Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-27 / 247. szám
egyes ágait kivéve, már teljesen megfelelt a magasabb igényeknek s követeléseknek, s kivált az eposz- és lyrában a külirodalommal is kiállták a versenyt. Nemsokára azután a magyar író sorsa kedvezőbbre változott. A regényirodalom, mely majdnem egészen parlagon hevert, mert német és külföldi regényhez szokott közönségünk ízlését nem oly könnyen lehetett kielégíteni, s különösen fiatalabb íróinkra nézve a vállalkozó kiadók hiányán kívűl nagy, majdnem legyőzhetlen akadály emelkedett e tekintetben társadalmi viszonyaink akkori állásában, mely őket a kísérlettől viszszatartóztatta, több sikerrel haladt előre, s a magyar közönség óhaja, minél több hazai regényt birdatni, valahára teljesülni látszott. Eötvös, Jósika, Kemény, Kúthy, Kelmenffi és Pálffy Albert regényei mindinkább megkedveltették vele hazai íróinkat, s elszoktatták lassankint ama fölületes, üres szódagály- és szaporításból álló, néha nemcsak minden erkölcsi magas fölfogást nélkülöző, hanem annak egyenest ellene dolgozó könyvek olvasásától, mikkel a költészet rész nemzője a külföldi irodalom nagyobb részét elárasztó, s azokat honunkba is becsempészni kedvét találta. Közönségünk, rövid idő alatt jobbra változtatván ízlését, többre kezdte jelesebb elmetermékeinket a külföldi műveknél becsülni. Saját nemzetisége bélyegét óhajtván mindenütt föltalálni, sűrűbben vette az eredeti munkákat. Vörösmarty »Vérnász«-a kedvesebb volt neki, mint Hugo »Angelo«-ja, Fáy András »Bélteki ház«-a, vagy Jósika bármelyik regénye jobban kelt, mint Zsokke »Marmontade«-ja vagy Dumas »Balzamo«-ja; nem mintha ezeknél művésziebbek volnának, hanem — mert nemzetiek. A tárgyak, melyeket festettek, a modor, melyben azokat előadták, az érzék, mely azokban tükröződött, oly eredeti volt, hogy például szolgáltak ifjabb íróinknak, kik még az idegen munkákat is magyar alakba öltöztették, úgyszólván eredetiesítették, mert mindennapi tapasztalásból tudták, hogy a mű annál tetszőbb, minél nemzetibb. Igaz, hogy némelyike csak nevet és köntöst igyekezett nemzetit adni személyeinek, nem pedig egyszersmind szivet és lelket is, ámbár az, ki egy csárdás bunkósbotozási jelenetet s mellé egy bitófát rajzolt, szintoly kevéssé festette a magyar életet, mint a ki patschsuliszagú szalon-alakokat, s kengyelfutói sugarászati tarkaságokat mázolt papírjára. Színházunkat is rendesen jobban megtömte az eredeti darab, mint a fordított, s Szigligeti népszínművei és Czakó drámái sokkal jobban tetszettek, mint a német bohózatok, melyeket a jóravaló ízlés csakhamar kiküszöbölt nemzeti színházunkból,, vagy a francia rém-és látványos darabok.*) Kiterjedtek e derültebb napok lassan mint az irodalom többi ágára is. Nemcsak az írói világ komphaeusai, de kisebb tehetségek s néha egészen uj nevek is munkáik után nyert tiszteletdijaikkal, hacsak szertelen követelésűek nem voltak, meg lehettek s meg voltak elégedve. A pozsonyi országgyűlési ifjúság ama »koszorú«-ja, mely az olvasás és társalkodás által ismeretszerzést és terjesztést tűzött ki önkörében célul, s eleintén csak egy pár törvényhozó pártfogásának örülhetett, nem sokára működésének tágabb tért nyitott, s pályadíjakat is tűzött ki irodalmi munkákra. Eötvös már nagy tiszteletdíjakat kapott regényéért. Vörösmarty és Petőfi munkái kiadókra találtak; még a tudományos művek, sőt fordítások is aránylag méltó tiszteletdijt húztak. Az akadémia, meg a Kisfaludy-társaság, mely 1836-ban keletkezett, s hihetetlen rövid idő alatt s csekély pártolás mellett munkásságának fényes jeleit adta, nemcsak honoráltak, hanem jutalmaztak is; ezt tették a »Pesti Divatlap« s az »Életképek« — tán néha megerőtetésükkel is, — a prózai dolgozatokat ivenkint 18—20 pengő forinttal, a verseket egy-két, Vörösmarty, Petőfi és Tompa egyes költeményeit négy-öt aranynyal