Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-22 / 243. szám
Vasárnap, 1876. október 22. 243. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. A kertész esküje. (Korrajz a tizenhatodik század elejéről.) Irta Deák Farkas. (Vége.) — Te ? te, leányom ? — kiáltott visszalépve tőle Tóbiás úr; — ugyan mint képzelted, hogy én elhiszem e nevetséges hazugságot, hogy te éjnek idején a kertbe mégysz s ellopod a gyümölcsöt, a mi a tied. •— Igen, de te szigorúan megtiltottad, hogy bárkinek is adhassak belőle. És én kötelességemnek tartottam mindig, parancsaidnak szót fogadni. De jött egy idő, midőn nagy tartozást kellett lerónom s máskép nem tehetem, mint nehány gyümölcscsel, arról a fáról. — Te tartoztál, kinek s mivel tartoztál te ? — Egy szegény ifjúnak, kinek anyja ép oly emésztő lázban szenvedett, mint egykor én. — Hogyan, egy Apponyi kisasszony tartozott egy jobbágynak ? Hogyan volt az lehetséges ? — Az a jobbágy, kiről én beszélek, puszta kezével fojtott meg egy viperát, mely rám akart ugrani. — Ily események s én semmiről semmit sem tudok. — Féltem neked megmondani. Kísérőimet büntetted volna meg. — Az mindegy, meg kellett volna mindent mondanod s a helyett hogy loptál, tőlem kellett volna kérned a derék ifjú jutalmát. — Oh uram és atyám, annyiszor megtagadtad kérésemet s oly szigorú modorban, hogy féltem tőled. De most már mindent tudsz. Dávid bizonynyal rám ismert, mikor a gyümölcsöt szedtem s Lorántnak adtam, kinek beteg anyja ott a bokodi szőllőskertekben lakik, de Dávid nem akart engem elárulni. Atyám, én vagyok a bűnös egyedül, tégy velem a mit akarsz. Ilonka kimerülve borúit atyja keblére, Tóbiás ur pedig magával küzküdve, hirtelen parancsot adott, hogy két lovas ember egy vezeték-lóval menjen s azt a Lóránt nevű legényt rögtön ide hozza; egy kocsi meg anyja után menjen, mert ő mindenről a maga szemével akar meggyőződni. — Dávid kezét oldjátok fel és vezessétek el. Itt fogjuk bevárni a bűntársakat. Fél óra múlva tajtékzó lovakkal érkezett a csatlós és Lóránt, ki sápadtan, de bátran állt a hatalmas úr elé, ennek kérdéseire egyszerűen s hiven beszélt el mindent. Ilonkára azonban pillantani sem merészelt. — Anyám nagyon beteg volt s a kisasszony ő nagysága meg akart fizetni valami kis szolgálatért, amit érette tettem volt. Én tehát gyümölcsöt kértem az egésség fájáról. A kisasszony megígérte, de azt monda, csak késő éjjel teheti s én kétszer másztam meg a kastély falát a kert felől. Az első éjjel senki sem zavart, a második éjjel a kertész rám lőtt, el is talált s egész a Nyitráig üldözött. íme sebem még most is éget! Ilonka csaknem oda rohant, hogy a sebesült karját jobban láthassa .... Tóbiás ur pedig és a többi ur az ifjú parasztnak teszi szépségét s értelmes beszédét egyaránt bámulták. Aztán Tóbiás ur a leányára s az ifjúra tekintvén, ugy látszék, meg volt nyugtatva tekintetük tisztasága által. Parancsolta: — Hozzátok elő a kertészt. Dávid sokkal halványabb s törtebb volt, mint eddig. S még inkább elgyengülni látszott, a mint az érkező kocsiból a beteg asszonyt is leszállítva, oda az urak elé állították. Tóbiás úr meg volt indulva, mert belátta, hogy a kertész csakugyan ártatlan s mégis kész volt magát feláldozni. — Te nem tartottad meg ugyan esküdet, de ezáltal tiszteletet bizonyítottál úrnőd titka iránt s nagy hűségedet mutattad házamhoz. Tehát nem bocsánattal, hanem hálával tartozom neked. E perctől fogva fővadászmesteremmé s várnagyom után az első szolgámmá nevezlek ki. — Oh, uram ! — szólt a megszelídült Dávid, — köszönöm kegyelmedet s ígérem, hogy hű szolgád leszek ezután is. De nem az vagyok többé, aki voltam. Most már nem tudnék oly esküt tenni, mint egykor. Szívem érzéseit nem tudnám elfojtani, ha feltámadnának. Hasztalan kívánnád tőlem az érzéketlenséget, a hajthatatlanságot. S hasztalan parancsolnád, hogy ne legyek irgalmas az anyákhoz és gyermekekhez, mert lásd e szegény beteges asszony az én elűzött feleségem s ez az ifjú, kit ő nevelt fel, ki a te gyermekednek életét mentette meg, az én fiam. A te férjed s a te atyád vagyok! Ki titeket eltaszítottalak, bocsássatok meg nekem! A szegény asszony s a szép ifjú az erős férfi keblére borultak, s nem volt senki a jelenlevők közt, ki meg ne indult volna. — Most már abban is kell fáradnom, hogy igaz nevedet visszaszerezzem édes fiam — mert egykor, —oh az igaz, régen volt, — nem csak Kertész Dávid volt a nevem . . . E pillanatban a kapus éles sípolása jelenté az őrtoronyról, hogy az országúton idegeneket lát. A törvényszék persze feloszlott, a hóhér eltűnt s folyt a sok kérdés, beszélgetés. Ilonka magához vitte a szegény