Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-20 / 90. szám

Csütörtök, 1876. ápril 20. 90. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csak egy tollvonás. (Elbeszélés.) irta Merényi László. Az alkotmányosság visszaállítását követő évek­ben amaz időtájt, midőn még Budát Budának, Pestet Pestnek hívták, az ország fővárosának szerencsés el­jegyzése s boldog házasságra lépése előtt élt a fővá­ros bizonyos utcájában, bizonyos házában, bizonyos tisztviselő, ki valamelyik minisztériumi számvevőség valamelyik szakosztályában számtiszt volt. És ezzel sok, nagyon sok van mondva: a szám­tiszt címe tekintetes úr, tartozik a IX, X vagy XI-ik díj­osztályba s évi fizetése vagy hatszáz, vagy hétszáz, vagy nyolcszáz forint, de ezer forintnál semmi esetre sem lehet több, annál az egyszerű oknál fogva, mivel magasabb fizetésű számtiszt nem existál a magyar állam területén. Hogy miért nem? arról igen sok épületes dolgokat lehetne írni évszámra, de ahhoz sem időm, sem kedvem, hanem a helyett elmondom, hogy a mi tisztviselőnknek hatszáz forint fizetése volt s igy ama magas lajtorja legfelsőbb fokától, melyen ülve, vagy állva a tisztviselő fizetése hatezer forinttal bezáródik, az elérhetetlenségig távol volt. De mindezzel ő mit sem törődött: legkevésbbé volt abból a fajtából, kit veszedelmes embernek szoktak tartani; tőle az állam hajója biztos irányban halad­hatott kitűzött célja felé : ő sem meg nem állította, sem irányát meg nem változtatta, mert ő még vizet sem tudott zavarni, nemhogy a zavarosban halászni. Szó­val : józanéletű, kötelességeit pontosan teljesítő tisztviselő, csendes és jámboréletű polgár volt, ki sem szocialista, sem kommunista hajlamokkal és el­vekkel nem bírt, s a tulajdon szentségét annyira tisztelte, hogyha egy bitangságba került tr­ón tévedt az asztalára, menten felszólalt: ki­é ez a plajbász ? S ha akadt gazdája, azt annak azonnal visszaadta. Az elmondottakból nem kell ám azt követ­keztetni, hogy egy közönséges, mindennapi emberrel van dolgunk, mert a mi tisztviselőnknek azért hatá­rozott elvei, igen szép világnézete s nem közönsége­s eszméi valának: közép­iskolát és theologiát végzett s ezeken kivűl jogot is hallgatott, csak ép a tisztvise­lőnek legszükségesebb bizonyitványnyal nem birt: az államvizsgák letevését nem tudta igazolni amaz egy­szerű okból, mivel sohsem tette le az államvizsgákat. Ezért és csak ép ezt került először az adóhivatalokhoz s innen aztán a magasba, a miniszteriális tisztviselők régiójába. Hivatalos teendői pontos elintézésében valami benső erő — tán az öntudat — vezérelte; rangjának csekélysége épen nem háborgatta s abban a kórságban, mit nagyravágyásnak neveznek, nem szenvedett; neki elég volt a tudat, hogy ő tisztviselő, hogy ő számtiszt, hogy ő mégis csak tagja, valami kereke, vagy ép egy foga annak az óriási gépezetnek, minek neve állami tisztviselői kar. Reggel nyolc órakor pontosan megjelent a hi­vatalban s már a számtanácsosát ott találta, kinek jó reggelt kívánva, tekintélyes orrát szimatolva kö­rülhordozta a szobában s arkán vagy egy futó mo­soly vonult át, vagy ilyen szavak keltek: — Már megint nincs a szoba kiszellőztetve, pedig első a fris lég! — s aztán ajtót, ablakot kinyi­­togatva, valamelyik sarokban, hogy léghuzamot ne kapjon, meghúzódott. És a­mint ott a sarokban fálldogál, kissé szem­­ügyre vehetjük. Középtermetű, izmos testalkatú em­ber áll előttünk, hajlott nyakkal és vállal; arckifeje­zése szelíd és csendes, vonásai határozottak s kissé szegletesek, de a melyeknek szokott merevségét néha kellemesen ellensúlyozza vastag ajkain elömlő sajátos mosolya. Bajuszt és kerek szakált viselt, mint apja, nagyapja, szépapja és tán minden előde; szeme is ép oly barna vala, mint