Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)
1877-05-26 / 119. szám
Szombat, 1877. május 21 119. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Peress Gábor ügyvédsegéd elbeszéléseiből. Irta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Szinte különösen éreztem magamat, mikor ez apró emlékek a döcögős ivándi után lelkem előtt fölmerültek. Lassankint egészen különös hangulatba jutottam s szemrehányást tettem magamnak, hogy egykori barátomról, mióta Dunaszögöt ott hagytam, majdnem végkép megfeledkeztem. De természetünk nem is egészen függ tőlünk. Nem tehetek róla, de már én úgy vagyok alkotva, hogy inkább a jövővel foglalkozom, mint a múlttal, bármi kevés reménynyel kecsegtet is az, ha ugyan az ügyvédvizsgáló bizottságban valahára föl nem ébred az igazságérzet, vagy a kormány gyökeres reform alá nem fogja ama korhadt és férges intézményt... De most, hogy ama nemes barát lakhelye, Ivánd felé közeledtünk, mintha az ő ábrándos, köznapiságon felülemelkedett szelleme kerített volna hatalmába. Szívesen tértem vissza hozzá, a kollégium vén falai közé, kinevetett karcerébe, a részeges Iszák professzor nádpálcája alá, mely versenyt reszketett velünk, a konviktus állítólagos ebédeihez, az iskolaszék elé, szájas gazdasszonyunk morális prédikációira. Csakúgy rajzott fejemben emléke a sok csínynek, haszontalankodásnak, furulyaszónak, exámeneknek s első és nem utaló szerelmemnek. (A gazdag oroszlán-pék leánya volt, kire három ház nézett s ki több hónapon keresztül bolondított és végre bolonddá tett, mire aztán bennem is meggyőződéssé érlelődött a tapasztalás, hogy szerelmem kelletén túl himlő-helyes és pisze-orrú. Ezt csak mellékesen.) Mindez, mondom, egyszerre és váratlanul elfoglalta lelkemet s mindazzal, amire ezek közt jól esett gondolnom, összeköttetésben állott Miklós jó, becsületes, merengő arca. Kedves barátom, mintha csak a magadéban tartanád újra kezemet! Nem ... te nem tartani szoktad a kezemet, hanem eltemetni a magadéban. Bolondság ! tudom, hogy az én életpályámhoz a szilárd, közönyös, rendületlen lélek illik, amilyennel egyébiránt átalában véve felruházva hiszem magamat. Tudom, hogy ha már köpönyegekkel akarok foglalkozni, csak az ügyességem folytán bíróilag lefoglalt köpönyegekre lenne szabad némi élvezettel gondolnom ... de vannak percek az ember életében, mikor . . . bocsássanak meg önök, hogy nem tudom úgy kifejezni magamat, amint illenék. Itt bizonyos költői szavakra lenne szükségem, melyek azonban nem állanak rendelkezésemre. Röviden tehát csak annyit mondok, hogy: vannak percek, mikor az ügyvéd is ember. Szétkalandozó figyelmemet egy hosszú alak vonta magára, ki csöndes léptekkel baktatott felénk az országúton. A — Barátom, — kiáltottam rá, mikor meghallhatta hangomat, — mennyire vagyunk még Ivándtól ? Kocsisom megállította lovait rettentő böhézés közt, (melyre az alig cammogó páráknak épen nem volt szüksége), hogy meghallhassam a feleletet. Az ember már egészen mellettem állott. Nagy, nyurga, szinte idétlen alak volt, egyik kezében egy kiégett hosszúszárú pipát tartogatva, a másikban egy frisen vágott somfa-botot. Az öltözete rettentő kopott volt: egy szürkévé vénült fekete atilla, egy ólomgombos zöld mellény és egy szemkápráztatásig kisujtásozott magyar nadrág, melynek jelentékeny részén azonban a zsinórzatnak csak fakó helye jelentette az egykori fényt, az