Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-12 / 208. szám
Vasárnap, 1875. szeptember 12. 208. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 ír.. Negyedévre...........................4 „ megjelenik is ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Fenn és lenn. (Hátrahagyott költemény.) Ott áll a szirt, fenn a liget fölött, Délceg kevélyen, hidegen ; Homlokán a bősz vihar megtörött, Mosolyával a nap van ott jelen ; S meleg sugárban megfüröszti őt, Ajkáról édes hangra vár : Dalt, tavasz-illat szárnyán lebegőt, Óhajt, de a szirt hideg és kopár. S lenn, a szelíd völgy hűvös alkonyán, Él nagy szerényen a tavasz : Pillangók szállnak, reng a lomb a fán, Az üde harmat csillogása az. A tavasz csókját küldi szét a fáknak, A hajnal édes mosolyát, A kis méhecske mézet hord, a lányok Illatos epret szednek odaát. Az árnyék alól kihajló pipiske Tollászkodik s a légben sok bogár Röpdes. A föld eszmél, mikintha tudná: Mit a szív érez és az ész csodál. S az alkonyat jön hűvösen, alehével Az illat száll a bércre fel, A szitakötő zizzent, a bölön kong, Mig túl a lápon gólya kelepel. A szellő száll, a vetés gyönyörűn Rizgatódzik és mosolyog, A dalt madarak zengik a sűrűn, A hegyoldalon meg a pásztorok. Letekint a szirt s bámul és ügyel : Hallgatja a dalt szomorún, Hallgatja, midőn a viszhang felel, S viszhang zajában nép zsong a falun. S megszólal a szirt : »Szép, kedves liget, E hűvös hangot add nekem ; Az ég szemét, a napot, fényemet, Küldöm e dalért, ha elnyerhetem.« »Nem, nem ! -- felelt ez, — a dal engem illet, S van fényem is, mert bírom a napot. Elég, hogy én is dallal ünnepellek, a szívem verését ebben hallhatod.« Szelestey László: Hová lett a báró? (Titoktartás feltétele alatt) Elbeszéli Munkácsi Jenő. (Folytatás.) Előadás után felajánlottam kocsimat. Hiszen az eső is permetezett, szél is fújt. A mama hajlandónak mutatkozott elfogadására, de leánya olyan határozottan, olyan parancsoló gráciával köszönte meg és utasította vissza ajánlatomat, hogy nekem nem maradt egyéb hátra, mint gyalog kisérni őket. De még ez sem tarthatott sokáig. A lánchídról kénytelen voltam visszatérni. Tovább semmi könyörgésemre semengedték, hogy kísérjem őket. A nyert engedélylyel élve, másnap délben átlátogattam Budára. Azt előre is tudtam, hogy vak látogatás lesz, de a mamával szorosabb barátságot kötni nem kevésbbé állt érdekemben. A közlékeny mama eleintén meglehetősen hidegen fogadott, miből én azt gyanítottam, hogy leánya utasította, hanem pár nyájas szóval meg lehetett vesztegetni. Kis idő múlva egészen nekimelegedett, s elmondta, hogy férje mérnök volt. Előbb Pesten laktak s ha nem is volt valami sok jövedelmük, megéltek tisztességesen, s boldogok voltak, mert szerették egymást. Nagy igényeik nem voltak s örömüket, boldogságukat csak növelte egyetlen gyermekük : Mariska. Hanem a múlt években férjét is meglepte a gazdagodás vágyának betegsége, nagyobb vállalatokba kezdett, jól is ment egy darabig, s bár ő mindig ellenezte, később összeálltak egy bécsi társasággal és felmentek lakni is. No a német aztán tönkretette őket. »Hej pedig de sokszor mondtam, hogy ne higyj a komának. No de már megesett! Nem lehet rajta változtatni! Minden vagyonunkat a vállalatba fektettük. Jött aztán a krach, és a szegény lelkem férjem nemcsak hogy tönkrejutott, mert ezt talán csak elviselte volna, hiszen előbb is szegények voltunk, de még tetemes fizetetten tartozásai is maradtak. Meghurcolták s az ő jó szive, igaz becsületessége nem birta ezt ki, agyonlőtte magát.