Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-21 / 216. szám

Csütörtök, 1876. szeptember 21. 216. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az üzenet utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket meg­nyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik év­folyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapokénak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Foly­vást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát­­, a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielé­gítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szer­kesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, T­ó­t­h Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgal­mukat , míg az »A­t­h­e­n­a­e­u­m,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványok­kal) félévre is 8 s egész évre 16 forintjával. A posta­­utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők. »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Nőink hivatása. — Gróf Mikó Imre irataiból.*) — Mint a ki istenházába megy, a küszöb előtt fövegét leveszi s lelkét buzgóságra készíti el; és mint a kertész, ki virágos táblái közé lép s nem tudja mi­képen kezdjen kedves munkájához: úgy vagyok én, felőletek akarván írni, hazám leányai! Ti a magyar nemzetnek szebb felét teszitek, melyet én a jobbiknak is vallok; nemzeti létünk felében rajtatok fordul meg. Szabad-e nekem a hűn jövője fölött elmélkedő­­nek, rólatok megfeledkeznem ? S nem önkint követ­kezett-e, hogy ez elmélkedéseim során ti is gondolataim tárgyává legyetek ? A magyar férfi- és nőnem közt­eleitől fogva oly viszony volt, melyet más népeknél alig találunk fel. A mi elődeink nem rabolták nőiket, mint a maurok és rómaiak; nem tették rabszolgákká, mint más ke­leti népek, nem emelték maguk fölé, mint az észa­kiak , hanem édes testvérekkint maguk mellé állítot­ták, rendeltetésökhöz mért jogokban részeltették, a viszony­os kötelezettség, szeretet és tisztelet szelíden vonzó kapcsaival fűzték magukhoz: feleség volt a magyar nő édes neve, mintegy kifejező azt a ma­gasztos fogalmat, mely egy nemzetnél sem létezik, hogy ő férjével együtt tesz egy egész lényt, hogy ők kül­ön- külön az életnek örömét és gondjait csak felében s egészben együtt ketten hor­dozzák. Meg is feleltek ők minden időben és körülmé­nyek közt ama hivatásuknak, mit számukra a népek sorsát intéző Gondviselés és a magyar férfi­ nem bi­zalma kijelölt. Minden nagy és elhatározó változásnál, mely nemzetünknek történetében évezred óta fölme­rült, hű lélek gyanánt, vagy bátorító angyal, vigasztaló szellemkint ott vannak a mi asszonyaink. Első hon­­foglalóinkat Ázsia sivatagain kezdődött s a Duna, Tisza és Maros partján végződött csatáikon keresztül híven kisérték; szent István, I. Endre és László alatt a ke­resztyén vallás meggyökerezésében, a Hunyadiak alatt az Izlám árrohamától megmentésében őseinkkel együtt fáradtak, a vallásos és kegyes alapítványok te­kintélyes része az ő nevöket viseli, a templomok földi­­szítésére legtöbbet ők tettek; a mongol, tatár, török pusztítások után, melyek száz- meg százezer férfit so­dortak magukkal, jobbadán a hegyek közé, sziklavá­rakba és barlangokba menekült nőnem tartá fen nem­zetünket; a 16—18. században Eger, Szigeth, Murány Beszterce, Munkács stb., városok védelmében a nők vére a férfiakéval együtt folyt’; a 18-ikban ők fordultak először részvéttel amaz írókhoz, kik hanyatló nemze­tiségünket dajkálni kezdék, sőt néhol, úgy szólva, ők mentették meg a magyar nyelvet, a férfiak idegen nyelven képezvén magukat s kormányozván