Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-22 / 42. szám
Csütörtök, 1877. február 22. 42. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre........................ . 8 fit, Negyedévre......................... „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Tizennegyedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A cigány leány. (Elbeszélés.) Irta Bodon József. (Vége.) Egyszer Bendegúz úr meg nem állhatta, hogy egy ilyen tudósítást végig ne olvasson. Hiába, mégis fúrta a begyét valami. Betemetkezett kényelmes zsölyeszékébe; a fekete kávé utósó maradékját felhörpentette; hosszúszárú pipáját végig nyujtóztatá a jobb karján és hozzá fogott. Mi a tudósításnak csak következő részét idézzük : . . . s Parisban hercegek és grófok versenyeztek a szerencséért, hogy egy-egy estélyre megnyerhessék s a kitüntetések ezer meg ezer nemével halmozták el a kitűnő énekesnőt, ki mindenütt deli férje oldalán jelent meg s kit az imádásig szeretni látszik.« Bendegúz ur megcsóválgatta a fejét és önkénytelenűl néhány hm, hm, tört ki belőle. És ha valaki meglesi Bendegúz urat, mikor a lányok, meg a felesége kihúzódtak a szobából, hát ezeket látja: Bendegúz ur felkel, a hírlapot csinosan összehajtogatja és hirtelen a feketerámás fali tükör mögé csúsztatja. Pár hét múlva ismét ez állott a hírlapban: »Nagyhírű művésznőnket, Hetényi Dezsőnét Sz.-Pétervárra szerződtetni szerették volna negyvenezer forint évi fizetéssel. De a jeles művésznő hazájának óhajtja szentelni ritka tehetségét s az ajánlatot nem fogadta el. Mint levelezőnk írja: az orosz fővárosban egyik diadala a másikat éri. Az orosz előkelő világ pedig valóságos háborút folytat miatta s egyik estélyről a másikra röppen.« Bendegúz urnák gömbölyűre nyilt a szeme s megvakarta a füle tövét. Majd széttekintett maga körül s a hírlapot csöndesen összehajtogatta és titkosan az oldalzsebébe csúsztatta. Azután még csöndesebben fölkelt és átlopózkodott a saját szobájába. Itt mohón rántotta elő a lapot zsebéből, pipáját letette az ablakbélésre, pedig még félig se szítta ki és újra meg újra átolvasta a fentebbi sorokat. — Hm, ő már valami! — dörmögé magában és lassan, vontatva lépegetett le s fel a szobában. — Az a Bendegúz gyerek megszagolt valamit! És mutatóujját a homlokára bökte. — Ördög bújjék bele a gyerekébe! Itt mutatóujját lekapta homlokáról. — Hercegek, grófok estélyére járogat, vagyis járogatnak! És negyvenezer forint évi fizetés! —Újra homlokán állott meg a mutatóujja és fejét magasra emelve, utána veté: »Hisz az egy dominium ! Megállott és néhány percig gondolkodni látszott. Azután tenyerével nagyot csapva a levegőben, egész hangosan dörmögé: — Isten bizony, bolond volt, hogy el nem fogadta !. . . Bendi, Bendi, te mégis fenegyerek vagy I xig. Dezső egy nap levelet kapott Zabargóczról. Épen reggelinél ültek. Elvirának feltűnt, hogy a levél olvasása alatt Dezső szokatlanul elkomolyodott s homloka elborult. Bár nagy erejébe került leküzdeni a már-már nyakán lebegő kérdést, de leküzdötte. Valami finom ösztön sejteté vele, hogy hibát követne el a kérdéssel. E helyett gyermekies kellemmel fűzte karjait férje nyaka köré és elborult, gondolkozó homlokát megcsókolta. Dezső is vivődni látszott valamivel. Percekig elmélázva tekintett egy pontra, aztán csendesen, gépies lassúsággal zsebébe tette a levelet. Nemsokára fölkelt az asztaltól, Elvirát gyöngé- Iben megölelte és elment betegeit sorra látogatni. A kabát, melyben a levél feküdt, ott volt egy szék karján. Elvira félénken, habozó léptekkel közeledett a székhez. Megállott. Szive hangosan dobogott, mint a tolvajnak. Kezébe vette a kabátot s gondolkozott. Aztán letette. Újra felvette, újra visszatette. Végtére is az asszony legyőzte a feleséget s a levél napfényre került a kabát zsebéből. A levelet Zabargócziné, a Dezső édes anyja irta s igy kezdődött: »Tudom, hogy nem lep meg, a mit irok, mert mi ketten réges-régóta megjósoltuk azt. Fájdalom, jóslatunk nagyon hamar teljesedésbe ment. Letenyei végre felhagyott ízetlen tréfájával s a komoly végéről fogja a dolgot. Követelése fejében lefoglaltatta összes ingatlan vagyonunkat a belsőséggel együtt. Az árverés e hó 20-ra van kitűzve, mi 21-én koldusok vagyunk. Se fedelünk se betévő falatunk azontúl. És a mi még ennél is kínosabb nekem, ez a Letenyei átkozódása. Dúl-fúl, átokkal-szitokkal halmoz el minket, a miért fele követelése sem kerül ki vagyonunk árából. Gyötrelmes helyzet ez, édes fiam. És apád most is csak dörmög, vérmes reményeit körömszakadtig dédelgeti.