Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-22 / 268. szám
Szerda, 1876. november 22. 268. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Még egy pár nap. Bizony, bizony még egy pár nap, S fűfalevél úgy elsápad, A nap úgy elhidegűl , Köd, eső, dér addig-addig, A beteg táj csak vonaglik, Mig végkép elszenderűl. Én nem tudom , mikor ragyog, Álmodozó, boldog vagyok, Oly kedves az ősz nekem ; De mikor ily nyirkos, nedves Borulattal nyomaszt, lepdes , Szomorít, nem szeretem. Van valami édes rejtély Ama nyájas fellegeknél, Ama vonzó fény alatt; A levél bár akkor is hull, De az egek boltjairól Sugarak is hullanak. Valami lágy fényes fátyol Körülölel, besugárol, Elandalit, simogat; Mintha mondná : álmodj, álmodj, Ne lásd meg a valóságot, Ne lásd fennen sorsodat ! Míg ez itt, e hús nehézség Mintha holnapig sem élnék Úgy megüli lelkemet, Halkan, lassan, súg-húg, mormol Hajthatatlan hatalomról, S rajzolgatja éjemet. Tudom, hogy ez a valóság, De mennyei gyöngéd jóság! Amit kérek, add meg, add, Akármily hús valóságon Legyen egy kis ragyogásom, Áltatgatni magamat. Nekem, a mi köd, gőz, hulla, Legyen mindig fénybe hullva, Soh’ sem ily nyílt, meztelen. Hadd simuljon hunyt pillámra, Hű csalódás hímes fátyla Legyen majd szemfödelem ! E. Kovács Gyula: A szerelem diadala. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Szerencsére az öreg bajnok e gyötrelme sokkal rövidebb ideig tartott, mintsem azt Ferdinand infáns, legalább arcának kifejezése után következtetve, óhajtotta volna. Alig távoztak el ugyanis a csetepaté színhelyéről, ott hagyva a két holtat, kiket az alabárdos elébb megforgatott, vájjon nem maradt-e még bennök valami szusz, alig haladtak félórányira vagy annyira sem, íme nagy robajjal, gyorsan vágtatva jön utánuk egy nagy lovas csapat. Sisakok, lándzsák hegyei csillámlanak ki a porfelhőből, melyet a lovak lábai vertek. Fegyveres sereg. Santiago de Compostela felől jön és sietve törtet előre az utón. — Jézus segíts! — fohászkodik az öreg Don Diego. Ezzel a haddal nehezebb lesz elbánni, mint azzal a hat lesvető bitanggal. Őrültség gondolni is arra, hogy megmérkőzzenek ezzel a nagy fegyveres sereggel. Don Diego egy pillantást vált az infanssal s az infans pillantása azt mondja: »Megmérkőzünk.« Az öreg lovag megcsóválja fejét, kardjának markolatára teszi kezét s még egyszer fölfohászkodik, hogy: — Jézus, segíts! De a Donna Izabella arcán nem mutatkozik a félelem legkisebb jele sem, sőt mintegy fölvidulni látszik a mint mindegyre közelebb robog utánok a fegyveres had és a barát arcán is kisimulnak lassan kint a komoran összevont redők. Már megismerhetni a közelgők arcait a sisakok és tollas barretek alatt. Donna Izabella megállítja öszvérét. A barát leszökik a nyeregből s kezét alázatosan összehajtva mellén, állva várja be a lovas csapatot. Don Ferdinánd és Don Diego bámulva tekintenek egymásra. A ki közeledik, az nem lehet ellenség. A kard hüvelyben fog maradni s Ferdinánd majd nem boszankodik a miatt, hogy miért nem ellenség, a kijön? Az ellenséggel szembe lehet szállni, a jóbarátnak helyet kell engedni. Sejti, hogy az ő szolgálata most már szükségtelenné válik s szikrázó pillantással méregeti az úton érkezett jóbarátokat. A lovas csapat élén rövidre nyírt őszes szakálú, villogó szemű, marcona tekintetű férfi lovagol. Mindenki inkább tartaná hadvezérnek, mint papnak s ruháján sem mutatja egyéb az egyházi embert, csak a violaszin selyemköpeny s a violaszin, alacsony tollatlan barret fején. Hosszú egyenes kard lóg oldalán. Ez a toledoi érsek, Carillo. — Íme, igy hagynak utazni egy castiliai infánsnőt! — kiáltott föl, amint megpillantotta Izabbella szegényes kíséretét. S a vele jött lovasok ajkán kitört a méltatlankodás fölzúdulása. — Castiliában élünk még ? — kiáltott az érsek. — A hatalmas, a büszke Castiliában ? S egy király testvére, egy király leánya igy kénytelen utazni, mig I Donna Guiomar de Castrot fényes lovagok serege kiséri és Donna Catarina de Sandoval lova alig látszik ki az aranynyal kivarrt takarók alól és biborba öltözött apródok vezetik két oldalt! A király ágyasai tündöklenek a gyémántoktól s a nemes infánsnő egy öszvéren utazik s olyan ruhába öltözik, mint a legszegényebb polgár leánya. — Szégyen! gyalázat! — riadtak föl a nemesek, kik az érseket kisérték. Izabella