Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)
1877-01-16 / 11. szám
Kedd, 1877. január 16. 11. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a „Fővárosi Lapok*4 olvasóinak figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek igy cimzendők: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.“ Az árva. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) vm. A levél megnyugvást hozott az aggódó szivnek; a hir, hogy a birodalmi székvárosba mennek, örömmel töltötte el Lacit. Látni fogja gyakran, talán minden nap, az imádott nőt, kit nyilván anyjának nevezni nem mer, de kihez rajongó lelkének egész melegével ragaszkodik. Az áthelyezés néhány hónap múlva valóban megtörtént. A 16-ik dragonyos ezredet áttették Krakkóból Bécsbe. Képzelhetni, hogy a tiszti kar örömmel fogadta a változást. — Na, most minden nap sétálhatsz a Dulcineád kapuja előtt, — szólt Rübezahl báró, vállára ütve Horvát Lacinak. Igen, sétálhatott volna, ha mert volna. De félt a grófné fejére vonni a gyanúnak még árnyékát is. Az ő gyakori sétája ez utcában, e ház előtt magára fogja vonni tiszttársai figyelmét, talán másokét is. Ki tudja, mily végzetes következményei lehetnek ! Ma még talán csak tréfának tekintik a dolgot; holnap ki tudja, nem fürkészik-e bővebb magyarázatát. Meglehet, hogy tiszttársai már azóta elfeledték Rübezahl fecsegését, nem szabad meggondolatlanságával újra feltölteni a gyanút. Mindinkább belátta, hogy aminek oly nagyon örült, az lehetlen. Nem keresheti föl, nem láthatja anyját. Itt, hol most kiváncsi, vizsgaszemek kísérik, még óvatosabbnak kell lennie, mint eddig. S ez a gondolat a rövid öröm után ismét elszomorította őt. Az öreg Rammel ezredes mérges lett, már nem tudja, hogy mit csináljon ezzel a fiatalemberrel. De bizony Gildenstrom tábornok sem tudta. Hiába kísérlette meg szórakoztatni az ifjút, az ismét csak visszahúzódott mélabús magányába. — Azt hiszem, hogy nem vagy megelégedve sorsoddal, — fakadt ki végre a tábornok. — Azt hiszem, hogy a múlton töröd fejedet, ahelyett, hogy a jövőre gondolnál. Nos, nem vagy többé gyermek; férfi vagy; én nem szabhatok határt gondolataidnak. De mirevaló bolygatni azt, ami elmúlt ? A tábornok rendkivűl izgatott volt, homlokát törülgette, akadozott. — Te, úgy látszik, halottál valamit szüleidről, — folytatá komoran. — Nem hallottam semmit, tábornok úr, — viszonzá az ifjú lángoló arccal; — én nem kutattam a titkot s esküszöm önnek . .. — Nem ! ne esküdjél! — szakította félbe a tábornok. — S mindenekfölött ne vádolj senkit. A mi történt, megtörtént. Nem volt tudva, hogy élsz és hol élsz. Nincs jogod panaszkodni a nyomor és elhagyatottság miatt, melyben gyermekéveidet töltötted. — Én nem panaszkodtam, tábornok úr. — Tudom, tudom. De jöhetnek, a kik igy szólhatnak hozzád: volt valaki, a ki dúsgazdagságban élt s a kinek kötelessége lett volna gondoskodni rólad. De én tanúságot tehetek róla és szavamnak hihetsz, mert becsületes katona vagyok: ama percben, midőn fölszabadult a kettős zsarnokság alól . . . tudod, hogy kiről beszélek ? . . . — Igen, tábornok úr. — Lásd, az ember nem örömest bolygatja ezeket a családi dolgokat s én nem is tudom, hogy mint a megbízott jóbarát helyesen teszem-e, ha beszélek neked róla; de gondoltam, hogy hallhattál valamit és te magad is