Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-26 / 119. szám

Szombat, 1877. május 2­1 119. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Peress Gábor ügyvédsegéd elbeszéléseiből. Irta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Szinte különösen éreztem magamat, mikor ez apró emlékek a döcögős ivándi után lelkem előtt föl­merültek. Lassankint egészen különös hangulatba ju­tottam s szemrehányást tettem magamnak, hogy egy­kori barátomról, mióta Dunaszögöt ott hagytam, majdnem végkép megfeledkeztem. De természetünk nem is egészen függ tőlünk. Nem tehetek róla, de már én úgy vagyok alkotva, hogy inkább a jövővel foglalkozom, mint a múlttal, bármi kevés reménynyel kecsegtet is az, ha ugyan az ügyvédvizsgáló bizottság­ban valah­ára föl nem ébred az igazságérzet, vagy a kormány gyökeres reform alá nem fogja ama korhadt és férges intézményt... De most, hogy ama nemes barát lakhelye, Ivánd felé közeledtünk, mintha az ő ábrándos, köznapiságon felülemelkedett szelleme ke­rített volna hatalmába. Szívesen tértem vissza hozzá, a kollégium vén falai közé, kinevetett karcerébe, a része­ges Iszák professzor nádpálcája alá, mely versenyt reszketett velünk, a konviktus állítólagos ebédeihez, az iskolaszék elé, szájas gazdasszonyunk morális pré­dikációira. Csakúgy rajzott fejemben emléke a sok csínynek, haszontalankodásnak, furulyaszónak, exáme­­neknek s első és nem utaló szerelmemnek. (A gazdag oroszlán-pék leánya volt, kire három ház nézett s ki több hónapon keresztül bolondított és végre bolonddá tett, mire aztán bennem is meggyőződéssé érlelődött a tapasztalás, hogy szerelmem kelletén túl himlő-helyes és pisze-orrú. Ezt csak mellékesen.) Mindez, mon­dom, egyszerre és váratlanul elfoglalta lelkemet s mindazzal, a­mire ezek közt jól esett gondolnom, összeköttetésben állott Miklós jó, becsületes, merengő arca. Kedves barátom, mintha csak a magadéban tar­tanád újra kezemet! Nem ... te nem tartani szoktad a kezemet, hanem eltemetni a magadéban. Bolond­ság ! tudom, hogy az én életpályámhoz a szilárd, kö­zönyös, rendületlen lélek illik, a­milyennel egyébiránt átalában véve felruházva hiszem magamat. Tudom, hogy ha már köpönyegekkel akarok foglalkozni, csak az ügyességem folytán bíróilag lefoglalt köpönyegekre lenne szabad némi élvezettel gondolnom ... de van­­nak percek az ember életében, mikor . . . bocsássanak meg önök, hogy nem tudom úgy kifejezni magamat, a­mint illenék. Itt bizonyos költői szavakra lenne szük­ségem, melyek azonban nem állanak rendelkezésemre. Röviden tehát csak annyit mondok, hogy: vannak percek, mikor az ügyvéd is ember. Szétkalandozó figyelmemet egy hosszú alak vonta magára, ki csöndes léptekkel baktatott felénk az országúton. A — Barátom, — kiáltottam rá, mikor meghall­hatta hangomat, — mennyire vagyunk még Ivándtól ? Kocsisom megállította lovait rettentő b­öhézés közt, (melyre az alig cammogó páráknak épen nem volt szüksége), hogy meghallhassam a feleletet. Az ember már egészen mellettem állott. Nagy, nyurga, szinte idétlen alak volt, egyik kezében egy kiégett hosszúszárú pipát tartogatva, a másikban egy frisen vágott somfa-botot. Az öltözete rettentő kopott volt: egy szürkévé vénült fekete atilla, egy ólom­gombos zöld mellény és egy szemkápráztatásig kisujtásozott magyar nadrág, melynek jelentékeny részén azonban a zsinórzatnak csak fakó helye jelentette az egykori fényt, az egykori