Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-26 / 20. szám
Szerda, 1876. január 26. 20. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................* » Megjelent!* az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számi példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az a túrok madara. (Curtius Ernő.*) Orinoko vadonéban Egy vén kajdács éldegél, Mintha kőből volna vésve, Oly mereven üldögél. Sziklapart közt a folyóviz Tajtékozva zúg, rohan, Odább karcsú pálma fürdik A napfény sugáriban. S bármint siet a sok hullám, Célt nem érhet sohase, Szétszakgatott teste csillan, Napsugár játszik vele. A hová fut, a hol szétfoly, Örök álomban a nép, Mely honából kiűzetve, Uj tanyáját itt lelé. . . . Mind meghaltak az atúrok, Amint éltek, szabadon, Csontjuk, hamvuk ott alant van, Ahol az a zöld halom. Nem maradt meg más belőlük, Csak ez az egy vén madár, Mely szirtekbe vágja csőrét S gyászszava a légbe száll. Gyermekek, kik megtaniták Nyelvükön beszélni őt, Asszonyok, kik úgy ápolták, Mint egy kicsiny csecsemőt, Mind ott fekszenek megölve, Szavára egy sem felel, Kesergése mind hiába! Nem ébred itt senki fel. Hangja meg nem értve röppen A szomorú légen át, A haboknak vad zúgása Eltemeti bus szavát. S a vad ember, ha meglátja, Űzi, hajtja csolnakát, S borzadozva, félve nézi Az atúrok madarát. Egy rosz lépés átka. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) .. A nap lemenőben volt s végsugarait a Trebisonde féle villa vörösre festett tornyaira is rávett, honnét meleg verőfénynyel estek azok rézsútosan vissza az erkélyre, hol Concchita ült, kezére hajtott fővel, és sűrű könyek hulltak arcára. Egy hete múlt, hogy Omnivore elhagyta Nizzát s azóta semmit sem hallott róla. A nélkül távozott, hogy láthatta, hogy búcsút vehetett volna tőle. — A rendőrfőnök megtagadta a bebocsátást, — mondá neki Rougmont, s ő elhitte ezt, de nem tudott rajta megnyugodni. Hosszú, kétségbeesett napokat és álmatlan éveket töltött. Spanyol vérének egész szenvedélye és képzelődő tehetsége folytonos izgalomban hullámzott, ezer és ezerfélekép kínozva gyönge testalkatát. Atyja, ki eddig mindenben engedékeny volt iránta, most szigorúvá lett s hallani sem akart Omnivoreról vagy leánya kétségbeeséséről. Előtte az ifjú nem volt más, mint megbecstelenített tolvaj. Conccitának mennél inkább kellett apja előtt titkolni fájdalmát, annál inkább dúlt az elrejtve szivében s az elmúlt hét oly változást idézett elő külsejében, mintha hosszú és halálos betegségből kelt volna föl. Ehhez járult még az, hogy Trebisonde azt képzelvén, leányának szórakozásra van szüksége, hogy felejtsen, megnyitá házát s megkérte Ambroinet, ki eddig Omnivoren kivűl, egyedüli ismerősük volt, hogy mutasson be náluk fiatal embereket. Ebédeket adott, Coneliltát néhány női társaságba vezette, hová ajánlólevelei voltak s úgy viselte magát, mint ki a világnak meg akarja mutatni, hogy az elveszett vőlegény miatt legkevésbbé sem húsos s hogy épen ez eset következtében óhajt nyílt házat tartani, felejtetve leányával a múltat. Conccita tehát mindenütt megjelent, hová őt apja menni parancsolá. Sétatéren, színház és társaságokban naponkint látható volt, udvarlókkal környezve, divatos öltözékekben, halvány arccal s gyakran kisírt szemmel. Rougmont, ki Omnivore távozása óta egy célnak látszott csak élni, ritkán volt látható valahol s igy Conccitával is alig találkozott. Kétszer akarta őt meglátogatni, de Trebisonde egyszer sem fogadta el. Távolról azonban figyelemmel kisérte Conccitát és mindent, a mi körülötte történt, különösen Ambroinet, ki most folytonos kísérője volt a leánynak s mint látszék, az öreg bankár kedvence, megbízottja, ki nemcsak nyilvános helyeken volt velük, de házukban is holmi második háziúrként viselte magát. Rougmont mindezt tudta s közölte az ügyvéddel is, ki pár nap óta elhagyván Nizzát, Marseilleben volt, Lol Omnivore védbeszédét készítette, melynek eredményéhez azonban oly kevés reménye lehetett. Sem ő, sem Rougmont nem bírtak ez esemény titkos részleteiből semmit fölfedezni. Ama hölgynek a kire Rougmont gyanakodott, nem jött többé levél. Ambroine sohasem mutatá magát többé ama háznál s bár Rougmontot alig kérese föl, de zavarban sem volt előtte. Modora a régi maradt minden tekintetben. Ha összejöttek, Ambroine részvéttel tudakozódott Omnivore felől. Mintegy két hét múlt el az új életmód mellett s Conchita végkimerüléshez érezte közel magát. Egy nap, ahelyett hogy apjához lement volna, ki a kocsiban várt rá, hogy együtt és Ambroine-nal a sétatérre hajtassanak, a társalgóteremben egy pamlagra veté magát s nem birt erőt venni könyein és kétségbeesésén. így találta őt Ambroine, kit a bankár, türelmetlenségében fölküldött értté. — Nem mehetek önökkel, — mondá a leány— Oly betegnek és kimerültnek érzem magamat. Legyen szives ezt atyámnak megmondani, ki gyengeségemet tekintetbe véve, ez egy nap elnéző