Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-19 / 239. szám
239. szám Kedd, 1875. október 19. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt Negyedévre ...... -i * Megjelenik az ünnep a tani napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győry Vilmostól. (Folytatás.) Hogy a pataki malomban milyen hű pártfogója, vigasztalója van a Hamupipőkének, azt sokáig nem tudta meg, észre sem vette, figyelmére sem méltatta senki. Kinek is lett volna gondja két ilyen árva gyermekre. Egyszer azonban mégis kitudódott, hogy Sándor mily hatalmas védelmezője a kis Bettinek. A másik nyáron, mikor a gyermekek egy egész esztendővel idősebbek lettek megint, a kis Betti tizenegy éves, Sándor tizennégy, a Hamupipőkét egyszer ismét elküldték szokás szerint a malomba. Ez azonban most sokkal tovább odamaradt, mint máskor, úgyhogy Hevederné asszonyság gyanúba fogta, hogy a ház körüli dolgot kerüli, s vagy eljátsza vagy elfecsegi valakivel az időt. Pedig nem az volt az oka, hanem az, hogy egy jobbmódú gazda egyszerre többecske búzát hozott oda őrleni, s amíg az le nem járt a kövön, addig természetesen másét nem lehetett felönteni. A Hamupipőke szigorúan a kapott parancshoz tartotta magát, s ott őrizte a búzáját amig csak rá kerülhetett a sor; egyébiránt semmi sem volt könnyebb, mint ezt a parancsolatot teljesíteni. S bizony mármár estére járt az idő mire az ő búzája lejárt a garaton. Minthogy azonban a Hamupipőke iránt határozott ellenszenv uralkodott az egész Heveder-családnál, maga a háziasszony pedig rendesen mindig a roszabbat szokta föltenni felőle, nem pedig a jobbat, most is pillanatról pillanatra türelmetlenebbé válva, utójára azt mondá Misi urfinak, legidősebb fiának, sétáljon el arra a malom felé, lessen rá a lusta kölyökre, s ha valami játszáson kapja, rakja meg, de jól. Miss urfi tizenöt esztendős is elmúlt már akkor, s most épen szünidőn volt odahaza, a szomszéd városbeli gymnáziumból. Mint városi tanuló különben is nagyon adta a gavallért falun, s rendesen lovagkorbácscsal járt, a melynek zöldselyem sudara volt, nyelén meg csontfütyölője. Fogta rögtön ezt a korbácsot s ment egyenesen a malom felé. Alig volt fele utján s a patakparton ott találta azt, a kit keresett. Egy helyett azonban kettőt talált; Bettivel együtt a molnárok Sándorát. A fiú segítette hazatolni a talyicskát s épen most tartották az első pihenőt. Betti a zsákon ült, Sándor meg a földre bocsátott talyicska végében állt. Misi urfi háta mögé vette a korbácsot s úgy sompolygott oda az ártatlan beszélgetésbe merültek mellé. Mikor azonban oda ért, gonosz gyorsasággal egy kemény csapást mért a leányka hátára s durván rákiálta: — Hát itt lopod az időt, te haszontalan! Csak gyere haza, majd kikapsz! A leányka keservesen felsikoltott. A szégyen még jobban fájt neki, mint az ütés. Egy ugrással ott termett a Sándor háta mögött, mint egy ösztönszerűleg az erősebbnél keresve védelmet. Kérnie sem kellett ezt, szólnia sem kellett értte, mert a fiú már ekkor izmos kézzel megragadta a hatalmaskodó másik gyermek karját s rá kiáltott! — Meg ne üsd még egyszer azt a leányt, mert mindjárt a patakba löklek! — Te löknél engem a patakba, te bitang, te koldus! — viszonzá amaz dühösen, s kiránta karját a szoritó marokból és megint ütni akart. Sándor ekkor a korbácsot kapta meg, egy hatalmas rántással kiszakította Misi ökléből s bele hajította a patakba bele — az urfi korbácsát! — A korbácsomat! — kiáltott fel amaz haragtól lángoló arccal, s azzal dühében öntudatlanul egy éles kődarabot kapott fel a földről s úgy