« A szegény jó mama egészen elérzékenyűlt, sűrűn omlottak könyei s már csak úgy tagolva mondta, hogy : »Isten nyugasztalja, nem gondolta, hogy ilyen nagy fájdalmat okoz nekünk.« Bizony ez szomorú történet az alig múlt évekből s nem is ritka, — gondoltam és igyekeztem a mamát azzal vigasztalni, hogy ezen már ne keseregjen, ezen nem változtathat! Vigasztalódjék leányában, aki öröme, büszkesége lehetne akármelyik nagyúri családnak is. Ezt jól eltaláltam. Az asszonyság felszáríta könyeit, alakja kiegyenesedett s egészen nekibővülve kezdé :— Bizony, uram, abban igaza is van. Én ugyan nem akarok levonni a fővárosi kisasszonyok érdemeiből, de azt mondhatom, hogy egy sincs hozzáfogható Budapesten. Megboldogult férjem is mindig azt mondta : »Anyjuk a mi gyerekünknek igen sok az esze, neveljük úgy, hogy úri asszony is lehessen, és úgy, hogy divatárusnő is tudjon lenni. A szívét rád bízom.« Édes lelkem! Mintha csak előérezte volna, mi fog bekövetkezni. Hát úgy is lett. Tud az mindent, németül, franciáid, angolul, rajzol, zongoráz, aztán meg a levest is megfőzi, ha kell, és a ruháját is ki tudja szabni. A szívéért jót állok én. Hiszen nem is panaszkodom, mert ő általa boldog vagyok. Csakhogy hát jobb lett volna, ha a szerencsétlenség nem esik meg rajtunk. Mert lássa, azután nem maradhattunk Bécsben és mikor visszajöttünk ide, eleintén bizony még a mindennapi betevő falatunk sem volt meg. Jó szerencse, hogy épen ez időtájban kellett a Monaszterly üzletébe olyan leány, aki idegen nyelvet is beszél. Azt a helyet ő elfoglalta. Meg vannak vele ott is elégedve nagyon. És hogy ott megismerkedett az előkelő úrnőkkel, de sokszor lett volna alkalma elmenni igen kedvező feltételek mellett gouvernantnak, vagy magán tanítónőnek akár zongorából, akár nyelvekből. Hanem ő nem akarja elfogadni. Pedig csak nemrégiben volt valami kellemetlensége az üzletben egy demnővel. De ő azt mondja : »Inkább tűröm a delnők szeszélyeit, mint, ha nevelőné volnék, az urfiak tolakodásait.« Ebben igaza van. Ebben ismerek nevelésemre. No a másik ok, amit ő nem mond, de amit én tudok, az, hogy ha gouvernante lenne, el kellene egymástól válnunk. Egyetlen egy helyen vállalt el leckeadást. Azt is csak az üzletfőnök többszörös kérelmére, ahol előbb csak az idősebb kisasszonyt tanította szabni, de úgy megszerették az apróbbak is, hogy most zongorázni is tőle tanulnak. Oda is meghívták nevelőnőnek. Hanem az üzletben megjavították a fizetését, az az úri család is igen kegyes, s nekünk nincsenek nagy igényeink és igy megélünk lassan. — És te mit gondoltál, midőn ezeket hallottad ? — Megvallom, egy pillanatra az én agyamban is megfordult egy komoly gondolat, és voltam is a lány iránt annyi tekintettel, hogy este a kaszinóban nem szellőztettem ezt a dolgot. Hanem bevett szokás szerint mások beszéltek a maguk életéből az enyémhez nagyon hasonló eseteket. Kisütötték, hogy mi szokott rejleni az ily erényes álarcok alatt. Mit érzelegjek hát jómagam is, gondolom s folytattam dolgomat, és most hat hét múlva mindöszsze annyi eredményt tudok felmutatni, hogy nagy nehezen elfogadnak tőlem két zártszékjegyet a maesti előadásra a színházba, de azt is csak a második emeleten. Te ismered