Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)
1876-08-02 / 175. szám
Az album-kép. Ouida elbeszélése. (Vége.) Nem feleltem semmit, hanem gyöngéden félretoltam utamból, lefutottam az útra, hol lovam legelészett, felkaptam hirtelen a nyeregbe s nyargaltam Luz felé és csak messziről tekintettem vissza az elhagyott komor szirtekre. Elhagytam Luzet is ez éjjel, anélkül hogy még egyszer láthattam volna Frorellet. Nem képzelheted, mily bolond voltam. Hallgattam az öreg Cazot asszony szavára. Még ilyen dolgot sem cselekedtem soha életemben , de nem volt erőm ellenére tenni. Luzből távozásomkor levelet írtam Frorellenek. Kértem, hogy bocsásson meg a miért ily hirtelen veszek búcsút, de vissza kell térnem diplomáciai pályámhoz, előbbi foglalkozásomhoz. Kértem feledjen el és tekintse ez ismeretségünket, egymással töltött kellemes perceinket, mint valami regénynek egy-egy lapját, melyet ha elolvastunk, tovább forgatunk, anélkül hogy sokat törődnénk az előbbi lappal. El is mentem, magam is el akartam felejteni Frorellet. Belevegyültem dolgaimba, el voltam foglalva s mégis visszatért emlékembe ez a szép arc, ragyogó szem, nyájas beszéd. »Vajjon, hogy van? Mit csinál? Bizonyosan elfelejtett!– gondolom. Úgy éreztem, ez a nő nem volt közönséges szívemnek. Sok asszonynyal és leánynyal ismerkedtem meg, de nem emlékeztem vissza rájuk, ha távol voltam. Fiorelle állandó tanyát ütött emlékemben, nem űzhettem ki, mert oly jól esett vele foglalkoznom a távolból is. Kérdezősködtem magamban: várjon mikép fogadta levelemet ? Mily hatással volt rá ? Bizonyosan megvigasztalta a szent szűz és most csöndben, nyugodtan tölti napjait a vén sziklák közt. Hiába biztattam magamat, hiába mondtam, hogy minden renden volt, vágyaimat nem korlátozhattam. Oda kívánkoztam, hol Fiorellet először pillantottam meg. Az idény végével elhagytam Párist és mentem egyenesen a Pyreneék felé. Meg akartam nézni Luzöt, meg akartam látni Nid de l’Aigle-t, az utat, honnan a derék jó emberekhez tévedtem, kik oly barátsággal fogadtak. Ugyanúgy találtam mindent: a vén fákat, a Gave habjait, a kongós birkanyájat, a szirteket, erdőt és halmokat; a nap is oly ragyogón terjesztő most is sugarait, mint egy év előtt — mikor megígértem s meg nem tartom szavamat Fiorellenek, mert engedtem az öreg Cazot szavainak és nem tértem többé vissza Nid de l’Aigle-be. Mit mond most az öreg Cazot? Vájjon derék embernek fog-e tartani ? Mikép fogok a szép Frorelle arcába tekinteni ? Megsarkantyúztam lovamat, hogy gyorsan vigyen , alig várhattam a viszontlátást. Úgy éreztem, Frorellet nemcsak nem feledhetem, sőt kétszerre jobban szeretem, hogy egy évig nem láthatom. A távol eloltja a kis érzelmeket és megnagyobbítja a nagy szenvedélyeket. A régi helyen minden a régi csöndben volt. Csakhamar elértem az ócska kastélyt. Fölmentem s az ajtót nyitva találtam. Oh! mint vágytam már látni Frorellet! Az ablaknál, hol a szép leány várt s honnan intett, ha távozom, most egy nyugágy volt elhelyezve, viszontláthatom Frorellet; de minő viszontlátás volt! Istenem! Halálom napjáig nem fogom elfeledketni arcát, melyet most újra láthatok. El volt fordulva tőlem, haja szétbomolva omolt el mellette s megvilágítva a nap által, nem volt többé oly vonzó, mint azelőtt. Rémületet keltett bennem. Láttam, hogy a halál van gyászos betűkkel ez arcra írva. Az öreg Cazot ott ült ágyánál, fejét karjai közé nyugosztva s háttal fordulva tőlem. Mikor meglátott, igy szólt: — Eljött ugye uram, hogy lássa Frorelle halálát. Nézze művét s aztán távozzék; de vigye el magával átkomat! Megrendültem szavaitól s előbbre mentem az ablakhoz, letérdelve Frorelle ágyánál. Szavam fölébresztette álmából, s vad örömkiáltással támaszkodott föl s körülölelte nyakamat két karjával, megsimogatta arcomat pici kezével, s merőn szemembe nézett. »Miért nem jöttél elébb? Miért jöttél ily későn?« — mondá. »Ily későn!« szivembe nyilatt e szóra. Karjaimban tartottam s úgy szemléltem. Kiaszott arca, megtört szemei, halvány ajkai mind azt látszottak mondani: »Miért jöttél ily későn?