Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)

1876-01-14 / 10. szám

­s az ügyvédi irodából, melyben segédkedett, azonnal saját lapjához szerződteté. Az én ifjú kísérleteimet is mennyi jósággal dé­delgette ; kiadta huszonhárom éves koromban a »P. Napló«-ban egy balladámat. Nagy dolog volt ez akkor egy fiatal poétára nézve, megjelenni az »Elefánté­ban, így csúfolták akkor a »Pesti Napló«-t. — No — mondja nekem a megjelenés utáni napon — a ballada megnyerte Deák Ferenc tetszé­sét, s megengedte, hogy hozzá vezesselek. — Ekkor láttam először életemben hazánk nagy fiát. Bel erő­teljes, piros arcú, derűlt férfi volt ő akkor. Körülbelül ez időben történt, hogy egy ifjú költő magánlevélben erősen megsértett egy jeles ifjú kritikust. A kritikus Keményt kérte föl, hogy hivja ki párbajra a költőt. Kemény szerette mind a kettőt. Kényezve lépett a költő szobájába s megindu­lásában csak ennyit volt képes mondani: — Barátom egyiketek meg fog halni! A sértés valóban durva volt s az ily sértések megbirálásában Keménynek igen érzékeny, arisztok­ratikus felfogása volt; bár szerette mind a két félt, a párbaj legszélsőbb nemét tartotta szükségesnek, hogy lőjjenek mindaddig, mig egyik el nem esik, sőt még azt is kikötötte, hogy a párbaj színhelyén a sértő kérje vissza ellenfelétől a sértő levelet s azt semmis­nek nyilatkoztassa ki. Úgy is lett. Szerencsére a golyónak több objektivitása volt, mint a segédeknek s az egész affaire egy lábhorzso­lással végződött. Volt aztán öröme Keménynek, a becsület meg volt mentve s nagyobb szerencsétlenség nem történt. * Az ötvenes évek közepén a »P. Napló« szer­kesztője lett. Sokkal mélyebb és nagyobb szellem volt, semhogy jó szerkesztő lehetett volna. Az ily nagy, magukba mélyedő elmék megadhatják egy lapnak az átalános irányt, de arra nem valók, hogy figyelmük kiterjedjen azokra a százféle apróságokra, melyek szintén lényeges részeit képezik egy lapnak s melyeknek, öszhangban a lap egész szellemével, szin-­­­tén a főirányt kell támogatniok. Aztán az ő egész lénye oly szenvedőleges, túl­­óvatos, ne mondjam : félénk volt; ő átalában az ese­ményeket nem megindítani, vagy szítani, hanem in­kább történelmileg megbírálni volt hivatva. Szerette ő a hazát, nemzetet mélyen, igazán, de úgy szerette, mint az anya beteges gyermekét; tudta, hogy jót tesz neki a szabad levegő, de féltette a legki­sebb szellőtűt is . . . ah, hisz egyszer abban a negy­­venkilencediki nagy zivatarban majd elveszett . . . Szeretett ő eleinte a szerkesztés kicsinyes teen­dőivel is bíbelődni, de ezt inkább kötelességérzetből tette, vagy szórakozási vágyból, (mert a szerkesztő­ségben ki s bejárt a sok tudós, poéta s más efféle ember s vitatkozásokat indítottak, melyeken ő na­gyokat nevetett) aztán egy bizonyos ideig szerette szenvelegni az »életrevalóságot« is, a miből pedig benne egy szemernyi sem volt s érdekeltséget akart mutatni oly dolgok iránt, melyeket lelke egész nagy­ságával lenézett. Délutánonkint gyakran együtt sétáltunk. — Tyhy, már öt óra, — mondta egyszer, — szerkesztenem kell; elkéstem. — És szörnyű aggódó képet csinált. Pedig bizony nem aggódott. Elkísértem lakására, hol a szerkesztőség is volt. — Hamar a kéziratokat, — szólt a szolgához, s óráját nézte, fejét csóválta, mint a ki valami nagyot mulasztott. Behozták a kéziratokat, kék ceruzát vett ke­zébe s elkezdte a kéziratokat szignálni, közben-köz­­ben pedig alattomosan föl-fölpillantott rám, várjon látom-e, hogy ő mit csinál. Boldog isten! lángelméje iránti hódolatomban majd leborultam előtte s ő azt