Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)
1877-06-03 / 125. szám
Vasárnap, 1877. június 3 125. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Burns Róbert költeményeiből. Egy csókra, Mély érzések harmatos pecsétje, Jövő üdvre gyöngéd foglalónk, Szivek kapcsa, szerelemnek első Ibolyája, tiszta szűzi csók. Beszédes hallgatás, néma válasz, Szenvedélyek születése te, Gyermekjáték, galamb kedvtelése, Szűz odadás, új nap reggele. Bús vidámság, végső »istenhozzád« Elszakadó ajkaink felett . . . Oh, van-e a szerelemnek hangja, Csengőbb, tisztább, szebb, mint a tied ? Lord Gregory: Sötét, sötét az éjszaka, És zord, förgeteges, Lord Gregory ! nyisd ki kapud, Szegény utas keres. Száműzött az apai ház, Mivel szerettelek, Szánj legalább, ha már kihűlt Irántam kebeled. Lord Gregory, eszedbe jut A szép Irwin folyam ? Ott nyilt meg e szűz szerelem, Ott adtam meg magam. Hányszor haltám ott esküdet: Örökké hű maradsz! Szivem tiszta, igaz vala, Hitte, tiéd is az. Szived kemény, Lord Gregory, Oly kemény, mint a kő . . . Ég villáma, mely itt lecsapsz Oh légy könyörülő. Hadd legyek én az áldozat . . . De kíméld kedvesem : Bocsásd meg, a mit vétkezett, Ég ellen s ellenem. Dalmady Győző: Száraz kenyér. (Hugo Viktor »L’art d’etre grand-pére«-jéből.) Szegény kis Johanna, — nem tem mi volt vétke, — Száraz kenyérnél ült sötét börtönébe’, Shogy — önfeledten — őt meglátogattam én, A sötétben elé friss csemegét tevén : Megszegtem a törvényt. Országom üdvének Őrei ezért rám megneheztelének. És Johanna így szólt, szép ezüst szavával: »Nem bántom az orrom, se a rosz cicával Játszani nem fogok soha többé, soha !« De rám igy rivaltak : »Mind te vagy az oka. Ez a gyermek ismer, ismeri gyöngédet. Hogyha mi haragszunk, nevetni lát téged. Fegyelemben nincs mód s nem is lesz olyformán. Ha csorbítod folyvást, meggyöngül a kormány; Nincs, mely visszatartsa e gyermeket, törvény; Te elrontasz mindent.« — És, fejem lesütvén, »Nincs mit válaszoljak, — szóltam, épenséggel. Vesztökre, úgy van! ily engedékenységgel Viszik a népeket. Zárjatok el folyvást . . . Száraz kenyérre. Oh, meg is kapod bízvást!« És Johanna ekkor sötét szögletében Rám veti szép szemét s suttogó beszédben — Kedves fontoskodás ül gyermeteg képén — Szól: — »Ne félj, majd viszek neked csemegét én.« Újvári Béla. Egy csúnya férfi regénye. (Beszély.) Írta Hajnalka. Hogy hány éve, nem tartozik ide, csakhogy épen ilyen szép májusi napok voltak, mikor tanulmányaimat befejezve, végre hazakerültem pompás kis otthonomba. Már messziről láttam, hogy az ablakban nagy csomó gyöngyvirág illatoz, s hogy a szél mily nyájasan lengeti a tiszta, fehér függönyöket a nyitott ablakok felett. Oly szép, oly elragadó volt minden ! A folyosón tavaszi virágok illatoztak és a kormos cica nagy álmosan hozzám dörzsölte szürke fejét. Szeretettel fogadott minden. Az élet oly szép volt, — istenem, melyik tizenhatéves leánynak nem az? — és én nem is kívántam sokat, nekem csak napsugár és levegő kellett, mint a virágnak; úgy törődtem a napfényben, mint a liliom, és csicseregtem, mint a pacsirta. Eme kis otthonomban leélt első, lázas perceket sohasem fogom elfeledni. Mikor már minden zugot kikutattam, minden ruhaszekrényt felnyitottam és minden