Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)
1876-04-20 / 90. szám
Csütörtök, 1876. ápril 20. 90. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csak egy tollvonás. (Elbeszélés.) irta Merényi László. Az alkotmányosság visszaállítását követő években amaz időtájt, midőn még Budát Budának, Pestet Pestnek hívták, az ország fővárosának szerencsés eljegyzése s boldog házasságra lépése előtt élt a főváros bizonyos utcájában, bizonyos házában, bizonyos tisztviselő, ki valamelyik minisztériumi számvevőség valamelyik szakosztályában számtiszt volt. És ezzel sok, nagyon sok van mondva: a számtiszt címe tekintetes úr, tartozik a IX, X vagy XI-ik díjosztályba s évi fizetése vagy hatszáz, vagy hétszáz, vagy nyolcszáz forint, de ezer forintnál semmi esetre sem lehet több, annál az egyszerű oknál fogva, mivel magasabb fizetésű számtiszt nem existál a magyar állam területén. Hogy miért nem? arról igen sok épületes dolgokat lehetne írni évszámra, de ahhoz sem időm, sem kedvem, hanem a helyett elmondom, hogy a mi tisztviselőnknek hatszáz forint fizetése volt s igy ama magas lajtorja legfelsőbb fokától, melyen ülve, vagy állva a tisztviselő fizetése hatezer forinttal bezáródik, az elérhetetlenségig távol volt. De mindezzel ő mit sem törődött: legkevésbbé volt abból a fajtából, kit veszedelmes embernek szoktak tartani; tőle az állam hajója biztos irányban haladhatott kitűzött célja felé : ő sem meg nem állította, sem irányát meg nem változtatta, mert ő még vizet sem tudott zavarni, nemhogy a zavarosban halászni. Szóval : józanéletű, kötelességeit pontosan teljesítő tisztviselő, csendes és jámboréletű polgár volt, ki sem szocialista, sem kommunista hajlamokkal és elvekkel nem bírt, s a tulajdon szentségét annyira tisztelte, hogyha egy bitangságba került trón tévedt az asztalára, menten felszólalt: kié ez a plajbász ? S ha akadt gazdája, azt annak azonnal visszaadta. Az elmondottakból nem kell ám azt következtetni, hogy egy közönséges, mindennapi emberrel van dolgunk, mert a mi tisztviselőnknek azért határozott elvei, igen szép világnézete s nem közönséges eszméi valának: középiskolát és theologiát végzett s ezeken kivűl jogot is hallgatott, csak ép a tisztviselőnek legszükségesebb bizonyitványnyal nem birt: az államvizsgák letevését nem tudta igazolni amaz egyszerű okból, mivel sohsem tette le az államvizsgákat. Ezért és csak ép ezt került először az adóhivatalokhoz s innen aztán a magasba, a miniszteriális tisztviselők régiójába. Hivatalos teendői pontos elintézésében valami benső erő — tán az öntudat — vezérelte; rangjának csekélysége épen nem háborgatta s abban a kórságban, mit nagyravágyásnak neveznek, nem szenvedett; neki elég volt a tudat, hogy ő tisztviselő, hogy ő számtiszt, hogy ő mégis csak tagja, valami kereke, vagy ép egy foga annak az óriási gépezetnek, minek neve állami tisztviselői kar. Reggel nyolc órakor pontosan megjelent a hivatalban s már a számtanácsosát ott találta, kinek jó reggelt kívánva, tekintélyes orrát szimatolva körülhordozta a szobában s arkán vagy egy futó mosoly vonult át, vagy ilyen szavak keltek: — Már megint nincs a szoba kiszellőztetve, pedig első a fris lég! — s aztán ajtót, ablakot kinyitogatva, valamelyik sarokban, hogy léghuzamot ne kapjon, meghúzódott. És amint ott a sarokban fálldogál, kissé szemügyre vehetjük. Középtermetű, izmos testalkatú ember áll előttünk, hajlott nyakkal és vállal; arckifejezése szelíd és csendes, vonásai határozottak s kissé szegletesek, de a melyeknek szokott merevségét néha kellemesen ellensúlyozza vastag ajkain elömlő sajátos mosolya. Bajuszt és kerek szakált viselt, mint apja, nagyapja, szépapja és tán minden előde; szeme is