Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)

1876-01-26 / 20. szám

Szerda, 1876. január 26. 20. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................* » Megjelent!* az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes szám­i példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az a túrok madara. (Curtius Ernő.*) Orinoko vadonéban Egy vén kajdács éldegél, Mintha kőből volna vésve, Oly mereven üldögél. Sziklapart közt a folyóviz Tajtékozva zúg, rohan, Odább karcsú pálma fürdik A napfény sugáriban. S bármint siet a sok hullám, Célt nem érhet sohase, Szétszakgatott teste csillan, Napsugár játszik vele. A hová fut, a hol szétfoly, Örök­ álomban a nép, Mely honából kiűzetve, Uj tanyáját itt lelé. . . . Mind meghaltak az atúrok, A­mint éltek, szabadon, Csontjuk, hamvuk ott alant van, Ahol az a zöld halom. Nem maradt meg más belőlük, Csak ez az egy vén madár, Mely szirtekbe vágja csőrét S gyászszava a légbe száll. Gyermekek, kik megtaniták Nyelvükön beszélni őt, Asszonyok, kik úgy ápolták, Mint egy kicsiny csecsemőt, Mind ott fekszenek megölve, Szavára egy sem felel, Kesergése mind hiába! Nem ébred itt senki fel. Hangja meg nem értve röppen A szomorú légen át, A haboknak vad zúgása Eltemeti bus szavát. S a vad ember, ha meglátja, Űzi, hajtja csolnakát, S borzadozva, félve nézi Az atúrok madarát. Egy ros­z lépés átka. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) .. A nap lemenőben volt s végsugarait a Trebisonde féle villa vörösre festett tornyaira is rávett, honnét meleg verőfénynyel estek azok rézsútosan vissza az erkélyre, hol Concchita ült, kezére hajtott fővel, és sűrű könyek hulltak arcára. Egy hete múlt, hogy Omnivore elhagyta Nizzát s azóta semmit sem hallott róla. A nélkül távozott, hogy láthatta, hogy búcsút vehetett volna tőle. — A rendőrfőnök megtagadta a bebocsátást, — mondá neki Rougmont, s ő elhitte ezt, de nem tu­dott rajta megnyugodni. Hosszú, kétségbeesett napokat és álmatlan éve­ket töltött. Spanyol vérének egész szenvedélye és kép­zelődő tehetsége folytonos izgalomban hullámzott, ezer és ezerfélekép kínozva gyönge testalkatát. Atyja, ki eddig mindenben engedékeny volt iránta, most szigorúvá lett s hallani sem akart Omni­­voreról vagy leánya kétségbeeséséről. Előtte az ifjú nem volt más, mint megbecstelenített tolvaj. Conccitá­­nak mennél inkább kellett apja előtt titkolni fájdal­mát, annál inkább dúlt az elrejtve szivében s az elmúlt hét oly változást idézett elő külsejében, mintha hosszú és halálos betegségből kelt volna föl. Ehhez járult még az, hogy Trebisonde azt kép­zelvén, leányának szórakozásra van szüksége, hogy fe­lejtsen, megnyitá házát s megkérte Ambroinet, ki ed­dig Omnivoren kivűl, egyedüli ismerősük volt, hogy mutasson be náluk fiatal embereket. Ebédeket adott, Coneliltát néhány női társaságba vezette, hová ajánló­levelei voltak s úgy viselte magát, mint ki a világnak meg akarja mutatni, hogy az elveszett vőlegény miatt legkevésbbé sem húsos s hogy épen ez eset következté­ben óhajt nyílt házat tartani, felejtetve leányával a múltat. Conccita tehát mindenütt megjelent, hová őt apja menni parancsolá. Sétatéren, színház és társasá­gokban naponkint látható volt, udvarlókkal környezve, divatos öltözékekben, halvány arccal s gyakran kisírt