a női kedélyeket, kedves barátom !, és így azt is tudod,hogy hasonló viszonyok közt mily nagy horderővel bír az efféle csekélység. Az első lépés ez már, barátom. A büszkeség vagy hiúság páncélján ütött első kis rés, mely után gyorsan feslik le a páncél maga is. Most már tudod, miért kell nekem ma délután hirtelen roszul lennem, és miért nem szabad este arámnak a színházba mennie. — Ti mégis nagyon gonoszok vagytok, kedves báróm! És én most már kijelentem, hogy e furfanghoz nem nyújtok segédkezet. — Hát nem ígérted-e meg ? — Igen , de nem tudtam, miről van szó. — Miről van szó ? Hát most már tudod, miről van szó? Dehogy tudod. Arról van szó, hogy ez a leány szivemet is kezdi érdekelni s miután arámat napról napra kedvezőtlenebb színben látom, ki tudja, mi lesz ez uj ismeretségből ? Ránéztem a báróra, s miután egyre komolyabban kért, végre is beleegyeztem tervébe s öt órakor felkisértem menyasszonyához,egész könnyelműen részt véve a kitervezett komédiában. Öt óra után hirtelen roszul lett Péthy báró s én kötelességemnek tartottam őt hazakisérni, s ama megnyugtató válaszszal tértem vissza, hogy az orvos véleménye szerint ez csak múló láz, melyből mégis a most járványos himlő szintén kifejlődhetik, hanem vigyáz. Ily bk hallatára egy szerető márkának kötelessége : elszomorodni. Elza szabályszerűen meg is tette ezt, s én már nyertnek hittem ügyünket, midőn hét óra felé készülődni kezd a színházba. Én azonnal előrántok egy pár fris ötletet, hogy épen visszatértemben a bárótól tudtam meg, magától Richtertől, hogy Benza Ida elrekedt, Hauck Minnienek meg fejfájása van, Odryval is valami baleset történt s a mára hirdetett nagy dalmű helyett valami elkoptatott ócskaságot vettek elő, amiért nem érdemes a lábát is kitenni. Csupa másod és harmadrangú tehetségek énekelnek. Ám a szép márka nem tágít és bebizonyítja, hogy neki okvetlenül színházba kell ma mennie, úgy sem sokat jár. Én biztosítom, hogy ha férjhez megy, járhat úgy is eleget, s végre fáradozásomat kívánt siker koronázza. Ők lemondanak. Gyanús az egészben nekem csak az volt, hogy e lemondás épen nem látszott meggyőző érveim eredményének. Ennek ellensúlyozásául én azonnal ajánlatot teszek, hogy menjünk a cirkuszba. De nem volt kedvük s alig voltam képes keresztülvinni azt, hogy ne otthon, de az »Angol királynő«-be menjünk vacsoráim, tartva attól, hogy ha a szép menyasszony honn marad, unni kezdi magát, s végre is elmegy a színházba. (Folyt. köv.) A woloncei lázadás. (Elbeszélés.) Írta Franzos K. Emil. (Folytatás.) Nem tudni, mi célból látogatott el ide. Talán még egyszer nyilvánosan ki akarta gúnyolni áldozatát, mielőtt titokban megsemmisítené. Talán szemügyre akarta elébb venni Hanuskát, érdemes-e az új gonosztett elkövetésére. Tény az, hogy Wincenty úr elkövette a gonosztettét. Barwulszki úr távoztával csakhamar tovább folyt a dinomdánom. Csak Bedko ült szótlanul, komoran a kuckóban, a többiek táncoltak és ittak mint annakelőtte. Midőn tizet ütött az óra, vidám menetté sorakoztak azok, kik még szilárd alapot éreztek lábuk alatt. A menet élén muzsikusok tipegtek, a többiek fáklyákkal, lámpásokkal Fedko házába kisérték az ifjú párt, azután visszatértek a csapszékbe. És tovább járta a tánc, folytatták az ivást és kurjongatást, de lassabban, egyre lassabban. Egyre kevesebb láb táncolt, egyre több gége horkolt. Ki a csapszékben, ki