Fővárosi Lapok 1876. március (49-74. szám)

1876-03-17 / 63. szám

— Azt beszélem, a­mit tudok. Nem szoktam én csak úgy alaptalanul valamit állítani. Nem vette észre kegyed, mint epekedik ez az úr Zsófia után ? — Nem ő az egyedüli, — jegyzé meg a grófné közönynyel. — Hát azt nem látja-e, hogy Zsófia, ez az együgyű libácska — de nem! Nem akarom azt hinni, még csak gondolni sem akarok arra. Hiszen ez retten­­tőség volna! Két ízben érezni életünkben elárultatá­­sunkat ily szerelemben, és ki által! Ne szóljon, ne szól­jon, édes szívem; vegye az egész dolgot úgy, mintha mit sem szóltam volna. Én­gem akarom kegyedet vá­dolni, Zsófiát sem kárhoztatom; én semmit sem aka­rok hinni, sem gondolni! Nos meg van-e velem elé­gedve ? — Nem egészen, — viszonzá a grófné, kit a keserű kifakadás végre mégis fölrázott egykedvűségé­ből. — Én azt sem tudom voltaképen, mit akar ön. Úgy forgatja ön a szemét, hogy csaknem félelmet éb­reszt az emberben. Egyre verdesi homlokát meg a térdét az öklével. Mondja csak, mi a baja ? Hát sejt­hettem-e én azt, hogy önnek Delfini úr nem fog tet­szeni? — Nem fog tetszeni! Én istenem, ő ez nemtetszésnek nevezi! Oh, asszonyok, asszonyok! Ugyan ki volt csak az, a­ki az asszonyokról azt mondta — nem is tudom már, mit mondott, de igazsága volt. És ez ember, az ő szénfekete szemével s rettentő hason­latosságával, mely egészen megrázott, csaknem föld­höz sújtott s kevésben múlt, hogy el nem ájultam, — ez ember, mondom semmiféle borzadályt nem ébreszt kegyedben; nem csavarodik-e el szive az ő tekinteté­től ? Ugyan minő vér kering ereiben ? Talán fölfor­ralt tej, nemde ? — Szóljon valahára, mit akar, mit parancsol ön ? Ha legalább világosabban fejezné ki magát, mindjárt eleget tennénk kívánságának, kincsem! — Én e kisértettel nem akarok többé önnel találkozni, s kegyed holnap korán reggel tiltsa meg leányának, hogy többé azzal az emberrel szóba álljon. — Jól van, vén gonosztevő, — szólt a grófné, miközben egy kargyertyatartót fölvett, — ám legyen akarata szerint. Girolamo kissé nyugodtabb lett; kezet csókolt a grófnénak s eltávozott. Dél felé járt az idő, midőn Zsófia belépett any­jának a szobájába, hogy tőle megkérdezze, mint nyu­godott az éjjel. A grófné épen kávézni és egy ciga­­rettet akart kiszíni s a leánynak úgy tetszett, mintha­­ anyja kissé töprenkedőbb vagy legalább gondolko­zóbb volna, mint egyébkor, mert nem szabad elhall­gatnom, hogy a drága Zsófia az ő szülőjének szellemi tehetsége felől nem a legkedvezőbb véleménynyel volt. Annálfogva legott a fölött tűnődött Zsófia, mielőtt még kérdezősködött tőle, hogy vájjon mily rendkívüli gondolatok terhelhetik most agyát! — Mondanék én neked valamit, Zsófiám, gyer­mekem. — Beszéljen, kedves anyám. — De az kellemetlenül fog rád hatni. — Nem értem, mit akar azzal mondani. — Udvarol-e neked Gerasimo ? Zsófia éles tekintettel mérte anyját végig s nem látta szükségesnek, hogy őt bizalmával megajándé­kozza. — Úgy hiszem, csak ép úgy, mint másoknak, — volt a leány felelete. — Keresztatyád azt kívánja, hogy ő ne jöjjön többé hozzánk s ép e végett Írtam én neki az imént, hogy mi Corfuba készülünk elutazni, minélfogva ne fáraszsza magát