott kissé odaadni leányát Kis Ferencné. A jó asszony azt vélte, Dini eleget tud már úgy is, ő nem tudja tizedrészét sem annak, a mit Dini tud. Aztán hiszen Benő maga tanította a leányt s bizonyosan mindenre megtanította, a mire csak kell. — Épen azért, — felelt mosolyogva Benő. — Jó lesz még fölül rá egy kis simítás valami finom kéztől. — De hiszen már nagy leány, — veje ellen az anya, — azt hiszem, nem lesz már kedve nevelőintézetbe menni. Hanem a jó asszony csalódott. Alig mondták el a tervet Dininek, rögtön kész volt ráállni. Benő mosolygott. — Tudtam én azt, — gondolta magában, — hogy ha én mondom, kész lesz rá. A leány szeretetének újabb zálogát látta benne Benő. Úgy tekintette, mintha a lány áldozatot hozna ő neki. Az anya azonban aggódva csóválta fejét. — Hiúságból teszi, — gondolta, — azért megy, mert oda szoktak menni az előkelő családok kisasszonykái. Kevélységből, hiúságból! Végre azonban ő maga is belenyugodott ebbe a dologba. Egyrészt, mert megszokta mindenbe belenyugodni, amit Benő tanácsol; másrészt pedig, mert azt hitte, hogy olyan híres,, okos, tapasztalt nő, mint madame Tillandier, bizonyosan tudni fogja, hogyan kell minden csúnya szokásnak vagy roszhajlamnak gyökerét kitépni. Ama társalgás után pedig, midőn szerencséje volt élő szóval hallani madame Tillandier nagyszerű paedagógiai elveinek előadását, a szegény özvegyaszszony, ki mindebből egy szót sem értett, teljesen meggyőződött, hogy Dini, mint minden tökéletesség példányképe fog kilépni az intézetből. (Folyt, köv.) Philippe. (Francia elbeszélés..) Írta Riviére. I. Egy szép májusi este, midőn a nap még nem hanyatlott alá s a madárkák daloltak a kert lombjai közt. Helyné asszony könyvvel kezében egy gyertyaláb közelében ült, palotájának egyik földszinti elegáns szalonjában. Mintegy hatvan éves, gondolkozó, értelmességet tükröző, kedves arcú nő volt ez. Arcát gyönyörű őszbaj keretezte; termetének gömbölydedsége anyagi jólétről tett bizonyságot, mig a képén mutatkozott gyönge haloványság s az itt-ott jelenkezett redők azt sejteték, hogy a búbánat sem volt előtte ismeretlen. Világos kék, csaknem fénytelen szeméből a melancholia mosolygott ki; széles ajkán kimondatlan jóság honolt. Helyné asszony nem annyira olvasott, mint ábrándozott ezúttal. Koránkint a benső öröm és nyugodtság egy nemével szemlélte ő a lábai alatt elterülő kicsinyke látképet, melyet igézően szép, illatos virágok borítottak. Habár élénk fájdalmai lehettek, melyek arcán kitörölhetlen nyomokat hagytak hátra