díjazván. Petőfinek a »Csárda romjai«-ért öt, Tompának »Virágregé«-je s Bajza »Ébresztő« jéért négy-négy aranyat fizettem, ezenkívül pedig félévenkint a legjobb novelláért tíz, a legjobb versért négy arany jutalmat adtam. Első ízben a prózai díjat Marknak (Bartoss János, jelenleg udvari tanácsos a magyar minisztériumnál Bécsben) »Külszín és való« című novellájának ítélték oda az általam fölkért pályabírák: Szontagh Gusztáv és Bajza József, a versek közül pedig Petőfi »Egri hangok« című gyönyörű költeményét tartották Garay és Vahot Sándor a négy aranyra érdemesnek Bajza ellenében, ki a jutalmat Berecz »Polgárhit« című költeményének vélte kiadandónak.*) Legkedveltebb gyűlhelye jelesebb íróinknak, kivált a szépirodalmiaknak, a Kisfaludy-Társaság ülései voltak. Már maga az eszmecsere is keresetté tette nekik e központosító helyet a fővárosban. Bámulni kellett a sikert, melyet e lelkes kis irodalmi intézet működése néhány rövid éve alatt eredményezett. Ha nem tett volna is egyebet, mint amit évenként kitűzni szokott jutalomtételeivel eszközölt, már megérdemelte az egész haza figyelmét. Nem puszta versírásra kívánt ösztönözni, hanem a költészet legkülönneműbb nemeire és formáira, s leginkább olyanokra, melyek vagy elhanyagoltattak vagy nem igen műveltettek, akarta fiatal költőink figyelmét fordítani, s ezek által a költészet mezején új foglalásokat tétezni. Aesthetikai föladatai által is elvitázhatlan érdemeket szerzett. A széptani értekezések, melyeket jutalmai előidéztek, s melyek nyomtatásban is megjelentek az ő eszközlése által, nem egy fiatal embert ösztönöztek s ösztönöznek ilyféle cikkjei még ma is, a nálunk még mindegyre oly kevés mivelőkre találó széptani olvasmányok és tanulmányokra. Keletkezett ez időben még a Reguly-társaság is, mely Reguly Antal magyar akadémiai tagnak az Ural-vidéken nemzetünk rokonsági kinyomozása végett utazó hazánkfiának segélyezését tűzte ki célul, de elegendő erély hiányával már kezdetben hajótörést szenvedett. Nem sokára politikai lapjaink is adtak regényeket és verseket. Megkezdte a »Budapesti Híradó« Jósika »Akarat és hajlam« című regényével s Bajza versével »A királyhoz.« Követte őt a többi (úgynevezett) nagy lap, a »Pesti Hírlap«-ot kivéve. Kossuth úgy vélekedett, hogy a novellák és költemények közlése a magyar journalizmus fejlődését hátráltatja, s azokat, nehogy hetenkint kétszer megjelenő lapjának amúgy is szűkre mért politikai terét még inkább összeszorítani kénytelen legyen, miáltal a szépirodalomnak valódi kedvezést úgysem eszközölhetett, de a politikait igenis megcsonkította volna, onnan tökéletesen kizárta. Irodalmi köreink különféleképen nyilatkoztak a politikai lapoknak ez újabb átalakulásáról. Nem tudták, állapotaink kórjeléül vagy egésségi magvául tekintsék-e ? Midőn az egyik rész elégtételt látott a belletriai irodalomra nézve abban, hogy a politikai sajtó, mely azt eddigelé csak félvállról nézte, szövetséges társat keres benne, átlátván, hogy érdekeltségét a költészet e nem kis tényezője az életben és irodalomban jelentékenyen nevelheti , másrészt voltak, kik annak művelését a divat és szépirodalmi lapok körébe tartozónak vélték, s a politikai lapokhoz legfölebb az irodalom tudományos és komolyabb ágainak tárgyalását tartották megfelelőbbnek, annál is inkább, mert a Jelenkor » Társalkodó«-ja, mely már encyklopaediai alapjánál fogva erre hivatva lett volna, ezt még akkor sem teljesítő, midőn az »Athenaeum« után egyetlen tudományos lapunk, a »Tudománytár« is megszűnt. Később Kossuth, midőn a »Pesti Hirlap«-tól, mely szerkesztése alatt az eszmék és vélemények fejlesztése, terjesztése s egyesítése tekintetében valóságos hatalommá nőtte ki magát, erőszakos módon elüttetett, egy nagyszerű encyclopaediai napilap kiadását tervezte, s a programmot Metternich hercegnek személyesen átnyújtotta. A herceg másfél óráig