Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)
1877-05-23 / 116. szám
A győri dobos. (Történeti beszély.) irta Fern Valentin. (Folytatás.) — Távozzék, ezredes úr, — monda a nagynéne izgatottan, — az ég szentjeire, távozzék! Csengetnek, ő fensége érkezik! — Akkor rajta, hogy itt ne találjon, — dünynyögé Sarti, egy végső pillantást vetve a szép elájult leányra. — Átkozott legyek, ha mulatságosnak mondanám az egész dolgot! A császár mást is megbízhatott volna vele, mert én bizony nem értek az ily csúnya tettetéshez! Ezzel egy az udvarra vezető ajtón gyorsan eltávozott. Egy perc múlva belépett Beauharnais Jenő. Ghiraldina épen magához tért, fölnyitá sugárzó szemét és szomorú pillantást vetett a hercegre. — Mit látok? — kérdé Jenő aggályosan. — Mi történt? — Fenség, — rebegő a nagynéne. — Ghiraldinát épen értesítették valamiről s e hir annyira meghatotta, hogy ájulásba esett. — És ki szomorított meg annyira, édesem ? — kérdé a herceg gyöngéden. — Részt akarok venni fájdalmadban. — Tudod, mennyire szeretlek és hogy ami téged búsít, az nekem is kínt okoz! — Oh Jenő, Jenő, — suga Ghiraldina, — a császár akarata szerint egy bajor hercegnőt kell oltárhoz vezetned. E hit megrendítette egész valómat. Jenő homloka elkomorult.— Ki mondta azt neked ? — kérdezé. — Nem tudom, közölhetem-e veled ? De mondd te, igaz-e ? — Igaz, — viszonzá a herceg tompán. — Akkor örökre szerencsétlen vagyok! Ghiraldina sírva fakadt. — Végy erőt magadon, kedvesem! — mondá a herceg. — Nem fogok engedelmeskedni a császár akaratának. Tisztelem, szeretem és csodálom gyámatyámat, de éltem legfontosabb ügyét nem fogom tőle függővé tenni. Nyugodjál meg, Ghiraldina, nem veszem el a bajor hercegleányt. És hogy bebizonyítsam szándékomat, nyilvánosan fogok veled megesküdni, miáltal kivihetlenné válik a császár házassági terve. — De mi lesz ennek következménye ? — kérdé aggályosan Ghiraldina, de az öröm felcsillámlásával szemében. — Mi gondom arra ? A császár engedni fog, engednie kell, ha látja, hogy mást nem tehet. De ha megneheztel is, inkább lemondok kegyéről s méltóságomról, semhogy tőled elpártoljak, szép kedvesem. A herceg egy csókkal erősíté meg szeretetteljes ígéretét. Ghiraldina most életében utójára érezte magát boldognak. Bizalmas beszélgetés között telt az idő s nemsokára beállt az est. — Gyanúsítani akarták hűségedet, — mondá Jenő. — Hirűl hozták nekem, hogy Sarti ezredes üldöz ajánlataival és hogy te elfogadod az olasz hadsereg legszebb tisztjének udvarlását. De én egy szót sem hittem az egészből. — Nem is igaz! — viszonzá Ghiraldina élénken. — Az ezredes megkérte ugyan kezemet s nagynéném biztatott, fogadjam el; de én nem akartam, mert csak téged szeretlek. Sarti ezredes hiába kecsegteti magát reményekkel. — Hiszek neked, — vévé át a szót az alkirály, — s különben gondom lesz rá, hogy az ezredes ne essék többé terhedre. Meg fogja holnap egész Milano tudni, hogy jegyesem vagy. Holnap elhagyod e lakást s csinos házba költözöl, míg palotámba fogadhatlak. Ghiraldina reszketett az örömtől. Tiz óra volt, midőn Jenő távozott. Alig haladt tíz lépésnyire az utcán, két férfi lépett elő a Lorenzo-templom egy sötét oszlopa mögől s utána néztek. — Úgy látszik, ezredes úr, — mondá az egyik tréfás hangon, — ő fensége megvigasztalta a kis divatárus leányt, mert arca ragyogott a boldogságtól a mint észrevevém, midőn egy lámpa közelében elballagott. Nagy munka vár most rám. Ha ez ügyben a szerencse nem kedvez jobban, mint önnek kedvezett, ő excellenciája a rendőrminiszter úr megneheztel rám s előléptetésemről szó sem lesz akkor.