akarta, hogy én az ő szignálásait respektáljam, a miket a legközépszerűbb irodalmi fickó is elvégez. Hanem nála csak ideig-óráig tartott az ilyen »fölébredés« s aztán megint kontemplációs párnája közé szendergett. Valóban az akkori »zord idők«-ben nehéz is volt jó lapot csinálni; aludt minden, csak a rendőrség volt ébren s Keménynek az olyan célzatos, apró iz­gatás iránt kevés érzéke volt. Volt ugyan bizonyos méltóság a P. Naplóban akk­or is, de lesz az unalmas méltóság volt. Ez időben egyszer a svábhegyre mentünk hár­man, én, ő, meg Danielik kanonok. Olyan bomló, dévaj kedvben voltam s különféle változatokban az egész után arról beszéltem, hogy milyen rész az a P. Napló. Kemény nagyokat ne­vetett. Mikor aztán fölértünk a hegyre, hozzám fordult s ezt mondta: — Te... te nekem annyi mulatságos dolgot beszéltél összevissza, hogy kérlek, ird le nekem mind­ezt egy tárcacikkbe... majd kiadom a P. Naplóban. Az ilyen flegma ellen aztán nem volt mit csinálni.* A hatvanas évek mozgalmai rá is üditőleg ha­tottak. Lapja, mely először hangoztatta a jogfolyto­nosság elvét, nagy lendületet vett s zászlaja jön a nagy nemzeti pártnak, melynek úgy­szólván alig volt ellenzéke. Kemény beletalálta magát a szerepbe, mely tu­lajdonképen nem neki való volt, éles cikksorozatban támadta meg a konzervativoket s lapja atalán a nem­zeti lelkesedés piros szinét hordozta magán. Lapjának ujdonságirója ez időben Greguss Ágost volt. A jelen­legi nemzedék azt nem is képzeli, hogy ez a mi csön­des tudósunk akkor milyen jóízű agitátor volt s a »Szózat« éneklés egyhangú, olykor gyermekes jelen­ségeit hány százféle alakban tudta föltüntetni, mindig úgy, hogy egyfelől szítsa a hazafias érzületet, más­felől pedig intimidálja a haldokló abszolutizmust. Ez időben tette Kemény P. Naplója a nemzeti ügynek a legnagyobb szolgálatokat. De csakhamar bejött a provizórium s itt kezdő­dik e nagy elme és szellem rohamos hanyatlása. Kü­lönben is csupa kétkedés, pesszimizmus volt az egész ember. Ha ifjú koromban valami szerencsés kalandom­mal dicsekedtem neki, csak annyit vetett oda, hogy: »megcsal,« s ha valami fényes reményű tervembe avattam, csak annyit jegyzett meg, hogy »nem lesz az úgy, Kálmán!« ; ilyenkor aztán szivarát — melyet nem fogai, hanem csak ajkai közt tartott — lelógatta a szájában, igen jóizűn mosolygott, mintha örült volna, hogy illúzióimat elrontja, pedig szive tele volt jó­indulattal, emberszeretettel. Átalában szörnyen sze­rette az embert ijesztgetni s nekem néha olyan képe­ket festett a világ állásáról, hogy aztán egy hétig sem mertem vele találkozni. Mikor a provizóriumot (hatvanegy végén) be­hozták, a barátok terén találkoztam vele, épen a tér sarkán, a­hol a közönség a kiragasztott ostromállapoti szabályokat olvasgatta. Igen bolondos szabályok voltak ezek: ha valaki valamit tud és föl nem adja, vagy föladja,, de nem tudja, vagy se nem tudja, se föl nem adja, ennyi és ennyi évre ítéltetik stb. Nekem is sikerült ez időben a »Bolond Miska« által némi jelentőségre vergődni, legalább a­­ rendőrség előtt. — Van-e pénzed? — kérdé tőlem Kemény. — Van egy kevés. — Hát csak váltsd föl aranyokra,jó lesz majd Svájcban. — Micsoda ? hát most olyan világ lesz, hogy az országban sem maradhatunk ? hát mi lesz itt ? Szemöldökét felhúzta, körülnézett s aztán kezé­vel nyaka mellett fölfelé egy vonalt húzva, mutatta az akasztást. Pedig nem lett úgy; a provizórium arány­lag elég szelíd volt. De én szörnyen féltem a Kemény jóslataitól, mert nekem egyszer a keleti háború egész lefolyását két esztendővel előre