Fővárosi Lapok 1876. július (148-173. szám)

1876-07-01 / 148. szám

148. szám Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1870. junius 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 firt. Negyedévre.........................* » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölixi­rá­s a „FŐVÁROSI LAPOK“ július-decemberi folyamára. Tizenharmadfél éven át szépirodalmi napi­lapunk sokkal ismeretesebbé vált a hazai művelt közönség körében, semhogy szóvirágokhoz, ígéretekhez kellene folyamodnunk, midőn olvasóinkat a »Fővárosi La­pok« további támogatására hivjuk fel. Jeles írók nagy köre, melyből sem a régibb erők, sem az újabb nem­zedékek tehetséges­ tagjai nem hiányoznak, gyarapít­ván folyvást a lap tartalmát : a szerkesztőségnek bi­zonyára sikerülni fog nemcsak megtartani, hanem fokozni is ama nagymérvű pártolást, minőben eddig még a magyar szépirodalom egyetlen közlönye sem részesült. E pártolás nagy kötelességet rótt a szer­kesztőségre, mely azt folyvást kitartó munka, a jó szellem és ízlés terjesztése által kívánta s kívánja ezentúl is teljesíteni. Tóti­ Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az »Athenaeum« társulat, mint a lap kia­dója, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, a mi legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető. A lap ára: évnegyedre 4 frt, félévre 8 fr­t, egész évre 16frt. A felírandó cim­ez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« Más szemekkel, más szavakkal. (Beszély.) irta Győry Vilmos. I. A fiatal tekintetes úr és újdonsült falusi gazda, Kelendi László, pogány haraggal csapta be maga mögött szobája ajtaját, de oly kegyetlenül, hogy az egész ház csak úgy rengett belé, s aztán belevetette magát igen csinos íróasztala mellett álló kényelmes karszékébe, levélpapírt rántott elé, tollat ragadt s mintha csak lelkének egész keserűségét a fehér pa­pírra akarná önteni fekete tintával: elkezdett írni gyorsan, szakadatlan folytonossággal, úgyhogy lap lap után telt meg csakhamar a sorokká alakuló be­tűkkel, melyek kemény, de azért mégis elrángatott vonásairól még a nem épen szakértő irás-ismerő is biztos következtetést vonhatott volna arra, hogy két­ségkívül igen ingerült lelki állapotban kellett lennie annak, ki e tollal e fehér mezőn ezeket a sötét baráz­dákat szántotta. S ha erről már a puszta irás­jelek is tanúskod­tak, mennyivel inkább még maga a tartalom, mely szóról-szóra így hangzott: »Kedves Olivérem! ».Jaj ! és még egyszer is jaj! de jaj még ezer­szer is ! Ugy­e mulattató kezdete a megigért első levél­nek, melyet barátod egymástól való elválásunk óta, most vitéz szeretett, kedves barátjához ? Ugy­e, nem ilyen szavakat vártál tőlem, ki egykor, egy pillanatra, elég képzelődő bolond voltam egészen más színekkel festeni ki az apai rendelkezés által ajánlott és meg is teremtett jövendőt ? Az akkor volt, az első pillanat szemkápráztató hatása alatt. Akkor e jövőt még csil­logó, rózsa-fátyol fedte, mely alatt mosolygó angyal­arcot véltem rejteni; most a fátyol föllebbent, s an­gyalarc helyett egy ráncos képű, vén, unalmas, vissza­taszító anyóka áll előttem, kinek (ah! nem kinek, ha­nem melynek, melynek!) zordon és sivár valóság a neve. Most egészen más szemmel látok, mint akkor láttam, s azért nyilatkozom is egészen más szavak­ban, mint ahogy egykor — balga én! — nyilat­koztam. Megígértem boldog együttlétünk utósó napjai­ban, hogy mihelyt új állomásomban egészen helyre vergődöm, azonnal megírok hegyéről tövére mindent, hogyan élek s hogy érzem magamat. Most már any­­nyira, a­mennyire helyre vergődtem, ha ugyan e szó­val lehet