Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-23 / 116. szám

A győri dobos. (Történeti beszély.) irta Fern Valentin. (Folytatás.) — Távozzék, ezredes úr, — monda a nagynéne izgatottan, — az ég szentjeire, távozzék! Csengetnek, ő fensége érkezik! — Akkor rajta, hogy itt ne találjon, — düny­­nyögé Sarti, egy végső pillantást vetve a szép elájult leányra. — Átkozott legyek, ha mulatságosnak mon­danám az egész dolgot! A császár mást is megbízha­tott volna vele, mert én bizony nem értek az ily csúnya tettetéshez! Ezzel egy az udvarra vezető ajtón gyorsan eltá­vozott. Egy perc múlva belépett Beauharnais Jenő. Ghiraldina épen magához tért, fölnyitá sugárzó sze­mét és szomorú pillantást vetett a hercegre. — Mit látok? — kérdé Jenő aggályosan. — Mi történt? — Fenség, — rebegő a nagynéne. — Ghiraldi­­nát épen értesítették valamiről s e hir annyira meg­hatotta, hogy ájulásba esett. — És ki szomorított meg annyira, édesem ? — kérdé a herceg gyöngéden. — Részt akarok venni fáj­dalmadban. — Tudod, mennyire szeretlek és hogy a­mi tége­d búsít, az nekem is kínt okoz! — Oh Jenő, Jenő, — suga Ghiraldina, — a császár akarata szerint egy bajor hercegnőt kell oltárhoz vezetned. E hit megrendítette egész valómat. Jenő homloka elkomorult.­­— Ki mondta azt neked ? — kérdezé. — Nem tudom, közölhetem-e veled ? De mondd te, igaz-e ? — Igaz, — viszonzá a herceg tompán. — Akkor örökre szerencsétlen vagyok! Ghiraldina sírva fakadt. — Végy erőt magadon, kedvesem! — mondá a herceg. — Nem fogok engedelmeskedni a császár akaratának. Tisztelem, szeretem és csodálom gyám­­atyámat, de éltem legfontosabb ügyét nem fogom tőle függővé tenni. Nyugodjál meg, Ghiraldina, nem veszem el a bajor hercegleányt. És hogy bebizonyít­sam szándékomat, nyilvánosan fogok veled meges­küdni, miáltal kivihetlenné válik a császár házassági terve. — De mi lesz ennek következménye ? — kérdé aggályosan Ghiraldina, de az öröm felcsillámlásával szemében. — Mi gondom arra ? A császár engedni fog, engednie kell, ha látja, hogy mást nem tehet. De ha megneheztel is, inkább lemondok kegyéről s méltósá­gomról, semhogy tőled elpártoljak, szép kedvesem. A herceg egy csókkal erősíté meg szeretetteljes ígéretét. Ghiraldina most életében utójára érezte magát boldognak. Bizalmas beszélgetés között telt az idő s nem­sokára beállt az est. — Gyanúsítani akarták hűségedet, — mondá Jenő. — Hirűl hozták nekem, hogy Sarti ezredes üldöz ajánlataival és hogy te elfogadod az olasz had­sereg legszebb tisztjének udvarlását. De én egy szót sem hittem az egészből. — Nem is igaz! — viszonzá Ghiraldina élénken. — Az ezredes megkérte ugyan kezemet s nagynéném biztatott, fogadjam el; de én nem akartam, mert csak téged szeretlek. Sarti ezredes hiába kecsegteti magát reményekkel. — Hiszek neked, — vévé át a szót az alkirály, — s különben gondom lesz rá, hogy az ezredes ne essék többé terhedre. Meg fogja holnap egész Milano tudni, hogy jegyesem vagy. Holnap elhagyod e lakást s csinos házba költözöl, míg palotámba fogadhatlak. Ghiraldina reszketett az örömtől. Tiz óra volt, midőn Jenő távozott. Alig haladt tíz lépésnyire az utcán, két férfi lépett elő a Lorenzo-templom egy sötét oszlopa mögől s utána néztek. — Úgy látszik, ezredes úr, — mondá az egyik tréfás hangon, — ő fensége megvigasztalta a kis di­­vatárus­ leányt, mert arca ragyogott a boldogságtól a mint észrevevém, midőn egy lámpa közelében elbal­lagott. Nagy munka vár most rám. Ha ez ügyben a szerencse nem kedvez jobban, mint önnek kedve­zett, ő excellenciája a rendőrminiszter úr megnehez­tel rám s előléptetésemről szó sem lesz akkor.