Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)

1877-02-23 / 43. szám

el az egyiket és ne bontsa föl a másikat, csak abban az esetben, ha szerencsétlenség érne. Nem esett ro­­szul, midőn látom, mily benyomást tesz rá ama ve­szélynek hite, melynek kitéve vagyok. Ő nyugodtan hallgatott meg, a nélkül hogy legkevésbbé is nyug­talannak látszanék. — Tehát, — mondá ő, mikor bevégeztem, — ön az a felvilágosodott, okos és keresztyén fiatal em­ber, a­ki ama helyzetbe juttatta magát, hogy vere­kedjék ? — Ez nem az én hibám, madame, nekem igaz­ságom volt. — Az igaz, mindig igazunk van. — Ön nem tudja, hogy mi történt, madame . Grünkopf úr igazságtalanul vádolta Gusztávot; én védtem tanítványomat; ez kötelességem volt. — Önnek igaza lehetett, a­mi az alapot illeti; a baj bizonyára a mód hibájából eredhetett. — Nem hiszem. — Éz bizonyos vagyok benne ; ritka összeütő­­dés, melyet ne lehetne kiegyenlíteni egy kis eszesség­gel és udvariassággal; nincs olyan durva és szigorú tárgy, melyet tisztességesen ki ne lehetne mondani; hogyha ön helyesen viselte volna magát, Grünkopf úr nemcsak ki nem hívta volna, de majdnem bizo­nyos vagyok benne, hogy beismerte volna csalódását. — Ő­ nem a mai reggel volt az, a­midőn képes lett volna e nemes cselekedetre; ő mérges volt, hogy a szél szétdúlta gyümölcsösét; nem birván meg­verekedni a széllel, feltette magában, hogy velem ve­rekszik meg. — Elküldötte-e önhöz segédeit ? — Még nem. — Ön látja tehát, hogy nem szomjazik úgy az ön vérére; időt hagy önnek arra, hogy nyugodt le­gyen, és hogy kimentse magát. — Én mentsem magamat ?, parancsolhatná ne­kem e gyávaságot ? — Ön itt egy különös kifejezést használ, Eduárd; van-e jogom önnek parancsolni valamit ? Barátsá­gom, önnek azt a tanácsot adhatja, hogy eszes le­gyen, ez minden; mert végre, ha ön erős is a görögök történetében, ön talán nem egészen oly ügyes a fegy­verek kezelésében, és az ezredes, kit­ ön ügyetlennek tart, kétségkívül nem lesz az, midőn a kard a kezé­ben van. — Nagyon jól tudom, hogy sokat kockáztatok, de nem ez az, mi visszatérésre bírhatna. — Valóban­ oly kevés teketóriát csinál az élet­tel ? Nincs igaza; az az isten ajándéka és mint ilyen, értékes, és roszul teljesíti az a teremtő ajándékát, a ki az élettel minduntalan játszik. — Ha a becsület parancsolja. — Becsület, ime itt a nagy szó, mely egy szép ügyet képvisel. A valódi becsület sohasem paran­csol túlságokat, hanem a becsület torzképe azaz álbecsület az, mely a párbajt kitalálta. Ha az ember eljátsza életét, kell, hogy a cél megérdemelje az ily nemes játékot; az emberiesség, a hazafiság, a vallás, ime ezek azok a dolgok, melyekért jogunk van meg­halni , de kitenni életünket egy hibáért, egy kedvte­lésért, vitézség ez? Arra kellne fektetni egy értelmes embernek az ő dicsőségét, hogy hibájához makacsul ragaszkodjék. Ön tanító, Eduárd, tanítaná azt tanítvá­nyának, hogy bocsánatot kérni gyávaság? — Kétségkívül nem, és ha a legutóló embert sértettem volna meg, sietnék tőle bocsánatot kérni; de mentegetni magamat Grünkopf úr előtt, kit én soha nem bántottam meg és ki ezenfölül gyávának gondolna engem, nem, ezerszer nem ! — Ő nem gondolná önt gyávának; ön nem látszik olyannak, és még egy kis önmegalázás is nem volna-e jobb, mint a másvilágba