Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)

1876-10-22 / 243. szám

Vasárnap, 1876. október 22. 243. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. A kertész esküje. (Korrajz a tizenhatodik század elejéről.) Irta Deák Farkas. (Vége.) — Te ? te, leányom ? — kiáltott visszalépve tőle Tóbiás úr; — ugyan mint képzelted, hogy én elhi­szem e nevetséges hazugságot, hogy te éjnek idején a kertbe mégysz s ellopod a gyümölcsöt, a mi a tied. •— Igen, de te szigorúan megtiltottad, hogy bár­kinek is adhassak belőle. És én kötelességemnek tar­tottam mindig, parancsaidnak szót fogadni. De jött egy idő, midőn nagy tartozást kellett lerónom s máskép nem tehetem, mint nehány gyümölcscsel, arról a fáról. — Te tartoztál, kinek s mivel tartoztál te ? — Egy szegény ifjúnak, kinek anyja ép oly emésztő lázban szenvedett, mint egykor én. — Hogyan, egy Apponyi kisasszony tartozott egy jobbágynak ? Hogyan volt az lehetséges ? — Az a jobbágy, kiről én beszélek, puszta ke­zével fojtott meg egy viperát, mely rám akart ugrani. — Ily események s én semmiről semmit sem tudok. — Féltem neked megmondani. Kísérőimet bün­tetted volna meg. — Az mindegy, meg kellett volna mindent mon­danod s a helyett hogy loptál, tőlem kellett volna kérned a derék ifjú jutalmát. — Oh uram és atyám, annyiszor megtagadtad kérésemet s oly szigorú modorban, hogy féltem tőled. De most már mindent tudsz. Dávid bizonynyal rám ismert, mikor a gyümölcsöt szedtem s Lorántnak ad­tam, kinek beteg anyja ott a bokodi szőllőskertek­ben lakik, de Dávid nem akart engem elárulni. Atyám, én vagyok a bűnös egyedül, tégy velem a mit akarsz. Ilonka kimerülve borúit atyja keblére, Tóbiás ur pedig magával küzküdve, hirtelen parancsot adott, hogy két lovas ember egy vezeték-lóval menjen s azt a Lóránt nevű legényt rögtön ide hozza; egy kocsi meg anyja után menjen, mert ő mindenről a maga szemével akar meggyőződni. — Dávid kezét oldjátok fel és vezessétek el. Itt fogjuk bevárni a bűntársakat. Fél óra múlva tajtékzó lovakkal érkezett a csat­lós és Lóránt, ki sápadtan, de bátran állt a hatalmas úr elé, ennek kérdéseire egyszerűen s hiven beszélt el mindent. Ilonkára azonban pillantani sem merészelt. — Anyám nagyon beteg volt s a kisasszony ő nagysága meg akart fizetni valami kis szolgálatért, a­mit érette tettem volt. Én tehát gyümölcsöt kértem az egésség fájáról. A kisasszony megígérte, de azt monda, csak késő éjjel teheti s én kétszer másztam meg a kastély falát a kert felől. Az első éjjel senki sem za­vart, a második éjjel a kertész rám lőtt, el is talált s egész a Nyitráig üldözött. íme sebem még most is éget! Ilonka csaknem oda rohant, hogy a sebesült karját jobban láthassa .... Tóbiás ur pedig és a többi ur az ifjú paraszt­nak teszi szépségét s értelmes beszédét egyaránt bá­multák. Aztán Tóbiás ur a leányára s az ifjúra te­kintvén, ugy látszék, meg volt nyugtatva tekintetük tisztasága által. Parancsolta: — Hozzátok elő a kertészt. Dávid sokkal halványabb s törtebb volt, mint eddig. S még inkább elgyengülni látszott, a mint az érkező kocsiból a beteg asszonyt is leszállítva, oda