« Mi mondanivalóm is van még neked ? Fiorelle d’Heris meghalt. Én öltem meg őt kétszer: egyszer a távozásommal, másodszor a visszaérkeztemmel. Ez a gyermek, ki iránt az én vonzalmam is tiszta volt, oly szeretettel viseltetett énirántam, melyhez hasonlót hiába keresek többé. Elmondák, hogy amaz idő óta, midőn levelemmel tőle elbúcsúztam s többé nem láthatom haldoklásáig, mindennap kiállt az ablakhoz és várta érkezésemet. Minden fában engem látott, minden zajban lovam ügetésének zaját hallotta és sorvadt, hervadt napról-napra. Az a kivánata volt csupán, hogy halála előtt láthasson még egyszer. Anyja is így hervadt el ifjúságában. Mikor viszontláthatom, oly közel volt már a halál, hogy minden gyógymód, fürdő, melyet pénzzel megszerezni lehetett, nem állítható helyre egésségét. Oda adtam volna húsz évet életemből szívesen, csak ő meggyógyulhatott volna. Vigasztaló szavaimra halkan rebegte, hogy csak pár hóval előbb érkeztem volna, csókjaim, ölelésem és leheletem visszaadta volna szépségét, most már alá van írva az ítélet a távozásra. Három hétig halványult, apadt; ezalatt a virág — mely imént még virult — elhullató minden levelét. Minden nap kínos gyötrelem volt rám nézve. Jól ismertem a bajt s tudtam mindjárt kezdetben, hogy sem ő, sem én mit sem remélhetünk. A roppant lányt, törvénytelen adókat és robotot szedtek s minden kigondolható módon zsarolták a szegény népet. A szegény zaklatott, kifosztott rája Kostantinápolyba folyamodott. Egy kolostorban összejöttek a szerb nép főbbjei s írástudó szerzetesek megirták a folyamodást a szultánhoz. »Ha még a mi császárunk vagy,« — írták a könyörgők, — jöjj és szabadíts meg a zsarnoktól; vagy ha nem akarsz megszabadítni, hát legalább add tudtunkra, hogy az erdőkbe, a hegyek közé futhassunk vagy a folyók habjai közt vessünk véget életünknek.« Oda fordultak a janicsároktól elűzött török földesurak, a spáhik is. De a tehetetlen kormány nem birt rajtuk máskép segítni, csak biztatásokkal. A nagyúr haragjával fenyegette a janicsár bitorlókat s azt üzentette nekik, hogy ha szép szerével jó útra nem térnek, hát olyan csúfot követ el rajtuk, amilyen még igazhivő muzulmánon nem esett, nem igazhivő katonaságot, hanem hitetlen gyaurokat küld megfenyítésekre. »Várjon kiket ért azalatt a nagyur? ■— tanakodtak a janicsár dahik Belgrádban, — csak nem az osztrákokat vagy a muszkákat ? A nagyur nem fogja ellenségeit birodalmába hívni. A rája lesz, a kit ért, Allah veszítse el a hitetlen kutyákat!« Már egyes szerb keresztyén csapatok küzdtek a belgrádi pasa zászlója alatt előbb is a garázdálkodók ellen. Most átalános népfölkeléstől féltek a janicsár bitorlók s elhatározták, hogy megelőzik azt, bejárják az egész tartományt s kivégeznek mindenkit a ki rájok nézve veszélyessé válhatnék. hosszú éji órák, melyekben nem volt képes elaludni s fejét vállamra fektetve s kis kezeit kezeimbe téve pihent, engem is majdnem lenyűgöztek. Istenemre ! senkinek sem kívánom e kínos perceket! Alig merek rájuk visszagondolni! A hosszú nyári éjek egyikén elhunyt Fiorello, boldogan mellettem, miután szeretett s megbocsátott. Elmondta megtört hangon, milyepedve várta s menynyire remélte azt a frigyet, melytől ime elkéstünk. Karját mindig jobban szorító nyakam körül, szeme ismét oda meredt szemeim közé, míg az utósó életszikra benne lappangott. Reggel felé csöndes álomba merült. A nap sugarai, midőn belöveltek az ablakon, Frorelle szép szemei, mosolygós arca már nem üdvözölhették. A virág elhervadt. Frorelle meghalt.« * Rémes csönd állott be, melyet csak az Arno locsogó habjai szakítottak meg. Barátom tekintete elsötétült, melyet a nagy oszlopok árnyéka még sötétebbnek mutatott. Majd rám tekintett és arca elborult, az utósó szavaknál szava eltompult, úgyhogy tovább beszélni sem tudott volna. Bocsánatot kértem, hogy az album-kép történetének elbeszélése által oly gyötrelmes perceket okoztam. Ismét megnéztem ez angyali főt, és azokat a szép szemeket, bájos arcot, finom kezeket és mosolygó szájat most még igézőbbeknek találtam az album lapján. Barátom erőtetett mosolylyal szólt: — Látod, hogy asszonyok és asszonyok közt mégis csak van különbség! Mig