Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-20 / 241. szám
Péntek, 1876. október 20. 241. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Olyan meseféle. Után feküdt a szemétdomb, Hevert rajta szerteszét csont, Törött cserép, elhullt étek, S mindenféle undok féreg. Kísérettel megy a király, És a rut domb előtte áll . . . »Ejnye csúnya szemétdombja ! Kerüljük ki,« Kim ezt mondja. A szemét, a piszok pedig Erre nagyot pöffeszkedik, S hogy a király elmenőben, így kiált föl: »Félnek tőlem.« Én magam is a világban Sok bitványnyal ép igy jártam, Megvetettem szőrük körük S azt hitték, hogy félek tőlük ! Tóth Kálmán: A kertész esküje. (Korrajz a tizenhatodik század elejéről.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) VII. Lorántnak bal karját súrolta a golyó s bár kínos fájdalmat érzett és felsikoltott, ő csak zsákmányára gondolt s ingéből egy darabot hasítva, karját beköté, s aztán észre véve, hogy üldözik, sebzett szarvaskint szaladt a szőllőskertek felé, a Nyitrán átgázolt, utána a vad kertész, de a ki az ifjú gyorsaságával nem versenyezhetett. — A szőllőskerteknek tart! Jól van, megvárom, amig szépen megérkezik. Akkor végig járom azt a néhány kunyhót s rátalálok. Felsikoltott, mikor rá lőttem. Tehát nem kisértet. Valami csavargó. Ám ha maga Lucifer volna is, megtalálom s oda viszem hajnalra uram lábaihoz! Lépését meglassítva, közeledett a kunyhóhoz s ismét gondolatokba sülyedt. Kevés idő múlva az apró házak előtt volt s egyik ház keskeny kis ablakán hirtelen világot pillantott meg. — A semmirekellő most gyújtott mécset! A kerítésen átlépve, az ablakhoz húzódott, melyen nem volt sem vászon, sem lanterna. Afféle fényűzési cikket csak télben használt a szegény ember. De belől valami polcon rozmarin és csodafű-bokrok állottak nagy cserépfazekakban s az ablakot csaknem egészen elárnyékolták. Dávid az ablakhoz húzódott s betekintve, ott látta az előtte szaladó ifjút, amint kezében az égő mécsest tartva, a másik kezével elfedte, hogy ne süssön az ágyra, hol egy beteg asszony szendergett. Az egész szoba, bár nagyon szegényes, tisztaságra és jó gondozásra mutatott. Látszott, hogy lakói nem mondtak le magukról s nem adták át magukat a nyomornak. — Lóránt, — szólt halkan a beteg nő, — te vagy ? Mily későn jösz haza. Már ismét érettem tettél valamit! — Oh édesanyám, hát te mennyit tettél én érettem ? Láttam, hogy mily jót tett neked, az a gyümölcs tegnap, ismét hoztam kettőt, nézd még szebbek, pirosabbak, mint a tegnapi. Egyik belőle jól fog esni! A jó isten tán meg is gyógyít vele, mert ez csodagyümölcs. A beteg mohón nyúlt utána s reménykedve ette meg az egyik barackot... de akkor hirtelen a fia karjához kapott . . . — Istenem, a te inged véres, karod bekötve, te meg vagy sebesítve. Vidd, vidd-e gyilkos gyógyszert. Most már értem, tiltott helyen jártál, észrevették, üldöztek. — Légy nyugodt, jó anyám, igaz után szereztem, meg is szolgáltam. E seb pedig csekélység, mindjárt megmosom s újra bekötöm. A legegyszerűbb gyógyfű alatt is holnapra már beheged s holnapután nem is érzem. S azzal hozzá is fogott, sebét megmosta, valami fonyadt zöld levelet tett rá s egy tiszta ruhát rátévén, karját anyjához nyújtotta, hogy ő kösse be. A szegény beteg asszony reszketve kötötte be fia sebzett karját. — Édes fiam, ha nem akarod, hogy a nyughatatlanság megöljön, többé ne menj oda. Ígérd meg nekem, hogy többé ily veszélynek nem teszed ki magadat. — Ne menjek oda ? — kérdé Lóránt, isten tudja hová gondolva. — Ne, gyermekem. — Esküszöm anyám, nem fogok többé oda menni. Akarom hogy élj, hisz nekem rajtad kivűl senkim sincs e világon. — Oh hát nekem van-e más! Már nem vagy oly gyermek s észrevehetted, hogy mennyire szeretlek. Mert nekem nincs férjem, mint más asszonyoknak. Az apám rég elhalt, a testvérem háborúban veszett el, még rokonom sincs, szülőföldem is messze, azért vagy te oly kedves nekem, — mondá a szegény aszszony s könyezni kezdett és fia kezét csókolta. Lóránt pedig, mintha meg akarta volna lepni, hirtelen közbe szólt: — De hát hol van atyám ? Oly sokszor ígérted, hogy megmondod okát titkos könyeidnek, melyeken annyiszor rajtakaptalak, s elbeszéled atyám történetét. — Kevés az amit én mondhatok. Eddig ball■gattam, mert mindig reméltem, hogy egykor feltalálom. Vártam is, hogy te férfi légy s megérthesd anyai panaszomat. Ma nagyon sokat szenvedtél érttem, ülj ide s hallgass rám. Ifjú leányka voltam még, midőn szép holdvilágos estén egy szép barna férfit találtam kimerülve, fáradtan. A mint észrevett, csak annyit szólt: »Szomjas vagyok, adj egy ital vizet.