— Kívánom, hogy sikerrel járjon kísérlete, —adá az ezredes válaszúl. — Vigye ördög ezt az alakoskodást! A császár mást bizhatott volna meg vele, nem engem, mert én nem értek az ilyen játékhoz. Ghiraldina igen csinosés szelíd leány, sajnálom, hogy ily pokoli ármánynak esik áldozatul. Még bele is szerethetnék, ha futóbolondja nem volnék egy genuai marchesának. Képzelje el helyzetemet, báró úr, ha a marchesa megtudja valahogy, mit mivelek én Milanóban, bizonyára megmérgezne, mert fülig szerelmes belém. — Sajnálom önt, ezredes úr, — viszont Fouché titkos ügynöke, — de saját érdekében hinni akarom, hogy szerepét a császár akaratához mérten végigjátsza. Okvetlenül el kell utaznia Livornóba; a postakocsi készen áll, a közbeeső állomásokon lovakat rendeltem meg, szóval megtettem minden előkészületet, hogy végrehajthassa a színlelt szöktetést.— Belenyugszom a változhatlanba, — mormoga elfojtott káromkodással Sarti ezredes. — A császár haragja tán még nagyobb baj volna, mint isteni marchesám neheztelése. Tehát Livernóban találom a szardíniai hajót, melyen Marseillebe kell mennem ? — Igen. — Szép! — Mire gondol ön ? — Arra, hogy színlelt szöktetésünk, melyet valóban megtörténtnek fognak tekinteni, nagy feltűnést okoz majd a városban. — Kétségkívül. — Egy pár érdekes kaland által már amúgy is hírhedtté vált nevem egyszerre európai hirre vergődhetik, aranyos kengyellel ellátott nyergen, melyet a nevezett két tárgygyal együtt büszkén mutogatnak a bécsújhelyiek, hivatkozva a hatalmas királyi serlegre, melyből oly gyakran ürítnek áldomást még jelenleg is. Ha a rög szólni tudna, ha a fák szózatra fakadnának, mily titkot lehetne kicsalni belőlük, mily nyilatkozattal gazdagodnék hazánk. A fenyvek azonban tovább zúgnak és bús morajukkal betöltik az egész környéket, elnyomva a madarak énekét s élénken versenyezve a patak csörgésével, melynek egyhangúságába változatosságot öntenek. Ez a Kehrbach! Rakoncátlan hegyi viz, zuhatagban, habzó sugarakban s pisztrángokban bővölködő, és szeszélyével túljárva emberi számításon, rombolva, dúlva, ha túlságos tápot kap hóolvadáskor vagy ha a hirtelen nekizúdult felhőszakadás vágtatásra készüi. Most nyájasan folytatja pályáját, s nem állja utunkat, úgyhogy mire keresztülmentünk hídján és kissé kanyarodtunk, új képet nyerünk. Virágzó falvak intenek felénk a hegyoldalról, mindnyájan kies fekvéssel, helyenkint lombbal elburkolva, aztán kikandikálva vagy vonzó meztelenségben : Katzelsdorf, közelében a ligurianusok nagy zárdájával; Eichbüchl, még odább Ofenbach, s egészen a hegykatlanban Erlach és Walpersbach. Kedélyes német községek, boldog egyszerűséggel s a csendélet ama zavartalan nyugalmában, mely a szokatlant, az izgékonysággal járó véletlent, a külsőségek hajhászatát, a kapkodást nem ismeri. Az ebből száz— Kíván ennél nagyobb dicsőséget ? — Marchesum bizonyára nem az utósó lesz, ki megtudja a dolgot. Levélben bele kell őt avatnom szerepem titkaiba, hogy féltékeny dühében halomra ne zúzzon mindent, ami palotájában törhető akad. Ha nem teszem, tartanom kellene a következményektől, mert a marchesa a leggazdagabbak egyike Genuában, s házassági szerződésünk annyi, mintha biztosítva volna már. —• Dologra tehát, ezredes úr. Legyen óvatos, nehogy az alkirály idejekorán neszét vegye a hamis játéknak. A kávéházban találkozunk azután, ugye ? — Helyes, úgyis innom kell valamit, hogy elkábítsam kedélyemet. Adja az ég, hogy minél elébb sikerrel túl legyünk a kalandon! — Én a legjobbat remélem, ezredes úr. A viszontlátásig ! Sarti beburkolózott köpenyébe és az utca túlsó oldalán fekvő kávéháznak tartott. Fouché titkos ügynöke ellenben a divatárusboltba sietett, hol Ghiraldina nagynénje épen a lámpát készült eloltani, hogy lefeküdjék. — Signora, — mondá az ügynök, — egy pár szám van kegyedhez és Ghiraldina kisasszonyhoz. — Kihez van szerencsém ? — kérdé a nagynéne aggályos sejtelemmel. — Báró Minghetti titkos rendőrügynök vagyok s egyenesen Párisból érkezem, hogy önnek tudtál adjam a császár akaratát. Kérem, hívja elő a kisasszonyt, megbízásom sietésre készt. Azt hiszem, hogy önök még két óra letelte előtt útban lesznek Bologna felé. A félelemtől reszkető asszony