Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)
1876-09-17 / 213. szám
Vasárnap, 1876. szeptember 17. 213. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« október-december havi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Az istenek előtt. Rontsatok elő ti fájó indulatok ! Törj fel a magasba letaposott lángom ! Haragom üszkeit, mint a tűzjegyeknek, Égre kell dobálnom ! Én, a gyarló ember, számolok veletek Ti dölyfös hatalmak, ti magas istenek! S nem csúszom a porban: megállok dacosan, Büszkén előttetek! Nyomorom fölemel s mi eddig lesújtott ! Sebeim fájdalma nagygyá tesz, úgy érzem. Halljátok hangomat s hogyha az erőtlen : Szóljon veszteségem ! Szóljon veszteségem, beszéljen életem, Mondják el titkuk’ e nyilaló sebajkak: Mily harcot küzdöttem s leroskadva mennyit Szenvedtem miattad ! Hallassa hús szavát múltam története, Megölt reményeim, lázongó keservem , Álljanak hű szivem s szörnyű éjszakáim Tanukként mellettem. Fekete viharok éles szárnyütése, Zápor, mely halavány arcomat vagdalta, Siralom, kétség, gyász, — beszéljen, mielőtt Emléke meghalna! Beszéljen , mondja el haragos vádjait, Hogy ti, nagy istenek, jól meghallhassátok S lássátok a romot, melyet befényesít Nevető jóságtok. Lássátok a szivet köny, örömek nélkül, A dús lélekben a kifosztott erőket S kisértő árnyait, melyek szemfedőként Búsan rávetődnek. Lássátok a tavasz ragyogó pompáját kopárrá perzselve sugaras reggelen; Az erdőt haltalan, a földet árván, a Nyarat gyümölcstelen ! S mindezt életemnek tükrében lássátok, Melyet büszke búval most elétek tartok. Elétek, a kik oly végtelenül bölcsek, Jók, igazak vagytok. Oh hát csodáljátok munkátok nagyságát A beláthatatlan távolban felettem, S jutalmul adjatok néhány forró könyet . Sírni, hogy — születtem! Endrődi Sándor: Megosztott szív. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Tibornak homloka összeráncolódott s kissé ingerülten szólt: — Nem akartam, nagysád, hogy szülei nagyon megrémüljenek. — Igaza van, — szólt Alice valamivel nyájasabban . — köszönöm önnek, hogy erre is gondolt. Kezét nyújtotta Tibornak s félig elfojtott büszkeség hangján, félig megalázkodva hozzá téve: — Neheztel ön rám ? — Miért ? — Nem tudom. De már megszoktam öntől.. .. azelőtt.. . régebben . . . hogy minden tettemben találjon valami megrónivalót. Hangja, mialatt ezt mondta, mindegyre halkabb, akadozóbb lett, míg ragyogó fekete szeme mintegy bocsánatkérőleg fordult az ifjú felé. — Ej, istenem! — szólt ez egészen megzavarodva, — hová gondol nagysád ? Mi jogon találnék én megrónivalót a kegyed tetteiben ? A ragyogó fekete szem most villámlott, dölyf szólt a szép arc minden vonásából. — Azt akarja értésemre adni, hogy e jogcímről lemondott? Úgy tudom, soha sem bírt e jogcímmel. De e pillanatban a testi fájdalom győzedelmeskedett a lelki büszkeségen. Élesen fölszisszent a halvány ajk, félig aléltan hanyatlott hátra Alice feje s bezáródott szeme. Tibor ijedten térdelt le mellé, hogy halántékait dörzsölje. A szép leány újra kinyitotta szemét s bágyadtan intett, hogy nincs semmi baja. Szótlan telt el aztán az idő egész addig, mig a kocsi megérkezett; egyikök sem tett kísérletet, hogy újra megindítsa a félbeszakadt társalgást. Puha pehelyvánkosokat hoztak a kocsiban s egy nőcseléd is jött; annak a segítségével kényelmes fekvő helyet készítettek Alice számára, a hézagokat betömték fris sarjuval s aztán gyöngéden föltették Alicet a kocsira. A cselédasszony beült hozzá a kocsiba, Tibor a bakra szállt föl, kivette a kocsis kezéből a gyeplőt s ő maga hajtott nagy gonddal, nagy vigyázattal, kikerülve minden rázkódást. Mikor megérkeztek a kastélyba, Tibor röviden elmondta Aranyhegyi úrnak, hogy mi történt, megnyugtatta az ijedezőt, tudtára adta, hogy itt lesz mindjárt az orvos is, akiért már elküldte Tibor a lovászfiút s aztán meg sem hallgatva az öregember hálálkodását, sem az Alice köszönetét, megemelintette kalapját, fölugrott az üresen maradt kocsiba s gyorsan elhajtatott. VII. Aranyhegyiék várták, hogy másnap el fog jönni Tibor tudakozódni Alice hogyléte felől s Aranyhegyi ur nem csekély aggódásban volt az ismeretsége megújulása miatt. A kövér ur izzadott és erősen törülgette homlokát. Nem tudta tájékozni magát, hogyan fogadja Visontay Tibort s Alice egyes elejtett szavaiból nem birt eligazodni, vájjon szívesen kell-e vennie ezt a látogatást vagy sem ? — Mert ámbár ez a fiatal ember nagyon kompromittálta magát azzal az eljegyzéssel, — vélte Aranyhegyi úr, — de hát vannak rá esetek, hogy azért mégsem jön létre a házasság és