utazni, a­hol nem egészen bizonyos, vájjon a párbajvívók jól fogadtat­nak-e, és megszomorítani barátait, kik sajnálnák még az ily különcöt is, a­milyen ön? Nem az az, hogy a haláltól félteném önt, — folytató — ő, Grünkopf úr, bizonyos vagyok benne, kimélné önt, de mily nevetsé­ges botrány! Egy nevelőnek nincs joga meggondo­latlannak lenni; az ész, az okosság, a szerénység, hi­vatásának erényei. Íme ez az, a­mit mondani akartam önnek, Eduárd, gondolkozzék és határozza meg azt, mit tennie kell. így beszélt madame Müller és ő utána eszem fölfogta indokait; helyeselte, megerősítette azokat, és másnap abban órában mentem le a kertbe, midőn Grünkopf úr reggeli sétáját végezte. Megszólítom. — Uram, — mondám igen csendesen, — ha tegnap egy szót ejtettem ki, mely önt megbánthatta, kérem, bocsássa meg azt, melyben itt némileg gyönyörködni lehet. A növény­zet, tekintve azt, hogy e sziget az egyenlítő mellett van, nagyon szegénynek tűnik fel. Az állatvilág sincs valami gazdagon képviselve. E gyarmatot élelmi­szerekkel leginkább India látja el, honnan ezrével szállítják hajókon a juhokat, kecskéket s egyéb meg­ehető dolgokat. Meg nem ehető állatokban nincs hiány. Például papagály van elég, mert az e mada­rakkal kereskedő benszülöttek úgy ellepik néha az újonnan érkezett hajót, hogy e szép szárnyasok éktelen lármájától az ember még a maga hangját sem hallja. Aranyos fácánokat is árulnak nagy bőségben. Majom­kereskedő szintén sok van. Ezek közül egyre kedélye­sen ráfogták a mi tengerészeink, hogy saját gyer­mekeit árulja, pedig a gazda sokkal feketébb volt, mint a majmok. Egy gorilla is várta egy kalitkában a szomszéd hajó indulását. A város a kikötőtől negyedfél mértföldre fek­szik, szintén a tengerparton. Ez a különös berende­zés valószínűleg onnan eredt, hogy a kikötő környéke hegyes völgyes, hová várost építeni nem igen cél­szerű, a város melletti tenger pedig nem elég mély a nagy hajóknak, így aztán a­mint megérkeztünk, első pillanatra azt gondoltam, hogy talán bizony Singa­pore helyett valami lakatlan szigetre jutottunk. E tévedésből azonban csakhamar kiábrándultam, mert a­mint hajónk korlátja megnyílt, a pergett kávé­­színű­benszülöttek megrohantak bennünket bo­tokkal, csigahéjakkal és papagályokkal, torkuk szakadtából ordítva, s árucikkeiket tukmálva a nyakunkra. Nekem nem lévén szándékom effélé­ket vásárolni, hogy a zűrzavarból szabaduljak, a szó teljes értelmében megfutottam s beugrot­tam a parton várakozó számtalan kocsi egyi­kébe. Ezek egylovas társaskocsifélék, könnyű­szerke­­zetűek; mind a kocsi, mind a ló igen kicsiny; a kocsi négy igen sovány, vagy két kövér emberre van be­rendezve, de azért láttam hat khmnait is ülni bennök, négyen egymással szemközt, egy a négynek a térdein, a hatodik pedig hátul a kasban. A városba meglehetős jó, bár elég poros és igen napos országút vezet. Rajta itt-ott kétfelől láthatni holmi egy öl széles s két öl hosszú kalodákat, gyalu­­latlan deszkából összeütve, s festék helyett jó vasta­gon befüstölve; az utca felőli egyik szögletében pedig áll egy keserves külsejű asztal, melynek a tetején to­jós van, a felelé nekem, a nélkül hogy meg­­fordulna. E kevéssé bájos mód, melylyel mentségemet fogadta, meglehetősen sértett; azonban bírtam annyi eszélyességgel, hogy