az orszá­got, fél latinokká, fél németekké váltak ; a folyó 19. század elején a nyelv és irodalom szeretete és mive­­lése, a hazafiúi lelkesülés és hűség, a magyar férfi- és nőnem szivében egyszerre ébredett föl, versenyezvén egymással azok terjesztésében és gyarapításában. - Várjon most abban a nagy szellemi tusában, melybe a magyar nemzet a 48-diki eseményeknél fogva bonyolódva van, s melynek kimenetelétől függ polgárisodásunk további fejlődése vagy fenakadása, függ nemzeti létünk — vájjon mondom, e válságos időkben ne lenne-e a magyar szépnemnek semmi kü­lönös szerepe ? S ha van, vonakodhatik-e azt kész szívvel elvállalni ? Én ellenkezőt hiszek, s meg vagyok győződve, hogy a magyar szépnem, erdődeinek ragyogó nyomdokain menvén, jelenkori hivatását felfogta, annak eleget tenni már is elkezdett, s ezután még inkább eleget teend. Mert hogy a mai idők a magyar nemzet törté­neteiben fordulópontot alkotnak, hogy oly térre jutot­tunk, melyen magunkat egyenkint és összesen egészen újra kell tájékoznunk, ez, úgy hiszem, mindenki előtt világos. Midőn a társadalmak alapjai megváltoznak, mi­dőn a közdolgoknak egészen új rendje áll fel, a társa­dalom elemeinek viszonyai is egymáshoz és az egész­hez szükségképen utánalakulnak, más forrású és ter­mészetű jogok, új törvényes és társadalmi szabályok, a régiektől gyakran különböző hazafiúi és erkölcsi kötelezettségek születnek, melyeket ismerni és telje­­sítni kell, mert ezeknek akár nem-tudása, akár nem­cselekvése veszélyezi a közérdekeket, olykor magát a társadalmat is. Jól tudom én, hogy neink ismerik a múlt és je­len idő egymástól izről-ízre különbözését, melyből ne­gatív természeténél fogva új nemzeti virágzásnak vagy lassú halálnak indulásunk fog okvetlen következni, a szerint, a mint nemzetünk teendőit megérteni és mél­tányolni fogja; mindazáltal nem árt azt, a­mit tudni és cselekedni szükséges, ha mindjárt egyénileg min­den jók lelkében, sőt sokaknál tettekben nyilatkozólag is él, elmondani, hogy a kötelességek közös ismeretét és teljesítését koronként fölelevenítse s hasznos honfiúi és bonleányi munkásságot ébreszszen. A mai idők a földbirtokosnak jószágai lehető értékesítését, a földmivesnek okszerű gazdaságvitelt, tudósnak és iparosnak, közneveldéknek és hitszóno­koknak kettőzött munkásságot, versenyzési készséget és képességet, a kor igényeihez alkalmazkodást — mindenkinek új kötelességeket szabnak elébe; termé­szetes, hogy a nőnevelésnek, a nőhivatásnak is módo­­sulnia kellett, s módosulni egyszersmind a szépnem némely hajlamainak, vágyainak, szenvedélyeinek, mó­­dosulnia divat és szokások, családi és polgári minden egybeköttetések iránti fogalmainak,­­ egész eszme­körének. A magyar férfinem társadalmi helyzete, életmódja, polgári foglalkozása, jövedelmei, mind vál­tozás alá jöttek; szükségkép következik, hogy ez a nők helyzetére is befolyással legyen: tenniük kell so­kat, mit eddig nem tettek, megszokni egyet s mást, mitől eddig idegenkedtek, lemondani számtalan ké­nyelemről, minek élvezhetése eddig világi szerencsé­jük főrészét tette, szóval a haza és övéik sorsában osztozniok kell, s azok jelenébe magukat beletalálniok. A nő is úgy áll a mai társadalomban, mint mi férfiak. A régi formák összetörtek s újak állottak he­­lyökbe, melyeknek hatása javítólag vagy rontólag kö­vetkezetesen foly. Ezt átlátni, figyelemmel kisérni s azokkal, kikkel életök a legszentebb viszonyok által egybekötve van, kezet fogva egyakaratúlag a végered­ményt úgy intézni, hogy a nemzet javára üssön ki, fér­finak és nőnek kötelessége. Még egy átalános megjegyzést