elődeinek, — csakhogy e szem­e homályos, üveges, szóval bágyadt, merev kifejezésű vala; kissé közellátott már s néha szemüveget is vi­selt. A sok éjjelezés, munka, irás és olvasás elvették­­ már a szem drága fényét s koronkint néha már hal­latta azt a száraz köhögést, mely bizonyos mell- vagy ép tüdőbetegségnek előjele szokott lenni. Korára­­ nézve harmincnyolc-negyven éves lehetett, de azért öt évvel idősebbnek látszott; kopaszodó homlokát gondbarázdák szeldesték át, melyek közül egy meré­­­szén lehajlott a még merészebb hajlású orra. E vonás az arc­ ismerők szerint, éles­elméjűségre mutat, de a­minek úgy látszik, hogy az életben nem sok hasznát vette, mert negyvenéves korában is csak hatszáz­ fo­­rintos tisztviselő. " Tetőtül talpig feketébe volt öltözve s ez örökös gyászt meglehet előszeretetből, meglehet azért viselte, hogy állam­tisztviselő. Igaz, hogy a fekete ruha kissé kopottas volt s a finom gyapjú-szálak már rég elszáll­tak az örök semmiségbe, de azért mégis fekete ruha­­ volt az, gondosan kikefélve, pecsét, szeny és folt nélkül. Mig a szoba kiszellőzött, kartársai is megérkez­tek. Egyenkint és nem párosan jöttek, s ki-ki a köl­csönös üdvözlés után hallgatagul elfoglalta helyét s iró­eszközeik előkeresgélése után megkezdték a hiva­tali teendőket: pipára gyújtottak.­­»Minden irodában ez az első és elmaradhatatlan édes valami; e nélkül a munkának, a szokott mindennapi foglalkozásnak, nincs édje. S néhány perc múlva meg is telt a szoba oly pipafüst-felhővel, hogy egy ködös, zuzmarás de­cemberi napnak is — már ha az is trafikolna — be­csületére vált volna. A pipafüst aztán, mint valami­­ jótékony kékes-szürke felhő felszállt a magasba s ott­­ úszott az űrben e munkás komoly férfiak nem ép haj­dús fejei fölött. A mi számtisztünk is aztán ama boldogító ön­tudattal foghatott munkájához, hogy abban a fejük­­ fölött úszó füst­felhő előállításában neki is nem cse­kély része van; pipázott ő is, mint a többi s török­­­ módra orrán száján eregette azokat a bodor füstgo­­molyokat, melyek a magasban oly testvérileg egye­sülnek. Közönséges trafik, katonadohány, valódi ma-­­­gyar hosszúra avagy rövidre vágott pipadohány, közép­­finom magyardohány illatos aromái az örök minden­­­­ség változ­atlan törvényei szerint, füstté váltak, aztán látbatlanul elenyésztek a nagy mindenségben! A tisztviselő munka közben egy nagy, tenta-fol­­­­tokkal pettyegetett papirnyitó ollót vett elő, s azt kétfelé nyitva, a belső tiszta acéllapról egy nevet ol­vasott el: Varga Bendegúz, 1872. Ah, tehát Varga Bendegúznak hívják,mily ér­dekes tulajdonneve van! Hogy Vargának mi köze van Bendegúzzal, s Bendegúznak mi köze van Vargával; hogy e két név hogy került össze, arról neki oly ke­vés tudomása volt, mint e sorok írójának. De hogy tisztviselőnk tőrül vágott magyar ember, bizonyítja a vitézlő név: Varga Bendegúz. És e névnek értelme­s jelentősége van, volt és lesz is. A Varga-név bizo­nyítja, hogy szétágazó rokoni összeköttetései vannak egész Magyarországban, mert hol van csak egy j­óra­való falu is, hol e jóhangzású névvel ne találkoznánk. Varga mindenütt, minden időben létezett, létezik és létezni fog, míg a Duna és Tisza mellékeit magyar ember szántja. Igaz, hogy ő a széles kiterjedésű ro­konsági összeköttetéssel mit sem törődött s nem na­gyon kereste származását már amaz oknál fogva sem, mivel tudtával egyetlen Vargával sem volt olyatén vérségi összeköttetése, ki után valami kevés örökség­nek még csak reménybeli joga is mosolygott volna feléje. Egész hadáról, nemzetségéről csak annyit tu­dott , hogy az szétágazó nagy família s elődei mind­nyájan tisztességes vargák voltak úgy névre, mint foglalkozásra; valóságos aba-posztóba járó kékbeli Vargák, kik mindnyájan