Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)

1877-02-21 / 41. szám

Szerda, 1877. február 21. 41. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Mindhiába, egyszer voltunk .. . Jaj de ködös, jaj de sötét a menybolt, Ilyen ködös, ilyen sötét sohsem­ volt. Ágbogok közt zúg-búg a szél, kavarog, Mindhiába, egyszer voltunk boldogok ! Szép a tél is, kedves az ősz, az a nyár, De gyönyörűbb nincs a tündér tavasznál, Mikor élet fakad, ragyog mindenen, Az az igaz mennyország csak idelenn. Veri a szél, tördeli a tar ágat, Borús elmém régi mesét találgat, Meg-megfejti, elfelejti, meg újra Csak oda­ jut, hej ha még kivirulna! / Ez az­­álom, a­mi engem meghódít, Engem ebből semmi ír ki nem gyógyít, Csak, mely alatt mennyországom töltöttem, Az a liget hervadozna fölöttem. A köd alól bujkálnak a csillagok, Lelkem a szép szülőtájon andalog; Szél ne morogj, szél ne zavarj, búgj lágyan, Ide belül gyönyörű szép világ van. Apró nép, ti kis legények, leányok, »Cserebogár,« »Kidült a fa« — fújjátok ; Régi dalok visszafolyó patakja, Jaj a szivem­be boldogan ringatja. Köd eloszlott, ragyogás van az égen, Gyertyámat is kioltottam már régen, S félálomban, még mind egyet mormolok: Mindhiába, egyszer voltunk boldogok ! E. Kovács Gyula: A cigány leány. (Elbeszélés.) Irta Bodon József. (Folytatás.) XI. A kis szobácska csendes magányát halk, félbe nem szakadó suttogás töltötte be. Mintha madarak csicseregtek volna a tavasz első meleg napfényén. Elvira a Dezső homlokára tette a kezét és su­sogta : — Meleg! — Pedig nincs már semmi bajom. Holnap kimegyek. Te többé nem jösz ide. Nem szabad, tudod én édesem ? — úgy cselekszem, a­mint mondod, a­mint pa­rancsolod. — Nem, nem, nem parancsolok, csak kérlek. — Én imádkozom értted, hogy ne légy beteg. Miért vagy beteg? Ugy­e sokat dolgozol? Nekem megsúgta a kis madaram. — Már nem leszek beteg soha, soha. — Tudod hol születtem én? Falu végén, ici-pici sárkunyhóban, rongyos kalibában. Szeretsz engem, Dezsőm!.. — Megsúgom! A választ ezüst csengésű kacagás követte. A boldogság angyala gyönyörködve nézdelte őket és mosolygott. XII. Dezső elvégezte tanulmányait és meleg szeretet­tel s buzgalommal fogott hivatásához. Olyan embernél, ki a saját erejéből küzdi fel magát valamely pályára, a kezdet nehézségei nem okoznak aggodalmakat. Mert itt a kezdet nem egyéb az előbbi küzdés folytatásánál. De e ponton már megvan a remény, hogy a fáradozást siker, elismerés követi előbb-utóbb. Dezső nem is csüggedett. S a munkásságra sar­kaló rugók egygyel szaporodtak is nála, mióta Elvi­rát férfias lelke mély vonzalmával szerette. Legfőbb vágya volt, hogy ez ép oly gyönyörű, mint egyszerű teremtést örökre a magáénak mondhassa. Ehhez anyagi helyzetet kellett teremteni. Míg a jövő boldogságának felépítésén szívós ki­tartással munkálódott, tervezgetett, s a szerelem verő­fényes tiszta napjait élte, addig Zabargócz felől egy komor, haragos felhő indult meg. Nem a levegő­ égen közelgetett e felhő, hanem a vasúton, jó meleg farkas­bundába burkolózva. Egy délután, egészen váratlanul, őszinte bámu­latára apja nyitott be hozzá. Dezső felugrott ültő helyéből és hangos öröm­­nyilvánítások között sietett eléje. Bendegúz úr előre nyújtotta jobb karját és tompa, komor hangon monda : — Felém ne közeledjél, meg ne érints te vérta­gadó, nemzetség-meggyalázó sikedet. Kivágnám és az utcai kutyáknak vetném azt a darab húst testem­ből, melyet kezd megérintene rajtam. Mondd, ember, mit vétettek őseim, mit vétettem én ellened, hogy ennyire meggyaláztál minket ? — Apám . . . — Ne nevezz annak, nem vagyok apád. — Apám, — szólt Dezső nyugodtan — nem értelek. — Mi okot szolgáltattam e szörnyű táma­dásodra ? — Mi okot ? Még kérded ? Nem értesz ? Tüs­tént megértetem magamat. Kigombolta felső kabátját és egy összegyűrt, több rézbe hajtogatott újságlapot vett ki zsebéből. — Olvasd. Igaz-e ez ? Dezső átfutotta a pár sorocskát, mely eljegyzé­séről szólott s e szavakkal kezdődött: »A mint hall­juk« ... és ezekkel végződött: »Áldást kívánunk e szép frigyre.