kell tennem, hogy később mondandóimnak szilárdabb alapja legyen. A népekre alig átadott valaha több nyomor, romlásukat aligha munkálták hathatósabban bármely úton, mint a polgárosítás ürügye alatt. Egyebeket mint nem egyenesen ide tartozókat, mellőzvén, csak a divatot, a fényűzést a társadalmi kívánalmakat és szokásokat hozom fel: ezeket szokta olykor a társa­dalom, vagy a­kik annak irányt adnak, olykor maguk a megromlott idők, céljuk kivitelére eszközül hasz­nálni. Azt mondják: a divat és fényűzés előmoz­dítja az ipart, — igen, a hol az van, de a hol nincs, ott a lehetőséget is megöli, — gyarapítja a nemzeti vagyont, — igen, a hol a nemzeti vagyono­­sodás forrásai felnyitvák, s javalmai a közre áradnak ki; de a­hol máskép van, ott a fényűzés pusztulás ! Azt állítják, hogy kényelme szerint élni, ruházkodni stb., kinek-kinek szabad, sőt kötelessége úgy van, de csak a tiszta jövedelem arányában, különben a jelen elnyeli a jövőt. Új meghatározásait adják az erény­­nek, az illemnek, a világpolgárságot bélyegzik a leg­dicsőbb emberi tulajdonná, a hazaszeretet szűkkeblű­­ségnek kiáltják ki; s végre kimondják a közkötelezésű ítéletet, hogy e tanoknak, e köznézetnek minden mi­­velt nép és egyén hódolni köteles. (Folyt. köv.) *) íratott az ötvenes évek végén. Első szerelem. (Orosz idyll.) Detlef Károlytól. (Folytatás.) — Nagyot nőttem Mihajlovics Sándor, egyen­ruhámat minden három hónapban meghosszabbították, — hisz tudja, azt a honi növeldékben viselt csúnya zöld lebernyeget a csúf gallérral. — Csodálatos, — nevetett Pustoff; — ha így nő tovább, maholnap túlhalad. — Az szörnyű volna. Ne jósoljon ilyesmit. Nem szeretnék már nőni. »A férfiaknak nem tetszenek az igen nagy nők. A nő csak a férfi szivéig érhet. — Úgy ? — kérdé Pustoff csodálkozva. — Ki mondta ezt kegyednek, Nina ? — Az intézetben hallottam — hangzott a szilárd felelet. — A földrajzi­ vagy irodalomtörténeti órában? — Mily bobó kérdés, Mihajlovics Sándor — nevetett Nina, miközben fehér fogait mutogatta. — Messieurs les professeurs et les dames de classes n’en savent rien. Erről este titkosan susogva szokás beszélni a hálószobában . . . Helytelent mondtam ? — szakítá félbe beszédét, midőn észrevette a komoly te­kintetet, mely rajta nyugodott. — Kérem ne haragud­jék, nyelvem elhamarkodott, sokszor büntetik meg azért. Oly nehéz a hibától elszokni — sóhajtott bűn­­bánólag. Pustoff úr, mint említettük, az ötvenes években levő férfiú volt, kit kimértnek és megközelíthetlennek lehetett nevezni — mégis nehezére esett volna Nina szeme csábító tekintetének ellenállni. Nina igen fiatal, gyermek volt még; meggondolatlanságait el lehetett nézni. De rendreutasítást érdemelt. — Kegyed, Nina, most a világba lép, hol nem fog mindig elnéző bírálókra találni, — felelt Pustoff kissé pedánsul — a­mit kis leányok az intézetben fe­csegnek, az mit sem jelent, de fiatal hölgyeknek nem szabad mindent kifecsegniök, mi eszöket átjárja. Köny­­nyen félremagyarázzák. Nina lecsüggeszte fejét és barna arcán meleg pir égett, zavarodottságában ujjaira fonta zöld övének végeit. Fekete szeme az alul állót lopva érték — szo­­morító dolog, hogy ő korholta! Inkább dörmögött volna nagyatyja és atyja három napig! — Mindenesetre javulni fogok — erősítő és nyi­tott, sötét haját hátrasimítva, sugárzó arccal mondá: — Ne dorgáljon Mihajlovics Sándor, oly boldog vagyok, hogy ön itt van! Ha tudná, mily szörnyű terem volt. — Milyen értelemben ? Beteg volt valaki ? — Dehogy! Még az sem, mind egésségesek va­gyunk. Csak a nagyanyám szeme dagadt meg, mert a sötétben az ajtónak ment.

Next