asztalfiókot kirángattam helyéből, oda álltam a nagy tükör elé, hogy szigorú bírálat alá vegyem magamat. Sokszor hallottam, hogy minden ifjú leány virághoz hasonlít. Várjon melyikhez hasonlítok én tehát? Kissé elkomorodtam, mert úgy találtam, hogy a penészvirághoz hasonlítok legjobban. Arcom nagyon is halvány volt, magasra felnyúlt termetem nagyon is karcsú. Hanem persze, mástán udvariasabb lett volna hozzám, s mit később annyiszor megtettek, most is valamely karcsú liliomhoz hasonlítottak volna. Magasra fésült, sötét hajammal elég jó benyomást tettem különben, s az első hoszú ruha bizonyos bájt és méltóságot kölcsönzött alakomnak. Meg voltam elégedve. Hisz hányszor láttam nálamnál rútabb leányokat? Valóban nem győztem eléggé hálát adni az istennek, hogy ilyennek teremtett; hát mi volna akkor, ha csúnya, igen csúnya volnék ? Oh, milyen nagy szerencsétlenség lenne az! Van-e valami szánalomraméltóbb, mint egy elhibázott arc, melyet úgy kell viselnünk az egész életen keresztül, amint van. Nincs, ennél nagyobb csapás nem lehet! Még a szegénység nem oly baj, hisz az élet hosszú, és semmi körülmény ki nem zárja a reményt, hogy valamikor még gazdagok is lehetünk. De egy csúnya arc, — ezt soha büszkén vagy bátran nem fordíthatjuk az emberek felé; rejtegetnünk kell, ha csak nem akarjuk, hogy rosz benyomást tegyen,és mégis nem dughatjuk el, csak a sírba. Tehát meg voltam elégedve magammal. Hisz csak napfény kellett, hogy arcom rózsái visszatérjenek, és akkor úgy hittem, hogy szépnek is leszek mondható. Különben is nem voltam igen követelő. Egy jó szokásom volt, mit még az intézetben észrevettek és dicsértek bennem. Ha valamely dologgal elégedetlen voltam, rögtön összehasonlítást tettem eme tárgy és egy még sokkal roszabb közt, és mindig úgy találtam : jó, hogy így van, mert lehetne sokkal roszabbul is. Csak nevettem társnőimet, kik irigyelték Leontinet, mert az grófnőnek született. — Oh, bohók ti, — szóltam hozzátok, — minő hálátlanok vagytok a teremtés iránt; hát mit szólnátok hozzá, ha ama napszámos asszony leányai volnátok, ki itt a padlót mossa, és olyan szurtos szoknyát kellene hordoznotok. De járhattatok volna még sokkal roszabbul is.« — »Oh — eh« — szóltak csodálkozva, és úgy látszik, meggyőztem őket, mert elhallgattak. Nem tartottam magamat igen eszesnek, de mikor láttam, hogy mennyivel butábbak léteznek nálamnál, hát igen szerencsésnek éreztem magamat. És ekkor ott, ama kis szobában, a nagy aranyrámás tükör előtt ama szép, májusi napfényben, valóban egész a nevetségig boldog voltam. Már akkor igen nagy hajlamom volt mindenhez, ami regényes. Nem voltam különc, de szerettem az eredetiséget, s elhitettem magammal, hogy hivatva vagyok valami rendkívülire. Vártam valami mesebeli királyfira, aki el fog rabolni, mert hogy csak afféle közönséges módon menjek férjhez, arról nem is álmodtam. Oh a szerelem! Már akkor volt fogalmam róla. Egyszer egy kis ulánus tiszt nagy virágbokrétát dobott be hozzám a nyitott ablakon, — mert ilyesmi megeshetik akármely nevelőintézetben, amelynek földszinti ablaka van, — és noha én nem késtem a virágot rögtön visszavetni utána, mindazáltal a tiszt sötét kék szemére még sokáig gondoltam. Úgy találtam, hogy ami azokból