szőrul szóra megjövendölte. Sajátságos, hogy erre a sikerüti próféciára min­den egykedvűsége mellett is hiú volt; mindig kerül­tem, hogy valami bókot mondjak neki, a legöntudato­­sabb műalkotónak, a­ki valaha létezett , mégis néha nem bírtam elfojtani elragadtatásomat, mint például Werbőczy alakja fölött a »Zord idők«-ben; mennyit kell annak tudni, a ki ilyent csinál! — ilyenkor elpi­rult s aztán elkedvetlenedett; hanem annak mindig örült, ha a keleti háborúra vonatkozó jóslatát előhoz­tam, kedvtelését ekkor is titkolni igyekezett, de én jól láttam az önelégültséget, mely szelíd arcát végig futotta. Tóth Kálmán: Fővárosi hírek. * A főváros közgyűlése tegnap délután zajos és népes volt. Nemcsak a nagy ülésterem telt meg a városatyákkal, hanem a karzatok is kiváncsi és díszes férfi-­s hölgyközönséggel. A gyűlés élénk, helylyel-közel ingerült volt, bár arról szó sincs, hogy a Domahidy Ferenc főispán királyi biztosi kinevezése alapos hir volna. A gyűlés tárgyát ké­pezte a belügyminiszter rászaló leirata, mely erő­sebb kifejezéseket foglalt magában, mivel Budapest főváros közönsége a fővárosnak az 1876-ks költségve­tés előirányzatát nem a kellő időben küldte föl a bel­ügyminiszternek. A vitára szintén hatással volt, hogy az az előtte való napon az italmérési haszonvételi dí­jak iránt hozott közgyűlési határozatot a belügymi­niszter csak föltételesen erősítette meg. A gyűlés elején a tanács előterjesztése után, me­lben hosszan vannak elmondva, hogy a múlt évi áradás s az okozott károkkal összeforrt munka,­a főváros egyesítése követ­keztében támadt teendők sat. okozták a késedelmet. Busbach városi képviselő indítványt tett, hogy az elő­terjesztés mellé a belügyminiszterhez feliratot intéz­zen a közgyűlés, és kijelentse, hogy a miniszter rászóló válasza nem indokolt s a főváros hatóságát hatalmon kívül álló körülmények akadályozták a törvény által előírt kötelesség teljesítésében. A közgyűlés Busbach indítványát fogadta el. Busbachon kívül Mátyás (ki a sajtót is vádolta, hogy a főváros közönsége iránt bántalmazó), Steiger, Hoffmann (egyszerűen tudo­másul akarván venni a miniszter leiratát) tartottak beszédeket, melyeket a városi képviselők tetszéssel ki­sértek. A gyűlés este fél nyolckor ért véget. * Szalon. Az idei főúri bálok sorát gróf Fes­­tetich György nyitotta meg tegnapi fényes estélyével, melyre a főrangú világnak a fővárosban időző tagjai nagy számban jelentek meg. A Festetich György bálja tavaly is eseményt képezett a farsang történe­tében. Az idei még fényesebb volt. Egyszersmind bú­csúestélye volt ez a néhány nap múlva Bécsbe utazó s ott farsangoló grófi családnak. * Az írók és művészek társaságának Erdélyi Béla, Kán Béla, báró Laffert Antal, báró Révay Gyula és Telepy Károly urakból álló küldöttsége teg­nap reggel hívta meg­­ Felségét, az irói segélyegy­let javára és a »kör« céljaira február 5-én, a vigadó termeiben tartandó táncvigalomra. A király nagyon nyájasan fogadta a küldöttséget; kérdezősködött az egyesület fenállásáról, tagjai számáról és azt mondta, hogy ha még akkor a fővárosban lenne, meglátogatná a bált. A küldöttség Coburg Fülöpné h­ercegasszony­­nál is tisztelgett, ki szintén szívesen fogadta a meg­hívást. A fiatal hercegasszony hosszasan kérdezőskö­dött az egylet előbbi báljairól, és hogy váljon az idei fényes és látogatott lesz-e ? Majd az idei farsang felől kérdezősködött és sajnálatát fejezte ki, hogy a gróf Festetich György fényes bálján nem jelenhet meg, mert férje jelenleg vadászaton van. * A képviselőh­áz tegnapi ülésén a