Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-27 / 246. szám

aluszsza odalenn a családatya, anya, Sylvan, Am­brus, Judit s mindenelőtt a nagymama, ki a fa leg­mélyebb ágába vájt üregben lakik, a szép nagy üreg­ben, mely dúsan körül van falazva mohával, haraszttal. Papa, mama és a testvérek fölserkennek ál­mukból s a nagymamához küldik Konrádot és Her­minát, hogy bocsánatot kérjenek az elkövetett kihá­gásért. — Mint a vakond, nem mint jól nevelt évet lépsz be, kedvesem! — mondja szigorú hangon a nagymama, midőn Konrád a félhomályos lak küszö­bén egy ágba botlik. A nagymama egyébként is szigorú szokott lenni, tudja jól az illemet s emlékszik, mennyivel jobbak voltak a régi jó idők. Sokszor visszaemlékezik ifjúko­rára, hogy egyenesen kelle hordania farkát, mivel akkor úgy tanították a fiatal népet, nem a mostani divat szerint: lanyhán, ahogy az önkény, ahogy a szeszély tartja. Arra is emlékezik még, hogy pompás pici fogsorral birt — legalább úgy mondták neki — hogy soha egy diót sem talált keménynek s hogy je­lenleg ama Íriszemben van, miszerint az ő idejében nagyobb és keményebb volt a dió, mint most. Ez egyszer megbocsát a két kis békeháboritó­­nak s csak korholó beszédet tart nekik, miközben elülső lábacskái között forgatja a galambtojást, me­lyet ajándékba, engesztelésül hozott neki Konrád. — Nem eszed meg a tojást, nagymama ? — kérdi végre Konrád, ki megsokalta már a hosszú pré­dikációt. — Legjobb lenne, ha kis lyukat fúrnál egyik végébe. Úgy tesz mindig a papa is s azt hi­szem, ez a legjobb módja a dolognak. — Sohse adj tanácsot nagyanyádnak, fiam, — feleli az öreg. Ez rendén is volt, a mint Konrád később maga is belátta. A bikkfa gyökerei között egy másik mókuscsa­lád tanyáz: Goody Brown és férje, munkás emberek, földi evetkék pofazacskóval s egyenes farkkal, és fo­gadott leányuk, a pici, jókedvű Cora. Az aztán szomorú egy történet, hogy a gyön­géd, előkelő leány mikép került e sötét lakba. Egy nap Brown, a munkás, miután reggeltől­­ estig eleséget gyűjtött az erdő mélyében, fáradtan ballagott hazafelé. Egyszerre, mintha aggályos kiál­tásokat hallana a távolban, megállt és mindenüvé fü­lelt. Egy nyúl szaladt el nagy ugrásokkal mellette s futtában igy szólt: — Veszély van odaát, ne menj az erdőbe, egy mérges kígyó megharapott egy mókust. Brown merészen előre hatol s csakhamar hal­dokló anyát talál gyermekével együtt. Magához veszi a kis jószágot, mely ártatlanul hortyog, mig anyja kiadja páráját. Brown csak azon töri fejét, mikép szállítja haza az állatkát; az anyák rendesen szájban viszik fiaikat s Brown most szintén erre szánja magát. A mogorva, munkától sanyarga­tott, sorstól megviselt férfiút szokatlan gyöngéd, me­leg érzelem szállja meg, a­mint parányi terhével ha­zafelé biceg. Egyelőre jól is foly a mulatság — míg a picike föl nem ébred. — Veszve vagyok, — gondolja magában Brown, — a kis huncut bizonyára nyivákolni kezd. De a kis huncut bizony nem nyivákol; lágy lábacskájával megsimogatja Brown orrát s Brown szerencsésen haza hozza a kis Corát, ki fényt és örö­met terjeszt a szegényes vityillóban. — Brown, — mondja Goody, ki alig fér bő­rében, midőn gyámleányát látja s férje nemes tettére gondol. — Brown, — mondja