« — Igaz, — felelte zavartalanul s csendes, nyu­godt hangon. — Őseim szent emlékére esküszöm, hogy e vér­­lázító szövetségből semmi sem lesz, mert ne legyen isten az istenem, ha keresztül nem lélek, mielőtt a hi­tet elmondanád. Szörnyű, szörnyűség ilyet még hal­lani is! Egy Zabargóczi, ezredéves nemzetség sarja, cigány leányt készül oltárhoz vezetni! . . . Kereken megtiltom, apám, hogy legyalázó szavakkal illesd azt, kit sorsomhoz fűzni szerencsém­nek tarthatom. Lőjj keresztül, ha tetszik, de őt ne bántsd, — szólt Dezső felindultan. — Szent atya úristen! — sorsához fűzni sze­rencséjének tarthat! Hahahaha! Kit ? Egy gaz cigány purgyét, egy .. . — Apám! — kiáltá az ifjú minden izében resz­ketve. — Te megtagadtad tőlem nevedet. Én nem vagyok Zabargóczi többé. Hetényi Dezsőnek semmi köze e gőgös ősi fajhoz! Saját erőmből terem­tettem pályát magamnak. S mikor te nevedet és se­gédkezedet megvontad tőlem, örökre lemondtál a jogról, hogy jö­vöm s tetteim felett határozhatsz. E szavak hallatára Zabargóczi hátrabökkent s fejét lecsüggesztette. Ezután még jó ideig folyt a tárgyalás apa és fiú között, hol az előbbi, hol szelidebb hangon. Hogy és miképen végződött, az öreg Zabargóczinak követ­kező szavai tanúsítják: — Átok reá s reád te nemzetség-beszenyező, hitvány poronty. — És rá vágta az ajtót, hogy csakúgy rengett belé a falazat. VIII. Bendegúz ur mint a felbolygatott vén medve hagyta el a Dezső lakását. Átkot, szitkot dörmögött morgott magában szünes-szüntelen. Még aznap visszautazott Zabargóczra s csa­ládja egy álló hétig nem csikarhatott ki belőle egyet­len árva szócskát sem. Pedig — különösen a lányok — szörnyen szerették volna az újságot hallani. Kö­rülötte is voltak minden módon; cirógatták, nyájas­­kodtak vele, mind hasztalan. Adelgunda már a fejét is cirógatta egy egész délután. Ezt rendkívül szerette az öreg és most ez sem használt. Emerencia soha sem töltögette nagyobb kész­séggel az ősi pipát ebédutánonként, mint ezekben a napokban. Mind semmi! Este a lábvizet maguk vitték be hozzá a lá­nyok. Az egyik mosta, a másik a törülközőt tartotta, a harmadik hosszúszárú pipát készített az ágy fejé­hez. Sikertelen. Már legalább százszor tették fel a kérdést: — Igaz, apuska ? — Hallgassatok! — dörmögte rá Bendegúz úr mindannyiszor. A hetedik nap sertés­ölés napja volt. A fris kolbász és jó májas burka aztán kihozta Bendegúz urból a rettenetes szót: — Igaz! Átalános elszörnyedés követte e parányi szócs­kát s az eltorzult, sápadt arcokon mindenfelé a visz­­szaborzadás, megdöbbenés kifejezése ült. Csak a Zabargócziné arca nem mutatott válto­zást. Bendegúz ur kiadta a rendeletet, hogy ezentúl a »nemzetséget legyalázó, vértagadó« fiú nevét egy lélek se vegye a szájára. Családjukra nézve meghalt, semmivé lett. Szavait azzal végezte, hogy holnap megy a paphoz és a saját nevét kitörölteti az anyakönyvből. Ő ennek a fiának nem apja többé. Hadd lássa a vi­lág, hogy neki e gyalázatban semmi része. Az újságot, melyből az esküvő leírását olv­asta, dirib-darabra tépte, össze-vissza taposta, aztán saját­kezűig csapta a tűzbe. És azután is tűzhalált szenvedett minden hír­lap, melyben Hetényi Dezsőnéről írtak valamit. Pe­dig írtak eleget és az mind becsületére vált annak, a kiről írták. Ez még jobban boszantotta Bendegúz urat. Inkább szerette volna, ha gyalázzák, lerángatják a sárga földig s nem hagynak rajta egy garas ára be­csületet sem. Hadd látná az a »izé,« az a Hetényi orvos-doktor, hogy kivel kötötte be a fejét. Aztán következtek a külföldi vendégszereplések hosszabb-rövidebb leírásai: bécsi, berlini, párisi, sz.­­pétervári hírlapok után. És az egyik nagyobb ra­­­gasztalással halmozta el, mint a másik. (Vége köv.) A hímzett zsebkendő. (Francia beszély.) Berthe Vadier-rel. (Folytatás.) Egy órával később egy, az ibolya-ágy szélére levert karót láttam, egy nagy táblával s ezen, a­mint észre lehetett venni, dühtől reszkető kézzel írva a következő hirdetés : »Meg van engedve a virágokat megnézni, illatjukat beszívni, de határozottan meg van tiltva azokat leszakasztani.« Ez már határozot­tan volt! Grünkopf úr jogában volt és virágainak adván szeretetét, alig csodálkoztam a rendszabályon, melyhez azok védése végett nyúlt. De néhány nap múlva, midőn szobámat elhagy­tam, a kert közepén a volt­ dragonyost pillantám meg igen gyors tagj­árással. Bal kezében egy nagy csokor volt választott rózsákból, a másikban pedig egy nagy ollót tartott. Nem akartam hinni szememnek. Elvesz­tette eszét ? Mely istenségnek áldozza ő eme beka­­tombát ? Aztán egyszerre egy határozott lépéssel a gyönyörű ibolyák felé fordult. Piros és fehér fejecs­kéik kacérkodva hajlottak meg a harmat súlya alatt ; boldogaknak látszottak, hogy élhetnek, és hogy szív­hatják a napnak sugarait. Fájdalom­ az acél köze­ledett szép zöld, karcsú száraikhoz ; először elesett az első, azután egy második, azután egy harmadik, nem

Next