Fővárosi Lapok 1876. július (148-173. szám)
1876-07-01 / 148. szám
148. szám Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1870. junius 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 firt. Negyedévre.........................* » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölixirás a „FŐVÁROSI LAPOK“ július-decemberi folyamára. Tizenharmadfél éven át szépirodalmi napilapunk sokkal ismeretesebbé vált a hazai művelt közönség körében, semhogy szóvirágokhoz, ígéretekhez kellene folyamodnunk, midőn olvasóinkat a »Fővárosi Lapok« további támogatására hivjuk fel. Jeles írók nagy köre, melyből sem a régibb erők, sem az újabb nemzedékek tehetséges tagjai nem hiányoznak, gyarapítván folyvást a lap tartalmát : a szerkesztőségnek bizonyára sikerülni fog nemcsak megtartani, hanem fokozni is ama nagymérvű pártolást, minőben eddig még a magyar szépirodalom egyetlen közlönye sem részesült. E pártolás nagy kötelességet rótt a szerkesztőségre, mely azt folyvást kitartó munka, a jó szellem és ízlés terjesztése által kívánta s kívánja ezentúl is teljesíteni. Tóti Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az »Athenaeum« társulat, mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, a mi legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető. A lap ára: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16frt. A felírandó cimez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« Más szemekkel, más szavakkal. (Beszély.) irta Győry Vilmos. I. A fiatal tekintetes úr és újdonsült falusi gazda, Kelendi László, pogány haraggal csapta be maga mögött szobája ajtaját, de oly kegyetlenül, hogy az egész ház csak úgy rengett belé, s aztán belevetette magát igen csinos íróasztala mellett álló kényelmes karszékébe, levélpapírt rántott elé, tollat ragadt s mintha csak lelkének egész keserűségét a fehér papírra akarná önteni fekete tintával: elkezdett írni gyorsan, szakadatlan folytonossággal, úgyhogy lap lap után telt meg csakhamar a sorokká alakuló betűkkel, melyek kemény, de azért mégis elrángatott vonásairól még a nem épen szakértő irás-ismerő is biztos következtetést vonhatott volna arra, hogy kétségkívül igen ingerült lelki állapotban kellett lennie annak, ki e tollal e fehér mezőn ezeket a sötét barázdákat szántotta. S ha erről már a puszta irásjelek is tanúskodtak, mennyivel inkább még maga a tartalom, mely szóról-szóra így hangzott: »Kedves Olivérem! ».Jaj ! és még egyszer is jaj! de jaj még ezerszer is ! Ugye mulattató kezdete a megigért első levélnek, melyet barátod egymástól való elválásunk óta, most vitéz szeretett, kedves barátjához ? Ugye, nem ilyen szavakat vártál tőlem, ki egykor, egy pillanatra, elég képzelődő bolond voltam egészen más színekkel festeni ki az apai rendelkezés által ajánlott és meg is teremtett jövendőt ? Az akkor volt, az első pillanat szemkápráztató hatása alatt. Akkor e jövőt még csillogó, rózsa-fátyol fedte, mely alatt mosolygó angyalarcot véltem rejteni; most a fátyol föllebbent, s angyalarc helyett egy ráncos képű, vén, unalmas, visszataszító anyóka áll előttem, kinek (ah! nem kinek, hanem melynek, melynek!) zordon és sivár valóság a neve. Most egészen más szemmel látok, mint akkor láttam, s azért nyilatkozom is egészen más szavakban, mint ahogy egykor — balga én! — nyilatkoztam. Megígértem boldog együttlétünk utósó napjaiban, hogy mihelyt új állomásomban egészen helyre vergődöm, azonnal megírok hegyéről tövére mindent, hogyan élek s hogy érzem magamat. Most már anynyira, amennyire helyre vergődtem, ha ugyan e szóval lehet nevezni