Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-19 / 239. szám

239. szám Kedd, 1875. október 19. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt Negyedévre ...... -i * Megjelenik a­z ünnep a tani napokat ki­véve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győry Vilmostól. (Folytatás.) Hogy a pataki malomban milyen hű pártfogója, vigasztalója van a Hamupipőkének, azt sokáig nem tudta meg, észre sem vette, figyelmére sem méltatta senki. Kinek is lett volna gondja két ilyen árva gyermekre. Egyszer azonban még­is kitudódott, hogy Sán­dor mily hatalmas védelmezője a kis Bettinek. A má­sik nyáron, mikor a gyermekek egy egész esztendővel idősebbek lettek megint, a kis Betti tizenegy éves, Sándor tizennégy, a Hamupipőkét egyszer ismét el­küldték szokás szerint a malomba. Ez azonban most sokkal tovább odamaradt, mint máskor, úgyhogy Hevederné asszonyság gyanúba fogta, hogy a ház kö­rüli dolgot kerüli, s vagy eljátsza vagy elfecsegi vala­kivel az időt. Pedig nem az volt az oka, hanem az, hogy egy jobbmódú gazda egyszerre többecske búzát hozott oda őrleni, s a­míg az le nem járt a kövön, ad­dig természetesen másét nem lehetett felönteni. A Hamupipőke szigorúan a kapott parancshoz tartotta magát, s ott őrizte a búzáját a­mig csak rá kerülhe­tett a sor; egyébiránt semmi sem volt könnyebb, mint ezt a parancsolatot teljesíteni. S bizony már­­már estére járt az idő mire az ő búzája lejárt a ga­raton. Minthogy azonban a Hamupipőke iránt hatá­rozott ellenszenv uralkodott az egész Heveder-család­nál, maga a házi­asszony pedig rendesen mindig a roszabbat szokta föltenni felőle, nem pedig a jobbat, most is pillanatról pillanatra türelmetlenebbé válva, utójára azt mondá Misi urfinak, legidősebb fiának, sétáljon el arra a malom felé, lessen rá a lusta kölyökre, s ha valami játszáson kapja, rakja meg, de jól. Miss urfi tizenöt esztendős is el­múlt már akkor, s most épen szünidőn volt odahaza, a szomszéd város­beli gymnáziumból. Mint városi tanuló különben is nagyon adta a gavallért falun, s rendesen lovagkorbács­­csal járt, a melynek zöldselyem sudara volt, nyelén­­ meg csontfütyölője. Fogta rögtön ezt a korbácsot s ment egyenesen a malom felé. Alig volt fele utján s a patakparton ott találta azt, a kit keresett. Egy he­lyett azonban kettőt talált; Bettivel együtt a molná­rok Sándorát. A fiú segítette hazatolni a talyicskát s épen most tartották az első pihenőt. Betti a zsákon ült, Sándor meg a földre bocsátott talyicska végé­ben állt. Misi urfi háta mögé vette a korbácsot s úgy sompolygott oda az ártatlan beszélgetésbe merültek mellé. Mikor azonban oda ért, gonosz gyorsasággal egy kemény csapást mért a leányka hátára s durván rákiálta: — Hát itt lopod az időt, te haszontalan! Csak gyere haza, majd kikapsz! A leányka keservesen felsikoltott. A szégyen még jobban fájt neki, mint az ütés. Egy ugrással ott termett a Sándor háta mögött, mint egy ösztönszerű­­leg az erősebbnél keresve védelmet. Kérnie sem kel­lett ezt, szólnia sem kellett értte, mert a fiú már ek­kor izmos kézzel megragadta a hatalmaskodó másik gyermek karját s rá kiáltott! — Meg ne üsd még egyszer azt a leányt, mert mindjárt a patakba löklek! — Te löknél engem a patakba, te bitang, te koldus! — viszonzá amaz dühösen, s kiránta karját a szoritó marokból és megint ütni akart. Sándor ekkor a korbácsot kapta meg, egy ha­talmas rántással kiszakította Misi ökléből s bele ha­jította a patakba­ bele — az urfi korbácsát! — A korbácsomat! — kiáltott fel amaz haragtól lángoló arccal, s azzal dühében öntudatlanul egy­ éles kődarabot kapott fel a földről s úgy fejbe