Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)

1877-01-14 / 10. szám

Vasárnap, 1877. január 14. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Elő­fizetési dij: Félévre................................3 h­t. Negyedévre..........................­ „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. 10. szám. Tizen­negy­ed­i­k­e­v­i­olya­mi. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere- Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a­­Fővárosi La­pok­ olvasóinak figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 11! frt. A postautalványok és pén­zes levelek igy cimzendők: „A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába, Budapest.“ A bolygó hollandi regéje. (1876. dec. 25.) Hajó, hajó a tomboló viharban! Sebes vitorla künn a tengeren ! A gondolat nem száll hatalmasabban, Mint ama gálya száll a bősz vizen. Nézd! Ott áll kapitánya mozdulatlan, Mint kisértet, oly némán, hidegen, S a fedélzeten — furcsa egy hajó ! — Kívüle senki más nem látható. Hogy iramodik büszke árbocával , a vad hullámot hogy hasítja ketté ! Mint óriás holló, rémes, barna szárnynyal , Fekete vásznát mintha meglengetné. Zúg, csattog is, — a fellegekbe szárnyal, Majd mintha gyásztestét a mélybe vetné — Tornyos habokba, tajtékokba vesz . Hajó ! a »hollandi« hajója ez. Hét év le-föl! Hét hosszú éven át Vésztől, vihartól senki meg nem óvja, S ha szíve még úgy kikötőbe vágy: Sehol sem áll meg rettentő hajója . Partot mutat, de gyorsan visszavág S urát ismét a végtelenbe szórja, De ha lezajlott szörnyű év­ hete : Megszáll, kiköt a partokon vele. 8 ekkor, hogy annyi szenvedés után A gyászos ember végre partra léphet, Baljósló árnynyal sápadt homlokán 8 örök szomjával égő szellemének: Bolyongva jár­ott napon, éjszakán, Mint messze sírból érkező kísértet, 8 egy lányt keres, egy lányszivet, ha lenne, Ki mindörökre, holtig hűn szeretne. Ki mindörökre, holtig hűn szeretve Feltörné végre lelke láncait ! — 8 egygyel megosztja, bús vágytól remegve, Hajója, szive drágaságait . . . De hajh !­a választott leány szerelme 8 hűsége nem lobog — csak pár napig , mihelyt a gyászt megérzi négy szive: Tengerre kell újonnan kelnie ! S igy jár két évig újra átkozottal! A zord hajós az észak-tengeren, Örök vágyakkal örök viharokban, Békétlen, megcsalatva szüntelen ! Hajója pattog, recsesen s néha roppan, De nem törik egy deszkaszála sem, Kering az, mint a fergeteg sirálya, Az örök idők hullámtár­latába’. Nagy isten ! nagy fájdalmak alkotója ! Úr, száműzetés, kárhozat felett! Engedd, hogy szirtbe ütközzék hajója 8 veszítse el a bősz igézetet ! Hogy tartozását egyszer már lerójja, Ha bűnét még nem is bünhödte meg, 8 adj végre (hisz te jó és égi vagy) Nyugalmat a szegény — hollandinak ! Emb­ődi Sándor: A­z á­r­v­a. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldról. (Folytatás.) VII. A húszéves fiatal­ember napról-napra komo­­rabbá vált. Jóakarója, az öreg Rammel ezredes nem ér­tette a dolgot s meg nem foghatta, mi baja a fiatal­embernek. Eleinte azt gondolta, hogy talán adóssá­gcsiná­­lásba keveredett s most szorongatják az uzsorások. Az öreg ezredes nem volt valami nagy mester lélek­tani rejtélyek megfejtésében s azt hitte, egy fiatal katonatisztnek egyéb baja nem is lehet. Hanem mikor megtudta, hogy egyátalán nem lehet szó erről az esetről, mert a fiatal ember nem kártyázik, nem korhelykedik s az ő tárcájához szok­tak folyamodni megszorult tiszttársai is, akkor még kevésbbé értette a dolgot Rammel ezredes. Mi a manó lelte hát azt a fiatal embert ? Na hiszen egy dragonyos tisztnek nem kell azért a fejét lecsüggeszteni, hanem bátran nekivágni. A győzelem bizonyos, míg az ember csinos, fiatal. A derék öreg ezredes nem sok tapasztalással dicsekedhetett ugyon e téren, ő nem ért rá soha éle­tében a nőkkel bibelődni, hanem úgy vélekedett: az igazi lovastiszt vágtatva nyargal a szerelemben is, nem tűnődik, nem melancholizál, hanem attakh­oz. Igazán nem érthetni, hogy mi lelte ezt a fiatal­embert. — A temperamentum, — mondja az ezred or­vosa, egy vörös orrú kor­hely, a­ki mióta az egyetem­ből kikerült, (pedig jó régen volt,­ talán a palackok föliratain kívül egyéb nyomtatott betűt sem olvasott. — A temperamentum ? — viszonzá az ezredes haragosan. — Igen, a temperamentum, — magyarázta tovább joviálisan az orvos, — mert hát tetszik tudni, különfélék a temperamentumok. Van sanguinikus, mint például báró Rübezahl főhadnagy, aztán van cholerikus . . . — Mint például én, — dörmögött az ezredes. — Nem, ezredes úr vegyes temperamentum,— viszontá háborítlan az orvos, — azokról majd később szólok. — Hallja, nem szükséges, hogy azokról is szól­jon, — utasító korlátok közé a­z ezredes, — fejezze csak be, a mit mondani