azt a teljes megelégedetlenséget ama sorssal, melyben az élet nem egyéb unalomnál, egyhangúságnál vagy szomorú változatosság gyanánt gyötrelemnél és boszúságnál. Beváltom tehát szavamat és irok. De őszintén megvallom, nem egyedül azért irok, hogy e kötelességemnek eleget tegyek, hanem amaz önző szempontból is, hogy amíg e levélben kipanaszkodom magamat, legalább lélekben legyek ott veled, nálad a boldog, a művelt külföldön s főleg ama kedves és anyagi élvezetben gazdag, szép városban, a szeretett Berlinben, melynek gyönyörűségeit — boldog te! — még ma is élvezheted, mig én szegény, szerencsétlen, itt nyögöm az elégedetlenség keserves sóhajait a magyar alföld egy siralmat tenyésztő falujában. És ami a legboszantóbb: sorsom e fordulatáért még csak haragudnom sem lehet, vagy legalább nem illő senkire sem ; mert atyám akarta így (csak azt tudnám, kinek a tanácsára !) s én önkényt beleegyeztem. Három évet, tizenkilenc éves koromtól huszonkettőig, tetszésem szerint hagyott eltöltenem, de azt kötötte ki, hogy ezek után pályát válaszszak és éljek a választott pályának. A három boldog évet külföldön töltöm, s legnagyobb részét veled, kedves Olivérem. Mikor végre onnét — vérző szívvel! — visszatértem, atyám a gazdasági pályát pendíte meg előttem. És én kaptam rajta. A szép lovakat mindig szerettem, lovaglásnak, vadászatnak kedvelője voltam, s eme férfias élvezetek megnyerhetésének édes reményében arra határoztam (vagyis most már jobban mondva : arra kárhoztattam) el magamat, hogy én tehát gazda leszek az alföldön. Atyám örült beleegyezésemnek, de talán maga sem bízván nagy ügyességemben vagy kitartásomban : próbaképen csak ismét újabb három esztendőt tűzött ki, s erre az időre bérbe vett ki földet a számomra. Vagyok tehát »teens árendás úr«, — de milyen helyen, de milyen körülmények és milyen emberek között! Jaj, és még százszor is jaj! Remény lett élvezeteim közül, eddigelé ugyan még egy sem valósult, hanem igen is, egy egészen új ismeretségre tettem szert, amelynek neve halálos unalom ! Hol kezdjem, hogyan folytassam, hogy untatásod nélkül hű képét adjam keserves gyötrelmeimnek ? Lakom egy nyolc szobás házban, melynek stylje nagyszerű, csakhogy ugyan nehéz volna meghatározni, milyen ízléshez tartozik. Ezt még alkalmasint az ősapák hozták magukkal Ázsiából s azóta csak is itt kultiválták a magyar alföldön specialitás gyanánt. Palának fele tégla, fele vályog, s tatarozni kell mindig, mert féktelen természeténél fogva, meg nem tűri a vakolatot. Ebbe a házba egy akkora kapu vezet be, mint nálatok (oh, boldog te!) az »Unter den Linden« végén a »brandenburgi.« Persze szépnek is ép olyan szép, mint az; praktikusnak azonban sokkal praktikusabb, mert a kapunak extra még kis ajtaja is van; ezen ugyan nem a kapu jár ki s be, hanem ez a közönséges bejáró az emberek számára. Ha azonban nagyobb terjedelmeket kell bebocsátani, akkor ősi zárakat, reteszeket szükség felhúzni, lehúzni s ezek bilincseinek tágulása után kinyílik a kapu két szárnya, akkorára, mint a mekkorát Tivi barátunk szokott ásítani a philozophiai előadásokon, mikor a tanár ékes hegeli nyelvjárásban a »Qualität«-et és a »Quantität«-et, meg a »Sein«-t, »Werden«-t és »Dasein«-t magyarázta. A kaputól jobbra, lépcsőzet emelkedik, de ne gondold, hogy valami nagyon magasra, mert szám szerint csak hat lépcső vezet ama remek oszlopcsarnokba, melynek neve: »ámbitus.