Fővárosi Lapok 1876. március (49-74. szám)
1876-03-07 / 54. szám
Kedd, 1876. március 7. 54. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...... 8 írt. Negyedévre ..... 4 . Megjelenik ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy kiállhatatlan vén leány. (Beszély.) Karay Júliától. (Folytatás.) Mit beszéljek én neked e szomorú napokról, édes gyermekem! Letenni mindent ama titokzatos hantok alá, aztán visszatérni egy hajlékba, ahol minden tárgy az elmúlt, a visszahozhatlan emléket hozza elénk! Olyan erős volt fájdalmam a sikerben, hogy csak is otthon ébredtem szenvedésem igazi, habár gyermekies öntudatára: lehorultam a küszöbre, melyet az ő lába többé át nem lép, megcsókoltam szobájában minden legkisebb tárgyat, mely az övé volt. — hatást nem ismert az én kétségbeesésem, míg kedves Marim vigasztalt, mellettem volt, magához ölelt, mint egy beteg gyermeket, pedig az ő szive is vérzett, tán még inkább, mint az enyim; de oly nagy volt önuralma, lelki ereje, hogy leküzdve fájdalmát, okos, szívreható gondoskodással gyógyította az én bánatomat, kifogyhatlan gyöngédséggel vigasztalván engem a hit igéivel és édes jó atyánktól vett tanításával, útmutatásaival. — Ne háborgassuk fájdalmunkkal az ő nyugalmát, édes Rizám, — mondá ő nekem ama nehéz napokban. — Látod, előkészített ő minket az örök elválás nagy veszteségére, utat jelölt, melyet követnünk kell, hogy életpályánk áldott és nemes legyen. Folytassuk tehát a szép feladatot, melyet ő szabott elénk, hátha elérjük édes testvér! Én pedig híven állok melletted egész életemen át, én leszek neked erőd, én leszek neked vigaszod! Hisz ezt fogadtam fel neki! És megtartotta szavát a hit lélek. Egy nagybátyánkat rendelték nekünk gyámul s egy öreg nagynénénk vitte a háztartás gondjait; de azért mégis Mari volt az egész külső és belső élet intézője. Falun, a mi szépfekvésű birtokunkon maradtunk lakni azontúl is. Bátyánk, aki a fővárosban lakott, gyakran kért, cseréljük fel az egyszerű falut a városi élénkebb élettel, de Mari jobb szeretett elvonultan élni és én sem ismertem más kívánságot, mint az övét. Ott laktunk tehát, ott dolgoztunk, tanultunk és voltunk boldogak, egymás mellett és egymás által. A mi öröme volt életemnek, neki köszönhetem; ő vezetett, mint a legszeretőbb anya, a legodaadóbb barátnő; ő egyengette előttem az életet paradicsommá; ő tanított jónak, boldognak, vidámnak lenni, a szépet, a természetet szeretni, kis körben boldogságot találni; ő intett, de szeretve, nyájasan intett, ha természeti élénkségem elragadott; ő volt jó szellemem, megmentőm, ő osztozott örömeimben és cserébe magáénak vette a gyötrelmet, gondot, melyet az élet nekünk is eleget hozott! És azért, édes gyermekem, ne légy türelmetlen, hanem a leghálásabb elnézéssel, ha tán túl szigorúnak találod, engedd neki aprólékos kedvteléseit, melyekkel senkit sem bánt, és légy meggyőződve, hogy ritka nemes lélek lakik e halvány, csendes alakban. Itt Hernyeyné elhallgatott; a meghatottság, tán szomorú visszaemlékezések elfojtották hangját. Jolán is komolylyá vált arccal hallgatta végig édesanyját. — És aztán, édes mamám ? — mondá szünet múlva. — Nincs aztán, kedvesem, — mondá az anya szomorúan. — Elég tudnod, hogy e nemes lélek a te nénéd, és felzaklatod szívemet, ha egy percig is kételkedel benne. — Nem kételkedem már, kedves mamám, de érzem, hogy te nekem épen a legfontosabbat nem beszélted el, pedig én most már mindent szeretnék tudni, ami téged és Mari nénit érte, mert érzem, hogy nem csak gyermekkorod és ifjúságod, hanem későbbi életed vezetője is ő volt, aki téged úgy tudott szeretni. — Elég ennyit