díszt. Mindez pedig kikefélve oly fényesre, hogy az atilla könyökeit és a nadrág térdeit, ha a rész posztó előbukkanó szálai nem alkalmatlan­kodtak volna, bátran használhatja akárki tükörnek. Szóval nagyon tisztességes, de nagyon-nagyon szegény ember lehetett. A­helyett hogy kérdésemre felelt volna, meg­állt némán és csöndesen s rám meresztette szemeit. — Azt kérdeztem, uram,. . . Ejd, de csak nézzük meg jobban. Nagy, szép kék szemek lehettek ezek valaha, de most már csak olyan megtört napnyugati kékek, melyek tükrébe sárga, piros és szürke is belejátszik. Megnyúlt, cson­tos, fakó arca — ha egy pár szálnyi vöröses szőke bajusza nem lenne olyan gondosan kifenve — emlé­keztetne a falusi mázosok szent képeire . .. Biz­t­­ isten, valóságos szent kép! És ez irtózatos kezek! — Miklós, — kiáltottam el magamat, — ki hitte volna ?! Te vagy ? — Én vagyok, Gábor. Már messziről megérez­­telek. Valami súgta bennem, hogy te vagy. Annyi hosszés esztendő óta nem láttalak! Mégis csak ne­mes gondolkodásodnak kell lenni, hogy nem feledkez­tél meg rólam. Nyújtsd a kezedet, barátom ! Ó, egészen ő volt. Mély, szelíd hangja (mintha furulyájától tanult volna úgy a szívhez szólani), csak­hogy egy kissé törtebb, tompább, mint egykor. És az egész alak mégis mintha nem ő lenne ! Kezem, mind a kettő, rég eléje volt nyújtva, hogy megöleljem s csodálkoztam, hogy nem értem el. Amaz a régi, piros­arcú fiú állt ott oldalamnál s ez a hosszú, szegény fiú mintha csak árnyéka lenne amannak. — Ülj fel, barátom, ülj fel mellém és beszéld el hamarjában, hogy vagy mint vagy. Ha ugyan nem dologban jársz s megteheted, hogy visszafordulsz a kedvemért. Miután az egyik kocsioldalt rövid időre felka­paszkodó két tenyerébe eltemette volna, mellettem termett. •— Nem, — monda csöndesen, — csak kóvá­lyogtam itt össze-vissza a mezőkön, mert nem jó na­pom van. Ilyenkor kezembe veszem a pipámat, nya­kamba a világot s szemem elmulat a szent természet ezer pompáján és szivem megemlékezik sok szép em­lékéről . .. s minden jól van. Aztán megéreztem, hogy jősz. Elődbe jöttem. A természetnek­­csúf, unalmas vidék volt: csupa sár, megkoppasztott fűzfa és cigány­ góré, egyéb semmi), ezer pompája közül egy, egy feneketlen kátyú úgy megzökkentett bennünket, hogy barátomnak tor­kán akadván a szó, fuldokló köhögésbe tört és egé­szen nekihalaványdott. — No no, Miklós. Mi lett az istenért ? — Semmi, semmi, — monda mosolyogva, — csak a nagy öröm, hogy látlak. De én megéreztelek. — Ugyan ne mondd! Hisz akkor ördögöd van, Miklós. Hát angyalod ugyan van-e már ? Olyan mozdulatot tett egyik tenyerével, hogy én egyszerre ijedten kaptam a fenyegetett kocsi­oldalhoz. — Bizony te, a­mint látom, még mindig a haj­dani csintalan, tréfás, jókedvű fiú vagy, — mondá csöndes, mosolygós szemrehányással. Még mindig az, a­ki ládámat kutattad az írásaimért; tudod, akkor este, mikor meg is gyújtottad a fi­-hangot és az Éva elszaladt a tűzoltókért ? Bennek voltunk tehát az emlékekben. Azt hit­tem, jól esik neki, ha egyetmást, a­mi még eszemben volt a régiekből, előhozok s aztán kérdezősködtem is egyről-másról. Isten tudja mért, de nagyon sajnáltam a szegény fiút s igyekeztem minél szeretetteljesebb­­nek, melegebbnek mutatkozni, hogy jobb kedvre de­rítsem. De ő mind rövidebb feleleteket adott s végre aztán az egész beszélgetésünk annyi volt, hogy én csak beszéltem, ő meg csöndesen beborította a térde­met