Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)

1876-10-27 / 247. szám

egyes ágait kivéve, már teljesen megfelelt a magasabb igényeknek s követeléseknek, s kivált az eposz- és lyrá­­ban a külirodalommal is kiállták a versenyt. Nemsokára azután a magyar író sorsa kedve­zőbbre változott. A regényirodalom, mely majdnem egészen parlagon hevert, mert német és kül­földi regényhez szokott közönségünk ízlését nem oly könnyen lehetett kielégíteni, s különösen fiatalabb íróinkra nézve a vállalkozó kiadók hiányán kívűl nagy, majdnem legyőzhetlen akadály emelkedett e te­kintetben társadalmi viszonyaink akkori állásában, mely őket a kísérlettől viszszatartóztatta, több si­kerrel haladt előre, s a magyar közönség óhaja, mi­nél több hazai regényt birdatni, valahára teljesülni látszott. Eötvös, Jósika, Kem­én­y, Kúthy, Kelmenffi és Pálffy Albert regényei mindin­kább megkedveltették vele hazai íróinkat, s elszoktatták lassankint ama fölületes, üres szódagály- és szaporítás­ból álló, néha nemcsak minden erkölcsi magas­ fölfo­gást nélkülöző, hanem annak egyenest ellene dolgozó könyvek olvasásától, mikkel a költészet rész nemzője a külföldi irodalom nagyobb részét elárasztó, s azokat ho­nunkba is becsempészni kedvét találta. Közönségünk, rövid idő alatt jobbra változtatván ízlését, többre kezdte jelesebb elmetermékeinket a külföldi műveknél be­csülni. Saját nemzetisége bélyegét óhajtván mindenütt föltalálni, sűrűbben vette az eredeti munkákat. Vö­rösmarty »Vérnász«-a kedvesebb volt neki, mint Hugo »Angelo«-ja, Fáy András »Bélteki ház«-a, vagy Jósika bármelyik regénye jobban kelt, mint Zsokke »Marmontade«-ja vagy Dumas »Balzamo«-ja; nem mintha ezeknél művésziebbek volnának, hanem — mert nemzetiek. A tárgyak, melyeket festet­tek, a modor, melyben azokat előadták, az érzék, mely azokban tükröződött, oly eredeti volt, hogy például szolgáltak ifjabb íróinknak, kik még az idegen mun­kákat is magyar alakba öltöztették, úgyszólván ere­­detiesítették, mert mindennapi tapasztalásból tudták, hogy a mű annál tetszőbb, minél nemzetibb. Igaz, hogy némelyike csak nevet és köntöst igyekezett nem­zetit adni személyeinek, nem pedig egyszersmind szi­vet és lelket is, ámbár az, ki egy csárdás bunkósbo­­tozási jelenetet s mellé egy bitófát rajzolt, szintoly kevéssé festette a magyar életet, mint a ki patschsuli­­szagú szalon-alakokat, s kengyelfutói s­ugarászati tarkaságokat mázolt papírjára. Színházunkat is ren­desen jobban megtömte az eredeti darab, mint a fordított, s Szigligeti népszínművei és Czakó drámái sokkal jobban tetszettek, mint a német bohó­zatok, melyeket a jóravaló ízlés csakhamar kiküszö­bölt nemzeti színházunkból,, vagy a francia rém-és látványos darabok.