közigazga­tási törvényjavaslat fölötti vitát egy igen fiatal, alig huszonötéves szónok, Szivák Imre nyitotta meg s oly tartalmas, kitünőleg tájékozott beszédet tartott s ezt annyi ékesszólási routinnal, a csengő hang jól kimért hordozásával s követelés nélküli, de mégis nyomaté­kos erélylyel adta elő, hogy a ház figyelmét maga iránt egyszerre fölébresztette s beszéde végén a leg­első parlamenti nevezetességek is üdvözlésére siettek. — Beszéltek még Éber Nándor (igen szépen és tar­talmasan) Hegyessy, Horváth Gyula s végül Helfy, ki a miniszterelnököt a fővárosi municipium iránt tanúsított eljárásáért is megtámadta. Tisza erre ki­jelenté, hogy ő csak kötelességét teljesítette s aztán előadta a fővárosi idei budgetnek késedelmezési tör­ténetét, melyet neki, miniszternek, meg kellett róni; a ház helyesléssel fogadta a miniszter válaszát. * A jogászbál-bizottság küldöttsége, mely gr. Andrássy Géza, Hegedűs Kálmán és Gerenday György urakból állt, a tegnapi kihallgatáson tisz­telgett Ő Felségénél, megköszönve a pénztár számára küldött száz forintnyi kegyes adományt. Ő Felsége meleg érdeklődéssel kérdezősködött a bálról s nyilat­kozatai után a bizottság abban a reményben távozott, hogy szerencséje lehet, a f. hó 15-diki bál alkalmával, a király megjelenéséhez is. Rudolf főhercegnek, mint szintén jogásznak, fényesen kiállított díszmeghívót küldött a bizottság. * A „Budapesti Szemle“ január-februári kötete megjelent. Tartalma következő: »Úti vázlatok« (Bu­dapestről Konstantinápolyig) Pulszky Ferenctől; »Az élet fogalma,« Bernard C­laude után I. J.; »A társadalom« Grünwald Bélától »D’Arlay Pál« an­gol beszély, forditotta Belényesi Gábor; »Magyaror­szág kereskedelmi mérlege« Fenyvessy Adolftól; »II. Lajos és udvara« Fraknói Vilmostól; »A közgazda­ságtan története Németországban« Matlekovics Sán­dortól; »Barátnőmhöz«, Gyulai Pál költeménye, melyet lapunk mai számában mi is bemutatunk; »A fehérlábú szarvas« Bryant után Szász Károlytól; »Savonarola államtani nézetei« dr. Aleisz Bélától. Az »Értesítőben« dr. Kiss János ismerteti Kautz Gyula »A nemzetgazdaság és pénzügytan rendszeré«-t, Acsádi Ignác a Bluntscha »Átalános államjog és a politika története a XVI-század óta a jelenig« című munkáját, Dömötör János pedig a Toldy Ferenc »Magyar költészet kézi­könyvé«-t. E címjegyzék min­den kommentár nélkül maga is eléggé dicséri az új kötet tartalmasságát. * A „Századok“ idei első füzetét Szilágyi Sán­dor igen tartalmasan állította ki. Főbb cikkei ezek: »A magyar hadi történethez a vezérek korában« Sa­lamon Ferenctől, »Egy adat Dózsa György életére« Szabó Károlytól, »Huszár Gál­­vártt, Kassán és Komáromban« Fraknói Vilmostól, »Az erdélyi alkot­mány alakulása a separatió kezdetén« Szilágyi Sán­dortól, »Vidéki mozgalom a régészet és történelem terén« Hampel Józseftől, »B. Kemény Zsigmond em­lékezete« Salamon Ferenctől. A könyvismertetések és tárca rovata szintén érdekes. * Deák Ferenc lábfájdalmai örvendetesen eny­hülnek s hangja is erősebb. Tegnapelőtt este rokonai és Kovács László előtt, kik nála voltak, reményét fe­jezte ki, hogy az­ért nyugalmasan fogja tölteni, mert kedélyhangulata eléggé nyugodt és vidám. Valóban jól is aludt. * A budapesti korcsolyázó-egylet vasárnap délután 3­­2 órakor az egyleti jégpályán zene mellett nagy korcsolya-versenyt rendez. Lesz kezdők verse­nye 400 méternyi távolság és 3 díjjal, melyben min­den egyleti tag, ki a 18-ik életkort elérte és a jégpá­lyán dijat még nem nyert, egy srt tét mellett részt vehet; lesz hölgyek versenye 200 méter távval és 3

Next