Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)
1875-11-23 / 268. szám
Kedd, 1875. november 23. 268. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy hires ember fia. (Elbeszélés.) Irta Margitay Dezső. I. Aaron Pál volt a neve s mert anyám őt az imádásig szerette, minden áron azt akarta, hogy engem is, ki házastársi viszonyuk egyetlen gyümölcse valók, Pálnak kereszteljenek. Pál! Bizony ennél szebb hangzású nevet is találhattak volna számomra, hisz a név akármilyen cifra sem kerül többe, mint az egyszerű Pál! Azonban anyám rendkívüli gyöngédséggel szeretvén apámat, nevéért is annyira rajongott, hogy annál szebb, költőiebb, lágyabban hangzó nevet nem talált még a naptárban sem s annálfogva lett az én nevem is Pál. Egyébiránt volt anyámnak még más oka is az előszereteten kívül arra, hogy engem Pálnak kereszteltessen, — az előítélet. Mint az a nőknél, különösen a házias, visszavonult életet élő nőknél tapasztalható, anyámnak is voltak előítéletei. Ő azt hitte, hogy a keresztnév bizonyos végzetességgel bír ; a Máriákra (az ő neve is az volt) azt mondta, hogy azoknak sorsa szenvedés; a Lajosokra, hogy tágszívűek; meg volt győződve, hogy ha Pál lesz a nevem, egész lényemben tökéletesen hasonló leszek atyámhoz, ki az ő szemében a férfitökély mintaképe volt. Pedig az én atyámhoz hasonlítani nem volt ám könnyű föladat. Barna, magas férfi volt, büszke fényben ragyogó fekete szemmel, fasorral, szabályos keleti vonásokkal és deli, férfias termettel. Modora sima, nyájas; magaviselete megnyerte részére az egész világot; az alázatosságot nem ismerte s mosolyt is csak ritkán lehetett ajkai körül észrevenni; de ha mosolygott, parancsolt és hódított vele. Sokat beszélni nem volt szokása; otthon legalább nem tette azt; pedig, ki hinné ! ép a beszéd volt az, mi őt korának egyik nevezetességévé tette. Ő szónok volt, három megyének első szónoka! Egyetlen egy fontosabb megyegyűlésről sem maradhatott el. Az egyik megye fiatalsága bandériummal kisérte a másik megye határáig, ahol küldöttség fogadta. A demokraták Brutusnak nevezték s még ellensége is kénytelen volt elismerni, hogy a politika és nemzetgazdászat terén, meg a nemzeti sérelmek ecsetelésében, utolérhetetlen. A konzervativok, főispánok s ezek helyettesei, remegtek tőle, mert ha ő a gyűlésen jelen volt s valamelyikük olyasvalamit talált mondani, mi neki nem tetszett, nyomban a beszélő után fölkelt s úgy kitréfálta szegényt, hogy még két hét múlva is rajta mulatott a fiatalság az esteli öszszejövetelek alkalmával. Mint szónok, politikus és nemzetgazdász, minden idejét házon kívül kényszerült tölteni; ő egészen a közé volt; nekünk csak egy parányi rész jutott belőle, hónaponkint egy-két nap s ekkor is csak azért látszott hazajönni, hogy diadalutainak fáradalmait kipihenje. Figyelmét a közérdek, a nemzetgazdászat egészen igénybe vévén, saját vagyoni viszonyaival nem bíbelődhetett; de nem is volt szükséges azt tennie, hisz ott volt anyám, ki szeliden és csöndesen mindent elintézett, anékül hogy valaha kérdésekkel vagy panaszszal alkalmatlankodott volna atyámnak. Ha — ismét körútjára indulva — pénzre volt szüksége (pedig volt mindig és nagyon sokra!) csak két szót kellett szólania s másnap már ott volt a pénz. Nem nyerte soha válaszát, hogy nincs. — Hanem az igaz, hogy a következő napokon gyakran