Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-21 / 215. szám
előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi negyedére. Lapunk tizenkettedik évfolyamának utosó negyedére hívjuk föl olvasóink figyelmét, amaz egyszerű kijelentéssel, hogy mint eddig, úgy ezentúl is, jó írók közreműködése mellett, értékes és érdekes szépirodalmi olvasmányokkal s változatos, bő hírrovatokkal törekszünk megérdemelni és megtartani nagyszámú olvasó közönségünk meleg rokonszenvét. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben posta-utalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.“ Alapára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A rabszolga. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) IV. Mikor Benő azzal az ajánlattal előállt, még valamit mondott nevelő anyjának, amit azonban kért, hogy a legnagyobb titokban tartson és soha egy szóval se érintsen Dini előtt. A szegény özvegy asszony helyzete nem olynemű volt, hogy kielégíthette volna ama különben nem épen túlkövetelő föltételeket, melyek mellett Madame Tillandier a »magas nemesség« kisasszonyainak szellemi kiképzését elvállalni szokta. A mellett a takarékossági hajlam is, mely az évekkel folyton nő, oly sokra hágott már a jó asszonynál, hogy irtózott minden legcsekélyebb úgynevezett »fölösleges« kiadástól s nagy lelki tusakodásba került néha az elkerülhetlen szükségesekre is kiadni a pénzt. Mindinkább az az egy törekvés foglalta el egész lelkét, hogy egy kis vagyont gyűjtsön gyermekei számára. S habár csak nagy nélkülözések közt és fillérenként rakhatta félre a pénzt, mégis elkezdte e félrerakást. Természetes, hogy ily helyzetben gondolni sem lehetett arra, hogy az özvegy asszony képes legyen Dini neveltetésének költségeit viselni. De hiszen Benő azt világosan kijelentette, hogy minden költséget ő akar fizetni. Csupán azt kötötte ki, hogy a leánynak azt megtudni nem szabad. — De honnan veszed, édes fiam ? — szólt az asszony, hálásan nyakába borulva a jó fiúnak. — Épen arról akartam beszélni édes anyámnak, — szólt Benő. — Azt tudja anyám, hogy félév óta egy gazdag nagykereskedő házánál tanítok. Növendékem pár hónap múlva intézetbe megy, de Vedres ur megszeretett engem s óhajtana maga mellett tartani. Oly atyai jóakarattal viseltetik irántam, hogy én valóban nem bírom meghálálni s nem is tudom, hogy mivel érdemeltem meg. Vedres ur azt mondja, azért érez irántam rokonszenvet, mert ő is ilyen szegény árva fiú volt, mint én s neki is magának kellett utat törni a világban. — Az isten áldja meg őt! — sóhajtott fel a jó asszony. — Én is azt mondom, — viszontá a fiatal ember — és teljes szivemből kivonom. De mondtam neki, hogy sorsunk mégsem egyenlő, mert én nem állok elhagyatva, egyedül a világon, találtam egy áldott jó anyát, aki gyermekévé fogadott, fölnevelt és semmivel sem szeret kevésbbé, mint a saját gyermekét. S mikor így beszéltem, csaknem sírva fakadtam. — Kedves jó fiam ! — kiáltott föl Kis Ferencné, újra megölelve Benőt. — Hanem most hallgassa meg édesanyám, a mi következik, — folytatá Benő. — Vedres úr mosolygott a beszédemre s azt jegyezte meg, hogy nagyon lágyszívű vagyok ahhoz a foglalkozáshoz, amit ő akar nekem ajánlani, de jobb mintha semmi szivem se volna. Az embernek nem kell azért lelketlen számológéppé válni, mert kereskedő. — Kereskedő ? — szólt Kis Ferencné fejcsóválva ; — azt ajánlotta, hogy te is légy kereskedő ? — Azt. Elmondta, hogy a jogi pályán már is több az ember, mint amennyi becsületesen megélhet; a hivatalok betöltésénél protekció útján megy minden s szegény fiúnak, akinek semmi pártfogója, semmi rokoni összeköttetései, nagyon nehéz az előhaladás, hátratolják mindenütt. Mint kereskedő ellenben az ember a saját maga szerencséjének kovácsa, csak ügyesség és szorgalom kell hozzá. Huszonnégyéves koromban már annyi fizetésem lehet, mint egy királyi táblabírónak vagy egy osztálytanácsosnak a minisztériumban ............ Ez az érv teljesen meggyőzőleg hatott Kis Ferencné asszonyságra, ki különben bármily kevéssé volt is eltelve boldogult férje arisztokratikus nézeteivel, mégsem szerette volna, hogy fogadott fiából ne legyen boltosnál egyéb. Kereskedő alatt a jó asszony valami szörnyű lenézett teremtményt képzelt, a ki minden embernek alázatos szolgája s kalaplevéve köszöni a lássan a szolgálóknak, hogy három krajcár árú borsértőt meglátogatni méltóztattak......... De ha úgy áll a dolog, ahogy Benő mondja ......... olyan fizetés mint egy királyi táblabírónak ......... akkor özvegy Kis Ferencné asszonyság nem haboz tovább s szivesen beléegyez. Benő fölvilágosította nevelő anyját, hogy a dolog úgy áll. A nagykereskedők, bankárok dús fizetést adnak prokuristáiknak, könyvivőiknek, pénztárnokaiknak. — Vedres úr különösen gondoskodni akar rólam, — folytatá. — Ő maga akar engem bevezetni az üzlet áttekintésébe. Azt mondja, szüksége van egy