valóságos borből készült csizmában jártak. És a szétágazó rokoni összekötte­tésről ennyit tudni elég. Mi is érjük be vele, de a­mi illeti a Bendegúz nevet, azt a keresztségben nyerte apja határozott akaratából, édesanyja akarata ellen, ki eleget lamentált ez istentelen pogány név miatt; de úgy látszik, hogy az mit se használt, mert mégis Bendegúz lett, Bendegúzból. De azért e keresztnév — bármily hatalmasnak is tűnik az fel, — tulajdono­sának semmi különös szerencsét nem hozott, sőt ellen­kezőleg valami végzetszerűség tapadt hozzá. A sors alkalmasint istentelen pogány keresztnevéért folyto­nosan üldözte s még az aranyat is kővé változtatta markában ; pedig erdődei jelszava volt: »Többet ér egy marok szerencse egy süveg aranynál!« No ugyan neki sem marokkal nem mérte a szerencse, sem a sü­veg­ aranyból nem juttatott, hanem a helyett szeszé­lyes jó kedvében az üstökébe markolt, miből lehet kö­vetkeztetni, hogy tán még a süveg sem volt meg. Biz őt a szerencse isten­ asszonya nem igen hor­dozta tenyerén s nem igen mosolygott rá születése óta, sőt balsorsa vagy ép a véletlen vakeset a szegény­ség és nélkülözés iskolájába kergette. Egész élete küzdelem volt, de föl is vitte isten a dolgát, mert lám miniszteriális tisztviselő, az is számtiszt és ha vagy negyven évig szolgál, még ama kitüntetésben is ré­szesülhet, hogy keresztet kap. Tisztviselő társai ugyan emez állításra Grogol ismeretes adomájával állnának elő: »Szolgál ám keresztet, csakhogy nem a gomblyu­kába, hanem fájdalmat a keresztcsontjába.A Miniszteri számvevőségeknél, mint tudjuk, az adminisztratív szolgálatok mellett a többi közt két­féle munka járja: a könyvelés és számadások szigor­lata. A könyvelést leginkább kezdők, noviciusok, a szigorlatot pedig a veteránok végzik; a különbség a kettő közt az, hogy míg az első valami fád, gépies foglalkozás, addig a másik már értelmi tehetségeidet is igénybe veszi. Azért, ha sorsod valamelyik számve­vőséghez hajt, biztos lehetsz róla, hogy a dolgok ren­des menete szerint az ábécé minden betűjén az alphá­­tól az ómegáig végig menve valami A sorkönyv, B lajstrom, D előjegyzet, vagy ép X jegyzék könyvelé­sével próbálják ki türelmedet és csak évek múlva juthatsz ama magas kitüntetéshez, mit számadások szigorlatának neveznek. (Folyt, köv.) Az én pasztell-képem. D­u­­­d­á­tól. Van nekem többi közt La Tourtól, Fel Julia művész kedvesétől, pasztell-képem a pasztell-képirók királyától, kinek minden ecset-vonása »szellem és szépség-levél,« kinek állványán a »régne galant« szép hölgyeinek nevető szemei, pompás színei, rózsás ajkai — a Bourbon-ház telivér hercegnőitől a comédie française hercegnőiig — új életet nyertek. Pasztell­képem, XV. Lajos korából, még fris, beszédes, habár ezredév világossága érte a lágy színeket, hogy azokat halványítsa és eltörölje. A teremtő lángész meghalt, meg az arra lelkesítő szépség — de a kép halhatat­lan ! Nőt, szép nőt ábrázol, különben nem tisztelte volna meg La Tour ecsetje. Telt, buja ajkán diadal­mosoly ül; fejét csipkéből, gyöngyökbül és rózsa­bokrétákból, álló kacér fejdisz­ékíti, (mint az Fel Julia arcképén látható, mely, ha jól emlékszem, Saint- Quentin múzeumában van) és szemei mélázva, gúnyo­san, hódítva néznek a szemlélőre. A kép hátán ez áll: »Dumarsais Thargélia k. a.­« a betűk elfakultak és elmosódtak, maga a festmény azonban még most is mosolyg és él, La Tour lángelméjénél fogva. Elmúlt dicsőség leheletével, a »beau siécle« emlékeként függ falamon az eltemetett idő élő ereklyéje, és néha bús óráimban kinyitja ajkait, lélekzik és szól elmúlt na­­pokról, mikor Dumarsais Thargéria lábai előtt egész Páris hevert és jobban szerették mint most, midőn csak La Tour tehetsége iránti kegyeletből tisztelik és

Next