szemmel. Rougmont, ki Omnivore távozása óta egy cél­nak látszott csak élni, ritkán volt látható valahol s igy Conccitával is alig találkozott. Kétszer akarta őt meglátogatni, de Trebisonde egyszer sem fogadta el. Távolról azonban figyelemmel kisérte Conccitát és mindent, a mi körülötte történt, különösen Ambroinet, ki most folytonos kísérője volt a leánynak s mint lát­­szék, az öreg bankár kedvence, megbízottja, ki nem­csak nyilvános helyeken volt velük, de házukban is holmi második háziúrként viselte magát. Rougmont mindezt tudta s közölte az ügyvéd­del is, ki pár nap óta elhagyván Nizzát, Marseilleben volt, Lol Omnivore védbeszédét készítette, melynek eredményéhez azonban oly kevés reménye lehetett. Sem ő, sem Rougmont nem bírtak ez esemény titkos részleteiből semmit fölfedezni. Ama hölgynek a kire Rougmont gyanakodott, nem jött többé levél. Ambroine sohasem mutatá magát többé ama háznál s bár Rougmontot alig kérese föl, de zavarban sem volt előtte. Modora a régi maradt minden tekintetben. Ha összejöttek, Ambroine részvéttel tudakozódott Omnivore felől. Mintegy két hét múlt el az új életmód mellett s Conchita végkimerüléshez érezte közel magát. Egy nap, a­helyett hogy apjához lement volna, ki a ko­csiban várt rá, hogy együtt és Ambroine-nal a séta­térre hajtassanak, a társalgóteremben egy pamlagra veté magát s nem birt erőt venni könyein és kétség­­beesésén. így találta őt Ambroine, kit a bankár, tü­relmetlenségében fölküldött értté. — Nem mehetek önökkel, — mondá a leány­­— Oly betegnek és kimerültnek érzem magamat. Le­gyen szives ezt atyámnak megmondani, ki gyenge­ségemet tekintetbe véve, ez egy nap elnéző lesz irántam. Ambroine ajkába harapott, de szó nélkül haj­totta meg magát és sietve távozott. Midőn a bankár­hoz ért, gúnyos és jelentőségteljes mosolylyal adta tudtára, hogy Concchitát kények között találta s azt az üzenetet hozta tőle, hogy ma nem vesz részt a ki­rándulásban. A bankár, ki heves spanyol vérének gyakran nem tudott parancsolni s leánya részéről soha sem találkozott engedetlenséggel, nagy felindulással szállt ki a kocsiból, Ambroine-nal együtt a társalgóterem­be lépett, hol Conccitát azonban már nem találták Ambroine a teremben maradt, mialatt a bankár a leánya szobáiba ment s haraggal támadta meg őt engedetlenségéért s dacos visszautasító modoráért, melylyel Ambroine-nal bánik, mire az könyekkel fe­lelt s izgatottságában és fájdalmában bátorságot vett kinyilatkoztatni, hogy neki minden mulatság, minden szórakozás terhére van s ő egyedül fájdalmának és vőlegénye emlékének kíván élni. A bankár hangja leirhatatlan volt. Omnivore-t gaz csábitónak nevezte, tolvajnak és becstelennek, ki ha szabadon bocsáttatnék is, soha sem tehetné lábát becsületes házba s kinyilatkoztatá, mit talán még sokáig nem tett volna, hogy leányát elhatározott szán­déka mielőbb férjhez adni s ki is választá számára az egyént, és kívánja, hogy Conccita ehhez tartsa magát. Bármily gyöngéd testalkotással is birt Cone­hita, e méltatlanságra valamely túlfeszített erőt érzett idegeiben. Fölállt, megtörte szemét s a sétakocsizás­­ra késznek nyilatkozott. Aztán kendőt és kalapot vett s nyugodt magatartással, emelt fővel indult meg apja előtt s midőn a társalgóterembe ért, Ambroine meg­lepetve nézett rá. Ily szépnek, ily­beli