az urak elé állították. Tóbiás úr meg volt indulva, mert belátta, hogy a kertész csakugyan ártatlan s mégis kész volt magát feláldozni. — Te nem tartottad meg ugyan esküdet, de ez­által tiszteletet bizonyítottál úrnőd titka iránt s nagy hűségedet mutattad házamhoz. Tehát nem bocsánat­tal, hanem hálával tartozom neked. E perctől fogva­­ fővadászmesteremmé s várnagyom után az első szol­gámmá nevezlek ki. — Oh, uram ! — szólt a megszelídült Dávid, — köszönöm kegyelmedet s ígérem, hogy hű szolgád le­szek ezután is. De nem az vagyok többé, a­ki voltam. Most már nem tudnék oly esküt tenni, mint egykor. Szívem érzéseit nem tudnám elfojtani, ha feltámad­nának. Hasztalan kívánnád tőlem az érzéketlenséget, a hajthatatlanságot. S hasztalan parancsolnád, hogy ne legyek irgalmas az anyákhoz és gyermekekhez, mert lásd e szegény beteges asszony az én elűzött fe­leségem s ez az ifjú, kit ő nevelt fel, ki a te gyerme­kednek életét mentette meg, az én fiam. A te férjed s a te atyád vagyok! Ki titeket eltaszítottalak, bocsás­satok meg nekem! A szegény asszony s a szép ifjú az erős férfi keblére borultak, s nem volt senki a jelenlevők közt, ki meg ne indult volna. — Most már abban is kell fáradnom, hogy igaz nevedet visszaszerezzem édes fiam — mert egykor, —­oh az igaz, régen volt, — nem csak Kertész Dávid volt a nevem . . . E pillanatban a kapus éles sípolása jelenté az őrtoronyról, hogy az országúton idegeneket lát. A tör­vényszék persze feloszlott, a hóhér eltűnt s folyt a sok kérdés, beszélgetés. Ilonka magához vitte a szegény asszonyt, hogy beszélje el életét. Dávid meg a fiát bámulta, míg Tóbiás úr szótlanul, magába mélyedve vonult termeibe. Az öreg lelkész pedig forró hála­érzésekkel tekintett ég felé. Az idegenek katonák s vármegyei tisztek vol­tak, kik a véres kardot körülhordozó királyi hírnököt kisérték a kastélyba. A király maga levelet küldött Tóbiás urnak és saját kezével irta alá. Értesíté, hogy jó néven vette küldeményét s jó ígéretei beváltására hívta fel, megparancsolva, hogy legtovább Szent István napjára saját katonáival és a vármegye fegy­vereseivel Szegzárdon megjelenjen. Secus non facturus. Datum in arce nostra Budensi anno domini 1526 die mensis julii 30-a Lodovicus mpr. IX. A mohácsi csatában vértanúi halállal s hősie­sen harcolva esett el Apponyi Tóbiás ur, s mellette egy ismeretlen hősharcos, Dávid lovag, kiről azt sem tudták, honnan jött s minő nemzetség. Az ifjú Lóránt azonban megszabadult s a csata előtt apjától nyert iratait a nyitrai káptalan előtt bemutatván, azokból kiderült, hogy atyja Rozgonyi Lóránt volt, ki fiatal korában első nejét alaptalan féltékenység miatt meg­ölte, miért a törvény halálra üldözte s jószágait az asszony rokonai, a lindvai Bánffiak, szétdulták, el­pusztították és hogy másodszor kiadványban nősült meg, egy ritka szépségű falusi leányt vévén fele­ségül. A következő év egyik szép reggelén néhány lo­vag állt Nagy-Appony zárt kastélya előtt, s midőn a toronyőr kérdezte, hogy kiket jelentsen be a vár úr­asszonyának , a lovagok elseje fölkiáltotta: — Mondd úrnődnek jó vitéz, hogy