­­— Kívánom, hogy sikerrel járjon kísérlete, —­­adá az ezredes válaszúl. — Vigye ördög ezt az alakoskodást! A császár mást bizhatott volna meg vele, nem engem, mert én nem értek az ilyen játékhoz. Ghiraldina igen csinos­­és szelíd leány, sajnálom, hogy ily pokoli ármánynak esik áldozatul. Még bele is szerethetnék, ha futóbo­londja nem volnék egy genuai marchesának. Kép­zelje el helyzetemet, báró úr, ha a marchesa megtudja valahogy, mit mivelek én Milanóban, bizonyára meg­mérgezne, mert fülig szerelmes belém. — Sajnálom önt, ezredes úr, — viszont­ Fouché titkos ügynöke, — de saját érdekében hinni akarom, hogy szerepét a császár akaratához mérten végigját­­sza. Okvetlenül el kell utaznia Livornóba; a posta­kocsi készen áll, a közbeeső állomásokon lovakat ren­deltem meg, szóval megtettem minden előkészületet, hogy végrehajthassa a színlelt szöktetést.­­— Belenyugszom a változhatlanba, — mormoga elfojtott káromkodással Sarti ezredes. — A császár haragja tán még nagyobb baj volna, mint isteni mar­­chesám neheztelése. Tehát Livernóban találom a szardíniai hajót, melyen Marseillebe kell mennem ? — Igen. — Szép! — Mire gondol ön ? — Arra, hogy színlelt szöktetésü­nk, melyet va­lóban megtörténtnek fognak tekinteni, nagy feltűnést okoz majd a városban. — Kétségkívül. — Egy pár érdekes kaland által már amúgy is hírhedtté vált nevem egyszerre európai hirre vergőd­­hetik, aranyos kengyellel ellátott nyergen, melyet a neve­zett két tárgygyal együtt büszkén mutogatnak a bécs­újhelyiek, hivatkozva a hatalmas királyi serlegre, melyből oly gyakran ürítnek áldomást még jelenleg is. Ha a rög szólni tudna, ha a fák szózatra fakadná­nak, mily titkot lehetne kicsalni belőlük, mily nyilat­kozattal gazdagodnék hazánk. A fenyvek azonban tovább zúgnak és bús morajukkal betöltik az egész környéket, elnyomva a madarak énekét s élénken versenyezve a patak csörgésével, melynek egyhangú­ságába változatosságot öntenek. Ez a Kehrbach! Ra­koncátlan hegyi viz, zuhatagban, habzó sugarakban s pisztrángokban bővölködő, és szeszélyével túljárva emberi számításon, rombolva, dúlva, ha túlságos tá­pot kap hóolvadáskor vagy ha a hirtelen nekizúdult felhőszakadás vágtatásra készüi. Most nyájasan foly­tatja pályáját, s nem állja utunkat, úgyhogy mire keresztülmentünk hídján és kissé kanyarodtunk, új képet nyerünk. Virágzó falvak intenek felénk a hegy­oldalról, mindnyájan kies fekvéssel, h­elyenkint lomb­bal elburkolva, aztán kikandikálva vagy vonzó mez­telenségben : Katzelsdorf, közelében a ligurianusok nagy zárdájával; Eichbüchl, még odább Ofenbach, s egészen a hegy­katlanban Erlach és Walpersbach. Kedélyes német községek, boldog egyszerűséggel s a csendélet ama zavartalan nyugalmában, mely a szo­katlant, az izgékonysággal járó véletlent, a külsőségek hajhászatát, a kapkodást nem ismeri. Az ebből száz­— Kíván ennél nagyobb dicsőséget ? — Marchesum bizonyára nem az utósó lesz, ki megtudja a dolgot. Levélben bele kell őt avatnom szerepem titkaiba, hogy féltékeny dühében halomra ne zúzzon mindent, a­mi palotájában törhető akad. Ha nem teszem, tartanom kellene a következmények­től, mert a marchesa a leggazdagabbak egyike Genuá­­ban, s házassági szerződésünk annyi, mintha bizto­sítva volna már. —• Dologra tehát, ezredes úr. Legyen óvatos, nehogy az alkirály idejekorán neszét vegye a hamis játéknak. A kávéházban találkozunk azután, ugy­e ? — Helyes, úgyis innom kell valamit, hogy el­kábítsam kedélyemet. Adja az ég, hogy minél elébb sikerrel túl legyünk a kalandon! — Én a legjobbat remélem, ezredes úr. A viszont­látásig ! Sarti beburkolózott köpenyébe és az utca túlsó oldalán fekvő kávéháznak tartott. Fouché titkos ügy­nöke ellenben a divatárusboltba sietett, hol Ghiral­dina nagynénje épen a lámpát készült eloltani, hogy lefeküdjék. — Signora, — mondá az ügynök, — egy pár szám van kegyedhez és Ghiraldina kisasszonyhoz. — Kihez van szerencsém ? — kérdé a nagy­néne aggályos sejtelemmel. — Báró Minghetti titkos rendőrügynök vagyok s egyenesen Párisból érkezem, hogy önnek tudtál adjam a császár akaratát. Kérem, hívja elő a kis­asszonyt, megbízásom sietésre készt. Azt hiszem, hogy önök még két óra letelte előtt útban lesznek Bologna felé. A félelemtől reszkető