Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-16 / 12. szám
12. szám Vasárnap, 1876. január 16. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyed 3évre.........................* • Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenharmadik évfolyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A karperec. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) XIII. Mihelyt haza értem, lázas izgatottsággal bontottam föl a papírcsomagot, melyet Julcsától kaptam. Mindenféle töredékek voltak ezek, egy dráma első felvonásának fele, néhány lap egy regény kezdetéből, jegyzetek, diribdarab tervvázlatok, olasz nyelvtani fordítások, (bizonyosan ezt a nyelvet tanulta szegény ifjú most utójára), de semmi egész, sőt nagyobb töredék sem, amiből tökéletes ítéletet lehetett volna hozni az elhunyt tehetsége felől. A megmaradt csekélységből is látszott azonban, hogy szép nyelv és költői gondolatok tekintetében gazdag szellem volt az, mely ezeket papirosra vetette, de nekem úgy látszott, mintha zavaros volna még s nem eléggé önálló. Ezt az ítéletet egyébként csak az első futó pillantásra hoztam. Félre raktam, hogy majd elolvasom nyugodtabb órában. Most mindennél sokkal inkább érdekelt az a két levél, melyet az iratok közt találtam. Finom női kéz irta. S e kezecske bizonyosan többet is irt. De csak ez a kettő maradt fönn. Valószínű, hogy a többit még éltében elégette Varga Kálmán s e kettő vagy úgy maradhatott fönn, hogy közé keveredett a többi irás közé s az ifjú nem vette észre; vagy meglehet, hogy ő maga hagyta fönn e kettőt s meg akarta őrizni egész addig, mig halálát közeledni érzi; az utósó napokban azonban annyira elgyöngült már emlékezőtehetsége, hogy nem jutottak eszébe e levelek. Bármint történt is azonban fönmaradásuk, e két levél megvilágította ama viszonyt, melyben a szegény ifjú a főrangú hölgygyel állt s röviden magában foglalta szerelmük történetét. Az egyik, — ez volt a korábbi s még a múlt év május havából kelt, tehát másfél évvel ezelőtt, — nagyon gyűrődöttnek látszott s némely sora majdnem olvashatlanná vált. Hihetőleg sokáig hordta magával az ifjú s isten tudja, hányszor, hány ezerszer összecsókolta. Ez volt talán az első levél, melyet a kedves leánytól kapott. Megszólítás nem volt rajta semmi s igy kezdődött: »Tegnap ebédnél arról a velencei oroszlánról beszélt Ákos, a melyiknek szájába dobták a titkos leveleket. Én nevettem és ön azt kérdezte tőlem, hogy mit nevetek ? Olyan nagyon szeretné ön tudni ? Igazán olyan nagyon ? Hát nem hallotta, hogy a mama azt mondta, én bobó kis leány vagyok, kár volt még elszedni tőlem a bábuimat ? Igazán kár, mert akkor legalább volt valakim, akivel beszélhettem kedvem szerint, a ki előtt kiönthettem szivemet s nem kellett félnem, hogy minden szót latra vet, amit mondok és minden pillanatban rendre utasit. »Ugye bolondság, hogy én ezt önnek megírom ? De ebben a házban nem képes engem senki megérteni, csak ön egyedül! És néha azt gondolom, mikor úgy rám néz, valami mondanivalója van. »Igazán mondani akar valamit! Nekem is van olyan titkos oroszlánom. Keresse. Megtalálja. Egy levél elfér benne. Hűséges állat, nem árul el. Csak én magam tudom a rejteket. Kis gyermek koromban oda dugdostam a legkedvesebb holmimat, mert Tilda és Melanie mindjárt lefoglalták a maguk számára, ha valamim volt. És el nem árultam volna rejtekemet semmi áron. Mintha éreztem volna, hogy ki tudja, mire lesz még valaha jó! »Ha egy fehér rózsát tesz a szemközti oroszlán lábához, fogom tudni, hogy levelet keressek vis-á-vis. S egy boldog napja lesz az ön kis barátnőjének.« Ez ép oly gyermekded, mint vakmerő levél képezte kezdetét ama titkos viszonynak, melynek sem előzményeit, sem további mozzanatait nem ismertem egészen a második levélig. Ez már sokkal későbbi volt s azon időbűl való, midőn Valeria már férjhez ment vagy férjhez menendő volt. A szenvedély lángja szólt e néhány sorban. De úgy látszott, hogy a legtüzesebb szenvedély tetőpontján sem felejthette el a fiatal hölgy az óvatosságot. Mert e levél már megváltoztatott írással volt írva, hogy ha idegen kézbe találna jutni, írójára rá ne ismerjenek. A név természetesen szintén hiányzott alulról. Ez elővigyázat föltűnt nekem s azt hiszem, megvilágította a fiatal hölgy jellemét, mely, ha nem csalódom, ép annyira hajlandó volt a félénk óvatosságra, mint a vakmerő elszántságra. Egy bátrabb, minden kímélet nélküli férfi magával ragadhatta volna őt; a gyöngéd gondolkozású szerelmes ifjú azonban bizonyára remegett a végletektől, a botránytól s nem akarta a sárba rántani és meghurcolni az élet nyomorúságain át azt, akit imádott. Ő föl akart emelkedni hozzá, nem lerántani magához a szép, előkelő leányt. Szegény álmodozó! A második levélről hiányzott a kelet is; e szerint csak tartalmából következtethettem arra, hogy mikortól kelt. »Ne tegyen nekem szemrehányásokat! Az istenre kérem, szerelmünkre kérem, ne tegyen szemrehányásokat! Nem látja, hogy boldogtalan vagyok egész életemre ? Miért kínoz ? Miért vádol? Mit tehettem ellene, ha anyám akarta ? »Megőrülök, ha én arra gondolok, hogy önt elvesztem ! Ne hagyjon el! Ha szeretett valaha, ha csak egy kicsit szeretett, legyen izgalmas hozzám és ne hagyjon el! »Mind hazugság, amit önnek mondanak rólam. Hogyan szerethetnék én mást a világon, mikor önt szeretem ? Nagyon, kimondhatatlan nagyon szeretem ! »Nem elég ez önnek ? Mit mondjak még ? Istenem! Félek, hogy valami esztelen dolgot fogok elkövetni. Ne hagyjon sokáig várni magára. Ha tudná, mily kétségbeesett vagyok! Úgy fáj fejem, szivem. Önre gondolok. Szeretem önt! Téged, téged szeretlek egyedül!