azzal, hogy minket meglátogasson. Ha értesülni fog arról, hogy mi nem utaztunk el, akkor érteni fogja, mit jelentsen az egész, s te nem látod őt többé. — Ezt épen nem találom gyöngéd eljárásnak. Ugyan minő gonoszságot követhetett ő el ? — Semmit, sőt én azt hiszem, hogy derék, szeretetreméltó ifjú. Azonban, köztünk mondva, nincs ínyére keresztatyádnak. Oly családból származott, mely hálátlanságot tanúsított a mi jó Lanzánk iránt s a grófnak nagyon roszúl esik, ha oly emberekkel ta­lálkozik ; nekünk pedig nem szabad kedve ellen cse­lekedünk. Jól tudhatod, mily jó ő atyádhoz s mennyi sok szívességet tanúsított irányunkban; de még egy­kor te leszesz örököse. Kérlek tehát, ha netalán von­zalmat érzenél Gerasimo iránt, irtsd ki lelkedből ez érzelmet, mely úgy sem vezethet célhoz. Zsófia elővette hímzését, mely egy vörös ván­koson fekvő zöld fürjészeket fehér alapon ábrázolt. Carolina nagyon örült, hogy semmi ellenszegü­léssel nem kellett küzdenie. Nem tudjuk, mikép töltötte el az ifjú hölgy a napot. Est beálltával egy kis ablaknál állott, mely a már említett szűk utcák egyikére tekintett. Gerasimo — alkalmasint esetleg — ott haladt el és egyszerre, — de ezt már nem róhatjuk a vélet­­lenség rovására — egy kis csomag esett a szoba kö­zepére. Zsófia hirtelen fölkapta azt.­­Egy cérnával körültekert és kővel nehezített levél volt. Zsófia gyorsan bezárta az ajtót s a következőt olvasta: »Kisasszony! Miért maradnak a szavak csak sza­vak, s miért nem válnak lángpalosokká, hogy élénkebben ecsetelhetném szenvedéseimet, gyötrel­meimet ? Tehát nem szabad többé kegyedet látnom, nem szabad beszédét hallanom! Oh, Zsófia, inkább szenvednék ezerszeres halált, inkább elvállalnám a a legkínosabb kimúlás bármelyik nemét, semhogy tovább ily gyötrelmeket elviseljek! Kegyednek az anyja, az a szörnyű, lelketlen teremtés (bocsásd meg, imádott angyalom, e kifakadásomat, mely kínzott lel­­kemből kitör!) anyja, mondom, soha sem érzett rész­vétet, miután engem oly kegyetlenül eltaszított önnek a köréből! Várjon mit vélhettem én? Minő gonosz vettben lehetett engem bűnösnek találni ? Épen ma akartam őt fölkeresni, hogy tőle a kegyed kezét meg­kérjem. Azt hittem, ezernyi előny fog mellettem szó­lani : rangom, vagyonom, a szenvedő hazának szentelt életem, valamennyi nemes érzelem, mely lelkemben lángol! Miért távolíttatom el oly erőszakosan, most egyszerre ? Oh, Zsófia, kedves Zsófiám, kegyed meg­engedte nekem, hogy szeressem, hogy szerelmemet bevalljam, s hogy mindent remélhessek. És most örökre elveszítsem-e azt a fénysugárt, melylyel maga­mat disziteni"óhajtám’s mely engem a halandók leg­boldogabb emberévé tett volna ?«]J , } j|| | Ily hangon volt beírva nyolc alap. Délvidéken a valódig benső szerelemnek a kifejezése ez, mely azonban az északi tájak szülöttei előtt az ab­ban rejlő páthosz miatt kissé nevetségesnek tűnik föl. Végül versek következtek s a rendületlen szere­lemre vonatkozó fogadások, azonkívül ígéretek arra nézve, hogy ezentúl mindennap írni fog; egyszersmind csengve kérte a leányt, ne feledje őt el, s esküdözött, hogy határzatának szilárdsága minden akadályt le fog küzdeni. Szóval, Zsófia meg volt