« sat. Elvira nem olvasta tovább, hanem gyorsan felöltözködött. Szekrényéből valamit vett magához és sietve távozott hazulról. Ez a valami, összes vagyona volt. Egy ismertebb ügyvédhez szaladt egyenesen. Elmondta mit akar és kérte, hogy azonnal útnak induljon, mivel már csak három napja van s az utazása kettőt felemészt. És kijelentette, hogy szoros titokban kívánja tartani a dolgot. Dezsőt mély szomorúsággal töltötte el az anyja értesítése. Tudta, hogy igy lesz előbb-utóbb, mégis fájt családjának végpusztulása. Búsongását minden módon takargatni igyekekezett Elvira előtt. Jókedvet erőszakolt magára, nyájas, gyöngéd volt, mint egyébkor, de azért teljesen elburkolnia baját nem sikerült. Elvira jól látta ezt, de nem szólt, nem kérdezett semmit, mintha valóban észre se venné szomorkodását. Dezső aztán hitte is szentül, hogy így van. Még álmában sem fordult meg nála a gondolat, hogy Elvirának fölfedezze a dolgot. Elvirának, akit családja megvetett, lenézett, meggyalázott. Élénk képzelődésében maga előtt látta szétzüllött, koldusbotra jutott családját. Látta a kétségbeesett arcokat, midőn a soha nem ízlelt, nevéről is alig ismert nyomor rideg meztelenségében feltárót elölték. Látta édes anyját és az ő képénél szive elfacsarodott. XV. Az árverésre kitűzött határidő óta három nap telt el. Dezső szünetlen családja szomorú sorsán tűnődött s nem volt sem éjjele, sem nappala. Minden órán várta az édesanyja tudósítását, de csak nem érkezett. Borús arccal sétálgatott le - fel a szobában, majd leült neje mellé, ki kedves apró dolgokat horgolgatott az ablaknál. Egyszerre erős csoszogás hallatszott az előszobában, mintha valaki az ajtót keresné. — Nézz ki, Dezsőm, valami szegény beteg lesz ott alkalmasint, — monda Elvira és munkáját összekapkodva átment a szomszédszobába. Dezső kinyitotta az ajtót — s apja, anyja állottak meg előtte. Bendegúz úr a fia nyakába esett és sűrű könyhullatások között zokogott, szüntelen motyogva, mormolva valamit. — Hagyj már belőle nekem is, — szólt az édesanyja és szintén nyakába borult. — No, vezess már a feleségedhez, Bendikém, — szólt az öreg Zabargóczi türelmetlenkedve, miközben könyeit szárogatta fel csíkos zsebkendőjével és őszbe csavarodod bajszán simított egyet-kettőt. Dezső a bámulástól szóhoz sem juthatott. Megfoghatatlan volt előtte az egész. Megpillantásukkor arra gondolt, hogy apját a nyomor vezette erre a lépésre. De az örömtől sugárzó két arc látása nyomban eloszlatta e gondolatát. Sokáig azonban nem tűnődhetett, mert apja nem engedett rá időt. Egyre ösztökélte, sarkalta, hogy menjenek már. Elvirához minden szó áthallatszott s az öreg Zabargóczi hangja ismerősnek tűnt fel előtte. Kipirult arccal, elfogultan kelt fel ültő helyéből, midőn Dezső szüleit előre bocsátva — az ajtót felnyitotta. A hímzett zsebkendő. (Francia beszély.) Berthe Vadier-től. (Folytatás.) A nap sugarai játszadoztak szobámban és gyönge szellő mozgatta az ablakomban lévő jázmint. Késő volt már, sietve fölkeltem és felöltöztem. Kopogtak ajtómon; ez Gusztáv volt, ki egy levelet adott nekem : ő megismerte a genfi levél bélyegét és nem akarta másnak engedni át az örömöt, hogy nekem átadják. Keresztatyám levele volt, elolvastam és éreztem, miként iidulok fel, mintha egy nagy lélekzetet vettem volna szülőföldem levegőjéből. Azután fényes nappal ébren vettem vizsgálat alá tegnap esti gondolataimnak fekete ezredét, és csakhamar meggyőződtem, miszerint némi részben az és adta azoknak ama sötét szint. Mondtam magamnak, hogy e virágok még nem bizonyítanak semmit; nagyon nevetségesnek találtam magamat, és mindennek dacára mégsem mentem el este Valériához, félvén, hogy meglátom ez átkozott ibolyákat. Másnap sem mentem. De harmadik nap már nem álltam ki, és uzsonna után a Parkgasséba mentem. A terembe lépve, első tekintetem a dolgozóasztalra esett. A virágok még ott voltak, de szomorúan, ábrándosan egymásra hajolva, színtelenül és levélvesztetten. Szenvedő kinézésük gyönyört okozott nekem. — Ön szegény virágaimat nézi, — mondá madame Müller; oly kevés ideig tartanak, hogy valóban kár őket leszakasztani; megpirongattam Grünkopf urat; sokkal több ideig éltek volna az ő virágágyában. — Nem tudtam, madame, hogy ön ismeri gazdánkat. — Azt hittem, hogy mondtam önnek ; ő Müller úr egyik barátja volt. — Nagyon szeretheti önt, hogy feláldozza önnek virágait. —• Valóban nagyon szeret engem, s azt én egész szívemből viszonzom; ő igen tiszteletreméltó ember. — És igen nevetséges is. — Eduard, Eduard, nem kell a fát héja után megítélni. — Madame, abban az esetben, ha a fa odvas, a héj az, ami még legjobb rajta. — Grünkopfer nem odvas fa, nagyon messze van még attól, biztosítom önt, sok jó tulajdon van benne! — Meglehet, de egész mostanáig még nem vettem azokat észre. — Elhiszem, ön kerüli a vele való találkozást, beszélgetést; nem ez a módja annak, hogy embert megbíráljunk; ön majdnem udvariatlan irányában. — Amint látszik, panaszkodott rám ?