« (Vége köv.) Gyűlölet. (1875. dec. 21.) Lehullok a mélybe, mint eltört szárnyával Felhők magasából aláhull a sas. Nyomorom ne fájjon senkinek, csak neked, Ne sirasson senki, de te megsirass ! Te megsirass engem ! Bűnbánó könyeid, Mint a sebes zápor, omoljanak érttem. Balsorsom tudata verje fel magányod’, Hangom álmaidat, nyugalmad’ emlékem! Ha nem kellett szivem égi, szent békéje: Legyen most a tied boszuló haragja. Érezd gyűlöletét s ne tehess ellene, Mikor az utcasárt homlokodba csapja! Megutálttá teszlek ! Mint te nyomorulttá, Úgy teszlek én téged hitványnyá, gyűlöltté ! S lesz erőm a dacra, az örök haragra, Csak az irgalomra nem lesz soha többé! Gyűlöllek szivemből, a melynek minden jobb, Minden hűbb érzését elfecsérni hagytad. Nézd, mi lett belőlem ! Mily sivár a lelkem! S lelkem tükörében ég és föld — miattad ! Nézd s ne láss egyebet, csak e dúlt világot, E tükröt, a melynek minden képe : vád! Verje vissza lapja torzul, százszorozva, Végzetes munkádnak összes iszonyát! Láss benne rémségest, szörnyűt és kegyetlent; De soha olyast, mi enyhet is tud adni; Láss megölt árnyakat s templomot, a melynek Égő boltozata rád akar zuhanni ! Gyászos Ítéletet, rettenetes sorsot Lobogó hetükkel az égre felírva! Mindüzt gyülölséget, mely szemfödő gyanánt Borítsa nevemet elhullt bájaidra ! Igen ! gyülölségem legyen a te átkodó ítéleted, mely majd öntudatra keltsen. Érezd, lásd, hogy a ki így tudott gyűlölni — Végtelenül kellett, hogy egykor — szeressen ! Emködi Sándor: A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciától Huszár Imre. (Folytatás.) Nem hallgathatom el mindazonáltal, hogy a haldokló tanácsait özvegye nem követte. Akár nem volt a szerény nőnek elég bátorsága új házasságra lépni, akár pedig szerénysége miatt nem talált második férjet, vagy félt második atyát adni leányának, tény az, hogy nem hagyta el az orchampsi uradalmat. Igaz, hogy nem lakott többé a kastélyban, hanem gyermekével a tóparti pavillonban telepedett le, mely, mint tudjuk, körülbelül fél mértföldnyire volt a kastélytól, a melyről a jegyzetek elején volt szó. Amennyire a fenmaradt iratokból és számlákból kivehetőm, e kis kastélyt vadászgyűlhelyül használták mindaddig, mig a Clairval grófok nagyúri életet vittek és falkát tartottak; de vagyonuk akár gondatlanság, akár pazarlás folytán lassan kint tetemesen apadt, s ezenkívül egy hosszú per, mely, még nem tudom tisztán, mily okokból keletkezett az Ouquenay d’Orchamps és az Ouquenay Clairval ágak közt, úgy látszik, valódi romlást hozott mindkét ágra. A régi pavilion ennélfogva csakhamar megszűnt vadászkastély lenni. Csupán a földszinti helyiségekben lakott egy őr, egy faktotum, ki az erdővágásra felügyelt. Több adásvevési szerződés van aláírva a gróf nevében ez ember által, kit Dumont Nicaisenek hívtak. Mellesleg megjegyezve, e vágások nagysága mutatja, hogy az uradalom nagy része erdő volt, melyet azóta eldaraboltak és a forradalom alatt kiirtottak s az uj tulajdonosok a fa árával fizették meg a földet, melyet vásároltak. Hány kerülete Franciaországnak lett ekkér az erdőkbűl kipusztitva a nagy birtokok eldarabolása következtében! Nagy halmaz érdektelen papír közt, milyenek : faeladási szerződések, egyes épségben hagyandó berkek részletes leírása, stb., — és melyek épen haszontalanságuknál fogva minden baj nélkül mentek keresztül a forradalom viharain, végre egy okmányt találtam, mely semmiféle kételyt sem hagy Hanglay Péter özvegyének helyzete felett, férjének halála után, tartalma igy hangzik : »Ougenay-Clairval Claude gróf átengedi d’Hanelayne asszonynak, ki azt köszöni és hálával fogadja, a régi vadászkastély első emeletének használatát, melynek fejében a nevezett asszonyság tartozik felnevelni, eltartani és élelmezni a hatéves Ouquenay d’Orchamps René atyátlan és anyátlan árvát, mint saját gyermekét. »d’Hanelayne asszonyság kötelezi magát semminemű szolgálattételt sem követelni Dumont Nicaisetől, ki ezentúl is a három földszinti szobában fog lakni és kizárólagosan használandja az istálót, padlást, félszereket és sertésólat. Mindazonáltal özvegy d’Hanelayne asszonyság használhatja a kertet, de csak sétálásra, azonban szükség esetén a gyűr