ha Alice talán hajlandó megbocsátni, én a magam részéről nem vagyok ellene. De fölösleges volt az Aranyhegyi úr aggódása . Tibor nem jött el személyesen, csak elküldött tudakozódni Alice hogylétéről. Fájdalom, szomorú hírt kapott a kastélyból. A haj veszélyesebb, mint gondolták. Alice kisasszony sokáig ágyban fog maradni. Tibor beszélt az orvossal is. Attól megtudta, hogy csonttörés fordult elő s Alice meglehet egész életében sántítni fog egyik lábára. — Maga szerezte magának, — vélte Magda néni, midőn este előfordult ez az eset beszélgetés közben Ladányiéknál. Erzsike megdöbbenve nézett az ő jó Magda nénjére s a gyönge vézna Ladinyinénak is volt annyi bátorsága, hogy megcsóválja fejét. Magda néni annál makacsabbul megátalkodott a mellett, hogy ő nem sajnálja azt a szeles, dölyfös teremtményt. Nem ő, cseppet sem sajnálja. És ha az a szeles, dölyfös teremtmény sánta marad, hát legalább lesz valami, ami eszébe juttatja, hogy vannak még a világon korlátok, melyeken nem lehet átszökni és az talán használni fog neki. S mikor Magda néni elmondta ezt az ő vastag mennydörgő szavával, megfordult, ami azt jelentette, hogy már most nem akar többet hallani erről a dologról. Nem is szólt többet senki. Tibor is hallgatott. Őppen nagyon hallgatag volt ez este, nagyon komor, levert. Erzsike egy ideig csevegett, mintha el akarta volna oszlatni vőlegénye homlokáról a borút, aztán lassan kint elnémult ő is és csak félénken, lopva vetett egy-egy pillantást Tiborra. Magda néni a cselédekkel porolt künn ; ma mindent roszul tettek neki, semmivel sem volt megelégedve ; minduntalan kiment a szobából; a vacsoránál összetört egy tányért s akkor végkép elkeseredett, hogy ő már nem való semmire, hogy csak kárt és veszedelmet hoz erre a házra, a hová őt rokoni szeretettel befogadták s hogy legjobb lett volna, ha régen elpusztult volna már innen, mert nincs áldás semmin, a mit ő kezébe vesz. A gyönge, vézna Ladányiné egészen elrémült erre a beszédre s olyan félénk, könyörgő pillantással tekintett a dörmögő asszonyra, mint valami gyermek. Erzsike megfogta a Magda néni kezét s csókokkal marasztotta. Arra aztán Magda néni megölelte elébb a fiatal leányt, azután a vézna, gyönge asszonyt s leült közéjök. Mikor vacsora után Tibor eltávozott s szokás szerint az egész család kikisérte a kapuig, Magda néni a fiatal embernek karjába öltötte karját s oda fordúlt Erzsikéhez: — Nem félted tőlem, ugye, a vőlegényedet? Mint ezüst csöngettyű hangzott az Erzsike vidám gyermekded nevetése. Magda néni néhány lépéssel előbbre vonta Tibort, aztán amennyire csak halkítni bírta hatalmas hangját, oly halkan suttogva szólt hozzá: — Te nem mondtad meg nekem az igazat. Isten bocsássa meg, amit cselekedtél! — Hallgasson meg, mindent el fogok mondani, — viszonzá Tibor ép oly halkan. — Már késő. — Isten irgalmazzon mindnyájunknak ! — Hallgasson meg! — sürgette hevesen az ifjú. — Nem akarok semmit hallani, — viszonzá Magda néni komoran. — Semmit. De az isten meg fog verni, ha szerencsétlenné teszed Erzsikét. Gyorsan kivonta karját az ifjú karjából s hátra lépett. A fiatal leány ezüst csöngettyű-hangjához hasonló vidám nevetése hallatszott ismét s ama pillanatban a gyöngéd kis kezecskét érezte karján Tibor. Eszébe jutott az ifjúnak amaz este, midőn hirtelen, csaknem véletlen, megfontolás nélkül kimondta a sorsát eldöntő szót. Megbánta talán ? Nem, nem bánta meg és mégis oly levert, oly aggódva néz a jövőbe. Hiába ámítja magát, nem boldog. E kedves gyermek még szeretetreméltóbb, mint volt és Tibor tudja, hogy e kedves gyermek tiszta, hű, ártatlan szivével egészen az övé és mégsem boldog. Mig kezecskéjét szorítja, mig kedves, ártatlan arcába néz, mig édes, csengő hangját hallja, addig eleltűnik Tibor lelkéről a komor felhő, mely rajta lebeg; hanem aztán ismét beborítja sötét leplével s úgy érzi Tibor, mintha abban a felhőben közelednék a zivatar. Oly tikkadtnak érzi maga körül a levegőt s a merre tekint, Alicet látja föl-föltűnni a homályban; elönti egész lelkét a szenvedély forró lehelete, meg-megrándulnak idegei s valami a villámhoz hasonló cikázik az agyán. .. — Összekulcsolja kezét, mintegy imádságra s menyasszonya kis arcképét szorítja ajkaihoz. — Őrizz meg engem ezután is, bűvös kis talizmánom, őrizz meg! (Folyt. köv.) A pallsgari fekete asszony. Cárit Etlar elbeszélése. (Folytatás.) A folyosó, a melybe léptek, alacsony és nyirkos volt; vastag haméleg penész fedte a falat, a boltozatról víz csepegett, a gyertya lángja lobogott a légvonattól , vakolat és kőtörmelék hevert a földön.