láttam, anyámat visszavonulva saját szobájában, szomorú, merengő arccal, sőt párszor könyeket is láttam szemében ragyogni. Ilyenkor hozzászaladtam, átöleltem térdeit; ő fölébredt gondolataiból, hévvel megölelt megcsókolta homlokomat s aztán elsietett, hogy még fokozottabb buzgalommal lásson utána mindama dolgoknak, melyeket máshol a férj és nő egyesülten végeznek. Én még akkor sem arról nem bírtam sejtelemmel, hogy egy gyöngéd, szerető nő még a legnagyobb áldozatot is mosolygva képes meghozni, csakhogy férjének kedvetlenségre ne adjon okot, sem arról, hogy ugyanez a nő az anyai szeretet által ösztönöztetve, halálra dolgozni képes magát, csakhogy gyermekeinek jövőjét biztosítsa. Láttam, hogy anyám most gazdatisztekkel számolt, majd hosszú, feketekabátos és elől fürtökbe szedett hajú emberekkel vitatkozott, hogy gyalog vagy kocsin majd ide, majd oda ment s hogy este, mikor megjött fáradtan, kimerülten dőlt székébe, kezeit mellére szorította, szemét behunyta s különben halvány arcain két piros folt gyuladt ki; — de mindezekből semmi roszat nem gyaníthattam ; hiszen, mikor egy kissé kipihente magát, olyan édesen, olyan elevenítőleg tudott rám mosolyogni, hogy ha tekintében nem lett volna valami szomorú, valami, sajnálkozó kifejezés, mely az én pici szívemet úgy elszorította, azt hittem volna, az előbb csak azért zárta le szemét, hogy annál nagyobb legyen örömem, ha majd ismét kinyitja azokat. Tudtam jól, hogy anyám engem nagyon szeret s ha bárhol volt is, mindig úgy érzem, mintha szerető, őrködő szemei folyton rajtam függenének, hanem én is szeretem őt. Bárhová ment, este addig sohasem aludtam el, mig elő nem jött s ágyam fölé hajolva meg nem csókolta homlokomat. Történt azonban, hogy egy délután kikocsizván, a kocsi csakugyan késő este érkezett meg, mikor már én régen feküdtem. A kocsizörejre fölültem ágyamban s vártam, hogy mikor jó anyám, estek csókját homlokomra nyomni. Léptek zaját hallottam a lépcsőkön , emberek járkáltak le és felcsoszogó léptekkel, lábujjhegyen, de sietve. Végre felnyitották ajtómat; egy szobalány lépett azon be; arca halvány volt, magához inte a felügyelőnőt, ki rendesen ágyam előtt feküdt, valamit súgott neki s aztán lábujjhegyen ismét elfutott. Nem tudom, micsoda hideg érzés futotta végig tagjaimat; úgy rémlett előttem, mintha nagyon, nagyon messziről, az ablak előtt, anyám sikoltását hallottam volna . — Pál! Kiugrottam s futottam az ajtóhoz. Felügyelőnőm visszatartott. — Anyámhoz akarok menni! — Legyen okos ! Hisz tudja, hogy a mama kikocsizott, még nem tért vissza. Feküdjék le ágyába s várja be, mig a mama első a kis Pál homlokát megcsókolni. — Nem igaz, nem igaz! Ő itthon van ; hallottam a kocsi zörgését; aztán meg ezt kiáltotta az ablak előtt, hogy Pál. — Oh, dehogy! Az a kocsi apáért ment s a mama nem is kiállhatott az ablak előtt, mert-----mert, — feküdjék csak le ! Tudja, a mama hogy megijedne, ha így látná, azt hinné, hogy beteg, mert olyan sápadt és úgy remeg, mintha hideg lenne. Visszaerőszakolt ágyamba. Olyan lázas izgalom fogott el, amilyet még sohasem éreztem. Álomról szó sem volt, minden másodpercben rámeresztettem a szememet az ajtóra, aztán ismét erővel lehunytam. úgy gondoltam, hogy ha sokáig tartom hunyva azokat, majd hamarább késő és lesz s anyám vissza fog térni. Nem jött! pedig már nagyon késő lehetett. A