*) Kiterjedtek e derültebb napok lassan mint az irodalom többi ágára is. Nemcsak az írói világ kom­­­phaeusai, de kisebb tehetségek s néha egészen uj ne­vek is munkáik után nyert tiszteletdijaikkal, hacsak szertelen követelésűek nem voltak, meg lehettek s meg voltak elégedve. A pozsonyi országgyűlési ifjúság ama »koszorú«-ja, mely az olvasás és társalkodás ál­tal ismeretszerzést és terjesztést tűzött ki önkörében célul, s eleintén csak egy pár törvényhozó pártfogá­sának örülhetett, nem sokára működésének tágabb tért nyitott, s pályadíjakat is tűzött ki irodalmi mun­kákra. Eötvös már nagy tiszteletdíjakat kapott regé­nyéért. Vörösmarty és Petőfi munkái kiadókra talál­tak; még a tudományos művek, sőt fordítások is aránylag méltó tiszteletdijt húztak. Az akadémia, meg a Kisfaludy-társaság, mely 1836-ban keletkezett, s hihetetlen rövid idő alatt s csekély pártolás mellett munkásságának fényes jeleit adta, nemcsak honorál­tak, hanem jutalmaztak is; ezt tették a »Pesti Divat­lap« s az »Életképek« — tán néha megerőtetésük­­kel is, — a prózai dolgozatokat ivenkint 18—20 pengő forinttal, a verseket egy-két, Vörösmarty, Petőfi és Tompa egyes költeményeit négy-öt aranynyal díjaz­ván. Petőfinek a »Csárda romjai«-ért öt, Tompának »Virágregé«-je­ s Bajza »Ébresztő« jéért négy-négy aranyat fizettem, ezenkívül pedig félévenkint a leg­jobb novelláért tíz, a legjobb versért négy arany ju­talmat adtam. Első ízben a prózai díjat Marknak (Bartoss János, jelenleg udvari tanácsos a magyar minisztériumnál Bécsben) »Külszín és való« című novellájának ítélték oda az általam fölkért pályabírák: Szontagh Gusztáv és Bajza József, a versek közül pedig Petőfi »Egri hangok« című gyönyörű költemé­nyét tartották Garay és Vahot Sándor a négy aranyra érdemesnek Bajza ellenében, ki a jutalmat Berecz »Polgárhit« című költeményének vélte kiadan­dónak.*) Legkedveltebb gyűlhelye jelesebb íróinknak, kivált a szépirodalmiaknak, a Kisfalud­y-T­á­r­s­a­­s­á­g ülései voltak. Már maga az eszmecsere is kere­setté tette nekik e központosító helyet a fővárosban. Bámulni kellett a sikert, melyet e lelkes kis irodalmi intézet működése néhány rövid éve alatt eredménye­zett. Ha nem tett volna is egyebet, mint a­mit éven­­ként kitűzni szokott jutalomtételeivel eszközölt, már megérdemelte az egész haza figyelmét. Nem puszta versírásra kívánt ösztönözni, hanem a költészet legkülönneműbb nemeire és formáira, s leginkább olyanokra, melyek vagy elhanyagoltattak vagy nem igen műveltettek, akarta fiatal költőink figyelmét for­dítani, s ezek által a költészet mezején új foglaláso­kat tétezni. Aesthetikai föladatai által is elvitázhatlan érdemeket szerzett. A széptani értekezések, melyeket jutalmai előidéztek, s melyek nyomtatásban is meg­jelentek az ő eszközlése által, nem egy fiatal embert ösztönöztek s ösztönöznek ilyféle cikkjei még ma is, a nálunk még mindegyre oly kevés mivelőkre találó széptani olvasmányok­ és tanulmányokra. Keletkezett ez időben még a Reguly-társaság is, mely Re­­guly Antal magyar akadémiai tagnak az Ural-vidé­­ken nemzetünk rokonsági kinyomozása végett utazó hazánkfiának segélyezését tűzte ki célul, de elegendő erély hiányával már kezdetben hajótörést szenvedett. Nem sokára politikai lapjaink is adtak regé­nyeket és verseket. Megkezdte a »Budapesti Híradó« Jósika »Akarat és hajlam« című regényével s Bajza versével »A királyhoz.