Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-21 / 41. szám
Szerda, 1877. február 21. 41. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Mindhiába, egyszer voltunk .. . Jaj de ködös, jaj de sötét a menybolt, Ilyen ködös, ilyen sötét sohsem volt. Ágbogok közt zúg-búg a szél, kavarog, Mindhiába, egyszer voltunk boldogok ! Szép a tél is, kedves az ősz, az a nyár, De gyönyörűbb nincs a tündér tavasznál, Mikor élet fakad, ragyog mindenen, Az az igaz mennyország csak idelenn. Veri a szél, tördeli a tar ágat, Borús elmém régi mesét találgat, Meg-megfejti, elfelejti, meg újra Csak oda jut, hej ha még kivirulna! / Ez azálom, ami engem meghódít, Engem ebből semmi ír ki nem gyógyít, Csak, mely alatt mennyországom töltöttem, Az a liget hervadozna fölöttem. A köd alól bujkálnak a csillagok, Lelkem a szép szülőtájon andalog; Szél ne morogj, szél ne zavarj, búgj lágyan, Ide belül gyönyörű szép világ van. Apró nép, ti kis legények, leányok, »Cserebogár,« »Kidült a fa« — fújjátok ; Régi dalok visszafolyó patakja, Jaj a szivembe boldogan ringatja. Köd eloszlott, ragyogás van az égen, Gyertyámat is kioltottam már régen, S félálomban, még mind egyet mormolok: Mindhiába, egyszer voltunk boldogok ! E. Kovács Gyula: A cigány leány. (Elbeszélés.) Irta Bodon József. (Folytatás.) XI. A kis szobácska csendes magányát halk, félbe nem szakadó suttogás töltötte be. Mintha madarak csicseregtek volna a tavasz első meleg napfényén. Elvira a Dezső homlokára tette a kezét és susogta : — Meleg! — Pedig nincs már semmi bajom. Holnap kimegyek. Te többé nem jösz ide. Nem szabad, tudod én édesem ? — úgy cselekszem, amint mondod, amint parancsolod. — Nem, nem, nem parancsolok, csak kérlek. — Én imádkozom értted, hogy ne légy beteg. Miért vagy beteg? Ugye sokat dolgozol? Nekem megsúgta a kis madaram. — Már nem leszek beteg soha, soha. — Tudod hol születtem én? Falu végén, ici-pici sárkunyhóban, rongyos kalibában. Szeretsz engem, Dezsőm!.. — Megsúgom! A választ ezüst csengésű kacagás követte. A boldogság angyala gyönyörködve nézdelte őket és mosolygott. XII. Dezső elvégezte tanulmányait és meleg szeretettel s buzgalommal fogott hivatásához. Olyan embernél, ki a saját erejéből küzdi fel magát valamely pályára, a kezdet nehézségei nem okoznak aggodalmakat. Mert itt a kezdet nem egyéb az előbbi küzdés folytatásánál. De e ponton már megvan a remény, hogy a fáradozást siker, elismerés követi előbb-utóbb. Dezső nem is csüggedett. S a munkásságra sarkaló rugók egygyel szaporodtak is nála, mióta Elvirát férfias lelke mély vonzalmával szerette. Legfőbb vágya volt, hogy ez ép oly gyönyörű, mint egyszerű teremtést örökre a magáénak mondhassa. Ehhez anyagi helyzetet kellett teremteni. Míg a jövő boldogságának felépítésén szívós kitartással munkálódott, tervezgetett, s a szerelem verőfényes tiszta napjait élte, addig Zabargócz felől egy komor, haragos felhő indult meg. Nem a levegő égen közelgetett e felhő, hanem a vasúton, jó meleg farkasbundába burkolózva. Egy délután, egészen váratlanul, őszinte bámulatára apja nyitott be hozzá. Dezső felugrott ültő helyéből és hangos örömnyilvánítások között sietett eléje. Bendegúz úr előre nyújtotta jobb karját és tompa, komor hangon monda : — Felém ne közeledjél, meg ne érints te vértagadó, nemzetség-meggyalázó sikedet. Kivágnám és az utcai kutyáknak vetném azt a darab húst testemből, melyet kezd megérintene rajtam. Mondd, ember, mit vétettek őseim, mit vétettem én ellened, hogy ennyire meggyaláztál minket ? — Apám . . . — Ne nevezz annak, nem vagyok apád. — Apám, — szólt Dezső nyugodtan — nem értelek. — Mi okot szolgáltattam e szörnyű támadásodra ? — Mi okot ? Még kérded ? Nem értesz ? Tüstént megértetem magamat. Kigombolta felső kabátját és egy összegyűrt, több rézbe hajtogatott újságlapot vett ki zsebéből. — Olvasd. Igaz-e ez ? Dezső átfutotta a pár sorocskát, mely eljegyzéséről szólott s e szavakkal kezdődött: »A mint halljuk« ... és ezekkel végződött: »Áldást kívánunk e szép frigyre.