beszélt híres hazánkfiával, a leghízelgőbben nyilatkozván publicisztikai tevékenységéről, de a hírlap engedélyezését oly feltételekhez köté, melyeket az egyenes lelkű, népszerű férfiú nem teljesíthetett. Előre látható volt, hogy nem azért fosztották őt meg intrikák által a hírlap szerkesztésétől hogy ismét egy másikat engedélyezzenek neki, mely a kiadó-szerkesztőnek mindenesetre nagyobb függetlenséget biztosított volna, mint előbb a csupán csak szerkesztőé volt. Kossuth más térre lépett, hol Metternichnek veszedelmesebb ellensége lett, mint a milyen újságírói minőségében az akkori cenzúrás viszonyok közt lehetett volna ; s igy történt, hogy oly lapok, mint a »Hírnök« és a »Jelenkor,« melyek szilárd elhatározottság nélkül minden elvhez hajlottak s minden vélemény rendezvénsei voltak, hosszabb ideig úszhattak még a felszinen, s közlönyéül szolgáltak a közönség bizonyos részének, melynek, — mint Irinyi barátom megjegyzé, — nem nagy becsületére vált, hogy e lapok megélhettek! Frankenburg Adolf. Ő Felsége pedig ugyane célra százat s az erzsébetfalvi kath. templom felépítésére szintén százat. — A hivatalos lap eddigi két kimutatása a Deák-szoborra 9546 ft 60 x/2 kr adakozást foglal magában. — A gr. Wenckheim Krisztina magánalapítványára a váci siketnéma-intézetben Vargha Gyula orosházi fiút vették föl, a grófnő ajánlatára. * Az egyetemi ifjúság hatvanas bizottsága tegnap délelőtt — a szerdai zajos események után — elhatározta, hogy a hatósági tilalommal szemben s a török konzul óhajtására elhalasztja a tervezett fáklyás zenét, remélve, hogy annak megtartására eljön az idő. Addig is küldöttség járul a török konzulhoz , kifejezni az ifjúság meleg rokonszenvét Törökország iránt. Továbbá gyűjtést és társas estélyt rendeznek a török sebesültek javára, a lefolyt eseményekről pedig nyilatkozatot közölnek a hazai és külföldi lapokban. Az egyetemi ifjúság eddigi mozgalma különben nem veszett kárba a tilalom által. Megvan annak erkölcsi hatása. A szellem, mely azt előidézte, élénken viszhangzik a közérzületben. Nem elszigetelt »diák-demonstráció« az, hanem kifejezése a magyarság érzületének. Mint ilyen fog szárnyra kelni az európai sajtóban is. Hisz még azok is, akik intőleg beszéltek a fiatalsághoz, kénytelenek voltak kétfélekép beszélni gondolataikat. A kormányelnök eleintén bízott magában, hogyha »baráti beszélgetést« folytat, »atyai tanácsot« ad: e nyájas Zephirrel rögtön eloltja a fiatalság lelkesedésének tüzét, hanem hát attól még nagyobb lángot vetett s végre rideg orkánnal, a tilalom erős szavával kellett előállania. Ha mindjárt eleintén lép föl ily határozottan, az első alkalommal mondva el, hogyMagyarországot nem engedi oda sülyedni, ahová Szerbia sülyedt, hogy t. i. a kormány háta mögött idegen konzuloknak tüntetéseket rendezzenek, akkor nem nő a baj ily nagyra. De jogosultnak, törvénynyel nem ellenkezőnek állítá azt, amit pár nap múlva rendőrileg tiltatott be. A főkapitánynak, aki szerdán este rendőrökkel áltatta el a »Komló« kapuját, azt kiáltá egy ifjú: »Fogassa el hát Jókait!« T. i. Jókai aznap irta, hogy »mig a tüntetők a törvény korlátai közt maradnak, addig se bíróság, se rendőrség dolgukba nem avatkozhatik, — ez az alkotmányosság első föltétele.« A fiatalság hitte szép szónak s délután küldöttek mentek Jókaihoz, mint az »ifjúság barátjá«hoz, kérni őt, hogy eszközölné ki a fáklyás zene engedélyét. Tíz óra felé pedig ugyanez az ifjúság azt kiabálta az »ifjúság barátjá«-ra: »Abzug Jókai!