« Követte őt a többi (úgyne­vezett) nagy lap, a »Pesti Hírlap«-ot kivéve. Kossuth úgy vélekedett, hogy a novellák és költe­mények közlése a magyar journalizmus fejlődését hátráltatja, s azokat, nehogy hetenkint kétszer meg­jelenő lapjának amúgy is szűkre mért politikai terét még inkább összeszorítani kénytelen legyen, miáltal a szépirodalomnak valódi kedvezést úgysem eszközöl­hetett, de a politikait igen­is megcsonkította volna, onnan tökéletesen kizárta. Irodalmi köreink különfé­­leképen nyilatkoztak a politikai lapoknak ez újabb átalakulásáról. Nem tudták, állapotaink kórjeléül vagy egésségi magvául tekintsék-e ? Midőn az egyik rész elégtételt látott a belletriai irodalomra nézve abban, hogy a politikai sajtó, mely azt eddigelé csak félvállról nézte, szövetséges társat keres benne, átlát­ván, hogy érdekeltségét a költészet e nem kis ténye­zője az életben és irodalomban jelentékenyen nevel­heti , másrészt voltak, kik annak művelését a divat és szépirodalmi lapok körébe tartozónak vélték, s a po­litikai lapokhoz legfölebb az irodalom tudományos és komolyabb ágainak tárgyalását tartották megfele­lőbbnek, annál is inkább, mert a Jelenkor » Társal­­­kodó«-ja, mely már encyklopaediai alapjánál fogva erre hivatva lett volna, ezt még akkor sem teljesítő, midőn az »Athenaeum« után egyetlen tudományos lapunk, a »Tudománytár« is megszűnt. Később Kossuth, midőn a »Pesti Hirlap«-tól, mely szer­kesztése alatt az eszmék és vélemények fejlesztése, terjesztése s egyesítése tekintetében valóságos hata­lommá nőtte ki magát, erőszakos módon elüttetett, egy nagyszerű encyclopaediai napilap kiadását ter­vezte, s a programmot Metternich hercegnek szemé­lyesen átnyújtotta. A herceg másfél óráig beszélt hí­res hazánkfiával, a leghízelgőbben nyilatkozván pub­licisztikai tevékenységéről, de a hírlap engedélyezését oly feltételekhez köté, melyeket az egyenes lelkű, népszerű férfiú nem teljesíthetett. Előre látható volt, hogy nem azért fosztották őt meg intrikák által a hírlap szerkesztésétől hogy ismét egy másikat engedélyezzenek neki, mely a k­i­a­d­ó-szerkesztőnek mindenesetre nagyobb függetlenséget biztosított volna, mint előbb a csupán csak szerkesztőé volt. Kossuth más térre lépett, hol Metternichnek vesze­delmesebb ellensége lett, mint a milyen újságírói minőségében az akkori cenzúrás viszonyok közt lehe­tett volna ; s igy történt, hogy oly lapok, mint a »Hír­nök« és a »Jelenkor,« melyek szilárd elhatározottság nélkül minden elvhez hajlottak s minden vélemény rendezvénsei voltak, hosszabb ideig úszhattak még a felszinen, s közlönyéül szolgáltak a közönség bizonyos részének, melynek, — mint Irinyi barátom meg­­jegyzé, — nem nagy becsületére vált, hogy e lapok megélhettek! Frankenburg Adolf. Ő Felsége pedig ugyane célra százat s az erzsébetfalvi kath. templom felépítésére szintén százat. — A hiva­talos lap eddigi két kimutatása a Deák-szoborra 9546 ft 60 x/2 kr adakozást foglal magában. — A gr. Wenckheim Krisztina magánalapítványára a váci siketnéma-intézetben Vargha Gyula orosházi fiút vet­ték föl, a grófnő ajánlatára. * Az egyetemi ifjúság hatvanas bizottsága tegnap délelőtt — a szerdai zajos események után — elhatározta, hogy a hatósági tilalommal szemben s a török konzul óhajtására elhalasztja a tervezett