Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)
1877-01-14 / 10. szám
Vasárnap, 1877. január 14. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................3 ht. Negyedévre.......................... „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. 10. szám. Tizennegyedikeviolyami. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere- Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk aFővárosi Lapok olvasóinak figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 11! frt. A postautalványok és pénzes levelek igy cimzendők: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.“ A bolygó hollandi regéje. (1876. dec. 25.) Hajó, hajó a tomboló viharban! Sebes vitorla künn a tengeren ! A gondolat nem száll hatalmasabban, Mint ama gálya száll a bősz vizen. Nézd! Ott áll kapitánya mozdulatlan, Mint kisértet, oly némán, hidegen, S a fedélzeten — furcsa egy hajó ! — Kívüle senki más nem látható. Hogy iramodik büszke árbocával , a vad hullámot hogy hasítja ketté ! Mint óriás holló, rémes, barna szárnynyal , Fekete vásznát mintha meglengetné. Zúg, csattog is, — a fellegekbe szárnyal, Majd mintha gyásztestét a mélybe vetné — Tornyos habokba, tajtékokba vesz . Hajó ! a »hollandi« hajója ez. Hét év le-föl! Hét hosszú éven át Vésztől, vihartól senki meg nem óvja, S ha szíve még úgy kikötőbe vágy: Sehol sem áll meg rettentő hajója . Partot mutat, de gyorsan visszavág S urát ismét a végtelenbe szórja, De ha lezajlott szörnyű év hete : Megszáll, kiköt a partokon vele. 8 ekkor, hogy annyi szenvedés után A gyászos ember végre partra léphet, Baljósló árnynyal sápadt homlokán 8 örök szomjával égő szellemének: Bolyongva járott napon, éjszakán, Mint messze sírból érkező kísértet, 8 egy lányt keres, egy lányszivet, ha lenne, Ki mindörökre, holtig hűn szeretne. Ki mindörökre, holtig hűn szeretve Feltörné végre lelke láncait ! — 8 egygyel megosztja, bús vágytól remegve, Hajója, szive drágaságait . . . De hajh !a választott leány szerelme 8 hűsége nem lobog — csak pár napig , mihelyt a gyászt megérzi négy szive: Tengerre kell újonnan kelnie ! S igy jár két évig újra átkozottal! A zord hajós az észak-tengeren, Örök vágyakkal örök viharokban, Békétlen, megcsalatva szüntelen ! Hajója pattog, recsesen s néha roppan, De nem törik egy deszkaszála sem, Kering az, mint a fergeteg sirálya, Az örök idők hullámtárlatába’. Nagy isten ! nagy fájdalmak alkotója ! Úr, száműzetés, kárhozat felett! Engedd, hogy szirtbe ütközzék hajója 8 veszítse el a bősz igézetet ! Hogy tartozását egyszer már lerójja, Ha bűnét még nem is bünhödte meg, 8 adj végre (hisz te jó és égi vagy) Nyugalmat a szegény — hollandinak ! Embődi Sándor: Az árva. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldról. (Folytatás.) VII. A húszéves fiatalember napról-napra komorabbá vált. Jóakarója, az öreg Rammel ezredes nem értette a dolgot s meg nem foghatta, mi baja a fiatalembernek. Eleinte azt gondolta, hogy talán adósságcsinálásba keveredett s most szorongatják az uzsorások. Az öreg ezredes nem volt valami nagy mester lélektani rejtélyek megfejtésében s azt hitte, egy fiatal katonatisztnek egyéb baja nem is lehet. Hanem mikor megtudta, hogy egyátalán nem lehet szó erről az esetről, mert a fiatal ember nem kártyázik, nem korhelykedik s az ő tárcájához szoktak folyamodni megszorult tiszttársai is, akkor még kevésbbé értette a dolgot Rammel ezredes. Mi a manó lelte hát azt a fiatal embert ? Na hiszen egy dragonyos tisztnek nem kell azért a fejét lecsüggeszteni, hanem bátran nekivágni. A győzelem bizonyos, míg az ember csinos, fiatal. A derék öreg ezredes nem sok tapasztalással dicsekedhetett ugyon e téren, ő nem ért rá soha életében a nőkkel bibelődni, hanem úgy vélekedett: az igazi lovastiszt vágtatva nyargal a szerelemben is, nem tűnődik, nem melancholizál, hanem attakhoz. Igazán nem érthetni, hogy mi lelte ezt a fiatalembert. — A temperamentum, — mondja az ezred orvosa, egy vörös orrú korhely, aki mióta az egyetemből kikerült, (pedig jó régen volt, talán a palackok föliratain kívül egyéb nyomtatott betűt sem olvasott. — A temperamentum ? — viszonzá az ezredes haragosan. — Igen, a temperamentum, — magyarázta tovább joviálisan az orvos, — mert hát tetszik tudni, különfélék a temperamentumok. Van sanguinikus, mint például báró Rübezahl főhadnagy, aztán van cholerikus . . . — Mint például én, — dörmögött az ezredes. — Nem, ezredes úr vegyes temperamentum,— viszontá háborítlan az orvos, — azokról majd később szólok. — Hallja, nem szükséges, hogy azokról is szóljon, — utasító korlátok közé az ezredes, — fejezze csak be, a mit mondani akart. — Azt akartam mondani, hogy