Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-18 / 239. szám
Szerda, 1876. október 18. 239. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre.................................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Köszöntő. Szalonka jő, elment a fecske, Lassú a hajnal, gyors az este, Lomb, több a földön mint a fán . . . Ah! ősz van, ősz van igazán. Rád is az élet ősze szállá, Már őszbe fordul hajad szála, S ott benn, a lélek rejtekén, Az emlék több, mint a remény. Szived szegény akárhogy fél is, Majd beköszönt a néma tél is . . . Oh ! várjad ismét a tavaszt, Mely lombot és reményt fakaszt. Greguss Ágost. A kertész esküje. (Korrajz a tizenhatodik század elejéről.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) Már a halál rémülete környezte a vén asszonyt tehetetlensége érzetében, midőn a bokrok közűl egy ifjú erdész gyors ugrással a kigyóra taposott s annak a fájdalom miatt visszahajló torkát megragadván, puszta kézzel egy pillanat alatt megfojtotta. Az öreg asszony »Jézus Máriát!« kiáltva, kimerülten hűlt el tántorgó útjában. Ilonka pedig ébredezve, s az izgatott ifjút maga mellett látva, bámulva kérdé: — Mi történt! Az ifjú bal kezével erdei virágokat s gyökereket hullatva a földre, jobbjában még mindig a kígyót szorítva, bódultan állt helyében s csak későre, hosszú nézés után szólt: — Ez a féreg ... de már vége . . . már nincs mitől félni .... — Ki vagy te ? — kérdé Ilonka, még mindig tájékozatlanul. — Én a szegény özvegy fia vagyok, Lóránt. Jó gyökereket s gyógyító virágokat gyűjtöttem itt, s egyszer csak megláttam ezt a fehér ruhát, azt a kék szalagot, a kis arany láncot s bizony azt hittem, hogy igaz tündér, s ha ez a rút állat nem jött volna, még most is nézném. S undorral dobta félre a mérges kígyót s aztán mintegy magához térve, némi kis félénkség fogta el s meglehetős ügyetlenül a növényeit kezdte összegyűjteni. Ilonka még most sem értve teljesen a dolgot, felkelt s Bagittához sietett, ki félig a mi történt beszélve, s félig imádkozva értesítette kisasszonyát. Ilonka, bár a kor szokásaihoz híven a vérkülönbség teljes tudatában neveltetett, de Bagitta szavaira lángoló arccal fordult vissza s kezét kinyújtva, kiáltotta : — Lóránt, Lóránt jár közelebb, neked köszönöm életemet! A szegény parasztfiú letérdelt; az urhölgy reszketve nyújtotta neki a kis aranyláncot. — Most nem tehetek többet, de soha sem felejtem el, hogy szabadítom voltál. Lóránt megcsókolta az úrnő ruhájának szélét, a kis láncot keblébe rejtette s növényeit felkapva, gyorsan távozott az erdő sűrűjébe.Észrevették-e mindketten, hogy a másik mily szép? Vagy mindkettő természet feletti lénynek tartotta a másikat ? Ki tudná megmondani. Annyi igaz, hogy mindkettő hallgatag , csendes álmodozó volt napokig. Bagittának jókor eszébe jutott, hogy ha Tóbiás úr e dolgot megtudja, jaj lesz az ő életeknek, főkint a szegény csatlósokat talán ki is végezteti. Elhatározták tehát Ilonkával, hogy sem a lányoknak, sem a csatlósoknak egy szót sem szólnak, mert különben nem volna megőrizhető a titok. Mikor aztán a leányok is előkerültek, felkiáltották az inasokat s a hintóhoz siettek. Ilonka eleintén a szokottnál halványabb volt s kissé elfogult a leányokhoz ; de később, a mint ijedelme enyészni kezdett, egész lényéről, főkint szép szemeiből valami csodálatos diadal és boldog gyönyör érzete sugárzott. Valami különös változást vett észre magán. Mikor szobájában az öreg Bagittával csak magában volt, kipótolta délutáni közönyösségét, mert akár éjfélig is elhallgatta volna a régi dolgok újra elbeszélését, aztán, hogy a vén asszony végre kifáradt s elaludt, ő maga keveset tudott aludni. Hajnalban már megszólalt s mikor a vén asszony felkelt, magához kiván, susogva parancsolta meg neki, hogy menjen s keresse fel azt a fiút és mondja meg neki, hogy az ég minden szentjeire tartsa titokban az egész történetet. Lóránt is soha sem sejtett zavarban volt, mikor haza érkezett. Mintha csakugyan tündérmesének vagy valami bűbájos dolognak tartotta volna az egészet, még édesanyjának sem mert szólani. Igaz, keze közt volt a szép aranylánc, bizonyságul, hogy nem álmodott, de úgy gondolta, ha más halandónak beszél róla, ő maga mindent elfeled s a tündéri emlék szétfoszlik a semmiségbe. Mikor a vén asszony megtalálta s elmondotta, hogy igy, hogy amúgy jó lesz, ha minden titokban marad, Lóránt attól ijedt meg: honnan tudja az a vén asszony az ő gondolatait? Aztán kérdést tett egyről-másról s a vén asszony felelt bőven, hosszasan. Lóránt minden szót ájtatosan hallgatott s elhallgatta volna akármeddig, mert hisz mind arról az álomszerűségi lényről beszélt, kihez foghatót ő képzelni sem tujdott azelőtt. Ennek a sok beszédnek pedig az lett a vége, hogy Ilonka, midőn a váron kívül sétát tett, a legtöbbször találkozott Lóránttal, ki néki hol a legritkább havasi virágokkal, hol