egykori díszt. Mindez pedig kikefélve oly fényesre, hogy az atilla könyökeit és a nadrág térdeit, ha a rész posztó előbukkanó szálai nem alkalmatlankodtak volna, bátran használhatja akárki tükörnek. Szóval nagyon tisztességes, de nagyon-nagyon szegény ember lehetett. Ahelyett hogy kérdésemre felelt volna, megállt némán és csöndesen s rám meresztette szemeit. — Azt kérdeztem, uram,. . . Ejd, de csak nézzük meg jobban. Nagy, szép kék szemek lehettek ezek valaha, de most már csak olyan megtört napnyugati kékek, melyek tükrébe sárga, piros és szürke is belejátszik. Megnyúlt, csontos, fakó arca — ha egy pár szálnyi vöröses szőke bajusza nem lenne olyan gondosan kifenve — emlékeztetne a falusi mázosok szent képeire . .. Bizt isten, valóságos szent kép! És ez irtózatos kezek! — Miklós, — kiáltottam el magamat, — ki hitte volna ?! Te vagy ? — Én vagyok, Gábor. Már messziről megéreztelek. Valami súgta bennem, hogy te vagy. Annyi hosszés esztendő óta nem láttalak! Mégis csak nemes gondolkodásodnak kell lenni, hogy nem feledkeztél meg rólam. Nyújtsd a kezedet, barátom ! Ó, egészen ő volt. Mély, szelíd hangja (mintha furulyájától tanult volna úgy a szívhez szólani), csakhogy egy kissé törtebb, tompább, mint egykor. És az egész alak mégis mintha nem ő lenne ! Kezem, mind a kettő, rég eléje volt nyújtva, hogy megöleljem s csodálkoztam, hogy nem értem el. Amaz a régi, pirosarcú fiú állt ott oldalamnál s ez a hosszú, szegény fiú mintha csak árnyéka lenne amannak. — Ülj fel, barátom, ülj fel mellém és beszéld el hamarjában, hogy vagy mint vagy. Ha ugyan nem dologban jársz s megteheted, hogy visszafordulsz a kedvemért. Miután az egyik kocsioldalt rövid időre felkapaszkodó két tenyerébe eltemette volna, mellettem termett. •— Nem, — monda csöndesen, — csak kóvályogtam itt össze-vissza a mezőkön, mert nem jó napom van. Ilyenkor kezembe veszem a pipámat, nyakamba a világot s szemem elmulat a szent természet ezer pompáján és szivem megemlékezik sok szép emlékéről . .. s minden jól van. Aztán megéreztem, hogy jősz. Elődbe jöttem. A természetnekcsúf, unalmas vidék volt: csupa sár, megkoppasztott fűzfa és cigány góré, egyéb semmi), ezer pompája közül egy, egy feneketlen kátyú úgy megzökkentett bennünket, hogy barátomnak torkán akadván a szó, fuldokló köhögésbe tört és egészen nekihalaványdott. — No no, Miklós. Mi lett az istenért ? — Semmi, semmi, — monda mosolyogva, — csak a nagy öröm, hogy látlak. De én megéreztelek. — Ugyan ne mondd! Hisz akkor ördögöd van, Miklós. Hát angyalod ugyan van-e már ? Olyan mozdulatot tett egyik tenyerével, hogy én egyszerre ijedten kaptam a fenyegetett kocsioldalhoz. — Bizony te, amint látom, még mindig a hajdani csintalan, tréfás, jókedvű fiú vagy, — mondá csöndes, mosolygós szemrehányással. Még mindig az, aki ládámat kutattad az írásaimért; tudod, akkor este, mikor meg is gyújtottad a fi-hangot és az Éva elszaladt a tűzoltókért ? Bennek voltunk tehát az emlékekben. Azt hittem, jól esik neki, ha egyetmást, ami még eszemben volt a régiekből, előhozok s aztán kérdezősködtem is egyről-másról. Isten tudja mért, de nagyon sajnáltam a szegény fiút s igyekeztem minél szeretetteljesebbnek, melegebbnek mutatkozni, hogy jobb kedvre derítsem. De ő mind rövidebb feleleteket adott s végre aztán az egész beszélgetésünk annyi volt, hogy én csak beszéltem, ő meg csöndesen beborította a térdemet