Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)
1876-08-04 / 177. szám
Péntek, 1876. augusztus 4. 177. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó-hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csitt, szivem! (1874.) Drágalátos, ostoba szív, Sült-bolond szív, jó szivem, te! Kérlek szépen, maradj veszteg, Ne zakatolj odaben ! Kár azért a szép időért, Mit te hasztalan sírással, is Merengéssel, versírással Forgácsolsz a semmibe. Meghiszem, hogy fáj az élet, Minden, minden fáj — miatta, S elhiszem, hogy a babánat Néha majdnem megrepeszt; De mihaszna! Ó, a kedves, A szép »sancta simplicitas« Mindebből egy drága kukkot, Csak egy kis betűt sem ért. Neki mindegy : bármily szépen Fujdogálod bús nótádat ! Alszol, sírsz, vagy bukfencet hánysz Ő előtte — tout égal.I S platonikus, holdkórságos Szerelemmel csüggni rajta: Hidd meg édes, bolond szivem, Ez meg épen vad dolog! Ott a példa Petrarcánál, Ki Lauráját így szerette S belehalt a sóvárgásba . . . Kész nevetség ! hahaha ! Mig a bájos, szép Signora, A Sonettek égi tárgya, Nőül ment egy mészároshoz, S lett neki tiz gyermeke. Ah! rohan a lét hajója, És lehullnak a virágok, És a láng is majd kilobban És hideg lesz azután ! Szivem ! légy hát valamivel józanabb, mint eddig voltál; Drága véred ne hullasd el Csinos, hitvány bábokért! S most, ha még úgy háborogsz is, Hogyha bútól, epedéstől Oly igazán megzokogsz is: Azt mondom, hogy — csitt, szivem ! Endrődi Sándor. A fenyvesek közül. (Elbeszélés.) Írta Bodon József. (Folytatás.) János ezalatt mátkája mellé simáit és kezét megfogva a kunyhó elé vezette. — Állj meg itt, Katica, most megmutogatok neked mindent. A leány az ajtóhoz támaszkodva kandikált be a kunyhóba s János a kávészinre mázolt fenyőfa-láda elé guggolt és egymás után húzogatta ki belőle a holmikat. Egy ruhára való kockás karton, tarka üvegkláris s egy kevéske vékony gyolcs került elé. — Ezt mind magam szereztem, — mondá élénken ragyogó szemmel, — s ez mind a tiéd. És ha jó áron eladhatom a szenet, a jövő héten csizmát is hozok a városból. Aztán kiültek a kunyhó elé és elbeszélgettek délig. Délben elkísérte Katicát a dombtetőig, itt leült a fatörzsre és megvárta, míg a fák el nem takarták a leány sugár alakját. Nyár elején így álltak a dolgok a hegyek között. S az újhold még nem fogyott el háromszor, mire a természet gyönyörű rámájába egy iszonyú képet rajzolt a sors mostoha keze.* A tilinkó epedő hangja elnémult; a Katica gyönyörű éneke nem hangzott többé a bércek között. A szénért nem pénzt hoztak a városokból, hanem csüggeteg, levert képet és roszabbnál roszabb híreket. Az alföldön nem termett semmi. A munkások, kik aratni, kaszálni vonultak lefelé, üres kézzel érkeztek vissza. Itthon a burgonyát valami különös betegség lepte meg. Mihelyt kiszedték a földből, fekélyt kapott s halomra rohadt az egész. Pedig ennek a szegény földnépének ez az egyedüli tápláléka. Egy szörnyű démon ereszkedett le sötét szárnyain a hegyek közé, a csapások legrémesebbje: az éhhalál. Kiaszott, elkényszeredett arcú emberek vánszorognak ide s tova a falvakban, az országutakon. Nem is emberi alakok, hanem csontvázak. Egy része szekérre rakta családját, gyermekeit, kevés ágyneműjét és elhagyta faluját. Hátha irgalomra, könyörületre talál valahol. Aztán hallotta az apjától, vagy a nagyapjától, hogy a másik éhínség alkalmával igen sokan eladogatták gyermekeiket az alvidéken. Most eszébe jutott ez és vitte gyermekeit a vásárra. Végtelen hosszú sorokban húzódtak egymás után a szekerek a szép sima országúton. A kerekek nyikorgásába az apró gyermekraj kétségbeesett siránkozása vegyült mindenfelé. Az anyák elfásult, kétségbeesett tekintettel tartják karjaikon vézna, elfonynyadt kisdedeiket, kiknek síri hangjaira összefacsarodott a szív s a szem feltekintett az égre és kereste a gondviselést. A kinek lovuk, szekerük nem volt, azok nekimentek a mezőnek és az erdőségnek. A szénégetőkre még legkésőbb került a sor. Ők rendesen beszerzik sovány élelmiszerüket egy-két hónapra, hogy ne kelljen gyakran vesztegetni az időt ezzel is. Míg ebben tart, addig ők nem látnak szükséget. De azért a rémület ült ki minden arcra, mikor a kunyhókat völgyről-völgyre végig futotta a szörnyű hir: — A falvakban éhen halnak az emberek. Nem termett semmi! Halványan, lélekszakadva futottak át minden völgyből az András bátya tanyájára és az összedugdosott fejek közül csak ez egyetlen szó hangzott: »Igaz-e? !