« Én korsómat nyujtam s ő megköszönve a fris vizet, ismét gondolataiba mélyedt. Malmunk nem volt messze s midőn otthon elbeszéltem találkozásomat, atyám azt mondta: vagy leányom egy kis tejet annak az idegennek, talán beteg is , szegény. Néhány perc múlva ismét az idegen férfi előtt álltam, ki bámulva hallgatott rám, a tejet is megitta s aztán visszajött velem a malomig. Hatalmas, erős ember volt s habár nem is ifjú, még szép; nekem nagyon tetszett. Nem olyan volt, mint a kiket ott a vidékünkön ismertem. Három nap múlva újra eljött a malomba, atyám urammal néhány szót váltott s aztán kézen fogva a radványi baráthoz vezetett. Midőn a pap kérdezte nevét, azt mondta: »Közönségesen Dávidnak hívnak az emberek, azután pedig előttem érthetlen nyelven beszélt a pappal, ki szörnyen bámult és fejét csóválta. A barát megesketett s mint férj és nő távoztunk. Bátorságot vettem s megkérdeztem, hogy mit beszélt a pappal, ő elég csendesen azt felelte, az nem az én dolgom s én megnyugodtam e feleletben, mert nagyon féltem tőle, úgy hiszem azonban, hogy a papnak megmondta igaz nevét, mert Dávid nem volt igaz neve. — A szegény asszony csaknem kimerült a hosszas elbeszélés alatt, de azért kedvtelve látszott beszélni a múltakról s mindent úgy elmondott az utóbbi eseményekről is, mint Dávid egykor Tóbiás urnak. — Mikor mondtam, hogy anya vagyok s akkor sem bocsátott be, majd megrepedt a szivem fájdalmában. Esőben, szélben, villámfény és mennydörgés közt mentem vissza atyámhoz, hol egy pár hónap múlva a jó isten téged adott nekem. Nagyatyád akkor még élt. Megcsókolt, megáldott s azt jósolta hogy szenvedéseimnek egykor vége lesz s benned fogok vigasztalást találni. Igaza is volt. Hogy atyám elhalt, Ágnes kisasszony hozott e vidékre, mikor ide Bodokra férjhez ment. Itt sok csendes napot éltem, sok édes órát szereztél nekem, édes fiam, s isten verje meg, a ki téged ma megsebesített. — Ne átkozd, édes jó anyám , az az ember kötelességét teljesítette. Esküt tett, hogy hiven fogja őrizni az egésség fáját, mert e fa gyümölcsét az angyali leánykának őrzik, kit mindenki szeret és tisztel. A nagyságos ur kertésze urához való hűségből lőtt rám ; én megbocsátok neki e kis sebzésért, a mint te is megbocsátottál atyámnak, ki téged oly szerencsétlenné tett. A beteg asszony magához ölelte fiát s mintha egészen megkönnyebült volna, hangosabban beszélt. — Bizonynyal, édes gyermekem, rég megbocsátottam neki. Nem igaz édes anya, aki gyermekének atyjára sokáig boszús lehetne. — De édes anyám, mihelyt karom raeggyógyúl, az öreg baráthoz megyek Radványba s megkérdem az édes apám igaz nevét. — Oh fiam, az a szegény öreg pap azóta rég a sírjába szállt; de bízzál istenben, ő majd megsegít jó szándékaidban. Dávid e beszélgetés alatt folytonosan nézte és hallotta, hogy a kis szobában mi történik. Néha szivéhez kapott, néha könyeket törült szeméből. Sokáig nézegette a beteg arcvonásait s aztán egy búcsúpillantást vetve a szép ifjúra, ellopózkodott az ablaktól s gyorsan a kastélyba sietett vissza. (Folyt. köv.) A szegény szép Bobby. (Angol elbeszélés.) Irta Rhoda Broughton. (Folytatás.) — Kegyed nem érthet engem mindaddig, mig egész keserűségemet el nem mondom, — szólt Bobby fölsóhajtva. — Hallgasson meg tehát, s ha mindenről értesülve, velem egy véleményen nem lesz, akkor nem olyan leány kegyed, mint a minőnek tartottam. — Nos, akkor aligha leszek olyan leány,_ viszonzám nevetve, — mert én erősen meg vagyok győződve, hogy nem fog véleményünk egyezni. — Kegyed tudhatja, — kezdé az ifjú, kissé fölemelkedve szénafekhelyéről, — hogy ha mi valamely zsákmányra teszünk szert, a francia hajósok egy részét vasra verjük s őket a lefoglalt hajókkal a legközelebbi kikötőbe küldjük, ez mindig egy-egy tisztünk parancsnoksága alatt történik, ki a szükséges legénységgel is el van látva. Ez mindenesetre némi veszélylyel áll kapcsolatban, de ami engem illet, én e veszélyt nagyon jelentéktelennek tartom. Kegyednek atyja azonban ellenkező nézetben látszik lenni, mert soha sem bízott még rám ily parancsnoksági teendőt. — Az csak esetleges valami, — szóltam megnyugtatóig. — Majd rá kerül önre is a sor. — Az nem esetlegesség, — válaszolt ő a meggyőződés hangján. — Fiatalabb s kevésbbé megbízható fickók, mint én, bízattak már meg ily vezénylettel, ilyeneket küld ő ki s engem soha. Én e hosszú időn át tűrtem, ahogy tudtam , de most már megszakadt türelmem! Higgye meg nekem, nem képzelődés nálam, tisztán látom, hogy társaim — kik tudják, mennyire pártfogol engem a kegyed atyja s némely tekintetben mily befolyást gyakoriok rá — kezdik hinni, hogy az egész csupán rajtam múlik s én nem akarok menni; szóval, hogy én félek! (A harag és szégyen csaknem elfojtották e szavaknál hangját.) És most, miután kegyednek a leplezetlen igazságot elbeszéltem, most nézzen rám (ugyanekkor gyermeteg bizalmassággal fogta meg államát s fordította