Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-23 / 43. szám
el az egyiket és ne bontsa föl a másikat, csak abban az esetben, ha szerencsétlenség érne. Nem esett roszul, midőn látom, mily benyomást tesz rá ama veszélynek hite, melynek kitéve vagyok. Ő nyugodtan hallgatott meg, a nélkül hogy legkevésbbé is nyugtalannak látszanék. — Tehát, — mondá ő, mikor bevégeztem, — ön az a felvilágosodott, okos és keresztyén fiatal ember, aki ama helyzetbe juttatta magát, hogy verekedjék ? — Ez nem az én hibám, madame, nekem igazságom volt. — Az igaz, mindig igazunk van. — Ön nem tudja, hogy mi történt, madame . Grünkopf úr igazságtalanul vádolta Gusztávot; én védtem tanítványomat; ez kötelességem volt. — Önnek igaza lehetett, ami az alapot illeti; a baj bizonyára a mód hibájából eredhetett. — Nem hiszem. — Éz bizonyos vagyok benne ; ritka összeütődés, melyet ne lehetne kiegyenlíteni egy kis eszességgel és udvariassággal; nincs olyan durva és szigorú tárgy, melyet tisztességesen ki ne lehetne mondani; hogyha ön helyesen viselte volna magát, Grünkopf úr nemcsak ki nem hívta volna, de majdnem bizonyos vagyok benne, hogy beismerte volna csalódását. — Ő nem a mai reggel volt az, amidőn képes lett volna e nemes cselekedetre; ő mérges volt, hogy a szél szétdúlta gyümölcsösét; nem birván megverekedni a széllel, feltette magában, hogy velem verekszik meg. — Elküldötte-e önhöz segédeit ? — Még nem. — Ön látja tehát, hogy nem szomjazik úgy az ön vérére; időt hagy önnek arra, hogy nyugodt legyen, és hogy kimentse magát. — Én mentsem magamat ?, parancsolhatná nekem e gyávaságot ? — Ön itt egy különös kifejezést használ, Eduárd; van-e jogom önnek parancsolni valamit ? Barátságom, önnek azt a tanácsot adhatja, hogy eszes legyen, ez minden; mert végre, ha ön erős is a görögök történetében, ön talán nem egészen oly ügyes a fegyverek kezelésében, és az ezredes, kit ön ügyetlennek tart, kétségkívül nem lesz az, midőn a kard a kezében van. — Nagyon jól tudom, hogy sokat kockáztatok, de nem ez az, mi visszatérésre bírhatna. — Valóban oly kevés teketóriát csinál az élettel ? Nincs igaza; az az isten ajándéka és mint ilyen, értékes, és roszul teljesíti az a teremtő ajándékát, a ki az élettel minduntalan játszik. — Ha a becsület parancsolja. — Becsület, ime itt a nagy szó, mely egy szép ügyet képvisel. A valódi becsület sohasem parancsol túlságokat, hanem a becsület torzképe azaz álbecsület az, mely a párbajt kitalálta. Ha az ember eljátsza életét, kell, hogy a cél megérdemelje az ily nemes játékot; az emberiesség, a hazafiság, a vallás, ime ezek azok a dolgok, melyekért jogunk van meghalni , de kitenni életünket egy hibáért, egy kedvtelésért, vitézség ez? Arra kellne fektetni egy értelmes embernek az ő dicsőségét, hogy hibájához makacsul ragaszkodjék. Ön tanító, Eduárd, tanítaná azt tanítványának, hogy bocsánatot kérni gyávaság? — Kétségkívül nem, és ha a legutóló embert sértettem volna meg, sietnék tőle bocsánatot kérni; de mentegetni magamat Grünkopf úr előtt, kit én soha nem bántottam meg és ki ezenfölül gyávának gondolna engem, nem, ezerszer nem ! — Ő nem gondolná önt gyávának; ön nem látszik olyannak, és még egy kis önmegalázás is nem volna-e jobb, mint a másvilágba utazni, ahol