sújtotta vele a védelmezőt, hogy annak arcát egyszerre elbo­rította a vér, s az erős ütés súlya alatt kábultan ro­gyott le a földre. Mind a hárman gyermekek voltak, embervér kiontását egyik sem látta még. — Átkozott! — jajdult fel a kis leányka a ré­mület és szánakozó fájdalom hangján — agyon ütötted ! Maga a meggondolatlan tettet elkövetett fiú is azt gondolta. Az elborzadásnak ama rémületével, melylyel a gyilkos fát véres tette színhelyéről, azzal rohant most Misi is, oly halálra sápadtan, oly iszo­nyúan dúlt vonásokkal, hogy még tettét tudva is­­ meg lehetett sajnálni. Mikor a kis leány magához jött minden tagját megzsibbasztó ijedelmétől, első dolga is az volt, hogy kendőcskéjét leoldó nyakáról, futott vele a patakhoz, belemártotta vizébe s aztán megint futva visszasietett a szenvedőhöz. Letérdelt melléje s mig a maga arcán könyek peregtek végig, a vizes kendővel a legna­gyobb óvatossággal s gyengédséggel simogatta védő­jének vérlepett ábrázatát. A viz üde érintésére a kábult gyermek nem sokára magához jött. Fölve­tette szemét, s mihelyt meglátta ki az, a ki ápolja, szelid mosoly vonult végig ajkain, s azt susogta: — Te vagy itt, kis Betti ? De jó, hogy itt vagy ! A leányka megint lefutott a patakhoz a ken­dőt újra bemártani s ismételte is mindaddig, a­mig Sándor egészen magához jött. Ekkor az megint fel akarta emelni a talyicska fogóját, hogy a terhet se s­­­gítse hazatolni. De a kis leány semmikép sem engedte. — Nem szabad, Sándor, majd hazatolom én magam , de elébb haza kisérlek. Azt meg a fiú nem fogadta el. — Úgy is soká késtél már mondá — nagyon­­ megvernének otthon. Én haza tudok menni magam is, nem fáj már — nagyon. — Szegény Sándor! — szólt a kis leány hálás­­ arccal, kényes szemmel tekintve fel a fiúra — ezt soha sem felejtem el Misinek, hogy téged megütött! — Szegény Betti! — viszonzá a fiú — én sem bocsátom meg neki azt, a­mit veled tett. Aztán köszöntek egy­másnak, s elváltak. És a­mint mentek, a patakparton vízmentén az egyik, föl­felé a másik, időről-időre meg-megállt mind a kettő s hallgatóztak. Azt hallgatták, nincs-e a m­á­s­i­knak valami baja, azt számították, haza érhetett-e már sze­rencsésen ? Nem lett baja egyiknek sem,­­ hazaértek sze­rencsésen , igaz ugyan, hogy sötét est borongott ek­kor már a földön, de a két gyermek útjára barátsá­gos, vezető világosságot hintettek a jótékony égi csillagok.* Miss urfi oly rémült ábrázattal s oly kimerül­ten rogyott le otthon, hogy az egész házat annyira megrémítő, hogy most az egyszer a Hamupipőkének sem lett hántása. Kinos teher esett le az egész család szivéről, mikor Betti arról tudósitá őket, hogy a mol­­nárfiú magához tért s vissza tudott menni a malomba. Az előbbi megrettenés s ez utóbbi értesülésből merí­tett megnyugovás most az egyszer eltöriteli a kis le­ány fölül a kitörni készülő zivatart. De ezért ez a jelenet nem egy keserű percet szerzett utóbb még a Hamupipőkének. A házbeli gyermekek eddig is ellenséges indulattal viseltettek ellene, Misi mostantól fogva különösen. Ennek egyéb­­ként is mindig nagy öröme telt abban, ha a magánál kisebbeket, kivált pedig az idegen leányt fakgathatta s ingerelhette, mely kinzásnak rendesen sírás lett a vége ; ama patakparti jelenet óta aztán ez a gyötrő sértegetés egészen új alakot öltött. Miss urfi ráfogta a Hamupipőkére, hogy a mol­nárok Sándora neki a szeretője. A szeretője! Mit tu­dott ez a szegény, ártatlan kis gyermekleány arról ?! Ilyen gondolat az ő lelkében soha, soha meg nem for­­dult. Szeretni igen is szerette Sándort, mint testvért, mint barátot, mint az egyetlen jóltevőt és vigasztalót, ki