Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-10 / 232. szám
Vasárnap, 1875. október 10. 232. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 hrt Negyedévre . . . . . . . Megjelenik az ünnep utáni napokat k.n -éve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalába Budapesten.« A szent ruca. •Japáni ős törvény meghagyja : »A siogún a népnek atyja; Szent, sérthetetlen nemcsak ő maga, De minden apró meg nagy birtoka; És a ki bármihez hozzája nyúl, Bűnhődik apagyilkosul. Szent palotája szent árkaiban Telente vad rucának ezre van. Kinek-kinek jó lesz vigyáznia : Ki egyet is megöl, halál fia !« Egy kis fiú — öt éves, ha jól tartom — követ, homokkal játszadoz a parton . Hát egyszer egy kavics a kezibül Oly szerencsétlenül Egy szent ráca felé repül, Hogy vége lett. Jeddóban ám ügyesben Mozog a rendőrség, mint Budapesten : Rácát, fiút egyszeribe Viszik biró eleibe. A jajgató szülők is ott teremnek, Zörgetve kapuját a kegyelemnek. S a bíró így határoza : »Világos a törvény szava : A ki megöl egy szent rucát, Azt a bakónak adjuk át; Tehát, ha e madárban nincsen élet, Én tégedet, jó gyermek, elítéllek. Mivel azonban az sem lehetetlen, Hogy a madár csak eszméletlen, Hogy csak elájult, csak beteg (Hiszen a teste még meleg) : Azért, szülök, vigyétek házatokba, És körülötte sürögve-forogva, Ha holnapig életre költitek, Ismét tiétek a gyerek. De ha meg nem elevenül, A fiú meghal menthetetlenül.* Nos, haza vitték a dögöt; Az apa, szegénye csak nyögött, S kétséghesetten tördelvén kezét, Siratta már mint holtat gyermekét. De az anyát az anyaösztön Éleseszüvé tette rögtön: Nem hogy busulna, inkább kedve kelt, S várván a jó kimenetelt Mint bizonyost, Apróra tudta, mit kell tenni most. Szerencse, hogy megszólalásig Egy ruca olyan mint a másik , így asszonyunk könnyen talált A piacon ép akkorát, Mint az a szent, No csakhogy persze elevent. És diadallal viszi másnap A törvényhirdető tanácsnak . Ott igazolják gondosan, Hogy a madár él csakugyan: Rucát bocsátják viz színére, Fiút az anyja kebelére. Anyai szív és bölcs bírói ok A rosz törvényen üdvösen kifog. Greguss Ágost: A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Györy Vilmostól. (Folytatás.) Brenner úr is épen hatvannégy esztendős volt. Ilyen korban különösen érdekli az embert a vele egyidősek halála. Valami sejtelmes intésforma hangzik abban, mely azt látszik mondani : — Vigyázz, készülj! — S miben halt meg az az ember ? — kérdé Brenner úr egész öntudatlanul. — A halott-bemondó talán meg tudná mondani — jegyző meg a még mindig ott levő szobaleány, — parancsolja nagyságod, hogy beszólitsam ? Felment a második emeletre, még megkaphatom. — Szólítsd be, — parancsolá Brenner úr. — Ez szörnyűség, ez szörnyűség! A halott-bemondó belépett. Nem tudott egyebet annál, hogy a gyászoló család körében csak anynyit hallott, hogy az öreg urnak egyszer csak el kezdett fájni a karja, a válla, az oldala, a dereka, és azzal ágynak esett és föl sem kelt többé. Csak ennyit tudott mondani. De hiszen nem kellett ennél több Brenner úrnak. Szótlanul, némán, mély gondolatokba elmerülve nézett maga elé sokáig, sokáig ; egyszer aztán azt mondá : — Cikkem, vettess ágyat, hivass orvost. Nagyon rostul érzem magamat. Oh, milyen iszonyú rímhír volt ez a szerető szivű leányra — Atyám, édes atyám ! — sikolta fel ijedten, — az istenért mi baja? S görcsösen ragadta meg jobb kezét s csókjaival akará elhalmozni. — Jaj, ne bántsd ! — szisszent fel Brenner úr — nagyon fáj a karom, a vállam, az egész jobb oldalam. Most meg a szegény, jó leánykának nem kellett ennél több, hogy viszont ő is halálra rémüljön! A Steinbach úr betegsége! Irgalmas isten, mi lesz ebből ? Brenner úr megmondta, melyik orvost hívják fel. Közel is lakott, nagyhírű ember is volt. Nevét minden újságban hirdetteti mindennap, s három-négy olyan átalános gyógyszert is talált fel, amelytől bizonyosan meggyógyult mindenki — aki meg nem halt. E gyógyszerek egyedül nála voltak kaphatók hamisítatlan minőségben, s a közönség figyelmeztetésére remek magyarsággal minden hirdetésen ott volt, nagy vastag hetükben : »Csalástól óvatik! ! !