tudnod, kedvesem! — Nem elég, édes mamám! Beszélj még sokat, mindent, hisz érzem, hogy mindaz, amit eddig hallottam Mari néni szeretetéről és rólad való gondoskodásáról, még nem az, amit értted tett; ez mind igen szép és jó, de te bizonyára olyan kedves és jó voltál, hogy azt a folytonos szeretetet meg is érdemelted. Hát aztán mi történt veletek, édes mamácskám ? mikor és hol ismerted meg édesatyámat ?, — oh, istenem, édes mamám, beszélj és ne sírj! Beszélj, hogy részt vegyek elmúlt boldogságodban és mostani bánatodban. Látod, komoly és okos vagyok már, és átérzek már mindent. — Legyen hát, kedves gyermekem. Tudd meg a mi életünket és adj hálát velünk együtt, hogy a részekből még annyi nyugalmat tudtunk magunknak megmenteni. Halld tehát, kedvesem. Huszonkétéves, ritka szépségű leány volt Mari, én meg tizennyolc, mikor egy szomszédbirtokos fiával ismerkedtünk meg, Rezsőfy Gyulával, akit gyermekkorunk óta nem láttunk, mert ő a fővárosban, aztán külföldi egyetemeken töltő tanulási éveit, végre pedig néhány évig utazásokat tett. Meglett férfiúval találkoztunk most, akire csak mint fiúra emlékeztünk. Gyula ritka lelki tehetségekkel volt megáldva, melyeket a gondos nevelés tökélyre vitt, az élet pedig megedzett. Mint nagyműveltségű férfiú lépett elénk, férfias szépséggel, jóhangzású névvel és már is szép állással. A férfiak irigyelték tudományát, felkapott nevét, a nők pedig szerették ellenállhatlan szeretetreméltóságát. Csak atyám szemében láttam azt az igazi nemes felvillanását a jóságnak és a szeretetnek, és ez a férfiú — — És ez lett az én atyám! — kiáltá közben Jolán. — Igen, ezt a férfiút megszerettem én lelkem egész hevével, egész életemre, és ezt a férfiút szerette meg Mari is, — és ez a férfiú viszontszerette Marit — — Oh! — sohajta Jolán. — De én azt akkor nem tudtam még, édes leányom. Én meggondolatlan, csak engedtem annak a leírhatatlan varázsnak, mely jelenlétében elárasztott; pedig ha nyugodtan gondolkodtam, meg kellett volna látnom azt a kölcsönös felismerését két egyaránt nemes léleknek, minő Mari és Gyula volt. Látnom kellett volna, mint változik át Mari egész lénye a Gyula jelenlétében; el kellett volna ismernem, hogy az a ritka képzettségű férfiú csak olyan magas műveltségű leány által lehet boldog, mint Mari, tudnom, éreznem kellett volna, hogy az ég küldé szíveikbe azt a szent lángot, mely mennyországa vagy pokla a női szívnek; látnom kellett volna, hogy csak Mari érdemes ama világi boldogságra, melyet Gyula szerelme adott; oh, szégyenprrral vallom be neked, kedves nagy leányom, hogy én vak voltam, vak és gyermek, és még önző is, mert én nem láttam, nem hallottam egyebet az én fellángolt, eszeveszett szívemen kívül; önzés, hálátlanság lakozott szívemben, mert képzelni sem tudtam, hogy Mari is szerethessen, ő, aki pedig mennyivel jobb, szebb, és nemesebb volt nálamnál! Az a nyájasság, melylyel Mari mindenkor fogadta vendégünket, az a lelkes eszmecsere, vagy néma, boldog hallgatás, melybe gyakran jelenlétemben is merültek, nem mondott nekem semmit. Csak a kölcsönös tiszteletre, csak Mari testvéri vonzalmára gondoltam. Hisz Marinak soha más gondolata nem volt, mint az én boldogságom. Azt hittem, hogy ő ki akarja most ismerni szívem választottját, és ha olykor éreztem, hogy Mari forróbban ölel magához, mint máskor és egész lényén azt a felmagasztosult ihletet láttam, melyet csak az igazi szerelem kelthet, azt hivem, viszsugára ez az én ragyogó napomnak, és olyan vétkes voltam és olyan megfoghatatlanul makacs, hogy szívem ez új átalakulását Mari előtt mélyen eltitkoltam. Oh, az a rejtélyes, téves női szív ! Én, ki