Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)
1876-09-21 / 216. szám
Csütörtök, 1876. szeptember 21. 216. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az üzenet utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket megnyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik évfolyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapokénak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Folyvást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát, a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielégítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szerkesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgalmukat , míg az »Athenaeum,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványokkal) félévre is 8 s egész évre 16 forintjával. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők. »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Nőink hivatása. — Gróf Mikó Imre irataiból.*) — Mint a ki istenházába megy, a küszöb előtt fövegét leveszi s lelkét buzgóságra készíti el; és mint a kertész, ki virágos táblái közé lép s nem tudja miképen kezdjen kedves munkájához: úgy vagyok én, felőletek akarván írni, hazám leányai! Ti a magyar nemzetnek szebb felét teszitek, melyet én a jobbiknak is vallok; nemzeti létünk felében rajtatok fordul meg. Szabad-e nekem a hűn jövője fölött elmélkedőnek, rólatok megfeledkeznem ? S nem önkint következett-e, hogy ez elmélkedéseim során ti is gondolataim tárgyává legyetek ? A magyar férfi- és nőnem közteleitől fogva oly viszony volt, melyet más népeknél alig találunk fel. A mi elődeink nem rabolták nőiket, mint a maurok és rómaiak; nem tették rabszolgákká, mint más keleti népek, nem emelték maguk fölé, mint az északiak , hanem édes testvérekkint maguk mellé állították, rendeltetésökhöz mért jogokban részeltették, a viszonyos kötelezettség, szeretet és tisztelet szelíden vonzó kapcsaival fűzték magukhoz: feleség volt a magyar nő édes neve, mintegy kifejező azt a magasztos fogalmat, mely egy nemzetnél sem létezik, hogy ő férjével együtt tesz egy egész lényt, hogy ők külön- külön az életnek örömét és gondjait csak felében s egészben együtt ketten hordozzák. Meg is feleltek ők minden időben és körülmények közt ama hivatásuknak, mit számukra a népek sorsát intéző Gondviselés és a magyar férfi nem bizalma kijelölt. Minden nagy és elhatározó változásnál, mely nemzetünknek történetében évezred óta fölmerült, hű lélek gyanánt, vagy bátorító angyal, vigasztaló szellemkint ott vannak a mi asszonyaink. Első honfoglalóinkat Ázsia sivatagain kezdődött s a Duna, Tisza és Maros partján végződött csatáikon keresztül híven kisérték; szent István, I. Endre és László alatt a keresztyén vallás meggyökerezésében, a Hunyadiak alatt az Izlám árrohamától megmentésében őseinkkel együtt fáradtak, a vallásos és kegyes alapítványok tekintélyes része az ő nevöket viseli, a templomok földiszítésére legtöbbet ők tettek; a mongol, tatár, török pusztítások után, melyek száz- meg százezer férfit sodortak magukkal, jobbadán a hegyek közé, sziklavárakba és barlangokba menekült nőnem tartá fen nemzetünket; a 16—18. században Eger, Szigeth, Murány Beszterce, Munkács stb., városok védelmében a nők vére a férfiakéval együtt folyt’; a 18-ikban ők fordultak először részvéttel amaz írókhoz, kik hanyatló nemzetiségünket dajkálni kezdék, sőt néhol, úgy szólva, ők mentették meg a magyar nyelvet, a férfiak idegen nyelven képezvén magukat s kormányozván az országot, fél latinokká, fél németekké váltak ; a folyó 19. század elején a nyelv és irodalom szeretete és mivelése, a hazafiúi lelkesülés és hűség, a magyar férfi- és nőnem szivében egyszerre ébredett föl, versenyezvén egymással azok terjesztésében és gyarapításában. - Várjon most abban a nagy szellemi tusában, melybe a magyar nemzet a 48-diki eseményeknél fogva bonyolódva van, s melynek kimenetelétől függ polgárisodásunk további fejlődése vagy fenakadása, függ nemzeti létünk — vájjon mondom, e válságos időkben ne lenne-e a magyar szépnemnek semmi különös szerepe ? S ha van, vonakodhatik-e azt kész szívvel elvállalni ? Én ellenkezőt hiszek, s meg vagyok győződve, hogy a magyar szépnem, erdődeinek ragyogó nyomdokain menvén, jelenkori hivatását felfogta, annak eleget tenni már is elkezdett, s ezután még inkább eleget teend. Mert hogy a mai idők a magyar nemzet történeteiben fordulópontot alkotnak, hogy oly térre jutottunk, melyen magunkat egyenkint és összesen egészen újra kell tájékoznunk, ez, úgy hiszem, mindenki előtt világos. Midőn a társadalmak alapjai megváltoznak, midőn a közdolgoknak egészen új rendje áll fel, a társadalom elemeinek viszonyai is egymáshoz és az egészhez szükségképen utánalakulnak, más forrású és természetű jogok, új törvényes és társadalmi szabályok, a régiektől gyakran különböző hazafiúi és erkölcsi kötelezettségek születnek, melyeket ismerni és teljesítni kell, mert ezeknek akár nem-tudása, akár nemcselekvése veszélyezi a közérdekeket, olykor magát a társadalmat is. Jól tudom én, hogy neink ismerik a múlt és jelen idő egymástól izről-ízre különbözését, melyből negatív természeténél fogva új nemzeti virágzásnak vagy lassú halálnak indulásunk fog okvetlen következni, a szerint, a mint nemzetünk teendőit megérteni és méltányolni fogja; mindazáltal nem árt azt, amit tudni és cselekedni szükséges, ha mindjárt egyénileg minden jók lelkében, sőt sokaknál tettekben nyilatkozólag is él, elmondani, hogy a kötelességek közös ismeretét és teljesítését koronként fölelevenítse s hasznos honfiúi és bonleányi munkásságot ébreszszen. A mai idők a földbirtokosnak jószágai lehető értékesítését, a földmivesnek okszerű gazdaságvitelt, tudósnak és iparosnak, közneveldéknek és hitszónokoknak kettőzött munkásságot, versenyzési készséget és képességet, a kor igényeihez alkalmazkodást — mindenkinek új kötelességeket szabnak elébe; természetes, hogy a nőnevelésnek, a nőhivatásnak is módosulnia kellett, s módosulni egyszersmind a szépnem némely hajlamainak, vágyainak, szenvedélyeinek, módosulnia divat és szokások, családi és polgári minden egybeköttetések iránti fogalmainak, egész eszmekörének. A magyar férfinem társadalmi helyzete, életmódja, polgári foglalkozása, jövedelmei, mind változás alá jöttek; szükségkép következik, hogy ez a nők helyzetére is befolyással legyen: tenniük kell sokat, mit eddig nem tettek, megszokni egyet s mást, mitől eddig idegenkedtek, lemondani számtalan kényelemről, minek élvezhetése eddig világi szerencséjük főrészét tette, szóval a haza és övéik sorsában osztozniok kell, s azok jelenébe magukat beletalálniok. A nő is úgy áll a mai társadalomban, mint mi férfiak. A régi formák összetörtek s újak állottak helyökbe, melyeknek hatása javítólag vagy rontólag következetesen foly. Ezt átlátni, figyelemmel kisérni s azokkal, kikkel életök a legszentebb viszonyok által egybekötve van, kezet fogva egyakaratúlag a végeredményt úgy intézni, hogy a nemzet javára üssön ki, férfinak és nőnek kötelessége. Még egy átalános megjegyzést kell tennem, hogy később