asszonyt, hogy beszélje el életét. Dávid meg a fiát bámulta, míg Tóbiás úr szótlanul, magába mélyedve vonult termeibe. Az öreg lelkész pedig forró hálaérzésekkel tekintett ég felé. Az idegenek katonák s vármegyei tisztek voltak, kik a véres kardot körülhordozó királyi hírnököt kisérték a kastélyba. A király maga levelet küldött Tóbiás urnak és saját kezével irta alá. Értesíté, hogy jó néven vette küldeményét s jó ígéretei beváltására hívta fel, megparancsolva, hogy legtovább Szent István napjára saját katonáival és a vármegye fegyvereseivel Szegzárdon megjelenjen. Secus non facturus. Datum in arce nostra Budensi anno domini 1526 die mensis julii 30-a Lodovicus mpr. IX. A mohácsi csatában vértanúi halállal s hősiesen harcolva esett el Apponyi Tóbiás ur, s mellette egy ismeretlen hősharcos, Dávid lovag, kiről azt sem tudták, honnan jött s minő nemzetség. Az ifjú Lóránt azonban megszabadult s a csata előtt apjától nyert iratait a nyitrai káptalan előtt bemutatván, azokból kiderült, hogy atyja Rozgonyi Lóránt volt, ki fiatal korában első nejét alaptalan féltékenység miatt megölte, miért a törvény halálra üldözte s jószágait az asszony rokonai, a lindvai Bánffiak, szétdulták, elpusztították és hogy másodszor kiadványban nősült meg, egy ritka szépségű falusi leányt vévén feleségül. A következő év egyik szép reggelén néhány lovag állt Nagy-Appony zárt kastélya előtt, s midőn a toronyőr kérdezte, hogy kiket jelentsen be a vár úrasszonyának , a lovagok elseje fölkiáltotta: — Mondd úrnődnek jó vitéz, hogy nagyapponyi Apponyi Ilonkának tiszteletét akarja tenni rozgonyi Rozgonyi Lóránt. A szegény szép Bobby. (Angol elbeszélés.) írta Rhoda Broughton. (Vége.) — Ő nincs itt. Több mint hat hete, hogy hirét sem hallottuk, — válaszolt anyám. — Nagy isten! — kiáltott atyám, míg arca a legnagyobb aggályt árulta el. —Vájjon mi történhetett azzal a szegény fiúval ? — Hát nem volt ő nálad ? Nem volt a »Dörgő« -n? — kérdezte anyám, gyorsan hadarva szavait izgatottságában. — Mintegy három héttel ezelőtt küldtem őt haza egy szállítmánynyal egy hozzátok szóló levéllel, meghagyva neki, hogy nálatok maradjon, míg hazatérhetek. Az ég tudja, mi lett belőle! — sóhajtott s tekintetéből a legnagyobb aggályt és tűnődést lehetett kiolvasni. Egy pillanatig mindnyájan némán, töprengve álltunk. Aztán én szólaltam meg. Addig hallgatag álltam ott s szivem fagyosabbá-fagyosabbá kezdett válni. — Mindennek én vagyok az oka! — kiáltottam föl fájdalmasan, s leültem a tornácon levő vén zsöllyeszékbe. — Én vagyok a hibás, egyedül én! Mondtam neki, midőn utószor beszéltem vele, hogy halálát nekem fogja tulajdoníthatni, ő azonban kikacagott, és most mégis úgy történt! Ha azt a szerencsétlen levelet nem írom neked, atyám, akkor ő most, e pillanatban épen, egésségben közöttünk van. Most már soha soha sem látjuk őt többé! Elhallgattam, csaknem megfultam a fájdalomtól. Atyám odajött hozzám s jóságos, barnult kezét fejemre tette. — Gyermekem, — szólt, mig világos szürke szemét könyek borították el, — kedves gyermekem, te nem jól teszed, hogy mindjárt a legroszabbra gondolsz. Én nem tagadom, hogy van okunk aggodalomra a kedves fiú miatt — de a jó isten él még! Eddig még mindig megőrizett engem is, Bobbyt is; továbbra is benne kell bíznunk. Eszméltem ... Eszmélten s igy szóltam: Elég volt a gyászból, Ne folyjon ezentúl könyeim patakja! Letépem a nehéz bilincset szivemről, Habár szívszakadva ! S hogyha még oly kínos, örök sebet verne : Rongyokká szakgatom áldatlan emléked ; Nagyon szerettelek s mit ember szenvedhet, Átszenvedtem érted. Leverve, lesújtva, nyomorultan, árván, Sorsom árnyaival mégis szembenéztem; Küzdöttem, akartam . . . Most végre megadom Magamat egészen. De mielőtt válnék, lássalak még egyszer, Egyszer és utolszor hideg fenségedben, S bájaidat látva, hadd lássam igazán Mindazt, mit vesztettem. Egy kis fény az, — nehány hervadó virágszál, Hasztalan reményből elfonnyadt levélkék, S egy-egy röpke óra boldog áltatása: — Oh milyen csekélység ! Hogyan eltörpültök, milyen semmik vagytok Átélt örömek az átélt búval szemben! Elenyésztek árnyán, mint egy porszem, mint egy Csepp a végtelenben ! Meg kell hát tudnod, hogy semmit sem vesztettem, Sőt a fájdalomban, íme, újra élek! Szabad s erős vagyok, dacolok sorsommal, Feledem emléked! Bájaidnak nincsen többé oly varázsa S hatalma, hogy engem feltartson utamban : Megyek a jövendők elébe ... A múltat Eleget sirattam. S hogyha hünyem’ láttad : lásd most büszkeségem, Mindörökre válva: lásd lelkem erejét ! . . . — S mentem, hogy szemedbe mondjam mindezt s némán Leborultam eléd. Endrődi Sándor.