ép oly barna vala, mint elődeinek, — csakhogy e szeme homályos, üveges, szóval bágyadt, merev kifejezésű vala; kissé közellátott már s néha szemüveget is viselt. A sok éjjelezés, munka, irás és olvasás elvették már a szem drága fényét s koronkint néha már hallatta azt a száraz köhögést, mely bizonyos mell- vagy ép tüdőbetegségnek előjele szokott lenni. Korára nézve harmincnyolc-negyven éves lehetett, de azért öt évvel idősebbnek látszott; kopaszodó homlokát gondbarázdák szeldesték át, melyek közül egy merészén lehajlott a még merészebb hajlású orra. E vonás az arc ismerők szerint, éleselméjűségre mutat, de aminek úgy látszik, hogy az életben nem sok hasznát vette, mert negyvenéves korában is csak hatszáz forintos tisztviselő. " Tetőtül talpig feketébe volt öltözve s ez örökös gyászt meglehet előszeretetből, meglehet azért viselte, hogy államtisztviselő. Igaz, hogy a fekete ruha kissé kopottas volt s a finom gyapjú-szálak már rég elszálltak az örök semmiségbe, de azért mégis fekete ruha volt az, gondosan kikefélve, pecsét, szeny és folt nélkül. Mig a szoba kiszellőzött, kartársai is megérkeztek. Egyenkint és nem párosan jöttek, s ki-ki a kölcsönös üdvözlés után hallgatagul elfoglalta helyét s iróeszközeik előkeresgélése után megkezdték a hivatali teendőket: pipára gyújtottak.»Minden irodában ez az első és elmaradhatatlan édes valami; e nélkül a munkának, a szokott mindennapi foglalkozásnak, nincs édje. S néhány perc múlva meg is telt a szoba oly pipafüst-felhővel, hogy egy ködös, zuzmarás decemberi napnak is — már ha az is trafikolna — becsületére vált volna. A pipafüst aztán, mint valami jótékony kékes-szürke felhő felszállt a magasba s ott úszott az űrben e munkás komoly férfiak nem ép hajdús fejei fölött. A mi számtisztünk is aztán ama boldogító öntudattal foghatott munkájához, hogy abban a fejük fölött úszó füstfelhő előállításában neki is nem csekély része van; pipázott ő is, mint a többi s török módra orrán száján eregette azokat a bodor füstgomolyokat, melyek a magasban oly testvérileg egyesülnek. Közönséges trafik, katonadohány, valódi ma-gyar hosszúra avagy rövidre vágott pipadohány, középfinom magyardohány illatos aromái az örök mindenség változatlan törvényei szerint, füstté váltak, aztán látbatlanul elenyésztek a nagy mindenségben! A tisztviselő munka közben egy nagy, tenta-foltokkal pettyegetett papirnyitó ollót vett elő, s azt kétfelé nyitva, a belső tiszta acéllapról egy nevet olvasott el: Varga Bendegúz, 1872. Ah, tehát Varga Bendegúznak hívják,mily érdekes tulajdonneve van! Hogy Vargának mi köze van Bendegúzzal, s Bendegúznak mi köze van Vargával; hogy e két név hogy került össze, arról neki oly kevés tudomása volt, mint e sorok írójának. De hogy tisztviselőnk tőrül vágott magyar ember, bizonyítja a vitézlő név: Varga Bendegúz. És e névnek értelmes jelentősége van, volt és lesz is. A Varga-név bizonyítja, hogy szétágazó rokoni összeköttetései vannak egész Magyarországban, mert hol van csak egy jóravaló falu is, hol e jóhangzású névvel ne találkoznánk. Varga mindenütt, minden időben létezett, létezik és létezni fog, míg a Duna és Tisza mellékeit magyar ember szántja. Igaz, hogy ő a széles kiterjedésű rokonsági összeköttetéssel mit sem törődött s nem nagyon kereste származását már amaz oknál fogva sem, mivel tudtával egyetlen Vargával sem volt olyatén vérségi összeköttetése, ki után valami kevés örökségnek még csak reménybeli joga is mosolygott volna feléje. Egész hadáról, nemzetségéről csak annyit tudott , hogy az szétágazó nagy família s elődei mindnyájan tisztességes vargák voltak úgy névre, mint foglalkozásra; valóságos aba-posztóba járó kékbeli Vargák, kik mindnyájan