« (Egyetemi műszó, annyit tesz: le vele, kotródjék!) A dolognak megvan a maga tanulsága. Nem mindig lehet sikerrel játszani a Julius Gallio szerepét, kinek ugyanegy pillanatban van könyve Cato, és van mosolya Caesar szavára. Mikor kis patak foly előttünk, megtehetjük, hogy egyik lábunkat a jobb, másikat a balpartra helyezzük s úgy haladunk vele. De mikor széles medrű a folyam, akkor már mégis csak az egyik parton kell állást foglalnunk. Jókai most megpróbálta az ellenkezőt, de pórul járt vele. Ifjúságnak, kormánynak egyaránt kedvezni akarván, mind a kettő megharagudhatott rá. Az ifjúság meg is haragudott. Midőn a Szabadi-kávéházban meghallották a kormányelnök szigorú tilalmát, midőn győzelmet kívánó sürgönyt fogalmaztak Midhat pasához, midőn egy idegen ár ötven forintott ajánlott fel a fáklyás zenére, mások pedig harangukrozni kezdtek a kormány ellen, sőt, egyszer csak a tömeg egyet gondolt, hogy kimegy az ifjúság barátjához, Jókaihoz. Énekelve, a törököt éltetve, a muszkát szidva mentek. Útban találták Jókait s viszszakisérték. Jókai csitítni akarta őket. Beszélt régi szabadságszeretetéről, ötvenkétéves koráról, a fiatalságról, mely nem az utcán tüntet, s ajánlotta, hogy a mi fiatalságunk is tanuljon, gimnasztizáljon, sőt. Ez persze igen okos tanács, csakhogy ezúttal nem alkalmas időben adatott, úgy hatott, mint a gúny. Egy fiatal felszólalt,hogy hiszen Tisza is jogosultnak mondta a fáklyás zenét. Erre Jókai kiesett a sodrából, s azt kiáltá: »Megtiltom önnek, hogy a Tisza nevét a szájára vegye!« Ez már a harmadik tilalom volt ezen a napon. A »fekete tábla« átalában a tüntetést tiltotta el, a főkapitány a nagygyűlést, Jókai most a Tisza Kálmán nevének kiejtését. Erre felzúdult a tömeg: »Abzug Jókai!« Ünnepelt írónk a kínos jelenetnek úgy vetett véget, hogy megfordult, eltűnt, becsapta maga után az ajtót, s talán arra gondolt: bajos dolog egyszerre két urat szolgálni! Az ifjúság pedig indult visszafelé, szidva azt, akit az imént még éltetett. A török konzul lakása elé az ősz utcába akartak gyűlni, de a rendőrség elállta útjukat. Azután történt, hogy a rendőrök a »Komló«-ba vacsoráim sem bocsátottak be senkit, s az összegyűlt, kiabáló tömeget a gránátos és hatvani utcákból lovas rendőrség szorította ki. A hatvani utcában két egyént befogtak, mivel azok nagyon fütyültek és kiabáltak; a gránátos utcából pedig négy ifjút kisértek be a városházra, hol felírták neveiket, aztán szabadon bocsátották s tegnap hallgatták ki. Az utcai sajnos csoportosulásnak tiz órakor már vége szakadt, s tizenegykor az ifjúsági gyűlhelyek is csöndesek voltak A hatvanas bizottság, mihelyt a lármának hírét vette, kijelenté, hogy ez utcai botrányhoz *) Sokat köszönhetett már abban az időben nemcsak a színművészet, hanem a magyarosodás is Szigligetinek. Mert azon kívűl, hogy ügyesen tudta a magyar kedélyhez szóló elemeket műveibe vegyíteni, s ezeket a színpad segédeszközei helyes fölhasználása s a helyzetek bő ismeretet s tapasztalást tanúsító elrendezésével átalánosan kedveitekké tenni, beédesgették gyorsan hírre kapott népszerű darabjai az idegeneket is a nemzeti színházba, s érdeket és rokonszenvet ébresztettek azokban nyelvünk, szokásaink s eredeti sajátságaink iránt. Támadhat még lángeszűbb költő színpadunkon, kisimítva találandja az utakat s fogékonyabb, a nemzeti színházat kedvelőbb közönség előtt állhat elő termékeivel ; de Szigligetié marad a dicsőség, hogy színházunk számára közönséget teremtett. F. A. 1161 Fővárosi hírek. * A hivatalos lapból: Király Ő Felsége ötszáz forint segélyt adományozott magánpénztárából a modori kath. templom belső felszerelésére. Királyné (* *) Nem lehet eléggé sajnálni Marknak az irodalmi térről oly korán történt leléptét. Érdekes szövésű valamint magvas előadás s szabatos nyelv által kitűnt novellái előkelő helyet foglalnak el akkori szépirodalmunkban, s bár az állam jeles hivatalnokot nyert benne, a veszteség, melyet ez által az irodalom szenvedett, sokkal nagyobb volt. Eszembe jut, mit a nagy Eridrik egyik tanácsosának mondott, ki sokalta egy énekesnő magas diját, mely túlhaladta egy miniszter fizetését. »Minisztert — mondá a király — mindennap százat is kap- hatok, de ilyen énekesnőt csak száz közül egyet.«