akart. — Azt akartam mondani, hogy Horvát László hadnagy melancholikus temperamentum és hogy úgyszólván örökölte a búskomorságot. Lehet, hogy családi hajlam. Talán atyja is szenvedett benne. — Atyja? Nem tudom. Nem ismertem az atyját. Hám! Hát ön azt gondolja, hogy az efféle családi betegség? — Lehetséges, — viszonzá az orvos, mutató­ujjával nagy vörös orrát dörzsölve, a­mi nála mindig fontosság jele volt. — Mindenesetre jó volna tud­nunk, vájjon nem családi örökség­e. — írok Gildenstrora tábornoknak, — szólt az ezredes. — Nem fog ártani, — tanácsra az orvos. — Legalább tudjuk, mihez tartani magunkat. Egyéb­­ként a recept következő: szórakozás, mulatság, víg társaság, quantum satis. Misce. Signa, minden órá­ban. — Egy kávéskanállal ? — Nem, a­mennyi bele­fér. Az orvosság nem lett volna rész, csak a beteg bevette volna. De az ezredes buzdításai nem sokat használtak. A fiatal­ember makacsul félrehúzódott minden társaságtól. Az ezredes észrevette a hidegséget kedvence és a többi tiszt közt, de minthogy okát nem is­merte, keveset is hathatott közre annak eloszlatá­sában. Siker­etlen fáradozásai miatt boszankodni kez­dett végre. Épen legroszabb kedvében írta Gülden­st­romnak a levelet. Nem titkolta elégedetlenségét a fiatal emberrel, ki inkább barátnak, mint katonának való lett volna. A kaszárnyából is klastromot csinál magának s szüntelen bent ül a cellájában. Ennek a dolognak nem lesz jó vége. Az ember végre megpe­­nészedik. Vagy ilyen volt talán az egész családja ? Gildenstrom bizonyosan ismerte a fiatal ember atyját s jól tenné, ha írna róla valamit. Az orvos tudakol­­tatja, a ki korhely boriszák ugyan és többet részeg mint józan, hanem máskép derék fickó és örömest segítne a fiatal emberen. A válasz, melyet Gildenstrom tábornok küldött, váratlan ütött ki. Egy szóval sem tett benne említést a fiatal­embernek atyjáról, családjáról, csak annyit írt, hogy ha Lacinak nincs talán tovább kedve a ka­tonáskodáshoz, köszönjön le tiszti rangjáról és lép­jen ki. Az ezredes fölolvasta a levelet a fiatal hadnagy előtt. — Most szóljon ön komolyan, — fordult hozzá a levél elolvasása után. — Egy hét múlva felelni fogok, ezredes úr, — viszonzá a fiatal ember, meghajtva magát. — Egy hét múlva ? — mormoga az ezredes kedvetlen. — Miért egy hét múlva? Ez oly kérdés volt, melyre most mindjárt is felehetett volna. Van kedve, nincs kedve a katonáskodáshoz? Egyébként nem faggatom. Feleljen, mikor jónak látja. Az ifjú még aznap levelet intézett Gildenstrom tábornokhoz. Keze reszketett a nagy fölindulás miatt, a mint a sorokat leírta. Most először érintette ama fátyolt, mely születését takarta s először tett említést ama lényről, kit eddig csak gondolataiba zárt, kit csak szive mélyében imádott, de ajka nem merte kiej­teni nevét. A levél szerfölött tartózkodó kifejezésekben szólt ugyan, de az ifjú remegett még igy is vakmerő­ségéért. Vájjon nem kiméletlen-e ama drága lény iránt ? »Tábornok úr! — igy szólt a levél. — Vala­hányszor ama számtalan jótéteményt, melylyel ön évek óta elhalmozott, megköszönni akartam, ön min­dig egy láthatatlan jótevő kézre mutatott, melynek az ön keze csak eszközül szolgál. »Ön nem vélte célszerűnek többet közölni ve­lem. Engedelmes tisztelettel fogadtam önnek akara­tát s talán amaz áldott, ezerszer áldott láthatatlan jótevő lénynek akaratát is. »Imádom őt szivem legbensőbb rejtekében; aj­kam néma marad. A mit parancsol, az szent, áthág­­hatlan törvény előttem. Nekem nincs más akaratom, mint az övé. »Azt hiszem, az ön ajka által nyilatkozik az ő akarata. Ön mondta nekem: légy katona, igyekezzél nevet szerezni magadnak, állást az előkelő világban. Tudtam, hogy az ő akarata s úgy cselekedtem, a­hogy ön mondta. »Ha most azt kívánja, lépjek vissza a bornál­­ba, a­honnan kivettek, visszalépek a homályba. Leteszem tiszti kardomat, elhagyom e pályát s elrejtőzöm, hogy senki sem fogja tudni létezésemet. Ha az ő javáért kell cselekednem, örömest teszem. »Csak egy szót kérek, tábornok úr, egy határo­zott szót s rögtön engedelmeskedem. Boruljon rám újra a feledékenység fátyola, mely születésem óta takart.« A tábornok válasza erre következő volt: »Ne csinálj magadnak regényt az életből, ha­nem használd föl okosan. Senki sem kíván tőled ál­dozatokat. Nem is tudom, mit akarsz vele. A párt­fogó kéz, mely eddig támogatott, támogatni fog ez­után is. »Apropos. Hallom, hogy ezredetek Bécsbe jön. Engem szintén itt találsz. Nyugdijaztatni akarom magamat s állandóan itt maradni.« (Folyt. kör.) Mansana kapitány. ( Elbeszélés.) Irta Björnson Björnstjerne. (Folytatás.) VIII. Másnap négy órakor Mansana kapitányt egy inas az előszobán és tükörtermen át a góth termek­­ egyikébe vezette, hol a hercegnőnek legutóbbi utazás

Next