fejbe sújtotta vele a védelmezőt, hogy annak arcát egyszerre elborította a vér, s az erős ütés súlya alatt kábultan rogyott le a földre. Mind a hárman gyermekek voltak, embervér kiontását egyik sem látta még. — Átkozott! — jajdult fel a kis leányka a rémület és szánakozó fájdalom hangján — agyon ütötted ! Maga a meggondolatlan tettet elkövetett fiú is azt gondolta. Az elborzadásnak ama rémületével, melylyel a gyilkos fát véres tette színhelyéről, azzal rohant most Misi is, oly halálra sápadtan, oly iszonyúan dúlt vonásokkal, hogy még tettét tudva is meg lehetett sajnálni. Mikor a kis leány magához jött minden tagját megzsibbasztó ijedelmétől, első dolga is az volt, hogy kendőcskéjét leoldó nyakáról, futott vele a patakhoz, belemártotta vizébe s aztán megint futva visszasietett a szenvedőhöz. Letérdelt melléje s mig a maga arcán könyek peregtek végig, a vizes kendővel a legnagyobb óvatossággal s gyengédséggel simogatta védőjének vérlepett ábrázatát. A viz üde érintésére a kábult gyermek nem sokára magához jött. Fölvetette szemét, s mihelyt meglátta ki az, a ki ápolja, szelid mosoly vonult végig ajkain, s azt susogta: — Te vagy itt, kis Betti ? De jó, hogy itt vagy ! A leányka megint lefutott a patakhoz a kendőt újra bemártani s ismételte is mindaddig, amig Sándor egészen magához jött. Ekkor az megint fel akarta emelni a talyicska fogóját, hogy a terhet se sgítse hazatolni. De a kis leány semmikép sem engedte. — Nem szabad, Sándor, majd hazatolom én magam , de elébb haza kisérlek. Azt meg a fiú nem fogadta el. — Úgy is soká késtél már mondá — nagyon megvernének otthon. Én haza tudok menni magam is, nem fáj már — nagyon. — Szegény Sándor! — szólt a kis leány hálás arccal, kényes szemmel tekintve fel a fiúra — ezt soha sem felejtem el Misinek, hogy téged megütött! — Szegény Betti! — viszonzá a fiú — én sem bocsátom meg neki azt, amit veled tett. Aztán köszöntek egymásnak, s elváltak. És amint mentek, a patakparton vízmentén az egyik, fölfelé a másik, időről-időre meg-megállt mind a kettő s hallgatóztak. Azt hallgatták, nincs-e a másiknak valami baja, azt számították, haza érhetett-e már szerencsésen ? Nem lett baja egyiknek sem, hazaértek szerencsésen , igaz ugyan, hogy sötét est borongott ekkor már a földön, de a két gyermek útjára barátságos, vezető világosságot hintettek a jótékony égi csillagok.* Miss urfi oly rémült ábrázattal s oly kimerülten rogyott le otthon, hogy az egész házat annyira megrémítő, hogy most az egyszer a Hamupipőkének sem lett hántása. Kinos teher esett le az egész család szivéről, mikor Betti arról tudósitá őket, hogy a molnárfiú magához tért s vissza tudott menni a malomba. Az előbbi megrettenés s ez utóbbi értesülésből merített megnyugovás most az egyszer eltöriteli a kis leány fölül a kitörni készülő zivatart. De ezért ez a jelenet nem egy keserű percet szerzett utóbb még a Hamupipőkének. A házbeli gyermekek eddig is ellenséges indulattal viseltettek ellene, Misi mostantól fogva különösen. Ennek egyébként is mindig nagy öröme telt abban, ha a magánál kisebbeket, kivált pedig az idegen leányt fakgathatta s ingerelhette, mely kinzásnak rendesen sírás lett a vége ; ama patakparti jelenet óta aztán ez a gyötrő sértegetés egészen új alakot öltött. Miss urfi ráfogta a Hamupipőkére, hogy a molnárok Sándora neki a szeretője. A szeretője! Mit tudott ez a szegény, ártatlan kis gyermekleány arról ?! Ilyen gondolat az ő lelkében soha, soha meg nem fordult. Szeretni igen is szerette Sándort, mint testvért, mint barátot, mint az egyetlen jóltevőt és