elégedve Gerasi­­móval. Ezerszer is susogta magában, hogy az ifjú szeretni fogja, de egyetlen emberi lény előtt sem árulta el titkát. (Folyt, köv.) Kaczkadyék az árvíz alatt. (Fővárosi tárca.) Kaczkadyék nagyon félnek az árvíztől. Nem­csak amaz okoknál fogva, melyek ezt a fenyegető ve­szélyt valamennyiünkre nézve rettegetté teszik, ha­nem egyéb indokokból is. Mindenelőtt Kaczkady papa, a mióta »tö­kéletes eszét bírja,« kiirthatlan gyűlölettel viseltetik minden víz iránt, ha azt csak oly csekély mennyiség­ben látja is maga előtt, mennyi egy palackba vagy pohárba szokott beleférni. Mert az érdemes családfő azóta, hogy tökéletes eszét bírja, szenvedélyes borivó. Már­pedig be van bizonyítva, hogy a »boriszsza« em­ber nemcsak gyomrában nem szereti a vizet, hanem egyebütt sem. Még a csizmájában sem, a­mely pedig a Duna kiáradása esetén okvetlenül vizet gázolni volna kénytelen. Aztán tény az is, hogy a legjobb bor­ivók rendszerint a legroszabb úszók. Még a hajósok között is. Félnek a víztől, mert ösztönszerűleg gyűlö­lik. S én nem tudok még példát rá, hogy valamely kancsóhős vállalkozott volna úszni tanulni. Dehogy tűrné meg a gonosz elemet még csak az álla körül vagy a bajsza végén is ! Kaczkadyné ő nagysága már nem is fél, hanem remeg, retteg a víztől. Nem azért, mintha tán osztoz­nék férje szenvedélyében — a mi nőink szerencsére nem szopogatják naphosszant a sherry-s és brandy-s palackokat igen sok angol és amerikai lady példá­jára, — hanem mivel valaha szemtanúja volt egy víz­­befuladási balesetnek. E látvány borzalmassága annál megrendítőbb benyomást tett rá, mivel a ke­gyetlen elem amaz áldozata egy szivéhez igen közel álló, szeretett lény volt: ő nagysága — ölebe. A sze­rencsétlen állat néhány évvel ezelőtt, midőn úrnője a császárfürdőbe rándult, a gőzhajó hídjáról a Dunába esett — Kaczkadyné máig is azt hiszi, hogy valamely újkori Nero vagy Tiberius lökte belé egy lábrugással — s a hajókerék által fölkavart hullámokban csak­hamar eltűnt. A kutyák ugyan rendszerint kitartó s ügyes úszók. Ámde a szegény »Medor« oly jól volt hizlalva, hogy súlya csakhamar lehúzta a nedves sírba. Azóta Kaczkadyné mindig maga előtt látja tehetet­lenül vergődő kedvence segélyért esdő, megtört sze­meit, s a víztől, mely a szeretett állat halálát okozta, mód nélkül fél. Oly rettegés ez, mely ép annyi gyűlö­­­­lettel, mint undorral van vegyítve. Valburga kisasszony a kölni vizen kivűl szintén minden vizet félelmetesnek tart, mert csecsemő korá­ban majdhogy bele nem fúlt a teknőbe, melyben fü­­rösztötték. Gondatlan dajkája egy pillanatig magára hagyta, s mire visszatért, a gyermeket már orron fekve­­ találta a teknőben. Szerencsére a kis Valburgának­­ nem történt egyéb baja azon kívűl, hogy egy pár­­ korty szappanos vizet ivott. Mire nagyobb lett, anyja számtalanszor elbeszélte neki e balesetet, s azóta a kisasszony is, ki már hat év óta mindig »húsz éves«, tart a víztől. A két Kaczkady fiút meg épenséggel ki lehetne kergetni egy kád hideg vízzel a világból. Ezek azért gyűlölik és rettegik a vizet, mert reggelenkint mos­­daniok kell. Mindig csak az orruk hegyét mártják bele a mosdótálba, s ha egyszer végig húztak