nem mutattam azt, és elmentem, hogy elbeszéljem Charlotte kisasszonynak, ki a teg­nap esti civódást már meghallotta, a kaland békés végét. A jó leány, ki az­éjt halálos félelmek közt tölte, oly boldog volt, hogy nem verekszem meg, hogy sírt örömében. Meg voltam indulva e rokon­­szenv által. Rudolf, ki napközben meglátogatott, nem volt oly megelégedett. Ő nagyon örült, hogy segédem lehet és megbocsáthatatlannak tartotta, hogy elmu­lasztottam az alkalmat e párbajra, mely divatba ho­zott volna. Én türelmesen tűrtem bántalmazásait és nevetve mondtam neki, hogy inkább szeretek életben, mint divatban lenni. Kevés idő múlva madame Müllernél találkoz­tam Grünkopf úrral és kutyájával, Cesarral. Nem kerülhettem ki, hogy beszéljek vele; csodálkoztam, midőn hallottam, hogy a volt­ dragonyos mily jó kedv­vel és mily élccel fecsegett. Nem az az ember volt ez, ki kertjében haragos és durcás ábrázattal sétált, megvilágítva a jóakarat sugara által, arca majdnem kellemes volt. Úgy látszott, mintha engem figyelme­sen vizsgálna és minden szavamra vigyázna. Egyszerre kezét nyújtotta nekem. — Fiatal ember, én csalódtam önben, és ön megérdemli azt, mit madame Müller mondott nekem önről; nehezen hitt­em el; ön oly fiatal, és a fiatalság! ... És azután meg Königstein Rudolf, az a kis sze­­leburdi, az ön barátja; én önt is olyan jelleműnek hittem. Nem volt igazam, őszintén megvallom; feledje a bizalmatlanságot, melyet ön iránt mutattam. — Tiszta szivemből, uram, annál is inkább, mivel én sem tudtam önben észrevenni a szives és jó­embert, a milyen ön. — Akkor annál jobb, — folytató megrázva kezemet, hogy csak úgy ropogtak ujjaim, — örülök, hogy nem csupán én voltam a vétkes. Az újfundlandi, mely fél szemével figyelte e kis jelenetet, méltóságteljesen kelt föl a szőnyegről, a melyen feküdt és nyaldosta a kezet, melyet gazdája megszorított; azután újra elfoglalta helyét. A kibé­külés teljes volt, és egyszerre két barátot nyertem. (Folyt, köv.ö­rökösen ülve pipázik egy, füstös rongydarabból csi­nált paradicsomi díszruhába öltözött fekete emberi alak, a körülre lévő polcokon árucikkek hevernek — ezek benszülött malayi kereskedők. Singapore malay földön fekszik, de angol, gyar­mat létére is csaknem kizárólag khinai város. Épüle­tei egytől-egyig apró emeletes házak. Az emelet osz­lopokon nyugszik, a boltajtók és oszlopok közé torná­cot képezvén. Az épületek valaha be voltak meszelve, de ma már a mész többnyire lekopott, s a porladozó tégla szép öszhangzásban áll az utcák vörös porával és az úszónadrágban járó khinaiak vörösöd­ni kezdő sárga bőrével. A tengerből bekanyarodik a városba egy csatorna, mely tele van khinai ladikokkal, partja pedig egyik végétől a másikig ki van szőnyegezve száradófélben levő marhabőrrel. Ezen az utcán a tornácok szélesebbek, mint máshol, de kövezetük ép oly gödrös, a boltok alacsonyak, sötétek és oly hűvö­sek, mint egy barlang. Bennök sok örmény kereskedő élvezi a dohány, ópium és marhabőr illatát. A csatornán több fa­ és egy igen csinos lánchíd vezet keresztül. A lánchídról egyikfelé a város fő­utcájába, vagyis abba a zugba jutunk, hol az euró­pai kereskedések vannak, melyek bizony nem valami nagyszerűek, bár a lakosokra nézve elég kényelmesen vannak berendezve, mert ugyanazon a helyen lehet