szólni akart, de a nagy kiáltozás közt nem lehetett meghallani szavát. A nemesek kardjaikra csapkodtak és esküdöz- tek, hogy nem tűrik tovább ezt a gyalázatot. Az érsek akkor még harsányabb hangon folytatá : — Hogy szegénységben hagyják sintődni a nemes infánsnőt, hogy megtagadják tőle mindazt, mit méltósága, rangja megkíván, az még nem elég. Életére törnek a gyalázatosak. Lesbe állnak, bérelt gyilkosokat fogadnak föl. íme láttátok! S arra a nemesek még szörnyűbb zajjal csapíkodták karajaikat. Jaj annak, aki cselekedte! — Legyen bárki, jaj annak! — kiáltott az érsek. Ő tudta, hogy ki, de a nemeseknek nem volt szükséges tudni. — Bárki legyen, fő- vagy alrendű bárki, mi castiliai nemesek esküszünk, hogy megtoroljuk az infánsnő ellen megkisérlett merényletet. Az érsek kivonta kardját s magasan föltartotta az ég felé. És a nemesek mind úgy cselekedtek, ahogy az érsek cselekedett és mind utána mondták az eskü szavait. S a tömérdek kard mind fénylett, suhogott a levegőben. — Esküszünk, — folytatta az érsek, — hogy a nemes infánsnőt visszahelyezzük törvényes jogaiba. A nemesek mind megesküdtek, hogy visszahelyezik őt. De az érsek csak egyedül tudta, hogy mit ért a törvényes jogok alatt. — Esküszünk, hogy megoltalmazzuk őt és mellette leszünk bajban, veszélyben, híven igazán. — Esküszünk! esküszünk ! — kiáltoztak a nemesek. S a zsivaj és fegyvercsörtetés viszhangzott a hegyekről köröskörűl, mintha láthatatlan seregek kiáltoznak onnan is: »Esküszünk!« A lelkesedés elragadta a nemes lovagokat, leugráltak paripáikról, leborultak Donna Izabella előtt, kezeit csókolták és sírták. — Híveid vagyunk a halálig, — szólt a toledoi érsek, meghajtva kardját az infánsnő előtt. — A halálig! — ismétlék a vele jött nemesek. Izabella csöndes és komoly maradt. Az élet nehéz iskolájában nőtt föl s a sors minden változásához hozzászokott. Bármily váratlan és csodálatosnak tűnt is föl, a mi itt most előtte lefolyt, a fiatal hercegnő megtartotta szelíd, nyájas nyugalmát. — Nemes urak, — szóltamaz elragadó bájjal, mely a történetirók feljegyzése szerint később is egész életén át elválhatlan kísérője maradt, — meg vagyok elégedve sorsommal és nem panaszkodom az ellen, a mit az istennek határozni tetszett rólam. Nem kívánok semmit tőletek, de a hű szívet hű szívvel fogadom, mint ahogy szokás volt mindig Castilia királyi háza és Castilia nemesei közt. Akkor az érsek mindnyájuk nevében kérte az infánsnőt, hogy elkísérhessék őt, mert féltik drága életét, és mert illő, hogy király hölgy lévén, királyhölgyhöz méltó kísérete legyen. Izabella egy percig gondolkozni látszott. Félig behunyta szemét s mint valami árnyék húzódott át szép homlokán, aztán ama büszke és mégis szerény pillantással, melyben egyesült a fejedelmi sarj és az ifjú leány lelke, viszonza: — Ne féltsetek engem s ne adjatok nekem nagyobb tiszteletet, mint ami megillet. De aki velem jön, szívesen látott vendég lesz Arandában. — Mi is ? — kérdezte az ifjú lovag a zarándokköpenyben. A toledoi érsek vágott közbe: — Ha nemes lovagok vagytok és csatlakoztok ügyünkhöz, álljatok e derék férfiak sorába. — És jöjjetek el a jutalomért, Izabella hálás lesz, — téve hozzá az infánsnő. Az ifjú meghajtotta magát, előbb az infánsnő aztán a toledoi érsek előtt. — Idegenek vagyunk, Arragoniából jövünk, — szólt, — de korunk mindig kész a hölgyek, az elnyomottak és árvák védelmére. — Mint látom, vándor lovagok vagytok, — szólt az érsek, — akartok szolgálatomba állni? Jól fizetek s aranyakkal szoktam betapasztani minden sebhelyet. (Folyt, köv.) A dal vége. (Francia beszély.) Ifjabb Dumas Sándortól. (Vége.) E színházban töltött esték után Pastia szobájába térve, elővette guitareját s kitűnő emlékezőtehetségével, melylyel megáldva volt, eléneklé mindama darabokat, melyek megragadták. Azonban mindig egyszerre csak e darabok valamelyikét ama dalhoz akarta fűzni, a melynek nem tudta a végét, s azt megtudni sohasem is volt képes. Megtaníttatom a zenére, remélve, hogy így ő maga is kiegészítheti azt a dalt. Megkísérte. De kitűnő előmenetele dacára is, ugyanazon a helyen mindig megállott, nem talált semmit. Napról-napra gyöngült, de betegsége minél jobban fokozódott, Pasiia annál inkább vágyott a dal befejezésére. Nem tudtam, mit tegyek. Elhivatom legjelesebb zeneszerzőinket, félje