nem egészen bizonyos, vájjon a párbajvívók jól fogadtatnak-e, és megszomorítani barátait, kik sajnálnák még az ily különcöt is, amilyen ön? Nem az az, hogy a haláltól félteném önt, — folytató — ő, Grünkopf úr, bizonyos vagyok benne, kimélné önt, de mily nevetséges botrány! Egy nevelőnek nincs joga meggondolatlannak lenni; az ész, az okosság, a szerénység, hivatásának erényei. Íme ez az, amit mondani akartam önnek, Eduárd, gondolkozzék és határozza meg azt, mit tennie kell. így beszélt madame Müller és ő utána eszem fölfogta indokait; helyeselte, megerősítette azokat, és másnap abban órában mentem le a kertbe, midőn Grünkopf úr reggeli sétáját végezte. Megszólítom. — Uram, — mondám igen csendesen, — ha tegnap egy szót ejtettem ki, mely önt megbánthatta, kérem, bocsássa meg azt, melyben itt némileg gyönyörködni lehet. A növényzet, tekintve azt, hogy e sziget az egyenlítő mellett van, nagyon szegénynek tűnik fel. Az állatvilág sincs valami gazdagon képviselve. E gyarmatot élelmiszerekkel leginkább India látja el, honnan ezrével szállítják hajókon a juhokat, kecskéket s egyéb megehető dolgokat. Meg nem ehető állatokban nincs hiány. Például papagály van elég, mert az e madarakkal kereskedő benszülöttek úgy ellepik néha az újonnan érkezett hajót, hogy e szép szárnyasok éktelen lármájától az ember még a maga hangját sem hallja. Aranyos fácánokat is árulnak nagy bőségben. Majomkereskedő szintén sok van. Ezek közül egyre kedélyesen ráfogták a mi tengerészeink, hogy saját gyermekeit árulja, pedig a gazda sokkal feketébb volt, mint a majmok. Egy gorilla is várta egy kalitkában a szomszéd hajó indulását. A város a kikötőtől negyedfél mértföldre fekszik, szintén a tengerparton. Ez a különös berendezés valószínűleg onnan eredt, hogy a kikötő környéke hegyes völgyes, hová várost építeni nem igen célszerű, a város melletti tenger pedig nem elég mély a nagy hajóknak, így aztán amint megérkeztünk, első pillanatra azt gondoltam, hogy talán bizony Singapore helyett valami lakatlan szigetre jutottunk. E tévedésből azonban csakhamar kiábrándultam, mert amint hajónk korlátja megnyílt, a pergett kávészínűbenszülöttek megrohantak bennünket botokkal, csigahéjakkal és papagályokkal, torkuk szakadtából ordítva, s árucikkeiket tukmálva a nyakunkra. Nekem nem lévén szándékom efféléket vásárolni, hogy a zűrzavarból szabaduljak, a szó teljes értelmében megfutottam s beugrottam a parton várakozó számtalan kocsi egyikébe. Ezek egylovas társaskocsifélék, könnyűszerkezetűek; mind a kocsi, mind a ló igen kicsiny; a kocsi négy igen sovány, vagy két kövér emberre van berendezve, de azért láttam hat khmnait is ülni bennök, négyen egymással szemközt, egy a négynek a térdein, a hatodik pedig hátul a kasban. A városba meglehetős jó, bár elég poros és igen napos országút vezet. Rajta itt-ott kétfelől láthatni holmi egy öl széles s két öl hosszú kalodákat, gyalulatlan deszkából összeütve, s festék helyett jó vastagon befüstölve; az utca felőli egyik szögletében pedig áll egy keserves külsejű asztal, melynek a tetején tojós van, a felelé nekem, a nélkül hogy megfordulna. E kevéssé bájos mód, melylyel mentségemet fogadta, meglehetősen sértett; azonban bírtam annyi eszélyességgel, hogy nem