vásárolni patkót, bársony főkötőt, aranygyűrűt és sósperecet. Az utca is, régi jó szokás szerint, kacska­­ringós, egyik helyen boulevard-széles, másikon meg sikátor; a házak összevissza állanak, öblöket és fél­szigeteket képezve, mintha csak az egész utca Görög­ország mappája volna. A híd másik végéről a város legszebb részébe, az »official quarterbe« jutunk. Ez aztán tisztességes hely s a parton roppant nagy gye­pes szabad tér fekszik, melyet árnyas fákkal szegélye­zett kocsiút hasít keresztül. E tér körül vannak a hotelek, melyek azonban igen egyszerűek; az egész csupa ajtó és ablak; a szögleten kívül falak nem igen vannak, a­mi ugyan szükségtelen is, mivel itt nem a hideget, hanem az esőt és forróságot igyekeznek né­mileg kizárni, a­mi azonban nem valami könnyű do­log. Itt van továbbá a lakosság befogadására való­színűleg túlságos nagy főtemplom, a kormányépület, posta, fogház. Innen egy út vezet néhány mértföld­nyire a sziget belseje felé, melynek két oldalán, a várostól jó messze, vannak az előkelő európai polgár A forró égöv alól. (Tárca Singaporeról, sat.) Oh az a forró égöv, mily áldott vidék! A fog­­vacogtató zordon tél ott ismeretlen, az orrvörösítő és fülmetsző északi szél soha sem süvölt; dér,hó,jég, fagy s több efféle európai rémséges dolog sohasem fordul elő ; a legszegényebb ember sem retteg a rideg évszak közelgésétől, a téli nyomor, éhség és didergés­ről fogalom sincs, hanem ezek helyett a nyájasan mosolygó természet, felhőtlen tiszta kék egével, illa­tos pálmaerdőkkel borított halmok, tejjel és mézzel folyó völgyek, kristály patakok, rózsabokrok, virág­mezők, aranyos fácánok, kolibri­ madarak, bőség és megelégedés, boldogság és gondnélküli élet minde­nütt ; a csöndes tavakat, melyek mintegy a nyugalom példányképei, csak a ragyogó napsugarakkal kacér­kodó aranyhalak ugrándozása zavarja; a boldog halandó őserdők árnyában, csörgedező források mel­lett heverészve hallgatja a madarak bájosan csengő énekét, vagy nézi a teljes pompában tündöklő csilla­gok millióit, kiválasztja magának a legfényesebbiket, ott folytatandó az itt csak megkezdett, de ott örökké­­tartó ábrándos életet. Hogy dolgozni is kellene, az még gondolatnak is furcsa. Mirevaló lenne az! Hisz itt a gondos természet mindennel bőven ellátja fiait, a kenyérfa csak letörésre, a világ legizletesebb gyü­mölcsei csak leszakításra várnak, a halak mintegy a partra jőnek, csak beléjök kell harapni, aztán az idő viszontagságainak sem lévén e vidék kitéve, itt min­den bokor szállást ad. Mily irigylésreméltó halandók, kik mindezt élvezhetik. Ilyennek képzeltem én a forró égöv alatti vidéket otthon az iskolában. Most, heted­fél nap alatt Hong­kongból az egyenlítő közelébe jutva, nem mondhatnám, hogy azt épen olyannak is találtam volna. Singapore középszerű magasságú halmokkal fedett szigeten fekszik, az egyenlítőtől valami száz angol mértföldnyire északra. E halmok némelyike fákkal van be­nőve, bár nem valami gazdagon. A kopárok nem lehetnek valami termékenyek, mert a földmivelésnek itt nem találunk viruló nyomaira, de annál nagyobb mennyiségben látjuk a messze­­vöröslő égett földet. A lapályok posványosak, bokrok­kal s néhol náddal benőve; itt-ott kimagaslik egy­­egy kókuszdió-fa, mely talán az egyetlen növény, 216

Next