fák­lyás zenét, remélve, hogy annak megtartására eljön az idő. Addig is küldöttség járul a török kon­zulhoz , kifejezni az ifjúság meleg rokonszenvét Törökország iránt. Továbbá gyűjtést és társas estélyt rendeznek a török sebesültek javára, a lefolyt eseményekről pedig nyilatkozatot közölnek a hazai és külföldi lapokban. Az egyetemi ifjúság eddigi mozgalma különben nem veszett kárba a tilalom által. Megvan annak erkölcsi hatása. A szellem, mely azt előidézte, élénken viszhangzik a köz­­érzületben. Nem elszigetelt »diák-demonstráció« az, hanem kifejezése a magyarság érzületének. Mint ilyen fog szárnyra kelni az európai sajtóban is. Hisz még azok is, a­kik intőleg beszéltek a fiatalsághoz, kény­telenek voltak kétfélekép beszélni gondolataikat. A kormányelnök eleintén bízott magában, hogyha »ba­ráti beszélgetést« folytat, »atyai tanácsot« ad: e nyájas Zephirrel rögtön eloltja a fiatalság lelkesedé­sének tüzét, hanem hát attól még nagyobb lángot vetett s végre rideg orkánnal, a tilalom erős szavával kellett előállania. Ha mindjárt eleintén lép föl ily ha­tározottan, az első alkalommal mondva el, hogy­­Ma­gyarországot nem engedi oda sülyedni, a­hová Szer­bia sülyedt, hogy t. i. a kormány háta mögött idegen konzuloknak tüntetéseket rendezzenek, akkor nem nő a baj ily nagyra. De jogosultnak, törvénynyel nem ellenkezőnek állítá azt, a­mit pár nap múlva rendőri­leg tiltatott be. A főkapitánynak, a­ki szerdán este rendőrökkel áltatta el a »Komló« kapuját, azt kiáltá egy ifjú: »Fogassa el hát Jókait!« T. i. Jókai aznap irta, hogy »mig a tüntetők a törvény korlátai közt maradnak, addig se bíróság, se rendőrség dolgukba nem avatkozhatik, — ez az alkotmányosság első föl­tétele.« A fiatalság hitt­e szép szónak s délután kül­döttek mentek Jókaihoz, mint az »ifjúság barátjá«­­hoz, kérni őt, hogy eszközölné ki a fáklyás zene engedélyét. Tíz óra felé pedig ugyanez az ifjúság azt kiabálta az »ifjúság barátjá«-ra: »Abzug Jókai!« (Egyetemi műszó, annyit tesz: le vele, kotródjék!) A dolognak megvan a maga tanulsága. Nem mindig lehet sikerrel játszani a Julius Gallio szerepét, kinek ugyanegy pillanatban van könyve Cato, és van mosolya Caesar szavára. Mikor kis patak foly előttünk, megtehetjük, hogy egyik lábunkat a jobb, másikat a balpartra helyezzük s úgy haladunk vele. De mikor széles medrű a folyam, akkor már mégis csak az egyik parton kell állást foglalnunk. Jókai most megpróbálta az ellenkezőt, de pórul járt vele. Ifjúságnak, kormánynak egyaránt kedvezni akar­ván, mind a kettő megharagudhatott rá. Az ifjú­ság meg is haragudott. Midőn a Szabadi-kávéház­­ban meghallották a kormányelnök szigorú tilal­mát, midőn győzelmet kívánó sürgönyt fogalmaztak Midhat pasához, midőn egy idegen ár ötven forin­­tott ajánlott fel a fáklyás zenére, mások pedig ha­­rangukrozni kezdtek a kormány ellen, sőt­, egyszer csak a tömeg egyet gondolt, hogy kimegy az ifjúság barátjához, Jókaihoz. Énekelve, a törököt éltetve, a muszkát szidva mentek. Útban találták Jókait s visz­­szakisérték. Jókai csitítni akarta őket. Beszélt régi szabadságszeretetéről, ötvenkétéves koráról, a fiatal­ságról, mely nem az utcán tüntet, s ajánlotta, hogy a mi fiatalságunk is tanuljon, gimnasztizáljon, sőt. Ez persze igen okos tanács, csakhogy ezúttal nem al­kalmas időben adatott, úgy hatott, mint a gúny. Egy fiatal felszólalt,hogy hiszen Tisza is jogosultnak mondta a fáklyás zenét. Erre Jókai kiesett a sodrából, s azt ki­áltá: »Megtiltom önnek, hogy a Tisza nevét a szájára vegye!