valóságos borből készült csizmában jártak. És a szétágazó rokoni összeköttetésről ennyit tudni elég. Mi is érjük be vele, de ami illeti a Bendegúz nevet, azt a keresztségben nyerte apja határozott akaratából, édesanyja akarata ellen, ki eleget lamentált ez istentelen pogány név miatt; de úgy látszik, hogy az mit se használt, mert mégis Bendegúz lett, Bendegúzból. De azért e keresztnév — bármily hatalmasnak is tűnik az fel, — tulajdonosának semmi különös szerencsét nem hozott, sőt ellenkezőleg valami végzetszerűség tapadt hozzá. A sors alkalmasint istentelen pogány keresztnevéért folytonosan üldözte s még az aranyat is kővé változtatta markában ; pedig erdődei jelszava volt: »Többet ér egy marok szerencse egy süveg aranynál!« No ugyan neki sem marokkal nem mérte a szerencse, sem a süveg aranyból nem juttatott, hanem a helyett szeszélyes jó kedvében az üstökébe markolt, miből lehet következtetni, hogy tán még a süveg sem volt meg. Biz őt a szerencse isten asszonya nem igen hordozta tenyerén s nem igen mosolygott rá születése óta, sőt balsorsa vagy ép a véletlen vakeset a szegénység és nélkülözés iskolájába kergette. Egész élete küzdelem volt, de föl is vitte isten a dolgát, mert lám miniszteriális tisztviselő, az is számtiszt és ha vagy negyven évig szolgál, még ama kitüntetésben is részesülhet, hogy keresztet kap. Tisztviselő társai ugyan emez állításra Grogol ismeretes adomájával állnának elő: »Szolgál ám keresztet, csakhogy nem a gomblyukába, hanem fájdalmat a keresztcsontjába.A Miniszteri számvevőségeknél, mint tudjuk, az adminisztratív szolgálatok mellett a többi közt kétféle munka járja: a könyvelés és számadások szigorlata. A könyvelést leginkább kezdők, noviciusok, a szigorlatot pedig a veteránok végzik; a különbség a kettő közt az, hogy míg az első valami fád, gépies foglalkozás, addig a másik már értelmi tehetségeidet is igénybe veszi. Azért, ha sorsod valamelyik számvevőséghez hajt, biztos lehetsz róla, hogy a dolgok rendes menete szerint az ábécé minden betűjén az alphától az ómegáig végig menve valami A sorkönyv, B lajstrom, D előjegyzet, vagy ép X jegyzék könyvelésével próbálják ki türelmedet és csak évek múlva juthatsz ama magas kitüntetéshez, mit számadások szigorlatának neveznek. (Folyt, köv.) Az én pasztell-képem. Dudától. Van nekem többi közt La Tourtól, Fel Julia művész kedvesétől, pasztell-képem a pasztell-képirók királyától, kinek minden ecset-vonása »szellem és szépség-levél,« kinek állványán a »régne galant« szép hölgyeinek nevető szemei, pompás színei, rózsás ajkai — a Bourbon-ház telivér hercegnőitől a comédie française hercegnőiig — új életet nyertek. Pasztellképem, XV. Lajos korából, még fris, beszédes, habár ezredév világossága érte a lágy színeket, hogy azokat halványítsa és eltörölje. A teremtő lángész meghalt, meg az arra lelkesítő szépség — de a kép halhatatlan ! Nőt, szép nőt ábrázol, különben nem tisztelte volna meg La Tour ecsetje. Telt, buja ajkán diadalmosoly ül; fejét csipkéből, gyöngyökbül és rózsabokrétákból, álló kacér fejdiszékíti, (mint az Fel Julia arcképén látható, mely, ha jól emlékszem, Saint- Quentin múzeumában van) és szemei mélázva, gúnyosan, hódítva néznek a szemlélőre. A kép hátán ez áll: »Dumarsais Thargélia k. a.« a betűk elfakultak és elmosódtak, maga a festmény azonban még most is mosolyg és él, La Tour lángelméjénél fogva. Elmúlt dicsőség leheletével, a »beau siécle« emlékeként függ falamon az eltemetett idő élő ereklyéje, és néha bús óráimban kinyitja ajkait, lélekzik és szól elmúlt napokról, mikor Dumarsais Thargéria lábai előtt egész Páris hevert és jobban szerették mint most, midőn csak La Tour tehetsége iránti kegyeletből tisztelik és