sejthetsz, kitalálhatsz némi dolgokat, melyek egymással összefüggnek s nem akartam, hogy hamis uton járj következtetéseiddel s nem tűrhettem, hogy azt az angyali jó lelket csak legcsekélyebb váddal is illesd. — Nem, tábornok úr! — felelt az ifjú s arca áhítattól ragyogott: — Inkább meghalnék, mintsem őt vádolnám! A tábornok csodálkozva nézett a fiatalember lelkesült arcába. Aztán annyira megfeledkezett magas rangjáról, hogy megölelte a hadnagyot , megrázta kezét. — Derék. Nagyon helyes. Látom, hogy nemes vér van benned, anyád vére . . . Ha eszembe jut, mily ragyogó szép leány volt huszonegy év előtt! . . . A tábornokot nagyon meghathatta a visszaemlékkezés, mert hangja reszketett és hirtelen elsúlt. Laci tiszteletteljes, néma csöndben állt a tábornok előtt. Nem zavarta közbeszólásával ez ünnepélyes percet. Maga is nagyon meghatott volt. — Fiam, — szólt aztán a tábornok két vagy három percnyi hallgatás után, — nem ismertem anyádnál tisztább, nemesebb szivet. Botlását elitél- thette a világ, de előttem angyaltiszta maradt mindig emlékezete. Gildenstrom tábornok kezével intett. A fiatal hadnagy néma főhajtással távozott. De mily viharosan zajló érzelmekkel, mily hevesen dobogó szívvel és nedves szemmel. IX. Néhány nap múlva a 16-ik dragonyos ezred alezredese, Brebant gróf, fényes estélyt adott, melyre az egész ezred tisztikara hivatalos volt. A grófné bécsi ismerősei közé való visszatérését ünnepelte. Az estélyről már előre úgy beszéltek, mint a hol a bécsi előkelő világ szine-java lesz képviselve. A gróf is, neje is a legtisztább kékvérírek közé tartoztak. A Brebantok francia nemesek voltak s családfájuk a tizenkettedik századig fölnyúlt. Egy Brehant Szent Lajossal harcolt Afrikában, egy másik nevezetes hadvezér volt az orleansi szűz idejében, — természetesen az angolok pártján, a mint szintén igen természetesen dédunokájuk Brehant Gaston gróf is osztrák zászló alá állt a nagy harcban, melyet az európai fejedelmek folytattak a francia köztársaság ellen. Még egyszer visszatért ugyan az emigrált főúr a Bourbonokkal hazájába, de mikor a hálátlan Franciaország másodszor tépte szét a liliomos zászlót, az öreg Brebant Gaston gróf is másodszor kivándorolt. Sőt még többet is cselekedett a hatvan éven fölül járó ősz. Ausztriában másodszor megházasodott s egy fiút hagyott hátra maga után a legitim elvek bajnokául. Brebant Lajos gróf dölyfös arisztokrata volt, mint apja. Midőn a tisztikart meghívta estélyére, egy ideig habozott, vájjon ne felejtse-e el, meghivót küldeni Horvát László hadnagynak. Füléhez jutott ugyanis holmi pletyka, mintha Horvát László hadnagy nem jogosan viselné a nemesi »von«-t neve előtt s mintha családja nagyon is kétes, bizonytalan származású volna. Mindez sértette a gőgös arisztokrata büszkeségét s nem szeretett volna olyan vendéget fogadni szalonjában, aki talán valamelyik rokonával találkozik az előszobában ácsorgó inasok közt. De hisz ez a hir csak afféle suttogás. Lehet igaz, lehet nem igaz. Starkenfels Ottó, aki ezt a hirt terjesztgeti, sem tud semmi bizonyosat. Puszta suttogás után bajos elindulni. Nagyon föltűnnék, ha ezt az egyetlen tisztet hagynák ki csak az estélyről. Az csaknem annyi volna mint kényszerítni, hogy kilép-jjen az ezredből. S ha az egész suttogás mendemondának bizonyul