« Ez már a harmadik tilalom volt ezen a napon. A »fekete tábla« átalában a tüntetést tiltotta el, a fő­kapitány a nagy­gyűlést, Jókai most a Tisza Kálmán nevének kiejtését. Erre felzúdult a tömeg: »Abzug Jókai!« Ünnepelt írónk a kínos jelenetnek úgy vetett véget, hogy megfordult, eltűnt, becsapta maga után az ajtót, s talán arra gondolt: bajos dolog egyszerre két urat szolgálni! Az ifjúság pedig indult visszafelé, szidva azt, a­kit az imént még éltetett. A török konzul lakása elé az ősz­ utcába akartak gyűlni, de a rend­őrség elállta útjukat. Azután történt, hogy a rendőrök a »Komló«-ba vacsoráim sem bocsátottak be senkit, s az összegyűlt, kiabáló tömeget a gránátos­ és hatvani utcákból lovas rendőrség szorította ki. A hatvani utcában két egyént befogtak, mivel azok nagyon fü­tyültek és kiabáltak; a gránátos­ utcából pedig négy ifjút kisértek be a városházra, hol felírták neveiket, aztán szabadon bocsátották s tegnap hallgatták ki. Az utcai sajnos csoportosulásnak tiz órakor már vége szakadt, s tizenegykor az ifjúsági gyűlhelyek is csöndesek voltak A hatvanas bizottság, mihelyt a lár­­­­mának hírét vette, kijelenté, hogy ez utcai botrányhoz *) Sokat köszönhetett már abban az időben nemcsak a színművészet, hanem a magyarosodás is Szig­ligetinek. Mert azon kívűl, hogy ügyesen tudta a magyar kedélyhez szóló elemeket műveibe vegyíteni, s ezeket a szín­pad segédeszközei helyes fölhasználása s a helyzetek bő isme­retet s tapasztalást tanúsító elrendezésével átalánosan ked­veitekké tenni, beédesgették gyorsan hírre kapott népszerű darabjai az idegeneket is a nemzeti színházba, s érdeket és rokonszenvet ébresztettek azokban nyelvünk, szokásaink s ere­deti sajátságaink iránt. Támadhat még lángeszűbb költő szín­padunkon, ki­simítva találandja az utakat s fogékonyabb, a nemzeti színházat kedvelőbb közönség előtt állhat elő termé­keivel ; de Szigligetié marad a dicsőség, hogy színházunk szá­mára­­ közönséget teremtett. F. A. 1161 Fővárosi hírek. * A hivatalos lapból: Király Ő Felsége ötszáz forint segélyt adományozott magánpénztárából a modori kath. templom belső felszerelésére. Királyné (* *) Nem lehet eléggé sajnálni M­a­r­k­n­a­k az irodalmi térről oly korán történt leléptét. Érdekes szövésű valamint magvas előadás s szabatos nyelv által kitűnt novellái előkelő helyet foglalnak el akkori szépirodalmunkban, s bár az állam jeles hivatalnokot nyert benne, a veszteség, melyet ez által az irodalom szenvedett, sokkal nagyobb volt. Eszembe jut, mit a nagy Eridrik egyik tanácsosának mondott, ki sokalta egy éne­kesnő magas diját, mely túlhaladta egy miniszter fizetését.­­ »Minisztert — mondá a király — mindennap százat is kap-­­ hatok, de ilyen énekesnőt csak száz közül egyet.«

Next