mondandóimnak szilárdabb alapja legyen. A népekre alig átadott valaha több nyomor, romlásukat aligha munkálták hathatósabban bármely úton, mint a polgárosítás ürügye alatt. Egyebeket mint nem egyenesen ide tartozókat, mellőzvén, csak a divatot, a fényűzést a társadalmi kívánalmakat és szokásokat hozom fel: ezeket szokta olykor a társadalom, vagy akik annak irányt adnak, olykor maguk a megromlott idők, céljuk kivitelére eszközül használni. Azt mondják: a divat és fényűzés előmozdítja az ipart, — igen, a hol az van, de a hol nincs, ott a lehetőséget is megöli, — gyarapítja a nemzeti vagyont, — igen, a hol a nemzeti vagyonosodás forrásai felnyitvák, s javalmai a közre áradnak ki; de ahol máskép van, ott a fényűzés pusztulás ! Azt állítják, hogy kényelme szerint élni, ruházkodni stb., kinek-kinek szabad, sőt kötelessége úgy van, de csak a tiszta jövedelem arányában, különben a jelen elnyeli a jövőt. Új meghatározásait adják az erénynek, az illemnek, a világpolgárságot bélyegzik a legdicsőbb emberi tulajdonná, a hazaszeretet szűkkeblűségnek kiáltják ki; s végre kimondják a közkötelezésű ítéletet, hogy e tanoknak, e köznézetnek minden mivelt nép és egyén hódolni köteles. (Folyt. köv.) *) íratott az ötvenes évek végén. Első szerelem. (Orosz idyll.) Detlef Károlytól. (Folytatás.) — Nagyot nőttem Mihajlovics Sándor, egyenruhámat minden három hónapban meghosszabbították, — hisz tudja, azt a honi növeldékben viselt csúnya zöld lebernyeget a csúf gallérral. — Csodálatos, — nevetett Pustoff; — ha így nő tovább, maholnap túlhalad. — Az szörnyű volna. Ne jósoljon ilyesmit. Nem szeretnék már nőni. »A férfiaknak nem tetszenek az igen nagy nők. A nő csak a férfi szivéig érhet. — Úgy ? — kérdé Pustoff csodálkozva. — Ki mondta ezt kegyednek, Nina ? — Az intézetben hallottam — hangzott a szilárd felelet. — A földrajzi vagy irodalomtörténeti órában? — Mily bobó kérdés, Mihajlovics Sándor — nevetett Nina, miközben fehér fogait mutogatta. — Messieurs les professeurs et les dames de classes n’en savent rien. Erről este titkosan susogva szokás beszélni a hálószobában . . . Helytelent mondtam ? — szakítá félbe beszédét, midőn észrevette a komoly tekintetet, mely rajta nyugodott. — Kérem ne haragudjék, nyelvem elhamarkodott, sokszor büntetik meg azért. Oly nehéz a hibától elszokni — sóhajtott bűnbánólag. Pustoff úr, mint említettük, az ötvenes években levő férfiú volt, kit kimértnek és megközelíthetlennek lehetett nevezni — mégis nehezére esett volna Nina szeme csábító tekintetének ellenállni. Nina igen fiatal, gyermek volt még; meggondolatlanságait el lehetett nézni. De rendreutasítást érdemelt. — Kegyed, Nina, most a világba lép, hol nem fog mindig elnéző bírálókra találni, — felelt Pustoff kissé pedánsul — amit kis leányok az intézetben fecsegnek, az mit sem jelent, de fiatal hölgyeknek nem szabad mindent kifecsegniök, mi eszöket átjárja. Könynyen félremagyarázzák. Nina lecsüggeszte fejét és barna arcán meleg pir égett, zavarodottságában ujjaira fonta zöld övének végeit. Fekete szeme az alul állót lopva érték — szomorító dolog, hogy ő korholta! Inkább dörmögött volna nagyatyja és atyja három napig! — Mindenesetre javulni fogok — erősítő és nyitott, sötét haját hátrasimítva, sugárzó arccal mondá: — Ne dorgáljon Mihajlovics Sándor, oly boldog vagyok, hogy ön itt van! Ha tudná, mily szörnyű terem volt. — Milyen értelemben ? Beteg volt valaki ? — Dehogy! Még az sem, mind egésségesek vagyunk. Csak a nagyanyám szeme dagadt meg, mert a sötétben az ajtónak ment.