« Ah, ámbitus! Ezt, igen is, oszlopsor választja el az udvartól, oszlopsor, barátom, de oly vaskos, hogy ehhez képest csakugyan pipaszár nemcsak a sudár joniai vagy az izmosabb dorai oszloprend, hanem még az egyptomi vagy az ős-indiai oszlopok is, melyek kolosszális terjedelme, kolosszális súlyok hordozásához volt szabva. Ha az én ámbitusom e négyszegletű oszlopai Jénában állanának ; az élelmes philiszter szobát vágatna beléjök s kiadná valami vékonypénzű s még vékonyabb dongájú theologusnak; és elférnének bennök. Már, hogy ezt az ambitust mivégre teremtette az alföldi bölcseség, azt csakugyan nem tudom kitalálni. Ez ambitusnak nagyszerű téglamozaikján végig botorkálva, beérsz egy előcsarnokba, melynek minden oldaláról kis ajtók meg nagy ajtók tátonganak feléd, remek építészeti műizléssel kiszámítva és alkalmazva, hogy minden fal keresztül legyen lyukgatva. A nagy ajtók pedig vezetnek a szobákba, a kis ajtók meg a kemencék szájához, mely kemencék, hogy micsodák, azt csak akkor tudod meg, ha a szobába belépvén, szemed egy rengeteg alkotmányon akad meg, mely igazán »status in statu« , szoba a szobában. Nevük »búbos kemence«, vagy még finomabban »banya-kemencék« - nek is neveztetnek s holmi pity-poty vaskályhákhoz képest akkorák, mint a »AWeiss-Bier« pohár, vagy jobban mondva edény, egy hompeopatikai üvegcséhez képest. Eme kemence-szörnyetegek is bizonyosan Ázsiából vették eredetüket, s hihetőleg reminiscenciát valami Asztaróth-féle bálványnak, amelynek az őshajdankorban tűzáldozattal szolgáltak. Szerencse, hogy ennek nem ifjak és leányok kellenek, hanem legkedvesebb táplálékául búzaszalmával vagy kukoricaszár-ízekkel is beéri. A szobából pompás kilátás nyílik ; nagyszerű, elragadó, majdnem olyan, mint a babelsbergi kastélyból a Havel kanyarulataira. .Jobbról az udvart látom, ékes gazdasági épületekkel, istállóval, óllal s egyéb ily lélekemelő tárgyakkal szegélyezve; balra pedig a másik sor ablakról, az alföldi falu boulevardjára a »fő-utcára« nyílik kilátás, mely annyiban nevezetes, hogy halottvivő utca, és ezen jár a csorda. Szélességére nézve csakugyan beillenék boulevardnak, mert van valami huszonnégy öles, és eme roppant térség két széléről néznek egymással farkasszemet a házsorok , egy két ház uriasan juhszélre építve, a többi csak két ablakaljjal kifelé. Ezeknek nincs mit keresniük a főutcán; philozóphokhoz méltón magukba vannak mélyedve, s tulajdon udvarukra néznek minden ablakszemükkel. Egyébiránt mit is keresnének azon a főutcán ? (Folyt. köv.) Az erdővidék. (Elbeszélés.) Turgenjev Ivántól. Első nap. A mérhetlen, a messze látkört felölelő fenyves erdőnek, az erdővidéknek képe hasonlít a tenger képéhez. Még a benyomások is ugyanazok. Ugyanaz a hatalmas szűzi őserő mindenütt. Az őserdő legmélyebb helyéből s a viz mérhetlen öléből a természetnek ugyanazon szavai hangzanak örökösen. Szünet nélkül így zúgnak az emberhez: semmi közöm hozzád, én uralkodom — te pedig lásd, hogy élj! A tengernél az erdő s különösen a kitartó egyformaság és sik csendesség tanyája a fenyves, egyhangúbb, mélabúsabb csupán. A tenger fenyeget és hizeleg, játszik minden színben, beszél minden hangon, visszatükrözi az eget, honnét az örökkévalóságnak egy fuvalma leng szintén, fuvalma egy előttünk nem ismeretlen örökkévalóságnak , míg a soha nem változó sötét tűerdő majd mogorva hallgatagságban, majd tompa zúgásban jelenkezik és megpillantásánál semmiségünk tudata még mélyebben, még ellenállhatlanabbul járja át szivünket. Nehéz az embernek, a tegnap világra jött s ma már a halál egynapos gyermekének Isis örökösen rideg, részvétlen tekintetét elviselni. Nemcsak ifjúsága merész reményei s arany álmai lesznek semmivé az elemi hatalmak jégfuvalatánál, hanem összezsugorúl