tenyerével és némán nézett rám. De mind arra, amit kérdeztem tőle, magában felelgetett ő, mert vékony, halavány ajkai mindig mozogtak és el-elmélázott. Mintha kívül élt volna az emberi társaságon s csupa szellemekhez vagy siketnémákhoz lett volna szokva, akik a szemekből vagy a szájmozgásból értenek. Néma feleletei aztán bizonyosan új gondolatokat ébreszthettek benne, melyek egész más utakra terelték, mint a melyeken én jártam, mert egyszer, amint épen a tanítói állás előnyeit (csendes, nyugalmas élet, a gyermeki ártatlanság üdítő környezete, biztos kényéi’) emelvén ki, biztatólag kérdeztem, hogy: aztán ugyebár télen megtelik az éléskamrád ajándék-sonkával ? — egészen elkomolyodott arccal a következő feleletet adta: — Egyébiránt erről a rám nézve nagyon fontos tárgyról bővebben szeretnék értekezni veled, mint törvényismerővel. (Folyt. köv.) Alexis atya, irta Turgenjeff Iván. (Folytatás.) Az első szünidőre hazajött, de mily csodálatosan, alig ismertem az én Jakabomra! Oly szomorú és zárkózott lett. Alig lehetett belőle egy szót is kivenni. Tíz évvel látszott öregedni. Igaz, hogy már előbb is félénk volt, a legkisebb dologra elpirult, mint egy fiatal leány, de ha felpillantott, látni lehetett, hogy lelkében világosság van. De most — ez már nem félénkség volt, — hanem eltémedés s emberiszony, mint a farkasnál; úgy alulról nézett föl. Ha kérdeztem, hallgatott vagy csak a fogait mutatta. Nem köszönt, nem mosolygott, akár a kő. Kérdeztem magamban: tán ivásnak adta magát ? Isten mentsen meg tőle! Vagy a kártyának ? Vagy tán valami történt, valami gyöngeség a nőnem iránt ? Mert ebben a korban az ingernek nagy hatása van, s olyan nagyvárosban, mint Moszkva, a rosz példák és rosz alkalmak nem is hiányoznak. De nem, mindebből semmi sem történt. Amit ő ivott, az tej és víz volt, nőt csak messziről látott, s még az egyvívású ifjakkal sem igen társalkodott. Rám nézve az volt a legkeserítőbb, hogy belém vetett bizalmát elveszíté. Olyan közönyösnek látszott, mintha üres és hiábavaló lett volna előtte minden. Megkísértem vele tanulmányairól s az egyetemről beszélni, de arra sem, vagy csak félszegen felelt. Templomba persze eljárt, de nem minden idegenkedés nélkül; különben mindig zárkózott, magába vonuló volt, de a templomban mindig valami gyér mosoly lebegett ajkain, így töltött el másfél hónapot nálam s aztán Moszkvába ment. Onnan többször irt nekem s leveleiből ugy tetszett nekem, mintha jobb gondolatai támadtak volna. De képzelje csak megütődésemet, midőn egyszerre, tél közepett, karácsony előtt néhány nappal Jakab hirtelen betoppant. Mint ? Mért ? Mikép ? Tudtam hogy most nincs szünideje. — Moszkvából jösz ? — Onnan. — Hát az egyetem ? — Cserbe hagytam az egyetemet. — Elhagytad ? — Na igen. — Végkép ? — Végkép. — Beteg vagy, Jakab ? — Nem apám, semmi bajom. Arcának azonban oly kifejezése volt, melytől elrémültem! Szörnyű volt ez arc, sötét és nem emberies. Orcái beestek, arccsontjai kiálltak, csupa csont és bőr. Hangja mintha bordó fenekéről jőne, szemei pedig soh istenem, milyen szemek voltak ezek! Fenyegetők, vadak, ide s tova tétovázók, semmi határozottság, szemöldei összeráncolvák s ajkai színtelenek. Mivé lett az én szegény Jakabom, az én ártatlan Jakabom!Majd eszemet vesztem. Tán megháborodott?— gondolom olykor. Úgy bolygott, mint egy kisértet s éjjel nem aludt. Majd hirtelen egy szögletbe