« Nem sokára eleven példák után is meggyőződhettek róla. Eleinte csak vékonyan, egyesével szállingóztak a hegyek közé a síri alakok. Némelyik lerogyott az útban és ott maradt. Azután több-több, míg lassankint egész sáskaraj lepte el az erdőséget. Bármerre tekintett a szem, kiszáradt, elcsigázott alakokkal találkozott mindenfelé. Az egyik csoport a mardosó éhség dühével vájta ki a gyökereket a földből. Mások a fákat, a bércek odvait ostromolták madártojásokért. Leszedték a bogyókat, a boróka sovány gyümölcsét s az erdő bikkes részén a makkot. Amivel eddig csak az erdei vad táplálkozott, most az ember emésztette fel. Fájdalmas nyöszörgés, jajgatás verte fel az erdő mély csendjét. A szénégetők kunyhója körül egész csapatok telepedtek le. Egytől egyig olyan, mint az árnyék; a szellő is elfujhatja őket. A kunyhók lakói egymásután hordogatták elő csekély élelmiszerüket s eszükbe sem jutott, hogy néhány nap múlva ők is ilyen árnyékokká lehetnek. Az ifjú anyák elszedegették a siró csecsemőket és táplálékukat megosztották velük. András bátya az első néhány nap alatt kifosztotta magát mindenből. János egyetlen kecskéjét, jó tejelő kedves jószágát ölte le, hogy húsával felfrssítse a szenvedőket. Az ősz szénégető szüntelen közöttük forgolódott, vigasztalta s az istenben vetett bizalomra serkentette őket. — A gondviselő ott van legközelebb, hol a csapás legnagyobb, — mondogatá előttök. — Én már a második éhhalált értem meg és itt vagyok most is. Sokan elperegtek közülünk, a falvak megritkultak, de a teremtő nem hagyott el minket végső ínségünkben. Legyetek kitartók és türelmesek. Az erdő nyújt annyi gyökeret és vad gyömölcsöt, hogy eltengődhetünk rajta, míg segedelem érkezik. A kisdedeket táplálni fogják a mi anyáink; az erőtelen férfiaknak és asszonyoknak beszerzik a gyökereket és gyümölcsöt a mi férfiaink. Egy nap Jánost vitette magához a kunyhóba és keservesen megtakarított filléreit átadta neki. — Eredj be, fiam, a városba és vásárolj rajta kenyeret. János vonakodva nyúlt a pénz után. — Tudom, mit akarsz mondani. Ne szólj! Egy kis viskót szerettem volna ragasztani ezen a pénzen s a teremtő most másodszor veszi ki a kezemből. Nem baj, visszaadhatja még harmadszor is. Csak eredj, édes fiam ! A fiú bement a városba s megvásárolta a kenyeret. Visszafelé a szomszédtanyának fordult, hogy megtekintse Katicáékat s ha szükséget látnak, egy kis kenyeret hagyjon ott nekik is. A kunyhó üres volt szerdán, néma csend ülte meg az egész kis tanyát. Színéből kikelve, elhomályosult szemmel állott meg az ajtóban. Tagjai megmeredtek s hideg borzongás futotta el egész testét. Azután összekutatott minden zeget-zugot. Hitvány rongydarabkák akadtak kezébe, egyéb semmi. Végig-hosszig futkározta a szűk völgyecskét, a szénrakásokat és a bányát; bekukkant minden kunyhóba és tompán, lihegve kiáltozá: Katica! Katica! A szélső kunyhóban valami csendes mormolás ütötte meg füleit s egy guggoló emberi alakot pillantott meg a földön. A ragyás Palkó volt s erősen fújta a füstöt pipájából. — Mi baj, fiam ? mid festett el ? Katicát keresed ugye ? Hm! nincs ám itt senki. (Folyt, köv.) Az öreg molnár titka. Daudet Alphonsetól. Én is birtokos lettem. Megvettem Provence-ban egy régi roskadozó szélmalom épületét, s ott élek napfényes, illatos légkörben, nem sajnálva a zajos Páris utcáit, hírlapjait, bérkocsit s egyéb kellemeit. Nincs más szomszédom, csak a fejem felett, az első emeleten lakó bölcs bagoly, melylyel már megbarátkoztam és a sok házi nyúl, melyek eleintén nagy rémülésben voltak. Most vígan ugrálnak és sütkéreznek a napfényen. Esténkint meglátogat néha az öreg Mamai Ferenc, e vidék élő krónikája, ki hajdan furulyájával az egész ifjúságot táncoltatta. A minap ürmös bort szörpölgetve, elmondta nekem amaz eseményeket, melyeknek az én malmom volt a színhelye húsz évvel ezelőtt. Leirom úgy, amint tőle hallottam. Képzelje olvasóm, hogy csillagos ég alatt ül balzsamos lanyha légben, zamatos ürmöst iddogál s hallgatja az öreg furulyás eredeti beszédét. Vidékünk nem volt mindig oly csendes és kihalt, mint jelenleg. Hajdan nagyon élénk ipar folyt itten. Sok-sok molnár állította fel számtalan szélmalmát és tiz mértföldnyiről is hozták erre az őrölnivaló búzát. A dombok el voltak lepve nagy szárnyakkal, melyeket a Mistral (észak nyugati szél a déli vidéken) sebesen hajtott a magas fenyőfák közt. Mindenütt lehetett látni az országutakon hosszú sor szamarakat, nehéz zsákokkal terhelve és óvatosan haladva. Ostorpattogás, tréfaszó, víg köszöntés hallatszott mindenünnen. Öröm volt látni hétköznap a molnárlegények tevékenységét és vigságát. Vasárnap pedig seregesen mentünk a malmokba. A molnárok vendégelték meg ilyenkor látogatóikat. A molnárok csipkekendőjükkel és arany keresztjeikkel szépek voltak, mint megannyi királynék. Én furulyámat vittem mindig magammal és az ifjak késő estig táncolták hangjai mellett a nemzeti táncot. E malmok okozták vidékünk gazdagságát és örömét