mutattam azt, és elmentem, hogy elbeszéljem Charlotte kisasszonynak, ki a tegnap esti civódást már meghallotta, a kaland békés végét. A jó leány, ki azéjt halálos félelmek közt tölte, oly boldog volt, hogy nem verekszem meg, hogy sírt örömében. Meg voltam indulva e rokonszenv által. Rudolf, ki napközben meglátogatott, nem volt oly megelégedett. Ő nagyon örült, hogy segédem lehet és megbocsáthatatlannak tartotta, hogy elmulasztottam az alkalmat e párbajra, mely divatba hozott volna. Én türelmesen tűrtem bántalmazásait és nevetve mondtam neki, hogy inkább szeretek életben, mint divatban lenni. Kevés idő múlva madame Müllernél találkoztam Grünkopf úrral és kutyájával, Cesarral. Nem kerülhettem ki, hogy beszéljek vele; csodálkoztam, midőn hallottam, hogy a volt dragonyos mily jó kedvvel és mily élccel fecsegett. Nem az az ember volt ez, ki kertjében haragos és durcás ábrázattal sétált, megvilágítva a jóakarat sugara által, arca majdnem kellemes volt. Úgy látszott, mintha engem figyelmesen vizsgálna és minden szavamra vigyázna. Egyszerre kezét nyújtotta nekem. — Fiatal ember, én csalódtam önben, és ön megérdemli azt, mit madame Müller mondott nekem önről; nehezen hittem el; ön oly fiatal, és a fiatalság! ... És azután meg Königstein Rudolf, az a kis szeleburdi, az ön barátja; én önt is olyan jelleműnek hittem. Nem volt igazam, őszintén megvallom; feledje a bizalmatlanságot, melyet ön iránt mutattam. — Tiszta szivemből, uram, annál is inkább, mivel én sem tudtam önben észrevenni a szives és jóembert, a milyen ön. — Akkor annál jobb, — folytató megrázva kezemet, hogy csak úgy ropogtak ujjaim, — örülök, hogy nem csupán én voltam a vétkes. Az újfundlandi, mely fél szemével figyelte e kis jelenetet, méltóságteljesen kelt föl a szőnyegről, a melyen feküdt és nyaldosta a kezet, melyet gazdája megszorított; azután újra elfoglalta helyét. A kibékülés teljes volt, és egyszerre két barátot nyertem. (Folyt, köv.örökösen ülve pipázik egy, füstös rongydarabból csinált paradicsomi díszruhába öltözött fekete emberi alak, a körülre lévő polcokon árucikkek hevernek — ezek benszülött malayi kereskedők. Singapore malay földön fekszik, de angol, gyarmat létére is csaknem kizárólag khinai város. Épületei egytől-egyig apró emeletes házak. Az emelet oszlopokon nyugszik, a boltajtók és oszlopok közé tornácot képezvén. Az épületek valaha be voltak meszelve, de ma már a mész többnyire lekopott, s a porladozó tégla szép öszhangzásban áll az utcák vörös porával és az úszónadrágban járó khinaiak vörösödni kezdő sárga bőrével. A tengerből bekanyarodik a városba egy csatorna, mely tele van khinai ladikokkal, partja pedig egyik végétől a másikig ki van szőnyegezve száradófélben levő marhabőrrel. Ezen az utcán a tornácok szélesebbek, mint máshol, de kövezetük ép oly gödrös, a boltok alacsonyak, sötétek és oly hűvösek, mint egy barlang. Bennök sok örmény kereskedő élvezi a dohány, ópium és marhabőr illatát. A csatornán több fa és egy igen csinos lánchíd vezet keresztül. A lánchídról egyikfelé a város főutcájába, vagyis abba a zugba jutunk, hol az európai kereskedések vannak, melyek bizony nem valami nagyszerűek, bár a lakosokra nézve elég kényelmesen vannak berendezve, mert ugyanazon a helyen