nevezni azt a teljes megelégedetlenséget ama sorssal, melyben az élet nem egyéb unalomnál, egy­hangúságnál vagy szomorú változatosság gyanánt gyötrelemnél és boszúságnál. Beváltom tehát szava­mat és irok. De őszintén megvallom, nem egyedül azért irok, hogy e kötelességemnek eleget tegyek, ha­nem amaz önző szempontból is, hogy a­míg e levélben kipanaszkodom magamat, legalább lélekben legyek ott veled, nálad a boldog, a művelt külföldön s főleg ama kedves és anyagi élvezetben gazdag, szép város­ban, a szeretett Berlinben, melynek gyönyörűségeit — boldog te! — még ma is élvezheted, mig én sze­gény, szerencsétlen, itt nyögöm az elégedetlenség ke­serves sóhajait a magyar alföld egy siralmat tenyésztő falujában. És a­mi a legboszantóbb: sorsom e fordulatáért még csak haragudnom sem lehet, vagy legalább nem illő senkire sem ; mert atyám akarta így (csak azt tudnám, kinek a tanácsára !) s én önkényt beleegyez­tem. Három évet, tizenkilenc éves koromtól huszon­kettőig, tetszésem szerint hagyott eltöltenem, de azt kötötte ki, hogy ezek után pályát válaszszak és éljek a választott pályának. A három boldog évet külföl­dön töltöm, s legnagyobb részét veled, kedves Oli­vérem. Mikor végre onnét — vérző szívvel! — vissza­tértem, atyám a gazdasági pályát pendíte meg előt­tem. És én kaptam rajta. A szép lovakat mindig sze­rettem, lovaglásnak, vadászatnak kedvelője voltam, s eme férfias élvezetek megnyerhetésének édes reményé­ben arra határoztam (vagyis most már jobban mondva : arra kárhoztattam) el magamat, hogy én tehát gazda leszek az alföldön. Atyám örült beleegyezésemnek, de talán maga sem bízván nagy ügyességemben vagy ki­tartásomban : próbaképen csak ismét újabb három esz­tendőt tűzött ki, s erre az időre bérbe vett ki földet a számomra. Vagyok tehát »teens árendás úr«, — de milyen helyen, de milyen körülmények és milyen em­berek között! Jaj, és még százszor is jaj! Remény lett élvezeteim közül, eddigelé ugyan még egy sem valósult, hanem igen is, egy egészen új ismeretségre tettem szert, a­melynek neve halálos unalom ! Hol kezdjem, hogyan folytassam, hogy untatá­­sod nélkül hű képét adjam keserves gyötrelmeimnek ? Lakom egy nyolc szobás házban, melynek stylje nagyszerű, csakhogy ugy­an nehéz volna meghatározni, milyen ízléshez tartozik. Ezt még alkalmasint az ős­apák hozták magukkal Ázsiából s azóta csak is itt kultiválták a magyar alföldön specialitás gyanánt. Palának fele tégla, fele vályog, s tatarozni kell mindig, mert féktelen természeténél fogva, meg nem tűri a vakolatot. Ebbe a házba egy akkora kapu vezet be, mint nálatok (oh, boldog te!) az »Unter den Lin­den« végén a »brandenburgi.« Persze szépnek is ép olyan szép, mint az; praktikusnak azonban sokkal praktikusabb, mert a kapunak extra még kis ajtaja is van; ezen ugyan nem a kapu jár ki s be,­­ hanem ez a közönséges bejáró az emberek számára. Ha azon­ban nagyobb terjedelmeket kell bebocsátani, akkor ősi zárakat, reteszeket szükség felhúzni, lehúzni s ezek bilincseinek tágulása után kinyílik a kapu két szár­nya, akkorára, mint a mekkorát Tivi barátunk szokott ásítani a philozoph­iai előadásokon, mikor a tanár ékes hegeli nyelvjárásban a »Qualität«-et és a »Quanti­­tät«-et, meg a »Sein«-t, »Werden«-t és »Dasein«-t magyarázta. A kaputól jobbra, lépcsőzet emelkedik, de ne gondold, hogy valami nagyon magasra, mert szám szerint csak hat lépcső vezet ama remek oszlop­­csarnokba, melynek neve: »ámbitus.