nagyappo­­nyi Apponyi Ilonkának tiszteletét akarja tenni roz­gonyi Rozgonyi Lóránt. A szegény szép Bobby. (Angol elbeszélés.) írta Rhoda Broughton. (Vége.) — Ő nincs itt. Több mint hat hete, hogy hirét sem hallottuk, — válaszolt anyám. — Nagy isten! — kiáltott atyám, míg arca a legnagyobb aggályt árulta el. —Vájjon mi történhe­tett azzal a szegény fiúval ? — Hát nem volt ő nálad ? Nem volt a »Dör­gő« -n? — kérdezte anyám, gyorsan hadarva szavait izgatotts­ágában. — Mintegy három héttel ezelőtt küldtem őt haza egy szállítmánynyal egy hozzátok szóló levél­lel, meghagyva neki, hogy nálatok maradjon, míg hazatérhetek. Az ég tudja, mi lett belőle! — sóhaj­tott s tekintetéből a legnagyobb aggályt és tűnődést lehetett kiolvasni. Egy pillanatig mindnyájan némán, töprengve álltunk. Aztán én szólaltam meg. Addig hallgatag álltam ott s szivem fagyosabbá-fagyosabbá kezdett válni. — Mindennek én vagyok az oka! — kiáltot­tam föl fájdalmasan, s leültem a tornácon levő vén zsöllyeszékbe. — Én vagyok a hibás, egyedül én! Mondtam neki, midőn utószor beszéltem vele, hogy halálát nekem fogja tulajdoníthatni, ő azonban kikacagott, és most mégis úgy történt! Ha azt a sze­rencsétlen levelet nem írom neked, atyám, akkor ő most, e pillanatban épen, egésségben közöttünk van. Most már soha­ soha sem látjuk őt többé! Elhallgattam, csaknem megfultam a fájda­lomtól. Atyám odajött hozzám s jóságos, barnult kezét fejemre tette. — Gyermekem, — szólt, mig világos szürke szemét könyek borították el, — kedves gyermekem, te nem jól teszed, hogy mindjárt a legroszabbra gondolsz. Én nem tagadom, hogy van okunk aggo­dalomra a kedves fiú miatt — de a jó isten él még! Eddig még mindig megőrizett engem is, Bobbyt is; továbbra is benne kell bíznunk. Eszméltem ... Eszmélten s igy szóltam: Elég volt a gyászból, Ne folyjon ezentúl könyeim patakja! Letépem a nehéz bilincset szivemről, Habár szívszakadva ! S hogyha még oly kínos, örök sebet verne : Rongyokká szakgatom áldatlan emléked ; Nagyon szerettelek s mit ember szenvedhet, Átszenvedtem érted. Leverve, lesújtva, nyomorultan, árván, Sorsom árnyaival mégis szembenéztem; Küzdöttem, akartam . . . Most végre megadom Magamat egészen. De mielőtt válnék, lássalak még egyszer, Egyszer és utolszor hideg fenségedben, S bájaidat látva, hadd lássam igazán Mindazt, mit vesztettem. Egy kis fény az, — nehány hervadó virágszál, Hasztalan reményből elfonnyadt levélkék, S egy-egy röpke óra boldog áltatása: — Oh milyen csekélység ! Hogyan eltörpültök, milyen semmik vagytok Átélt örömek az átélt búval szemben! Elenyésztek árnyán, mint egy porszem, mint egy Csepp a végtelenben ! Meg kell hát tudnod, hogy semmit sem vesztettem, Sőt a fájdalomban, íme, újra élek! Szabad s erős vagyok, dacolok sorsommal, Feledem emléked! Bájaidnak nincsen többé oly varázsa S hatalma, hogy engem feltartson utamban : Megyek a jövendők elébe ... A múltat Eleget sirattam. S hogyha hünyem’ láttad : lásd most büszkeségem, Mindörökre válva: lásd lelkem erejét ! . . . — S mentem, hogy szemedbe mondjam mindezt s némán Leborultam eléd. Endrődi Sándor.

Next