Goody az első estén halkan, — tudod, ugyebár, hogy fa­mókus a kis leány ? — Ugyan fogd be a szádat! — rival reá Brown. — Ne fecsegj nekem itt badarságot! — Csak azt akartam mondani, Brown, hogy hát származásához illő nevelésben részesítsd a kedves gyermeket. — Ej, mit! Mezei mókus gyanánt fogom fölne­velni, — mondja Brown. — Nem születtem én nagy­­úrnak. A fényes életből eleget látunk itt felettünk, ott az asszonyságnál és családjánál, kik mindnyájunk fölé emelkednek. — Tudod, hogy azok bizony felettünk vannak. — viszonzó Goody és fölnézett a fatetőre. Cora ez és hasonló fejtegetések dacára ját­szótársnője lett az urilak gyermekeinek. A kis Hermina dévaj jókedve napról-napra nö­vekedett. Sohasem tágított Konrád oldala mellől. Pihenni dehogy pihent egyikök is. A napsugár, a tán­coló levél, a daloló madár, a nyári szellő mintha já­tékra hívták, csalogatták volna őket. Vidáman, a legjobb kedvben tölték mindketten a nyár derekát. Egy este eszékbe ötlött, hogy látogatóba men­nek egy távol rokonukhoz, Adolf alamárhoz. — Látnok vagyok, — mondá Adolf, — a nap felét az álmok országában töltöm. A két gyermek kérdezte, merre van az az or­szág, mit lát­ott Adolf, mikép jut oda s mikor tér onnan vissza ? Alamár barátunk nem adhatott kellő felvilágo­sítást. Azt mondta, hogy a fellegek fölött eltűnő pa­csirta, a nap által ködalakban felszívott harmat, az erdőkön keresztülfuvaló szél az álmák országába költöznek, hogy napsugárt, virágot, csillagot, ezüstös reggeli ködöt, csillogó h­armatgyöngyöt, zengzetes nyári szellőt, dalolva futó habot, édes emlékeket, tel­jesedésbe soha nem menő reményeket, ki nem ejtett nyájas szavakat talál az álmok országában, hogy a legelső hóeséskor indul oda s a kikelet szellőjével tér onnan vissza — csak azt nem tudja, hogy és mikép történik mindez. Még az elbeszélés folyama alatt Adolf bácsi álomba merült. A gyermekek meg akarták várni föl­ébredését, hogy még többet meséljen nekik. Föl is akarták már ébreszteni, de ment-mendegélt az után egy egérke s azt mondta a gyerekeknek, ne bántsák a bácsit, nem szeretik az emberek, ha lerántja őket va­laki az álmok országából. Konrád és Hermina erre hazafelé indultak. Az alkonyodó nap lángba bob­ta az erdőt, a folyót, a vén bükköket és cserfákat, megaranyozta a libegő-lobogó füvet s gyöngéden megérinté egy elkésett szitakötő gyémántfényü szárnyait, mintha inteni akarná, hogy menjen már aludni. Konrád ama megjegyzéssel állt elő, szebb­e váljon az álmok országa, mint a büszke, lassan hanyatló nap által megvilágított erdeje. (Folyt. köv.) Mademoiselle Berthe Hésidre. (Párisi tárca.) Az a kisasszony, a­kit bemutatok, egészen isme­retlen a nagy világban. Se nem táncolt, mint Pepita, vagy Lolla Montez, se nem énekelt, mint Nilsson, vagy Patti Adél, se nem szavalt, mint Ristori vagy Rachel, könyvet sem irt, mint Sand vagy Elliot György, sat. Őszintén megvallva, Mademoiselle Berthe Ro­­siére még csak nem is bölcs. Lehet, hogy nem is ol­vasott könyvet soha, s a nagy nemzet ama túlnyomó többségéhez tartozik, mely az a­r­c titkaiba nincs be­avatva. Sőt kénytelen vagyok önök előtt azt is beval­lani, hogy Mademoiselle Berthe Rosiére nem szép leány és nem is fiatal