tenyerével és némán nézett rám. De mind arra, a­mit kérdeztem tőle, magában felelgetett ő, mert vé­kony, halavány ajkai mindig mozogtak és el-elmélá­­zott. Mintha kívül élt volna az emberi társaságon s csupa szellemekhez vagy siketnémákhoz lett volna szokva, a­kik a szemekből vagy a szájmozgásból érte­nek. Néma feleletei aztán bizonyosan új gondolatokat ébreszthettek benne, melyek egész más utakra terel­ték, mint a melyeken én jártam, mert egyszer, a­mint épen a tanítói állás előnyeit (csendes, nyugalmas élet, a gyermeki ártatlanság üdítő környezete, biztos ké­nyéi’) emelvén ki, biztatólag kérdeztem, hogy: aztán ugyebár télen megtelik az éléskamrád ajándék-sonká­val ? — egészen elkomolyodott arccal a következő feleletet adta: — Egyébiránt erről a rám nézve nagyon fontos tárgyról bővebben szeretnék értekezni veled, mint törvényismerővel. (Folyt. köv.) Alexis atya, irta Turgenjeff Iván. (Folytatás.) Az első szünidőre hazajött, de mily csodá­latosan, alig ismertem az én Jakabomra! Oly szomorú és zárkózott lett. Alig lehetett belőle egy szót is kivenni. Tíz évvel látszott öregedni. Igaz, hogy már előbb is félénk volt, a legkisebb dologra elpirult, mint egy fiatal leány, de ha felpillantott, látni lehetett, hogy lelkében világosság van. De most — ez már nem félénkség volt, — hanem eltémedés s emberiszony, mint a farkasnál; úgy alulról nézett föl. Ha kérdeztem, hallgatott vagy csak a fogait mutatta. Nem köszönt, nem mosolygott, akár a kő. Kérdeztem magamban: tán ivásnak adta magát ? Isten mentsen meg tőle! Vagy a kártyának ? Vagy tán valami tör­tént, valami gyöngeség a nőnem iránt ? Mert ebben a korban az ingernek nagy hatása van, s olyan nagy­városban, mint Moszkva, a rosz példák és rosz alkal­mak nem is hiányoznak. De nem, mindebből semmi sem történt. A­mit ő ivott, az tej és víz volt, nőt csak messziről látott, s még az egyvívású if­jakkal sem igen társalkodott. Rám nézve az volt a legkeserítőbb, hogy belém vetett bizalmát elveszíté. Olyan közönyösnek látszott, mintha üres és hiábavaló lett volna előtte minden. Megkísértem vele tanulmányairól s az egyetemről beszélni, de arra sem, vagy csak félszegen felelt. Templomba persze eljárt, de nem minden idegenkedés nélkül; különben mindig zárkózott, magába vonuló volt, de a templomban mindig valami gyér mosoly le­begett ajkain, így töltött el másfél hónapot nálam s aztán Moszkvába ment. Onnan többször irt nekem s leveleiből ugy tet­szett nekem, mintha jobb gondolatai támadtak volna. De képzelje csak megütődésemet, midőn egyszerre, tél közepett, karácsony előtt néhány nappal Jakab hirtelen betoppant. Mint ? Mért ? Mikép ? Tudtam hogy most nincs szünideje. — Moszkvából jösz ? — Onnan. — Hát az egyetem ? — Cserbe hagytam az egyetemet. — Elhagytad ? — Na igen. — Végkép ? — Végkép. — Beteg vagy, Jakab ? — Nem apám, semmi bajom. Arcának azonban oly kifejezése volt, melytől elrémültem! Szörnyű volt ez arc, sötét és nem embe­­ries. Orcái beestek, arccsontjai kiálltak, csupa csont és bőr. Hangja mintha bordó fenekéről jőne, szemei pedig s­oh istenem, milyen szemek voltak ezek! Fenyegetők, vadak, ide s tova tétovázók, semmi hatá­rozottság, szemöldei összeráncolvák s ajkai színtele­nek. Mivé lett az én szegény Jakabom, az én ártat­lan Jakabom!Majd eszemet vesztem. Tán meghábo­rodott?— gondolom olykor. Úgy bolygott, mint egy kisértet s éjjel nem aludt. Majd hirtelen egy szögletbe

Next