sugárzott rám, az megmaradt lelkemben, anélkül hogy visszadobhattam volna, mint a virágot. Én tehát ott, ama fontos pillanatban, midőn először láttam magamat hosszú ruhában, fogadást tettem, hogy a legrövidebb idő alatt szerelmes leszek. Zsibongó fejecskémben mindjárt készen volt az ideál. Szép, magas, karcsú, szőke hajú, kékszemű, stb. Nem hiszem, hogy a kis ulánus tisztnek ne lett volna benne egy kevés része. Alig vártam az alkalmat, hogy az ideált feltaláljam. Nem kellett sokáig várnom. Akinek szép, fiatal anyácskája van, mint nekem volt, annak nem lehet magát kivonni a társaságokból, s sokszor mulatnia kell, akár van kedve, akár nincs. De én nekem legtöbbször volt, — és ezt el kell mondanom anyám mentségére, — sohasem voltam boldogabb, mint ha szemközt táncolhattam anyámmal a francia négyest és mosolyognom kellett a hókok felett, melyek közösen illették mind a kettőnket. »Mily szép asszony!« »Mily ragyogó színben van!« Sőt alighanem még olyasmit is hallottam hogy: »Még mindig szebb, mint a leánya!« De ez sem keltett irigységet bennem! Úgy éreztem, hogy sokkal több joga van neki szépnek lenni, minthogy tizenhat évvel idősebb, mint én. Hogy csak magamnak mondják így a bókokat, arra a kiváltságra még jóval később tarthattam igényt. Inkább barátnőm volt, mint anyám. De noha özvegy és fiatal vetélytársnőm soha egy pillanatra sem lett. Pedig igen ünnepelték, s mikor haza kerültem, még egész sereg udvarlója volt. Akik tömjéneztek körülötte, észre sem vették, hogy én egyszerre csak felnőttem mellette, mint a fű. Igen, épen oly gyorsan és észrevétlenül. S nem mondhatnám, hogy valami nagy szerencséjére szegény anyámnak. Semmi szüksége sem volt rám, de miután már megvoltam, nem ártottam neki — legalább azt hiszem, — sőt később mint azt gyakran hallottam, egyik kiegészítő részét képeztem, mint a bimbó a rózsának. Nem voltam terhére, épen nem. De önző nem volt annyira szeretetében, hogy örökké mellette maradjak. Minden házasulandó embert igen szívesen fogadott, sőt merem állítani, hogy a legnagyobb örömmel adta volna rám áldását, ha még ez első évben férjhez megyek. — Edith — szólt anyám egy szép, tavaszi napon hozzám, — vedd fel halvány-zöld ruhádat, ki fogunk kocsizni a ligetbe; ma az ifjúság tavaszi táncvigalma van s megígértem, hogy részt veszünk. — Oh anyám, semmi kedvem sincs hozzá, — szóltam meggondolatlanul, mert ép Dickens egy új regényét olvastam, — aztán az a zöld ruha, hiszen olyannak fogok benne látszani, mint egy leveli béka. Valóban, semmi kedvem sincs hozzá! Hanem, mint mindig, úgy most is, igen gyönge voltam ez erősebb akarattal szemben. Kihajtottunk a ligetbe, sőt később, mikor anyám mosolyogva nézett rám és azt a megjegyzést tette, hogy akinek nagy leánya van, annak mulatnia kell: meg voltam róla győződve, hogy csak az én kedvemért vagyunk itt. Az ég tudja miként, már az első táncvigalmon igen nagy hódításokat tettem, pedig a zöld ruha ezt teljességgel nem segítette elő, sőt szellememnek sem sok része volt benne, mert az folyton otthon kalandozott a félben hagyott regényen. Hanem később, mikor már a táncban meglehetősen kipirultam, a zöld ruha nem állt épen rostul, s egy kis gyöngyvirágbokréta hajamban, eléggé emelte a hatást. (Folyt, köv.)