vigasztalót, ki hozzá nyájassággal viseltetett; de hogy ezen a szereteten kivűl a szívben még más érzelem is létezhetik, arról neki még csak sejtelme sem volt. Soha tisztább, soha ártatlanabb, soha szentebb viszony nem szövődött meg, szív és szív között, mint e két gyermeknél, s mégis tudott lenni olyan kajánság, ami még ezt is megkeserítette. A Heveder-család legidősb tagja volt a kezdő, igen találékony az ilyen falgatásokban. A többi csak utánozta. Misi urfi ráfogta a Hamupipőkére, hogy ennek Sándor lesz a vőlegénye. Milyen szép pár lesz majd belőlök, ha ott állnak az oltár előtt! Sándor akkor is mezitlább lesz, s még akkor is abban a rongyos bekecsben, amit már hat esztendeje hord. De szép is lesz az a mezitlábos vőlegény! Muzsikára nem kerül ugyan, de azért a menyasszonytáncot kényesen eljárják füttyszó mellett, amihez majd egy repedt fazekat kongatnak. Majd csapnak nagy lakzit, olyanformán , mint a Sándorra, a koldus vőlegényre illő nóta mondja: Hejje-bujja lakodalom, Magam is megházasodom, Tarka kutyám levágatom Egész falvit meghivatom. No ha nem kulcsos kalács, az annál több lesz, kerül az a lopott lisztből elegendő! És ki tudná elszámlálni mind e szemen szedett fakgatásokat, melyekkel a szegény, védtelen leánykát gyötörték. Az pedig kezdte érezni, hogy sokkal sajgább az a fájdalom, ami a szivet éri, mint az, amit csak a test érez. S pedig a szivet érintő fájdalmak közül a legnagyobb még bátra volt. Sándornak menni kellett. Ha azt akarta, hogy valami legyen belőle, mesterséget kellett tanulnia, azt pedig sem a kis malomházban, de még az egész faluban sem tanulhatta meg, úgy ahogykellett volna. Asztalosnak szánták, ma Igának is nagy kedve volt rá s hogy azzá lehessen, valami nagyobb helyen kell inasnak állania. Nagyon itt volt már az ideje, hiszen más gyermek ilyen idős korában már majdnem ahhoz áll közel, hogy felszabaduljon. Neki tehát menni kell, menni még az őszszel, mihelyst a malomban megritkul a munka. Az öreg Szálók bátya és felesége Kata néni minden tőlük telhetőt megtettek, mikor Sándort útnak indították. Csakhogy ez a minden, mindössze is abból állott, hogy az öreg vámlesi egy pár atyai jótanáccsal látta el a fiút, aztán meg azt mondta meg neki, melyik út a legrövidebb a szomszéd városba , felesége meg összefoltozgatta a fiú egy pár darab ruhácskáját, ráadásul sütött neki még az útra valamilyen pogácsát is, amilyen tőle épen telhetett, mit Sándor is nagyon szerett, ami pedig fris korán is olyan kemény szokott lenni, hogy akár gurigáim lehetne vele. De azért a jószívű gyermek olyan mélyen érzett hálával fogadta e jóságot. Meg is köszönte szépen mindezt, mindazt a sok jót, amit a kis malomházban vele tettek, mióta árvaságra jutott. A malom melletti fűzfáról vágott magának vándorbotot, az kisérje még útjában is; erre szépen felfűzte a kis kendőcskébe kötött batyuját, a ruhával, pogácsákkal; az egész se volt nehéz, nem igen nyomta meg a vállát, így felkészülve, még egyszer elköszönt aztán nevelő szüleitől, áldást kívánt rájuk a jó istentől, de oly meghatottan, olyan igaz könyhullatással, hogy nemcsak a leglágyabb szivű öreg asszony fakadt el sirva a fiú búcsújára, de még az öreg vámlesi is úgy érezte, mintha tormát reszelnének az orra előtt s egyre nyomkodta öklével a szemét. — Eredj már », — mondá egyet bökve könyökével az út felé, a melyen Sándornak mennie kellett tudom, szegény, hogy neked is nehéz, de nekünk is az. A búcsúzást értette, igaza volt. A fiúnak csakugyan nagyon nehezére esett a kis zakatoló malomtól és molnárháztól megválni. (Folyt, köv.)