« — Igaz, — felelte zavartalanul s csendes, nyugodt hangon. — Őseim szent emlékére esküszöm, hogy e vérlázító szövetségből semmi sem lesz, mert ne legyen isten az istenem, ha keresztül nem lélek, mielőtt a hitet elmondanád. Szörnyű, szörnyűség ilyet még hallani is! Egy Zabargóczi, ezredéves nemzetség sarja, cigány leányt készül oltárhoz vezetni! . . . Kereken megtiltom, apám, hogy legyalázó szavakkal illesd azt, kit sorsomhoz fűzni szerencsémnek tarthatom. Lőjj keresztül, ha tetszik, de őt ne bántsd, — szólt Dezső felindultan. — Szent atya úristen! — sorsához fűzni szerencséjének tarthat! Hahahaha! Kit ? Egy gaz cigány purgyét, egy .. . — Apám! — kiáltá az ifjú minden izében reszketve. — Te megtagadtad tőlem nevedet. Én nem vagyok Zabargóczi többé. Hetényi Dezsőnek semmi köze e gőgös ősi fajhoz! Saját erőmből teremtettem pályát magamnak. S mikor te nevedet és segédkezedet megvontad tőlem, örökre lemondtál a jogról, hogy jövöm s tetteim felett határozhatsz. E szavak hallatára Zabargóczi hátrabökkent s fejét lecsüggesztette. Ezután még jó ideig folyt a tárgyalás apa és fiú között, hol az előbbi, hol szelidebb hangon. Hogy és miképen végződött, az öreg Zabargóczinak következő szavai tanúsítják: — Átok reá s reád te nemzetség-beszenyező, hitvány poronty. — És rá vágta az ajtót, hogy csakúgy rengett belé a falazat. VIII. Bendegúz ur mint a felbolygatott vén medve hagyta el a Dezső lakását. Átkot, szitkot dörmögött morgott magában szünes-szüntelen. Még aznap visszautazott Zabargóczra s családja egy álló hétig nem csikarhatott ki belőle egyetlen árva szócskát sem. Pedig — különösen a lányok — szörnyen szerették volna az újságot hallani. Körülötte is voltak minden módon; cirógatták, nyájaskodtak vele, mind hasztalan. Adelgunda már a fejét is cirógatta egy egész délután. Ezt rendkívül szerette az öreg és most ez sem használt. Emerencia soha sem töltögette nagyobb készséggel az ősi pipát ebédutánonként, mint ezekben a napokban. Mind semmi! Este a lábvizet maguk vitték be hozzá a lányok. Az egyik mosta, a másik a törülközőt tartotta, a harmadik hosszúszárú pipát készített az ágy fejéhez. Sikertelen. Már legalább százszor tették fel a kérdést: — Igaz, apuska ? — Hallgassatok! — dörmögte rá Bendegúz úr mindannyiszor. A hetedik nap sertésölés napja volt. A fris kolbász és jó májas burka aztán kihozta Bendegúz urból a rettenetes szót: — Igaz! Átalános elszörnyedés követte e parányi szócskát s az eltorzult, sápadt arcokon mindenfelé a viszszaborzadás, megdöbbenés kifejezése ült. Csak a Zabargócziné arca nem mutatott változást. Bendegúz ur kiadta a rendeletet, hogy ezentúl a »nemzetséget legyalázó, vértagadó« fiú nevét egy lélek se vegye a szájára. Családjukra nézve meghalt, semmivé lett. Szavait azzal végezte, hogy holnap megy a paphoz és a saját nevét kitörölteti az anyakönyvből. Ő ennek a fiának nem apja többé. Hadd lássa a világ, hogy neki e gyalázatban semmi része. Az újságot, melyből az esküvő leírását olvasta, dirib-darabra tépte, össze-vissza taposta, aztán sajátkezűig csapta a tűzbe. És azután is tűzhalált szenvedett minden hírlap, melyben Hetényi Dezsőnéről írtak valamit. Pedig írtak eleget és az mind becsületére vált annak, a kiről írták. Ez még jobban boszantotta Bendegúz urat. Inkább szerette volna, ha gyalázzák, lerángatják a sárga földig s nem hagynak rajta egy garas ára becsületet sem. Hadd látná az a »izé,« az a Hetényi orvos-doktor, hogy kivel kötötte be a fejét. Aztán következtek a külföldi vendégszereplések hosszabb-rövidebb leírásai: bécsi, berlini, párisi, sz.pétervári hírlapok után. És az egyik nagyobb ragasztalással halmozta el, mint a másik. (Vége köv.) A hímzett zsebkendő. (Francia beszély.) Berthe Vadier-rel. (Folytatás.) Egy órával később egy, az ibolya-ágy szélére levert karót láttam, egy nagy táblával s ezen, amint észre lehetett venni, dühtől reszkető kézzel írva a következő hirdetés : »Meg van engedve a virágokat megnézni, illatjukat beszívni, de határozottan meg van tiltva azokat leszakasztani.« Ez már határozottan volt! Grünkopf úr jogában volt és virágainak adván szeretetét, alig csodálkoztam a rendszabályon, melyhez azok védése végett nyúlt. De néhány nap múlva, midőn szobámat elhagytam, a kert közepén a volt dragonyost pillantám meg igen gyors tagjárással. Bal kezében egy nagy csokor volt választott rózsákból, a másikban pedig egy nagy ollót tartott. Nem akartam hinni szememnek. Elvesztette eszét ? Mely istenségnek áldozza ő eme bekatombát ? Aztán egyszerre egy határozott lépéssel a gyönyörű ibolyák felé fordult. Piros és fehér fejecskéik kacérkodva hajlottak meg a harmat súlya alatt ; boldogaknak látszottak, hogy élhetnek, és hogy szívhatják a napnak sugarait. Fájdalom az acél közeledett szép zöld, karcsú száraikhoz ; először elesett az első, azután egy második, azután egy harmadik, nem