lépcsőkön les fel futkosó lépések zaja mindinkább elenyészett. Én megfeszített figyelemmel hallgatóztam. Végre kezdtek agyamban a gondolatok egy nagy zűrré válni s már csaknem elaludtam, midőn ablakom megzörrent s előtte egy ocsmány, rikácsoló hang hallatszott: kuvik! A zűr rögtön szétfoszlott agyamról; szememet önkénytelen rémülettel meresztem ápolónőm arcára. — Csak egy madár! — mondás aztán az ablakhoz lépve folytatá: — Hess! te csúnya madár! nem takarodd el aludni ? Hess ! ne rikácsolj itt az ablak alatt. — Dada! én félek, mintha valaki nézne be az ablakon a sötétből, a suttogám s takarómat egész a szememig fölvontam. A dada odajött hozzám, elkezdte homlokomat simogatni, mire az a zűr ismét nemsokára zsibongni kezdett agyvelőmben. Aludtam, előbb minden pillanatban fölrettenve, később mély bódulattal, de úgy azonban, hogy figyelmemet mindig a körülöttem történtekre fordítva, úgy éreztem, hogy mindent hallok. Igen, hallottam, tisztán; hallottam ismét ama borzadalmas kiáltást ablakom előtt: — Kuvik, kuvik! . . Föl akartam ugrani, szaladni, futni akartam, de nem volt sem kezem, sem lábam, csak az akarat volt meg, a mozgási képesség nem. (Folyt. köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) Írta Thackeray. (Folytatás.) Hetedik fejezet. (Hogy érte el Titmarsh Sámuel a boldogság legfőbb fokát.) Hogy a mezei lakot kellőleg leírhassam, Robins György tollával kellene rendelkeznem; Így tehát elég lesz, ha azt mondom, hogy csinos hely volt szép rétekkel, melyek a patakig terjedtek ; csinos cserjésekkel, melegházakkal, istállókkal, melléképületekkel, konyhakertekkel, s egyebekkel, mik egy elsőrangú ru'S in u r be-hez tartoznak, mint az árverező mondta, midőn néhány év múlva más kezekre került. Szombaton félórával az ebéd előtt érkeztem meg: egy szolga, csokoládészint, arany paszomántos ruhában, Brough koronájával gombjain, ezüst borotváló tálat hozott ezüst tálcán, s a nagy ebéd hat órakor volt készen, melynél Stütz szalonkabátjában, új selyemharisnyámban és cipőmben volt szerencsém megjelenni. Brough kezemnél fogva vezetett be és bemutatott nejének, egy magas, széphajú nőnek, azután gyermekének, egy magas, sovány, sötétszemű, nagyszemöldökű, rosztermészetűnek látszó tizennyolc éves leánynak. — Belinda, kincsem, — mondá a papa, — ez a fiatal ember írnokaink egyike, ki bálunkon is volt. — Igen? — mondá Belinda, fölkapva fejét. — De nem közönséges írnok, Belinda, — azért, kérlek, hagyd abba vele szemben arisztokratikus modorodat. Ő Drum grófnénak unokaöcscse s remélem, nemsokára igen magas helyet fog elfoglalni üzletünkben s a cityben. A grófné szóra (pedig már tízszer is kiigazítottam Broughnak rokonságunkról való véleményét) Miss Belinda meghajtotta magát, kemény tekintetet vetett rám s azt mondá, hogy a papa barátjának lehetőleg kellemessé fogja tenni a falusi tartózkodást. — Ma nincs itt sok monde, — folytatá a leány, — s csak petitoomité-ben vagyunk; de remélem, mielőtt elhagy minket, látni fog egy kis société-t, mely séj o ur-ját kellemessé fogja tenni. Egyszerre észrevettem francia beszédjéről, hogy műveit leány. — Nem kitűnő egy leány ? — mondá Brough súgva, s láthatólag oly büszkén, amily büszke csak lehet az ember valakire. — Nem pompás egy leány, mi? Van a somersetshire-inek ily nevelése? — Nincs uram, szavamra, nincs. — felelém, mn-