Horvát László hadnagy melancholikus temperamentum és hogy úgyszólván örökölte a búskomorságot. Lehet, hogy családi hajlam. Talán atyja is szenvedett benne. — Atyja? Nem tudom. Nem ismertem az atyját. Hám! Hát ön azt gondolja, hogy az efféle családi betegség? — Lehetséges, — viszonzá az orvos, mutatóujjával nagy vörös orrát dörzsölve, ami nála mindig fontosság jele volt. — Mindenesetre jó volna tudnunk, vájjon nem családi öröksége. — írok Gildenstrora tábornoknak, — szólt az ezredes. — Nem fog ártani, — tanácsra az orvos. — Legalább tudjuk, mihez tartani magunkat. Egyébként a recept következő: szórakozás, mulatság, víg társaság, quantum satis. Misce. Signa, minden órában. — Egy kávéskanállal ? — Nem, amennyi belefér. Az orvosság nem lett volna rész, csak a beteg bevette volna. De az ezredes buzdításai nem sokat használtak. A fiatalember makacsul félrehúzódott minden társaságtól. Az ezredes észrevette a hidegséget kedvence és a többi tiszt közt, de minthogy okát nem ismerte, keveset is hathatott közre annak eloszlatásában. Sikeretlen fáradozásai miatt boszankodni kezdett végre. Épen legroszabb kedvében írta Güldenstromnak a levelet. Nem titkolta elégedetlenségét a fiatal emberrel, ki inkább barátnak, mint katonának való lett volna. A kaszárnyából is klastromot csinál magának s szüntelen bent ül a cellájában. Ennek a dolognak nem lesz jó vége. Az ember végre megpenészedik. Vagy ilyen volt talán az egész családja ? Gildenstrom bizonyosan ismerte a fiatal ember atyját s jól tenné, ha írna róla valamit. Az orvos tudakoltatja, a ki korhely boriszák ugyan és többet részeg mint józan, hanem máskép derék fickó és örömest segítne a fiatal emberen. A válasz, melyet Gildenstrom tábornok küldött, váratlan ütött ki. Egy szóval sem tett benne említést a fiatalembernek atyjáról, családjáról, csak annyit írt, hogy ha Lacinak nincs talán tovább kedve a katonáskodáshoz, köszönjön le tiszti rangjáról és lépjen ki. Az ezredes fölolvasta a levelet a fiatal hadnagy előtt. — Most szóljon ön komolyan, — fordult hozzá a levél elolvasása után. — Egy hét múlva felelni fogok, ezredes úr, — viszonzá a fiatal ember, meghajtva magát. — Egy hét múlva ? — mormoga az ezredes kedvetlen. — Miért egy hét múlva? Ez oly kérdés volt, melyre most mindjárt is felehetett volna. Van kedve, nincs kedve a katonáskodáshoz? Egyébként nem faggatom. Feleljen, mikor jónak látja. Az ifjú még aznap levelet intézett Gildenstrom tábornokhoz. Keze reszketett a nagy fölindulás miatt, a mint a sorokat leírta. Most először érintette ama fátyolt, mely születését takarta s először tett említést ama lényről, kit eddig csak gondolataiba zárt, kit csak szive mélyében imádott, de ajka nem merte kiejteni nevét. A levél szerfölött tartózkodó kifejezésekben szólt ugyan, de az ifjú remegett még igy is vakmerőségéért. Vájjon nem kiméletlen-e ama drága lény iránt ? »Tábornok úr! — igy szólt a levél. — Valahányszor ama számtalan jótéteményt, melylyel ön évek óta elhalmozott, megköszönni akartam, ön mindig egy láthatatlan jótevő kézre mutatott, melynek az ön keze csak eszközül szolgál. »Ön nem vélte célszerűnek többet közölni velem. Engedelmes tisztelettel fogadtam önnek akaratát s talán amaz áldott, ezerszer áldott láthatatlan jótevő lénynek akaratát is. »Imádom őt szivem legbensőbb rejtekében; ajkam néma marad. A mit parancsol, az szent, áthághatlan törvény előttem. Nekem nincs más akaratom, mint az övé. »Azt hiszem, az ön ajka által nyilatkozik az ő akarata. Ön mondta nekem: légy katona, igyekezzél nevet szerezni magadnak, állást az előkelő világban. Tudtam, hogy az ő akarata s úgy cselekedtem, ahogy ön mondta. »Ha most azt kívánja, lépjek vissza a bornálba, ahonnan kivettek, visszalépek a homályba. Leteszem tiszti kardomat, elhagyom e pályát s elrejtőzöm, hogy senki sem fogja tudni létezésemet. Ha az ő javáért kell cselekednem, örömest teszem. »Csak egy szót kérek, tábornok úr, egy határozott szót s rögtön engedelmeskedem. Boruljon rám újra a feledékenység fátyola, mely születésem óta takart.« A tábornok válasza erre következő volt: »Ne csinálj magadnak regényt az életből, hanem használd föl okosan. Senki sem kíván tőled áldozatokat. Nem is tudom, mit akarsz vele. A pártfogó kéz, mely eddig támogatott, támogatni fog ezután is. »Apropos. Hallom, hogy ezredetek Bécsbe jön. Engem szintén itt találsz. Nyugdijaztatni akarom magamat s állandóan itt maradni.« (Folyt. kör.) Mansana kapitány. ( Elbeszélés.) Irta Björnson Björnstjerne. (Folytatás.) VIII. Másnap négy órakor Mansana kapitányt egy inas az előszobán és tükörtermen át a góth termek egyikébe vezette, hol a hercegnőnek legutóbbi utazás