hozzá nyájassággal viseltetett; de hogy ezen a sze­­reteten kivűl a szívben még más érzelem is létezhetik, arról neki még csak sejtelme sem volt. So­ha tisztább, soha ártatlanabb, soha szentebb viszony nem szövődött meg, szív és szív között, mint e két gyermeknél, s mégis tudott lenni olyan kajánság, a­mi még ezt is megkeserítette. A Heveder-család legidősb tagja volt a kezdő, igen találékony az ilyen falgatásokban. A többi csak utánozta. Misi urfi rá­fogta a Hamupipőkére, hogy ennek Sándor lesz a vőlegénye. Milyen szép pár lesz majd belőlök, ha ott állnak az oltár előtt! Sándor akkor is mezitlább lesz, s még akkor is abban a rongyos bekecsben, a­mit már hat esztendeje hord. De szép is lesz az a mezitlábos vőlegény! Muzsikára nem kerül ugyan, de azért a menyasszonytáncot kényesen eljárják fütty­szó mellett, a­mihez majd egy repedt fazekat kongat­nak. Majd csapnak nagy lakzit, olyanformán , mint a Sándorra, a koldus vőlegényre illő nóta mondja: Hejje-b­ujja lakodalom, Magam is megházasodom, Tarka kutyám levágatom Egész falvit meghivatom. No ha nem kulcsos­ kalács, az annál több lesz, kerül az a lopott lisztből elegendő! És ki tudná elszámlálni mind e szemen szedett fakgatásokat, melyekkel a szegény, védtelen leánykát gyötörték. Az pedig kezdte érezni, hogy sokkal saj­­­­gább az a fájdalom, a­mi a szivet éri, mint az, a­mit csak a test érez. S pedig a szivet érintő fájdalmak közül a leg­nagyobb még bátra volt. Sándornak menni kellett. Ha azt akarta, hogy valami legyen belőle, mestersé­get kellett tanulnia, azt pedig sem a kis malomház­ban, de még az egész faluban sem tanulhatta meg, úgy ahogy­­kellett volna. Asztalosnak szánták, ma­ I­gának is nagy kedve volt rá s hogy azzá lehessen, valami nagyobb helyen kell inasnak állania. Nagyon itt volt már az ideje, hiszen más gyermek ilyen idős korában már majdnem ahhoz áll közel, hogy felsza­baduljon. Neki tehát menni kell, menni még az ősz­szel, mihelyst a malomban megritkul a munka. Az öreg Szál­ók bátya és felesége Kata néni minden tőlük telhetőt megtettek, mikor Sándort út­nak indították. Csakhogy ez a minden, mindössze is abból állott, hogy az öreg vám­lesi egy pár atyai jó­­tanác­csal látta el a fiút, aztán meg azt mondta meg neki, melyik út a legrövidebb a szomszéd városba , felesége meg összefoltozgatta a fiú egy pár darab ru­hácskáját, ráadásul sütött neki még az útra valami­­lyen pogácsát is, a­milyen tőle épen telhetett, mit Sándor is nagyon szerett, a­mi pedig fris korán is olyan kemény szokott lenni, hogy akár gurigáim le­hetne vele. De azért a jószívű gyermek olyan mélyen ér­zett hálával fogadta e jóságot. Meg is köszönte szépen mindezt, mindazt a sok jót, a­mit a kis malomházban vele tettek, mióta árvaságra jutott. A malom melletti fűzfáról vágott magának vándorbotot, az kisérje még útjában is; erre szépen felfűzte a kis k­endőcskébe kötött batyuját, a ruhával, pogácsákkal; az egész se volt nehéz, nem igen nyomta meg a vállát, így felké­szülve, még egyszer elköszönt aztán nevelő szüleitől, áldást kívánt rájuk a jó istentől, de oly meghatottan, olyan igaz könyhullatással, hogy nemcsak a leglá­­gyabb szivű öreg asszony fakadt el sirva a fiú bú­csújára, de még az öreg vám­lesi is úgy érezte, mint­ha tormát reszelnének az orra előtt s egyre nyo­m­­kodta öklével a szemét. — Eredj már », — mondá egyet bökve könyö­­­kével az út felé, a melyen Sándornak mennie kellet­t tudom, szegény, hogy neked is nehéz, de ne­künk is az. A búcsúzást értette, igaza volt. A fiúnak csak­ugyan nagyon nehezére esett a kis zakatoló malom­tól és molnárháztól megválni. (Folyt, köv.)

Next