« Az igazi, a valóban jó csak nála volt kapható, lepecsételt üvegekben. Remek, áldott hatásuk mellett, hetvenezer bizonyítvány s köszönőlevél tanúskodott, Csehországból, Belgiumból, San Franciskóból és sok más távol levő tartományból. Neki van a legnagyobb praxisa, legalaposabb tudománya. Bren■ ner úr csodákat hallott gyógyításairól, azt kell elhívni. Hátha Amerikába kellett volna értté menni, nem ment volna, nem küldött volna-e utána még oda is a hű leány ? Az orvos rögtön megjelent. Ismerte, tisztelte Brenner urat, s amint mondá, nagyon jó volt, hogy azonnal hírt adtak neki, mert ha öt perccel később jönnek, már akkor nem találják benn, mert épen gr. Szelevényiékhez hívták falura, ahová azonban most már ki nem megy addig, amíg Brenner úr állapota megnyugtatóbbá nem lesz. Oh, milyen hálával tekintenek rá e nagy jóságért azok a szép kék nefelejts szemek! Lelkiismeretes pontossággal megvizsgálta a beteget, kikérdezett tőle mindent, az meg elmondta neki körülményesen majd az egész utóbbi esztendő történetét egész addig a megdöbbenésig, amit neki ma reggel szegény megboldogult barátjának halála okozott, aki épen olyan idős volt mint ő, s ugyanabban a betegségben szenvedett, melyben most ő. Az orvos úr megkopogatta a mellét, hallgatózott, vetetett vele lélekzetet, s megint hallgatózott; azután literét fogta meg, kihúzott egy gyönyörű arany órát, s annak másodperc-mutatóját szigorúan összehúzott szemöldökkel nagyon merően nézve — megint hallgatózott. Arca egyszerre szemlátomást elkomolyodott. És a beteg látta ezt, és úgy megijedt, és leánya is látta és megrémült még jobban. És az orvos is látta, hogy amazok ketten megijedtek, s megnyugtatásukra így szólt: — A láz igen kevés, az érvelés nagyon gyors, a baj mindenesetre komoly. De azért nem kell aggódni. Legyen egészen nyugodt, Brenner úr, egészen nyugodt, Cili kisasszony. Azonnal fogok rendelni valamit külsőleg, —s mást megint belsőleg. És leült írni, mielőtt azonban hozzá fogott volna az íráshoz, bal karja könyökét az asztalra támasztás hüvelykujját állcsontjához, mutató- és középujját pedig homlokához nyomva, mély gondolkozásba merült. Oly szépen meg lehetett látni kezeinek e helyzetében az ujjain csillogó valóban értékes gyűrűket. Végre itt, itt sokat, itt gyorsan s aztán aláharsantotta a nevét oly nyomatékosan, hogy szinte csikorgott belé a papiros. Betegnek s ápolójának mégegyszer lelkükre kötötte az étrendet, s aztán ajánlotta magát. Cikke kisérte ki. Hiedelemből is, érdekből is. Az ajtón kívül megragadta az orvos kezét s a gyermeki szív egész szeretetével kérdé: — orvos úr, nem nagyon komoly ez a baj ? — Nem nagyon — viszonzá az orvos fontos képpel, — hosszan tarthat ugyan, de hiszem a jó istent, hogy szerencsés lefolyása lesz. Jól fog végződni , nyugtassa meg magát, kedves kisasszony. — Ne tartsunk konziliumot, orvos úr ? Ne hívjuk meg az egyetemi tanár urakat? — Még nem látom semmi szükségét. Bízza magát rám, teljesen, Cili kisasszony. Ha szükségét látnám — amit azonban nem hiszek, — majd szólok én. Legyen nyugodt! A fiatal leány oly forrón megköszönte a bátorítást, kezet tudott volna csókolni értte, azután besietett beteg atyjához. Az orvos ur pedig csendes, halk léptekkel ment le a széles márvány paradicson, melynek minden kanyarulatánál más meg más pontról lehetett meglátni a terjedelmes nagy házat. — Bizony szép ház, bizony jövedelmes ház — szerencsés tulajdonos! Ez jól fizethet. Nem lehetett bizonyosan tudni, a házat értette-e vagy a tulajdonost ?* Brenner úr súlyos betegségének híre csakhamar bejárta ismerőseinek nagy körét, s harmadnapra az a család is megtudta, melynek nyaralójában oly vidáman törték el a kedélyes kuglizással az utóbbi vasárnap délutánt. A kerttulajdonos, az akkori szives házigazda a régi ismerős és igazán hű barát sietett is azonnal a szenvedőt meglátogatni. Másodmagával ment, de, hogy kivel, arról Brenner úrnak eleinte nem volt szabad értesülnie s igy nekünk sem szabad még kimondanunk. Ez a másik látogató kint maradt a szomszéd szobában, s a betegben, csak a régi jó barátot vezette be Ciliké. És mintha Ciliké szép arca pirosabb lett volna most a szokottnál, és szép szeménk tekintete derültebb, nyugodtabb, vidámabb, mint az egész kínos két napon keresztül, mióta atyja drága életén aggódott. — Hogy vagy, öregem ? — kérdé a belépő jó barát igazi részvéttel. Brenner úr elmondta székében, hosszában egész baját. Hogy fáj a karja, válla, oldala, és hozzá tette, hogy szegény Steinbach Fülöp is ilyen bajban halt meg. — Látod, én nem haltam meg, pedig tegnap magam is szakasztott ebben a bajban szenvedtem, a melylyel téged ágyba fektettek. Brenner úr csodálkozva, kétkedve meresztő rá szemét. — Azt hiszed, hogy csak vigasztalni akarlak, — folytatá amat — s a te megnyugtatásodért hazugsághoz folyamodtam ? Csalóddl, öregem. Bizony isten, és becsületszavamra mondom, tegnap nekem is nagyon fájt az egész oldalam, de ma már olyan ép vagyok, mint a hal a vizben. Ki a te orvosod ? Brenner úr megmondta. (Vége köv.)