addig lelkem legkisebb mozzanatát is feltártam testvérem előtt, most mint egy kincsszomjas uzsorás titokban ölelgettem magamhoz egy elkápráztató boldogságot. Soha, soha sem fogom feledni azt a boldogságban gazdag tavaszt és nyarat, melyet akkor éltünk át. Gyula majdnem’mindennap [átjött hozzánk, [együtt töltöttük a[délutánokat, az estéket, olvasás, kirándulások, zene és] nyájas,s vidám beszélgetések között. Mari már akkor is szépen rajzolt, a természet dúsan megáldotta őt a művészet iránti fényes hajlamával, és kivált virágokat olyan költői, finom színezéssel tudott papírra vetni, hogy Gyula lelkesüléssel beszélt róla, milyen jó volna e fényes tehetség kiképzése és ha finom művészi ízlés emeli a tehetséget, úgy az ő szavainak hatása alatt készültek ama költőileg szép virágcsoportok, melyeket még most is legkevesebb tárgyaim között őrzök, ha tanúi a visszahozhatlan boldogságnak, mely három szivet csalódásba ringatott. Igen, én nem láttam, nem hallottam semmit, mert vakká, sikerté tett a szenvedély, a meggondolatlan szerelem. Oh, gyermekem, ilyen szerelem ne támadja meg szívedet soha! Mint mondom, boldog voltam és azt hittem, ennek soha sem lesz vége. Pedig vége lett. Augusztus vége felé volt. Gyula két nap óta nem látogatott meg bennünket, s én nyugtalanul lestem a legkisebb neszre; a legtávolabb kocsizörej arcomba kergette a vért, vagy szívemhez, hogy elrepedéssel fenyegesse. Nem tudom, mint álltam ki e két napot, a munka nem kellett, a zene fárasztott, a természet, mely úgyis elveszte már fiatal gyönyörűségét, komor gondolatokat keltett lelkemben, jártam-keltem tétlenül, titkon epedve az ő hangja, kézszoritása, fényes tekintete után, — és titkoltam lelkem ez állapotát még most is, mikor szivemet a szerelem csordultig tölté meg. Mari szokott módon végezte teendőit. Láttam szorgalmasan festeni, szokott magányos sétáit végezni, a faluban szegényeit és betegeit meglátogatni ; főfájás ürügye alatt nem kísértem el sehová. Hisz mindig csak Gyulát vártam! Második nap este csakugyan meg is fájult a fejem, agyrémek üldöztek, boldogtalan, magamon kivűl voltam. Egyszerre megnyílik kisszobám ajtaja és belép rajta Gyula, a várva várt, a szeretett, imádott férfiú, és én, édes gyermekem, — röstelve mondom el! — én felriadva ábrándos, fájdalmas elmerengésemből, felszöktem ültembe, eléje rohantam, megragadtam az elém nyújtott kedves kezet, és csak kerestem tekintetét, vártam édes megszólítását, és ő meglátva feldúlt, kónyázott arcomat, nyájasan kérdé: — Édes Rizám, mi baja ? (Folyt, köv.) Psyche. Storm Theodor elbeszélése. (Folytatás.) — Irgalmas isten! Hejh, csak nem kell senki ellen zúgolódni! Lássa, báró úr, én az elébb zúgolódtam önök ellen, mikor a töltésen önöket kifelé lőni láttam. Nem, nem! soha sem zsémbeskedem többé. A báró mit sem válaszolt, élénk figyelemmel tekintett a hullámokra. Még egy pár pillanat telt így el szótlanul, csak a tenger szótlan moraja hangzott, mignem újra megragadta az ifjú az öreg nő karját. — Most, Kati asszony, nézzen oda! Most már nem keresi ő többé a leányt, hanem karjai közt tartja. Az öreg asszony hangosan kiáltott föl. Épen kibukkant a férfi széles mellével a hullámok közül s csakhamar aztán lehetett látni a mint a meredek parton lassan, de biztos léptekkel fölfelé törekedett. Karjai közt, keblén egy fiatal test pihent,a mely ép úgy nem birt az asszonyi gömbölydedséggel, mint a gyermeki szikársággal. Ha valaha Psyche létezett, úgy annak a mintaképe volt ez. Fejecskéje azonban hátrahanyatlott s egyik karja élettelen csüngött alá. A délponton állott teljes napfény a víztől csillogó két alakra sugárzott.