leány. Tehát csúnya ? Nem. Valahogy egy új Miss Julia Pastranát ne képzelje­nek, a­kit pénzért mutogatnak. Mademoiselle Berthe Rosiére csinos hölgy, élénk, villogó szemmel, elég magas, de kissé túlhízott alakkal. Fülecskéje nem valami kicsiny, a kezecskéi meg épen nagyok és la­posak. A járása kicsinyt tipegős, arca egy kicsit széles, szája kicsiny, bőre nem a legfinomabb. Szóval Berthe Rosiére se nem bölcs, se nem művész, se nem coui’tisane, se nem nagyon szép, se nem csúnya és fél napig mégis róla beszélt Páris, tehát fél óráig beszél­hetek róla, kegyes engedelmükkel. Az utósó illúziót is el kell oszlatnom, elmondva, hogy hősnőm nem olyan hölgy, a­ki szalonban ül és udvarlói vannak; ő a gyárba jár, hol sok dolga van. Szóval csak egy munkásnő. De azért kisasszony, mint Franciaországban minden leány. Remélem, hogy nem fordulnak el önök hősnőmtől csak azért, mert piros, lapos kezét a papírgyárban lefolyó víz érdesítette meg, és nem tette puhává a bondok­ ván­kosa. Én olyan együgyű vagyok, hogy épen ez érde­kel, s ha egyszer módom volna oly hölgyekhez szó­lani, a­kik válaszúton vannak, szépen kérném őket, menjenek szintén a papírgyárba., Berthe Rosiére 28 éves. Ő ezt sem szégyelli, bevallja őszintén, a­mit oly kevés nő tesz. Hallottam egy hölgyet, a­ki csak azért vágynék királyné lenni, mert a királyné születési ideje mindig benne van a kalendáriumban. Berthe Rosiére nem gondolkozhatik úgy, mert megengedte, hogy kipublikálják nevét, korát háromezer ember előtt, hogy az benne legyen a hírlapokban. És mindezt azt áldozatot meghozta — egy korona kedvéért. Ah, tehát királyné lett! Mégis érdekes a történet. Tán Don Alfonzo szeretett belé, s röpítette át a pyrónei hegyeken a piros kezű mun­kásnőt, minőre (persze sok példányban) Spanyolor­szágnak is több szüksége lenne, mint akár Don Al­fonzéra. De nem, a történet nem ily regényes. Berthe Rosiére-t nem az Ecuriálban koronázták meg, hanem Puteauxban, s a­ki a koronát feltette a fejére, nem szerelmes fiatal király, hanem az öreg Jules Simon volt, s e szertartáson nem is az udvaroncok lelke­sedtek, hanem az a háromezer ember, a­ki a maire szájából hallotta a választási jegyzőkönyvet, mely szerint a kisasszony az erény trónjára emeltetett. És ezt megérdemelte. Ez a szegény lány soha­ soha sem kereste a gyönyört szívén kívűl. Két keze keserves munkájával szerezte a pénzt, mindig, nem is élvezve még a gyer­mekkor repeső örömeit, és ifjúkor rózsás ábrándjait sem. Minden nap ott volt a gyár füstjében, s megma­radt ott tisztán, mint a hó a hegytetőn, pedig ő nem hegytetőn volt, hanem az élet sorában. Nem szeretett, mert nem volt ideje szeretni soha. Nem dobta magát az életbe, mert elfeledte magát, mindig másokért élve : szegény, beteg, nyomorék szüleiért. Biz ebből az egyszerű történetből bajos volna drámát csinálni. Pedig oly megható. Leszálltunk Courbevoi-n a vonatról, s az északi széltől jól nekipirult arcunk, mire Puteauxba értünk. A mairie előtt volt felállítva a sátor, s egyet moso­lyogtunk magunkban, midőn belépett a termetes kis­asszony, begyűlt az óriás közönség, díszruhában a hatóságok, zenekarok, falusi leányok, parasztok. De midőn felolvasták a jegyzőkönyvet , önkénytelenül mi is