gyorsan előhívta Ghiraldinát. A rendőrügynök udvarias meghajlással üdvözlé s mondá: — Dicsérni hallottam a kisasszony szépségét s most, hogy saját szememmel meggyőződtem, legkevésbbé sem csodálkozom ő fensége választása felett. — Ha ön ezt tudja, uram — felesé Ghiraldina, — tudni fogja azt is . . . — Hogy ő fensége nőül szándékozik kegyedet venni, — viszontá a báró hidegen. — Van tudomásom arról s azon sem kétkedem, hogy ő fensége ma este közölte önnel végleges elhatározását. Ez önre s nagynénjére nézve kétségtelenül igen szép és kecsegtető, csak az a baj, hogy a terv létre nem jöhet. A hercegnek nincs szabad akarata, a császár pedig államérdekből ahhoz ragaszkodik, hogy nőül vegye Auguszta bajor hercegnőt. Teljhatalommal bírok ez ügyben s következő ajánlatot teszek önöknek: önök 40000 frank készpénzt és egy házat kapnak Bolognában, hol újra berendezhetik szletöket. Önök még ma éjjel álnév alatt elutaznak s többé nem térnek vissza Milanóba; az útlevelekről én gondoskodom. Saját érdekükben fekszik, hogy a herceg soha se tudja meg hollótokét. Ha elfogadják ajánlatomat, megmenekülnek minden veszélytől . . . Ghiraldina haragtól villámló szemmel szakítá félbe az ügynököt. (Vége köv.) mazó sajátság, a jólétet visszatükröző csín és tisztaság azonnal szemünkbe ötlik és e falvak lakosait is tulajdon jelleggel ruházza fel, mely az idegenre nézve nem lehet visszataszító. E helységek balra maradnak, midőn néhány lépésnyire az ellenkező oldalon már házak emelkednek s azon veszszük észre magunkat, hogy faluba jutottunk. Igénytelen helyre, mely sokkal kisebb, mint hire. A császárerdő nyugati lejtőjén, Frohsdorfban vagyunk. Sokat emlegetett név a harmincas évek és főleg 1871 óta. A világ nem egyszer függesztő ide szemét és várakozásában mindannyiszor csalódott! Úgy járt, mikint tulajdonosa is: ő is megcsalatkozott reménységében szintúgy, mint a világban; de hitében nem rendült meg és meggyőződésétől nem tágított. Ha a vendéglőnek hátat fordítottunk s puskalövésnyire haladtunk, kert előtt találjuk magunkat, hová egyelőre minden nehézség nélkül beléphetünk. Ódon épület veti árnyékát előre, nagy, dísztelen, sárgás alapszínnel, fehér cikornyákkal s királyi koronával homlokzatán, a korona alatt címerrel, melyben liliomok vannak, a Bourbonok virágai. Itt lakik Henrik Károly Ferdinánd Mária Dieudonné, a chambordi gróf vagy bordeauxi herceg, az utósó Bourbon, végsarjadéka a családnak, mely Franciaország trónján ült vala. Itt lakik nagy elvonultságban, külfény és Folytatás a mellékleten. A chambordi gróf lakhelyén, Bécs-Ujhely körül kedves helységek terülnek el, melyek e várost vonzó keretbe fogalják és külsőleg is barátságossá teszik. Bármerre tekintsen a szem, bércet és völgyet látunk váltakozni és ha a kőszegi utón kifelé haladunk, jobbra a felhővel takaródzó hóborított Schneeberg zárja be a határt; balra a Lajtahegység emelkedik a falvak fölé, melyek lábához símúlnak és élénk csoportozataikkal mind szebben tartozzák. A házak majd elmaradnak; az unalmas kő- és téglafal helyébe ékes fenyőfák lépnek, elsőben tisztásokkal váltakozó ligetekben vagy imitt-amott magányosan s egy-egy nyírfát besötétítve, majd egyre sűrűbben sorakozva s utóbb egész rengeteggé sokasodva. Ezen keresztül vezet utunk. Nem vasút ugyan, de a legremekebb töltések egyike, melyen kocsink kényelmesen robog tovább s andalító álom vesz erőt rajtunk. De azt is csakhamar legyőzzük, mert először járván e vidéken, látni akarunk. Az sem utóló ránk nézve, hogy a magyar határ felé közeledünk s oly földet érzünk lábaink alatt, hol magyar vér is folyt, s melyen diadalmas sereg sietett nagy műveletek végrehajtására. Mátyás királyunk bizonyára sokszor megfordúlhatott e vidéken s a közel városban nem egy nevezetesség őrzi nyomát. Talán ép ez után vonult be a városba barréttel fején, a gyöngyökkel gazdagon megrakott nyakékkel s a gyönyörű 566