egy borsból font kosárka fris málnával kedveskedett s mindannyiszor több-kevesebb ideig közelében volt, szólt vele vagy legalább látta, nézhette. A szegény özvegy azonban a nyár vége felé ismét betegeskedni kezdett, s, a nap nagyobb részét ágyában töltötte. Lóránt aztán ilyenkor nem beszélt a várakról, a lovagokról, a fegyveres apródokról, hanem igyekezett minden módon ápolni a beteget s ismét lábraállítani. Nem is ment az erdő szélekre, pedig tudta, hogy ott járkál a tündér. De egy kis terve teljesüléshez közeledve, egy nap megint csak elment, s egy félig-meddig kitanított szép ifjú sólymot vitt ajándékba az ifjú úrhölgynek. — Jer közelebb, — szólt hozzá kedvtelve Ilonka, — Jer csak, ne félj tőlem. Igen szépen köszönöm a kedves madarat, de hát mondd, mit kivánsz te. Soha semmit sem akarsz elfogadni, pedig én is szeretnék valamit adni neked. Lóránt félénken nézett körül. Úgy találta, hogy a vén asszony igen közel van. — Jöjj ide hozzám s mondd, mi a kívánságod? Lóránt közel lépett. — Oh kisasszony nagy, nagy kérésem van. — Mondd csak bátran, én neked sokkal tartozom és éretted sokat megtennék. — Anyám nagyon beteg, egy pár gyümölcsöt kérek az egésség fájáról, — rebegő halkan a szegény fiú. Ilonka elsápadt. — Nagyon nehéz ez, de ha utána tudsz jőni, én adok. — Hová menjek ? — Éjfélkor légy a keleti bástyánál. VI. Tóbiás ur régi természete nem tagadta meg magát. Amint látta, hogy leánya jobban kezd lenni, sőt hogy néhány nap óta mintha rózsák is jelentkeztek volna üde orcáin, elfeledte korábbi megindultságát s ismét káromkodott, kegyetlenkedett. Boszankodása határt nem ismert s különösen akkor jött legnagyobb dühbe, ha valami csínynek a nyomára jött, de elkövetőjét nem fedezhette föl. Haragját, izgatottságát azonban egy más körülmény is növelte. A királytól levelet kapott, melyben nem épen szigorú hangon ugyan, de elég világosan szemére vetik káromkodó, istentelen beszédeit, törvénytelen foglalásait, visszaéléseit a pallosjoggal és különösen, hogy a királyi udvarról és magáról a koronás király személyéről is tisztelet nélkül beszél. Na, hiszen volt mit hallani a szegény szerzetesnek és a várnagynak. Szidta az ismeretlent, ki az udvarnál beárulta. Rá is fogta az egyik Erdődire, hogy az a kapaszkodó uj nemes, bizonyosan az volt. Valamelyik jószágomra éhezett, de majd adok neki inscripciót, donacót. Tóbiás úr azonban okosabb ember volt, semmint ne tudta volna, hogy az udvarban álló hatalmasokat nem jó boszantani s velök haragban élni. Elővette tehát a jó pátert s közbe-közbe gúnyos szitkokat szórva, egy alázatos, kenetteljes suplicációt diktált ő felségéhez s az esztergomi székesegyháznak száz aranyat, ő felségének pedig egy erdélyi módon készült arany kelyhet küldött keresztyéni és jobbágyi hódolata jeléül. De minél alázatosabb a levél, annál többet kellett hallani környezetének. (Folyt. köv.) A szegény szép Bobby. (Angol elbeszélés.) Írta Rhoda Broughtot. (Folytatás.) Fölhagytam szökdécselésemmel. — Éljen ! éljen! — kiáltottam ismételve. — Nem sérült karjára értettem, mert azért sajnáltam őt, hanem arra, hogy végre láthatom! Most tehát meg fogom tudni, várjon csakugyan hasonlít-e arcképéhez, vagy hogy hízelegve van-e festve, mit mindig gyanítottam. Mint tudhatod, akkor még nem voltak photograph-képek, még a homályos, csak ideig tartó daguerreotipek sem — mintegy ötven évvel később találták azokat föl. Az említett kép bársony tokban állt, miniatűr-kép volt, melyet én titkon gyakran megszemléltem s huzamos ideig el-elbámulgattam. Csaknem lehetetlen, hogy miniatűrképek ne hízelegjenek, mert még a legdurvább bőrű emberek is oly arcot kapnak akár a rózsalevél s oly homlokot, mintha az a legfinomabb márványból lenne vésve. — Úgy van, te látni fogod őt — mondá anyám szórakozottan. — Most pedig megyek, rendbe hozatni szobáját. Alkalmasint legkedvesebb lesz neki a kertre fekvő valamelyik szoba, — nemde Phébe ? Olyan, szoba, a melyben a virágok illatát élvezheti s a madárdalban gyönyörködhetik. Anyám távozott, én pedig gondolatokba merültem. Gerard Bobby árva fiú volt. Anyja, atyámnak régi barátnője, — ki tudja, nem korábbi szerelme-e? — néhány évvel azelőtt, midőn életének végét közeledni érezte, magához kérette atyámat s kényezve esdekelt, hogy fogadja magához az ő szép, árva gyermekét s legalább első ifjúságában a világ rontó befolyása ellen oltalmazza meg s legyen atyja helyett — kit az ég magához szólított — atyja, jólelkű vezetője és tanácsadója. Atyám megígérte ezt neki s bizton lehetett a haldokló a felől, hogy atyám nem szegi meg szavát. Azóta már néhány év múlt el és mind a mellett sem én nem láttam Bobbyt, sem ő engem; mert hát ő többnyire a tengeren járt, én pedig növeldében voltam. De sokat hallottam emlegetni; beszéltek merész tetteiről, jó szívéről és rendkívüli szépségéről, hanem látni soha sem láttam őt, kivéve lopva szem-