lesz irántam. Ambroine ajkába harapott, de szó nélkül hajtotta meg magát és sietve távozott. Midőn a bankárhoz ért, gúnyos és jelentőségteljes mosolylyal adta tudtára, hogy Concchitát kények között találta s azt az üzenetet hozta tőle, hogy ma nem vesz részt a kirándulásban. A bankár, ki heves spanyol vérének gyakran nem tudott parancsolni s leánya részéről soha sem találkozott engedetlenséggel, nagy felindulással szállt ki a kocsiból, Ambroine-nal együtt a társalgóterembe lépett, hol Conccitát azonban már nem találták Ambroine a teremben maradt, mialatt a bankár a leánya szobáiba ment s haraggal támadta meg őt engedetlenségéért s dacos visszautasító modoráért, melylyel Ambroine-nal bánik, mire az könyekkel felelt s izgatottságában és fájdalmában bátorságot vett kinyilatkoztatni, hogy neki minden mulatság, minden szórakozás terhére van s ő egyedül fájdalmának és vőlegénye emlékének kíván élni. A bankár hangja leirhatatlan volt. Omnivore-t gaz csábitónak nevezte, tolvajnak és becstelennek, ki ha szabadon bocsáttatnék is, soha sem tehetné lábát becsületes házba s kinyilatkoztatá, mit talán még sokáig nem tett volna, hogy leányát elhatározott szándéka mielőbb férjhez adni s ki is választá számára az egyént, és kívánja, hogy Conccita ehhez tartsa magát. Bármily gyöngéd testalkotással is birt Conehita, e méltatlanságra valamely túlfeszített erőt érzett idegeiben. Fölállt, megtörte szemét s a sétakocsizásra késznek nyilatkozott. Aztán kendőt és kalapot vett s nyugodt magatartással, emelt fővel indult meg apja előtt s midőn a társalgóterembe ért, Ambroine meglepetve nézett rá. Ily szépnek, ilybeli tartásának és nemes tekintetűnek még soha sem látta őt. Apja alig tudta követni s Ambroine karjára támaszkodva haladt a kocsiig, hol leányát már abban ülve találta s csak az őt fölsegitő inas tudta volna megmondani, mily gyenge volt az és mint reszketett, midőn fölsegité a kocsiba. A két férfi halkan beszélgetett, a leány egyetlen szót sem szólt. Fényben úszó nagy szemét a gyönyörű tájképen legelteté, mely Nizzát minden oldalról környezi s arca lángolt és szőke haja aranyként tündöklött a nap fényes sugaraiban. Minden ismerősük, kik a kocsi mellett elhaladtak, bámulva szemlélték őt. Soha sem látták ily szépnek s bár arca nem vidám, de nem is szomorú. Valami fagyos nyugalom ült minden vonásán. A bankár és Ambroine koronkint egy-egy titkos pillantást vetettek rá s Trebisonbe valami különös nyugtalanságot érzett, maga sem tudta miért. Végre mintegy kétórai kocsikázás után haza hajtatott a bankár s Conchita fölment a szobáiba, mig a két férfi a dohányzóterembe vonult. A nap utósó sugarait veté a narancs- és pálmafákra s a tenger moraja, mint rendesen estefelé, erősebben hangzott föl, mig a hold mind fölebb és fölebb haladva, különös halvány, fénytelen és nyugodt ellentétet képzett a legutósó elalvó, de még rezgő és sárga sugarakkal, melyek lassan kint egészen eltűntek s homály bobtá a várost. Conccita kendőt és kalapot vett, sűrűn lefátyolozta magát, elhagyta szobáját és észrevétlenül haladt végig a kerten és kilépett az utcára, mely néma, nesztelen volt s csak a hold világa kölcsönzött neki egy kis életet. (Folyt. köv.) * Curtius, ki egykor Vilmos császár nevelője volt, egy indián népmonda után irta e költeményt, midőn Humbold Sándorral az Orinoko vadonaiban járt. Eredetiben e költemény Humbold S. »Ansichten der Natur«-ja második kötetében olvasható, a jegyzetek közt. A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) »Gondosan megmosottan — így ír levelében — a helyreállítás csekélység; keress egy ügyes, kissé értelmes, tanulékony munkásnőt, állítsd mellé és ne hagyd el egy percre sem. Szükséges, hogy magad válaszszad meg minden egyes öltésének a színét. Még a hét folytán kapsz egy csomag pamutot és régi selymet , de figyelmeztetlek, bánj vele takarékosan, tudod, mily nehéz a valódi kék és vörös színt találni . . . Nagy baj van van a kis szék hímezésével. A szövetfestők — kettővel beszéltem — azt állítják, hogy lehetetlen kimosni ama foltot, a nélkül hogy a szövet el ne veszítse színét.« E sorok ama székek egyikét illetik, melyeket Klára szobájában találtam és Sauvageot Párisba vitt kitisztogattatni. »A két specialista azt mondja, hogy vérfolt ; nem tudom igazuk van-e vagy nincs, mindenesetre egy szép darab vesz el benne. Ami pedig a kis szobabeli faragványokat illeti, légy meggyőződve, hogy azokat otthon sokkal jobban helyreállíttathatod, mint Párisban; minél szerényebb lesz munkásod, annál hivebben fogja lemásolni a munkát . . . A kis szoba faragványai — szokva voltam e kabinetet Klára szobájának hívni — csakugyan sok gondot okoztak nekem. Némely részeit a szó egészen összerágta. A szoba egyik oldalának kétharmad részét, a tükör keretét ideértve, egészen újra kellett elkészíteni. Igaz, hogy a túlsó oldalán volt egy részlet, mely mintául szolgálhatott, de ezt mindenelőtt le