tartásának és nemes tekintetűnek még soha sem látta őt. Apja alig tudta követni s Ambroine karjára támaszkodva haladt a kocsiig, hol leányát már abban ülve találta s csak az őt fölsegitő inas tudta volna megmondani, mily gyenge volt az és mint reszketett, midőn fölsegité a kocsiba. A két férfi halkan beszélgetett, a leány egyet­len szót sem szólt. Fényben úszó nagy szemét a gyö­nyörű tájképen legelteté, mely Nizzát minden oldal­ról környezi s arca lángolt és szőke haja aranyként tündöklött a nap fényes sugaraiban. Minden ismerő­sük, kik a kocsi mellett elhaladtak, bámulva szemlél­ték őt. Soha sem látták ily szépnek s bár arca nem vidám, de nem is szomorú. Valami fagyos nyugalom ült minden vonásán. A bankár és Ambroine koronkint egy-egy tit­kos pillantást vetettek rá s Trebisonbe valami külö­nös nyugtalanságot érzett, maga sem tudta miért. Végre mintegy kétór­ai kocsikázás után haza hajtatott a bankár s Conchita fölment a szobáiba, mig a két férfi a dohányzóterembe vonult. A nap utósó sugarait veté a narancs- és pálma­fákra s a tenger moraja, mint rendesen estefelé, erő­sebben hangzott föl, mig a hold mind fölebb és fölebb haladva, különös halvány, fénytelen és nyugodt ellen­tétet képzett a legutósó elalvó, de még rezgő és sár­ga sugarakkal, melyek lassan kint egészen eltűntek s homály bob­tá a várost. Conccita kendőt és kalapot vett, sűrűn lefátyolozta magát, elhagyta szobáját és észrevétlenül haladt végig a kerten és kilépett az ut­cára, mely néma, nesztelen volt s csak a hold világa kölcsönzött neki egy kis életet. (Folyt. köv.) *­ Curtius, ki egykor Vilmos császár nevelője volt, egy indián népmonda után irta e költeményt, midőn Hum­­bold Sándorral az Orinoko vadonaiban járt. Eredetiben e költemény Humbold S. »Ansichten der Natur«-ja második kötetében olvasható, a jegyzetek közt. A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) »Gondosan megmosottan — így ír levelében — a helyreállítás csekélység; keress egy ügyes, kissé értelmes, tanulékony munkásnőt, állítsd mellé és ne hagyd el egy percre sem. Szükséges, hogy magad vá­­laszszad meg minden egyes öltésének a színét. Még a h­ét folytán kapsz egy csomag pamutot és régi sely­met , de figyelmeztetlek, bánj vele takarékosan, tudod, mily nehéz a valódi kék és vörös színt találni . . . Nagy baj van van a kis szék hímezésével. A szövet­festők — kettővel beszéltem — azt állítják, hogy le­hetetlen kimosni ama foltot, a nélkül hogy a szövet el ne veszítse színét.« E sorok ama székek egyikét illetik, melyeket Klára szobájában találtam és Sauvageot Párisba vitt kitisztogattatni. »A két specialista azt mondja, hogy vérfolt ; nem tudom igazuk van-e vagy nincs, mindenesetre egy szép darab vesz el benne. A­mi pedig a kis szobabeli faragványokat illeti, légy meggyőződve, hogy azokat otthon sokkal jobban helyreállíttatha­­tod, mint Párisban; minél szerényebb lesz munká­sod, annál hivebben fogja lemásolni a munkát . . . A kis szoba faragványai — szokva voltam e kabinetet Klára szobájának hívni — csakugyan sok gondot okoztak nekem. Némely részeit a szó egészen összerágta. A szoba egyik oldalának kétharmad ré­szét, a tükör keretét ideértve, egészen újra kellett el­készíteni. Igaz, hogy a túlsó oldalán volt egy részlet, mely mintául szolgálhatott, de ezt mindenelőtt le

Next