be ? . . . Ha zaj támad belőle ? . . . Ha Gildenstrom tábornok beleavatkozik és elégtételt ké-vetel? . . . Nem lehet mellőzni ezt a fiatalembert. A meghívást tehát Horvát László hadnagy is megkapta a többiekkel együtt. Az estély fényes volt, mint előre várták. Sok szép hölgy volt jelen az előkelő világból. — Itt vannak a te ideáljaid is, — szólt Rüberzahl báró, a félrehúzódó Lacinak vállára téve kezét. — Nézd csak, épen erre jőnek. Azzal karonfogta Lacit. Hasztalan kísérlette meg ez, kivonni karját. Rübezahl báró irgalmatlanul magával vonszolta őt. Minden vonakodás késő volt most már. Laci észrevette, hogy Bihary grófné szeme rájuk irányzódott. A fiatal hadnagy arca pillanatról-pillanatra más színt váltott. Elsápadt, aztán lángba borult, aztán megint sápadttá lett. — Ohó! — gondolta magában Rübezahl báró, — most mindjárt megtudom ennek a példátlan rettegésnek az okát. Szembesítem őket. A másik pillanatban már a karján hurcolt áldozattal a grófné előtt állt. Elhadarta üdvözlő bókját s engedelmet kért, hogy bemutathassa barátját, Horvát László hadnagyot. Most valami csattanós drámai jelenetet várt Rübezahl báró. De nagyon csalódott. A grófné szokott nyájas mosolyával tekintett a bemutatott fiatalemberre. — Rég nem láttam önt, — szólt hozzá barátságosan. — Remélem, hogy most, miután itt állomásoz ezredük, gyakrabban fogunk találkozni s nem felejti el, hogy ön mindig szívesen látott vendég nálam. Midőn három vagy négy percnyi beszélgetés után a két fiatal tiszt bókolva átengedte helyét az alezredesnek, Rübezahl báró félrevonta Lacit egy mellékterembe. — Mi a manóért remegtél te ettől a találkozástól ? — támadt itt rája. — Az ördög érti a te dolgodat! A kapu előtt kullogsz, mikor zárva áll előtted a szoba ajtaja. Úgy tetteted, mintha nem mernél közeledni hozzátok, pedig régi jó ismerősök vagytok. Vagy belőlem akartál bolondot űzni? Kikérem magamnak az ilyen tréfát. (Folyt. köv.) Malisaius kapitány. (Elbeszélés.) Irta Björnson Björnstjerne. (Folytatás.) Ekkor fölemelkedik Mansana s eldobja a gyeplőt. Éles sikoltás hangzik föl mögötte ! Nagyot szökken s a másik pillanatban már a légben látható. Ismét egy éles sikoltás. Mansana most az egyik lónak a hátán ül, a másiknak fékszárát közvetlenül a szájnál megragadva. A ló, amelyikre a kapitány magát vetette, nyargalás közben egy szökkenést tett, miáltal a másik a földre rántotta, s úgy vonzotta egy kissé, mig a szíj, mely a lovakat összetarta, el nem szakadt. Mansanát az mentette meg, hogy a másik lónak a fékszárát szorosan tartá s az elbukott ló súlya által is segíttetve, sikerült amazt megállapodásra birni. Azonban a kocsi által nyomott ló mindenfelé rugdalózott, a fönálló pedig ágaskodott. A kocsirúd eltört s annak egyik darabja félreütötte Mansanát, de azért keményen tartotta ő magát a fenállott ló előtt vagyis ennek alatta, hatalmasan belemarkolva orrlyukaiba. Újra talpra állva, igyekezett a földön fekvő lovat is lábra állítani. Csak ekkor tekintett körül a kapitány porlepte, szakadozott ruháival, véresen, löveg nélkül. Theréza ott állott a fölnyitott kocsiajtóban. Bizonyosan ki akart ugrani, de alkalmasint valamely erős zökkenés következtében visszaesett, újra fölkapaszkodott — ő maga sem tudta hogy történt, csak azt tudta, hogy Mansana most ott állott, meg