asszony gyorsan előhívta Ghiraldinát. A rendőrügynök udvarias meghajlással üdvözlé s mondá: — Dicsérni hallottam a kisasszony szépségét s most, hogy saját szememmel meggyőződtem, leg­­kevésbbé sem csodálkozom ő fensége választása felett. — Ha ön ezt tudja, uram — felesé Ghiraldina, — tudni fogja azt is . . . — Hogy ő fensége nőül szándékozik kegye­det venni, — viszontá a báró hidegen. — Van tudomásom arról s azon sem kétkedem, hogy ő fen­sége ma este közölte önnel végleges elhatározását. Ez önre s nagynénjére nézve kétségtelenül igen szép és kecsegtető, csak az a baj, hogy a terv létre nem jöhet. A hercegnek nincs szabad akarata, a császár pedig államérdekből ahhoz ragaszkodik, hogy nőül vegye Auguszta bajor hercegnőt. Teljhatalommal bírok ez ügyben s következő ajánlatot teszek önöknek: önök 40000 frank készpénzt és egy házat kapnak Bolognában, hol újra berendezhetik s­zletöket. Önök még ma éjjel álnév alatt elutaznak s többé nem tér­nek vissza Milanóba; az útlevelekről én gondos­kodom. Saját érdekükben fekszik, hogy a herceg soha se tudja meg hollótokét. Ha elfogadják ajánlatomat, megmenekülnek minden veszélytől . . . Ghiraldina haragtól villámló szemmel szakítá félbe az ügynököt. (Vége köv.) mazó sajátság, a jólétet visszatükröző csín és tiszta­ság azonnal szemünkbe ötlik és e falvak lakosait is tulajdon jelleggel ruházza fel, mely az idegenre nézve nem lehet visszataszító. E helységek balra ma­radnak, midőn néhány lépésnyire az ellenkező olda­lon már házak emelkednek s azon veszszük észre ma­gunkat, hogy faluba jutottunk. Igénytelen helyre, mely sokkal kisebb, mint hire. A császárerdő nyugati lejtőjén, Frohsdorfban vagyunk. Sokat emlegetett név a harmincas évek és fő­leg 1871 óta. A világ nem egyszer függesztő ide sze­mét és várakozásában mindannyiszor csalódott! Úgy járt, mikint tulajdonosa is: ő is megcsalatkozott re­ménységében szintúgy, mint a világban; de hitében nem rendült meg és meggyőződésétől nem tágított. Ha a vendéglőnek hátat fordítottunk s puskalövés­­nyire haladtunk, kert előtt találjuk magunkat, hová egyelőre minden nehézség nélkül beléphetünk. Ódon épület veti árnyékát előre, nagy, dísztelen, sárgás alapszínnel, fehér cikornyákkal s királyi koronával homlokzatán, a korona alatt címerrel, melyben lilio­mok vannak, a Bourbonok virágai. Itt lakik Henrik Károly Ferdinánd Mária Dieudonné, a chambordi gróf vagy bordeauxi herceg, az utósó Bourbon, vég­sarjadéka a családnak, mely Franciaország trónján ült vala. Itt lakik nagy elvonultságban, külfény és Folytatás a mellékleten. A chambordi gróf lakhelyén, Bécs-Ujhely körül kedves helységek terülnek el, melyek e várost vonzó keretbe fogalják és külsőleg is barátságossá teszik. Bármerre tekintsen a szem, bércet és völgyet látunk váltakozni és ha a kőszegi utón kifelé haladunk, jobbra a felhővel takaródzó hóborított Schneeberg zárja be a határt; balra a Lajtahegység emelkedik a falvak fölé, melyek lábához símúlnak és élénk csoportozataikkal mind szebben tartozzák. A házak majd elmaradnak; az unalmas kő- és téglafal helyébe ékes fenyőfák lépnek, elsőben tisztásokkal váltakozó ligetekben vagy imitt-amott magányosan s egy-egy nyírfát besötétítve, majd egyre sűrűbben sorakozva s utóbb egész rengeteggé soka­sodva. Ezen keresztül vezet utunk. Nem vasút ugyan, de a legremekebb töltések egyike, melyen kocsink kényelmesen robog tovább s andalító álom vesz erőt rajtunk. De azt is csakhamar legyőzzük, mert először járván e vidéken, látni akarunk. Az sem utóló ránk nézve, hogy a magyar határ felé közeledünk s oly földet érzünk lábaink alatt, hol magyar vér is folyt, s melyen diadalmas sereg sietett nagy műveletek végrehajtására. Mátyás királyunk bi­zonyára sokszor megfordúlhatott e vidéken s a közel városban nem egy nevezetesség őrzi nyomát. Talán ép ez után vonult be a városba barréttel fején, a gyön­gyökkel gazdagon megrakott nyakékkel s a gyönyörű 566

Next