« Ah, ámbitus! Ezt, igen is, oszlopsor választja el az udvartól, oszlop­sor, barátom, de oly vaskos, hogy ehhez képest csak­ugyan pipaszár nemcsak a sudár joniai vagy az iz­mosabb dor­ai oszloprend, hanem még az egyptomi vagy az ős-indiai oszlopok is, melyek kolosszális terje­delme, kolosszális súlyok hordozásához volt szabva. Ha az én ámbitusom e négyszegletű oszlopai Jénában ál­lanának ; az élelmes philiszter szobát vágatna beléjök s kiadná valami vékonypénzű s még vékonyabb don­­gájú theologusnak; és elférnének bennök. Már, hogy ezt az ambitust mivégre teremtette az alföldi bölcse­­ség, azt csakugyan nem tudom kitalálni. Ez ambi­­tusnak nagyszerű téglamozaikján végig botorkálva, beérsz egy előcsarnokba, melynek minden oldaláról kis ajtók meg nagy ajtók tátonganak feléd, remek építészeti műizléssel kiszámítva és alkalmazva, hogy minden fal keresztül legyen lyukgatva. A nagy ajtók pedig vezetnek a szobákba, a kis ajtók meg a kemen­cék szájához, mely kemencék, hogy micsodák, azt csak akkor tudod meg, ha a szobába belépvén, szemed egy rengeteg alkotmányon akad meg, mely igazán »status in statu« , szoba a szobában. Nevük »búbos kemence«, vagy még finomabban »banya-kemencék« - nek is neveztetnek s holmi pity-poty vaskályhákhoz képest akkorák, mint a »AWeiss-Bier« pohár, vagy jobban mondva edény, egy hompeopatikai üvegcséhez képest. Eme kemence-szörnyetegek is bizonyosan Ázsiából vették eredetüket, s hihetőleg reminiscenciát valami Asztaróth-féle bálványnak, a­melynek az ős­­hajdankorban tűzáldozattal szolgáltak. Szerencse, hogy ennek nem ifjak és leányok kellenek, hanem leg­kedvesebb táplálékául búzaszalmával vagy kukorica­­szár-ízekkel is beéri. A szobából pompás kilátás nyílik ; nagyszerű, elragadó, majdnem olyan, mint a babelsbergi kastély­ból a Havel kanyarulataira. .Jobbról­ az udvart látom, ékes gazdasági épületekkel, istállóval, óllal s egyéb ily lélekemelő tárgyakkal szegélyezve; balra pedig a másik sor ablakról, az alföldi falu boulevardjára a »fő-utcára« nyílik kilátás, mely annyiban nevezetes, hogy halott­vivő utca, és ezen jár a csorda. Szélessé­gére nézve csakugyan beillenék boulevardnak, mert van valami huszonnégy­ öles, é­s eme roppant térség két széléről néznek egymással farkasszemet a házso­rok , egy két ház uriasan juhszélre építve, a többi csak két ablakaljjal kifelé. Ezeknek nincs mit keresniük a főutcán; philozóphokhoz méltón magukba vannak mély­ed­ve, s tulajdon udvarukra néznek minden ablak­szemükkel. Egyébiránt mit is keresnének azon a fő­utcán ? (Folyt. köv.) Az erdővidék. (Elbeszélés.) Turgenjev Ivántól. Első nap. A mérhetlen, a messze látkört felölelő fenyves erdőnek, az erdővidéknek képe hasonlít a tenger ké­péhez. Még a benyomások is ugyanazok. Ugyanaz a hatalmas szűzi őserő mindenütt. Az őserdő legmélyebb helyéből s a viz mérhetlen öléből a természetnek ugyanazon szavai hangzanak örökösen. Szünet nélkül így zúgnak az emberhez: semmi közöm hozzád, én uralkodom — te pedig lásd, hogy élj! A tengernél az erdő s különösen a kitartó egyfor­maság és sik­ csendesség tanyája a fenyves, egyhan­gúbb, mélabúsabb csupán. A tenger fenyeget és hizeleg, játszik minden színben, beszél minden hangon, visszatükrözi az eget, honnét az örökkévalóságnak egy fuvalma leng szin­tén, fuvalma egy előttünk nem ismeretlen örökkéva­lóságnak , míg a soha nem változó sötét tűerdő majd mogorva hallgatagságban, majd tompa zúgásban je­­lenkezik és megpillantásánál semmiségünk tudata még mélyebben, még ellenállhatlanabbul járja át szi­vünket. Nehéz az embernek, a tegnap világra jött s ma már a halál egynapos gyermekének Isis örökösen rideg, részvétlen tekintetét elviselni. Nemcsak ifjúsága merész reményei s arany álmai lesznek semmivé az­ elemi hatalmak jégfuvalatánál, hanem összezsugorúl

Next