igy elbeszélgettünk, az Aqua l’Oro palotában meggyultak a csillárok s fényeket öntötték ki az ablakon. Nekünk is mennünk kellett a bálba. — Siessünk barátom, mert különben kegyelemvesztettek leszünk! — szólt barátom. Aqua d’Oro Beatrice grófnő, ki rajongott a lordért és Bei de Sandal kisasszony úgy nyilatkoztak előttem, hogy a lord a legkellemesebb férfiak közé tartozik a világon. Pedig a lord oly hideg és közönyös volt. Szája járt, de szive még az emlékért is jobban dohogott, mint itt az élő marchesaért és grófnőért. Az az idill jobban érdekelte, mint ez az egész fényözön. Minden ember életében van valami titok, melyet félve rejteget, valami emlék, melynek felidézése kényeket csal szemébe. Hisz maga a boldogság is mi ? Buborék, melyet ha boncolni akarunk, szétoszlik a semmibe. Tart mától holnapig. Annyi, mint Fiorello boldogsága, midőn haldokló karjaival átölelte kedvese nyakát. — Igyunk az ifjúság szép napjainak emlékéért! Barátom kiülite a poharat fenékig, bár keserű volt, mert könyei beléömöltek. (Angolból.) Szépfaludi. A szerb függetlenségi háború hősei. 1. (V. A.) Alig hatvan éve, hogy a kis Szerbia, mely most elég erősnek képzelte magát hódító hadjáratra indulni, fölszabadult a török járom alól. E század elején még a szerb nemzet a szó sajátképi értelmében nem létezett. Az a nyolcszázezer szegény paraszt, kik a belgrádi pasalikban — a mai Szerbiában — laktak, nemzetet még nem képeztek. Szétszórtan, apró falukban, magános tanyákon, többnyire hegyszakadékok és sűrű rengeteg erdők közt lakva, minden szorosabb összefüggés nélkül, nem volt egyébre gondjuk, mint szilvafáikra, sertéseikre és gyér búzaföldjeikre. A városok lakossága csaknem kizárólag törökökből állt. Iparűző szerb polgárság nem létezett, még kevésbbé bárminemű szerb arisztokrácia. Míg Boszniában, Hercegovinában mai napig fönmaradt a hajdani szerb nemesség s máig is élnek még a négyszáz év előtti fényes nevű családok sarjadékai, igaz ugyan, hogy nagyrészt a mohamedán hitre áttérve , addig a tulajdonképi Szerbiában e hajdani nemességnek semmi nyoma sem maradt. Csak szegény földművelő pórnép volt itt, török földesurak jobbágya s midőn 1804-ben fegyvert ragadott e nép, a legmerészebbeknek sem volt eszök ágában, hogy Szerbia függetlenségéért kezdték el a harcot. Maga a belgrádi pasa, a szultán helytartója, szólította föl őket a garázdálkodó janicsárok ellen, kik a régi török földesurakat, a spáhikat kiszorították birtokaikból, fölosztották maguk közt a tarto1804 február elején kezdtek ehhez a tömeges mészárláshoz. A knézeket, a faluk, a kerületek elöljáróit, amint elejökbe jöttek tisztelegni, elfogatták s megölették. De nemcsak azokat, hanem sok mást is. Halál várt minden tekintélyes és népszerű emberre, aki futással nem sietett menekülni. Rémület szállta meg az egész országot; azt beszélték, hogy a janicsár dakik ki akarják irtani az összes férfi lakosságot. A falukban csak a nők, aggastyánok és gyermekek maradtak. A férfiak az erdőkbe futottak s szaporították a »hajdúk« (szegénylegények, zsiványok) számát. Három bátor férfi jött akkor össze: Petrovics György, kit a törökök Kara (fekete) Györgynek neveztek, Katics Jankó és Csarapics Vassza. Kara György épen alig menekült ki az üldöző törökök kezei közül. Sertéseket hajtott épen Magyarországba, mert azzal kereskedett, midőn az utána küldött török katonákat megpillantotta; szanaszét futni hagyta a nyáját s a kanászokkal együtt, kiket a sertéseihez fölfogadott, az erdőbe szökött a hajdúkhoz. Ő maga is folytatta egykor azt a mesterséget s ismerték nevét az egész országban. Mert haramiának lenni nem volt megalázó mesterség Szerbiában, sőt a hősiesség dicsköre vette körül neveiket, róluk daloltak a legények és leányok guzslicájok mellett, a török ellen küzdő hajdani szerb vitézek utódainak tekintették őket s bár néha megesett, hogy nemcsak a törökök házait fosztották ki, hanem egyik-másik keresztyén atyjok fiáét is, a nép mégis mindenfelé rokonszenvezett velök, elrejtette őket a pandúrok elől s támogatta, a hol csak tehette. A török zsarnokság elől menekült bujdosók voltak . 820