nedves kezükkel arcukon, azt mondják, hogy elvégezték a mosdást. Kezeik, füleik s homlokaik mindig olyanok, mint a lakatos­ inasoké. Egyszer-másszor anyjuk is megsokalja a dolgot, s olyankor belenyomja fejüket a mosdótálba s a szivacscsal jól végig dörzsöl rajtuk. Hanem csapnak is aztán olyan keserves sivalkodást, hogy az egész házban azt hiszik: no most megint nyúznak vagy nyársalnak valakit Kaczkadyéknál. Az árvíztől szörnyű módon félnek e fiúk; hihetőleg azt hi­szik, hogy a Duna kiöntése esetén nemcsak mosakod­­niok, hanem fürdeniök is kell a hideg árban. Már akkor, midőn Bécs alatt kiöntött a jéggel zajló folyam, Kaczkadyéknál családtárs lett a rémü­let. Minden új nap, minden egyes óra uj rémhíreket hozott, melyeket a család tagjai három-négyszeresen nagyítva szállítottak haza. A félénk emberek szoká­­saként egymást ijesztgették. Ebédnél csupán az árvíz képezte a társalgás tárgyát. — Bécsnél három métert áradt tegnap óta a Duna! — (Az újságban csak ugyanannyi centimé­terről volt szó, hanem az érdemes családfő rögtön mé­terré változtatta a századrészeket.) — Jesszus! — kiáltott föl Kaczkadyné, kiejtve­­ kezéből a kanalat. — Mi lesz belőlünk, ha ideérkezik­­ ez a tenger­víz ?! — Mi lesz ? Hát az lesz, hogy itt az első eme­­­­let ablakain fog befolyni hozzánk a Duna. — Hi-hi-hi! — pityergett rögtön a két fiú. — Sokan vesztek már el, papa? — kérdé Val­burga kisasszony, a­ki olyan halvány lett, mint egy bödön liptai túró. — Sokan-e?! Legalább százan! — Kutyák is, vagy csak emberek? —vágott közbe az asszonyság, feledhetlen Medorjára gondolva. — A kutyáknak száma sincs. Ma délelőtt is nyolcat-tizet láttak úszni a jégen. — Ah, mily borzasztó ez! Szegény állatok, így elveszni ... S az érzékeny asszonyság majdnem kö­­nyekre fakadt. — De hogyan jutottak ezek a kutyák a jégre, papa? — kérdi az idősebb fiú. — Eh, hagyjatok nekem békét. Mit tudom én azt ? Talán korcsolyázni mentek oda! S Kaczkady úr sietett bevégezni ebédjét, hogy elrohanjon a Dunához, onnan pedig törzsvendéglőjébe. Mert mióta árvízveszély fenyeget, azóta nemcsak az estéket, hanem a délutánokat is poharazással tölti. Mentől inkább árad a víz, annál jobban növekedik szomja. Borral egyensúlyozza az aggodalmát. Regge­lenkint még csak boros hordóhoz hasonlít a potrohos emberke. De már esténkint olyan, mint egy hordó bor. Midőn az első vészlövések eldördültek, Kacz­kady úr lóhalálában vágtatott haza egy bérkocsin a Dunapartról. Otthon nejét félig elájulva, a gyerme­keket pedig pityeregni találta. — Lőttek, Rudi, nemde ? — kérdé az asszony­ság a bedőlő férjtől, ki oly sebesen futott föl a lép­csőn, hogy csak fuldokolva beszélhetett. — Lőttek! Pfuh-pfuh! — S a megrémült em­ber akkorákat fújt, mint egy megsebzett víziló. — Szent isten! mi lesz belőlünk? — Ne jajgassatok most, Valburga! Hívd be a cselédeket. Pfuh-pfuh! Mari fusson a piacra s vásároljon be legalább két hétre való eleséget. — De már van itthon elég, papa. •— Elég ? Hát tudja azt valaki, meddig fog tar­tani ez az özönvíz ? Honnan veszünk akkor ennivalót, ha a város hetekig lesz víz alatt ? — Papa, mi félünk, hü-hü-hü ! — Édes magzataim! — sóhajtá az asszonyság 294

Next