hű, megbizható és értelmes emberre! Még mit sem értek az üzlethez s máris oly fizetést kínál, hogy elbámultam rajta. Hanem ő azt mondta: nincs azon semmi bámulnivaló, a becsületességet is meg kell fizetni. Ő úgy beszél, mint kereskedő. A nagy fizetés nem kidobott pénz, hanem spekuláció, mely biztosan meghozza kamatát. Pontosan, számokban kifejezhetni, hogy mennyit nyer az üzlet főnöke minden hű és buzgó emberénél. A jó asszony mindebből nem értett ugyan semmit, hanem azért helyeslőleg bólintott. Az ő fejében mindegyre csak az a gondolat keringett: olyan fizetés, mint egy királyi táblai bírónak. Benő elmosolyodott. — Aztán, édesanyám, — téve hozzá, — idővel még több is történhetik. Vedres úr is csak úgy kezdte mint én s ma már milliomos. Erre özvegy Kis Ferencné nem állhatta meg, hogy újra nyakába ne boruljon fogadott fiának. — Nem mondom, édesanyám, hogy épen úgy fog történni, — szólt Benő szelíden mosolyogva. — Én érzem, hogy hiányzik bennem valami, ami megvan Vedres úrban. Nekem attól a sok számtól kábul a fejem. Hanem majd meglátjuk. Amit buzgó igyekezettel megtehetni, elhiheti édesanyám, hogy meg fogom tenni. — Elhiszem, Benő, elhiszem édes fiam! — rebegé az özvegyasszony. — S rajtad lesz az isten áldása és mindnyájunkon! Képzeletében már látta, hogy halmozza Benc lakásra az ezüstöt, aranyat, bankót, hogyan nő az a halom mind nagyobbra, hogyan emelnek belőle kastélyt, palotát, gyöngyöket, gyémántokat vesznek Dininek s aranyposzomántos inas fog ülni a kinti bakján. Mindezekről nagyon gyarló fogalmai voltak az egyszerű jó asszonynak s oly furcsa kérdéseket intézett Benőhöz, hogy ez nem állhatta meg mosoly nélkül. Mindez együgyűség fölött azonban mint ragyogó fényes sugár lövelt át az anyai szeretet. Ha örült, csak gyermekei végett örült, ő maga annyira megszokta már a nyomorgást, hogy semminemű vágyakat sem táplált többé, ha ugyan e szerény, csöndes lélekben egyátalán létezett valaha nagyravágyásnak csak egy szikrácskája. Az öröm, mely nevelő anyjának szeméből ragyogott, meghatotta a fiatalembert s még jobban megerősítette szándékában. Nem érzett ugyan magában valami különös kedvet a kereskedői pályához, sőt úgy érezte, mintha idegenkednék is attól, mintha nem neki való volna; de az a gondolat, hogy nevelő anyjának megédesíti öreg napjait s amtt boldoggá, gazdaggá teszi, minden idegenkedését lecsilapította. Szerény és lágyszívű jellem volt, hasonmása nevelőanyjának; szinte megdöbbentő mértékben hiányzott belőle minden becsvágy, minden hiúság. Mindama rúgok közül, melyek a fiatalságot sarkantyúzzák, csak egy létezett nála: a szerelem. De bármily mély és igaz volt ez érzés szívében, ez sem nyilatkozott heves, önző alakban. Kimondhatlanul szerette Dinit, de e szerelem nagyon hasonlított a testvér tiszta szeretetéhez. Soha sem gondolt egyébre, mint hogy Dinit boldoggá, vidámmá, megelégedetté tegye. Nem állt mellette az élettapasztalás, mely óvta volna: ne nevelj belőle magadnak egy kis zsarnokot, a kinek rabláncát nem tudod többé lezárni ez életben ! Oh, hiszen Benő örömmel viseli e rabláncot ! Édes az és könnyű, rózsákból van fonva. — Én mindig boldog leszek, ha Diniért dolgozhatom, — mondá a fiatal ember közös anyjuknak — de nem akarom, hogy Dini megtudja, hogy neveltetésének bevégzésére én küldöm a pénzt. Péli, hogy a büszke, makacs leány vonakodik akkor madame Tillandierhoz menni s ellenezni fogja, hogy Benő lelépjen a jogi pályáról s kereskedősegéd legyen a Vedres Ármin ur irodájában. (Folyt. köv.) . Kedd, 1875. szeptember 21. 215. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési díj: Félévre...........................Start Negyedévre................................. p Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Philippe. (Francia elbeszélés.) Irta Riviére. (Folytatás.) — Ejb! — szólalt meg kis idő múlva az ifjú nem minden pirulás és zavar nélkül, — ti engem örökösen nagy emberré akartok tenni s életpályámon előmozdítani. Pedig hát én már megtaláltam hivatásomat, az egyedülit, melyet követnem kell. — És az ? — kérdé Hesyné asszony. — Meg kell házasodnom. — Megházasodni, neked ? — kiáltott föl Clotilde. — Íme a szív följajdulása! — szólt Philippe. — De ha te csak későn akarsz férjhez menni, ezt nekem kell és pedig azzal jóvá tennem, hogy idejekorán megnősüljek. Ugyan mi lenne e nélkül családunkból? — Beszéljünk komolyan, fiam, — mondá Hesyné asszony. — Ugyan hogyan házasodhatnál te még most! Ne is gondolj erre. — Én nagyon is komolyan beszélek, anyám. — És miért ? — Mert szerelmes vagyok. — Az nem lenne okosság. — Én meg azt hiszem, akkor cselekszem legokosabban, ha megházasodom. — Ily korban! — Húszéves vagyok, ezt én jól tudom, — viszonzó Philippe határozottan. — Atyám is ily korban nősült. És mondd: nem volt-e veled boldog ? és nem tett e téged boldoggá ? Én nem ismertem őt. Csaknem abban a pillanatban halt el, midőn én szó-