lehet vásárolni patkót, bársony főkötőt, aranygyűrűt és sósperecet. Az utca is, régi jó szokás szerint, kacskaringós, egyik helyen boulevard-széles, másikon meg sikátor; a házak összevissza állanak, öblöket és félszigeteket képezve, mintha csak az egész utca Görögország mappája volna. A híd másik végéről a város legszebb részébe, az »official quarterbe« jutunk. Ez aztán tisztességes hely s a parton roppant nagy gyepes szabad tér fekszik, melyet árnyas fákkal szegélyezett kocsiút hasít keresztül. E tér körül vannak a hotelek, melyek azonban igen egyszerűek; az egész csupa ajtó és ablak; a szögleten kívül falak nem igen vannak, ami ugyan szükségtelen is, mivel itt nem a hideget, hanem az esőt és forróságot igyekeznek némileg kizárni, ami azonban nem valami könnyű dolog. Itt van továbbá a lakosság befogadására valószínűleg túlságos nagy főtemplom, a kormányépület, posta, fogház. Innen egy út vezet néhány mértföldnyire a sziget belseje felé, melynek két oldalán, a várostól jó messze, vannak az előkelő európai polgár A forró égöv alól. (Tárca Singaporeról, sat.) Oh az a forró égöv, mily áldott vidék! A fogvacogtató zordon tél ott ismeretlen, az orrvörösítő és fülmetsző északi szél soha sem süvölt; dér,hó,jég, fagy s több efféle európai rémséges dolog sohasem fordul elő ; a legszegényebb ember sem retteg a rideg évszak közelgésétől, a téli nyomor, éhség és didergésről fogalom sincs, hanem ezek helyett a nyájasan mosolygó természet, felhőtlen tiszta kék egével, illatos pálmaerdőkkel borított halmok, tejjel és mézzel folyó völgyek, kristály patakok, rózsabokrok, virágmezők, aranyos fácánok, kolibri madarak, bőség és megelégedés, boldogság és gondnélküli élet mindenütt ; a csöndes tavakat, melyek mintegy a nyugalom példányképei, csak a ragyogó napsugarakkal kacérkodó aranyhalak ugrándozása zavarja; a boldog halandó őserdők árnyában, csörgedező források mellett heverészve hallgatja a madarak bájosan csengő énekét, vagy nézi a teljes pompában tündöklő csillagok millióit, kiválasztja magának a legfényesebbiket, ott folytatandó az itt csak megkezdett, de ott örökkétartó ábrándos életet. Hogy dolgozni is kellene, az még gondolatnak is furcsa. Mirevaló lenne az! Hisz itt a gondos természet mindennel bőven ellátja fiait, a kenyérfa csak letörésre, a világ legizletesebb gyümölcsei csak leszakításra várnak, a halak mintegy a partra jőnek, csak beléjök kell harapni, aztán az idő viszontagságainak sem lévén e vidék kitéve, itt minden bokor szállást ad. Mily irigylésreméltó halandók, kik mindezt élvezhetik. Ilyennek képzeltem én a forró égöv alatti vidéket otthon az iskolában. Most, hetedfél nap alatt Hongkongból az egyenlítő közelébe jutva, nem mondhatnám, hogy azt épen olyannak is találtam volna. Singapore középszerű magasságú halmokkal fedett szigeten fekszik, az egyenlítőtől valami száz angol mértföldnyire északra. E halmok némelyike fákkal van benőve, bár nem valami gazdagon. A kopárok nem lehetnek valami termékenyek, mert a földmivelésnek itt nem találunk viruló nyomaira, de annál nagyobb mennyiségben látjuk a messzevöröslő égett földet. A lapályok posványosak, bokrokkal s néhol náddal benőve; itt-ott kimagaslik egyegy kókuszdió-fa, mely talán az egyetlen növény, 216