megindultunk e háromezer emberrel együtt. Mi is ünnepeltünk vele együtt. Mi is rátettük volna a ko­ronát arra a széles, d­ignontalan főre, és mi is megcsó­koltuk volna Franciaország egyik első emberével , Jules Simonnal együtt azokat a piros, lapos kezeket. A boldog nők, kiket édes­anya nevelt, nevelőnő ápolt, kik bálokban hódítottak, apró pletykákkal vesződtek és hozzászoktak ahhoz, hogy hódoljon nekik mindenki, teljesen tán el sem képzelhetik , mi az, a­mit e megkoronázott lány tett, ki tizenkét éves korá­tól fogva kötelesnek érezte magát, szegény, beteg, nyomorék szüleit táplálni, feltörni értték kezeit min­dennap s nem venni magának ruhát, mert a pénz szülőinek kell. Ez a »keil« szabta ki az ő életirányát. Dolgozni kellett, hát dolgozott. Nélkülözni kel­lett, hát nélkülözött. Tűrni kellett, hát tűrt. Nem volt ideje szeretni, hát nem szeretett. Pénzt kellett keres­ni , tehát ott volt a gyárban mindennap első a jövők és utósó a távozók közt. A ronda, bűzös, egésségölő gyárban dolgozott napestig , hallotta a durva meg­jegyzéseket, érezte a gyárúr szeszélyeit, de eltűrt min­dent, nem magáért, hanem szegény, beteg, nyomorék szüleiért. Míg társnői élvezték a nap szabad óráit, él­vezték a boldogító szerelmet s alapítottak családi éle­tet , addig ő dolgozott durva munkát, hogy pénzt ke­ressen, hagyta hervadni ifjúsága bájait, s oda dobta élete legszebb éveit szülőiért. És tizenhat év után a nyomortól megedzve, erős lélekkel állt előttünk, el­mondhatva : »Lemondtam életemről, lemondtam a szerelemről szüleimért, de megmaradtam a magamé. A porba estem, de nem váltam sárrá.« Ritkán voltam úgy megindulva, mint ez ünne­pélyen. E lány élettörténete — a­mint a mair­e jegy­zőkönyvének száraz stílje előadta,­­ megrázott. Ju­les Simon jónak találta ez alkalommal is nagy politi­kai beszédet tartani. Lehet, hogy szép volt. De én előttem Fra Angelico Fiesole képe lebegett a San Marco kolostorból: Mária megkoronáztatása.« Úgy tetszett előttem, mint ha e szegény, egyszerű, papír­gyári munkásnőnek is glóriája volna. És három­ezer ember is úgy gondolkozott e percben, mint én. E pillanatban diadalt ült ismét az eszmény, s a városi raffineriát elkergette a falusi egyszerűség. Az ember e pillanatban levette szemét az égről, kereste és megtalálta e földön is az istenit, mely kisugárzik az utca porából is. Mademoiselle Berthe Rosiére bizonyára elpirult ha megtudta, hogy fél napig róla beszélt az egész Páris, az ő koronáztatásáról és Jules Simon beszé­déről. Csak fél napig! A papírgyár kallói közt aztán elenyészik e rövid dicsőség emléke s a koronára fá­­tyolt borít a napi gond. Várjon nyujt-e kárpótlást a dicsőség egy életért ? Ne kérdezzük. A dicsőség olyan, mint az örökzöld. Kezdetben csak azért kúszik a cser oldalára, hogy el­takarja mohos derekát, s ha a cser könnyelműen meg­adja magát, erőt vesz rajta ez élősdi növény, s a fa elhaló ágai fogják bizonyítani a dicsvágy hiábavalósá­gát. Nem, ez nem nyújt kárpótlást. De hiszen éltetőbb gyökere is van a Mademoiselle Berthe Rosiére kár­pótlásának : a gyermeki szeretet, az ő gyermeki szíve kárpótlást talál, ha a szülők fejétől elhárítja a felleget. Mit tesz az, ha eközben föláldozza önmagát ?.. 1098

Next