Fővárosi Lapok 1877. július (148-173. szám)
1877-07-10 / 155. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .... . . 8 Irt. Negyedévre........................4 „ Megjelenik az ünnep uani napokat kivéve mindennap. Kedd, 1877. Julius 10. 155. szám Tizennegyedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a július-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre IS frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« A tanya környéke. (Elbeszélés.) Írta Kazár Emil. (Folytatás.) Ejha, Pali barátom, néha különös arccal hallgatod, amit mondok. Mért kellett ahhoz mosolyogni, mikor azt mondtam, hogy össze-vissza sok mindenre gondoltam. Csak nem hiszed, hogy a Boka kisasszonyokra, vagy a mi lányunk van a fejemben? Kár a válladat vonogatni. És ha tetszenék is az egyik Boka kisasszony ? Csinos lány mind a kettő, s bevallottam, hogy ma többet akartam velük beszélgetni, mint eddig. Azt hiszem, él már valahol, aki az én jövendőbelim lesz, mert anyámnak meg akarom szerezni az örömet, hogy megházasodom. Mért ne lehetne az valamelyik Boka kisasszony ? De hogy Julcsa nem lesz ... Ne sodord a bajuszodat ... Bolondság még az ilyenről beszélni is . . . Jól van, igyunk egy pohárral . . . Azt hiszem, hogy ez a bor erősebb, mint máskor. . . . Ma gyümölcsöt főzött be. Fehér kötény volt előtte, a fejére világos habos kendő vetve, karján a ruha felgyűrve, és dolga közben csöndesen dúdolgatott. Komolyan álltam elébe s felszólítottam, hogy figyeljen rám. Csodálkozva nézett végig rajtam. — Julcsa, — szóltam hozzá, — amit most mondok, majd hiteles írásban is megkapod. Ha férjhez megy, én gondoskodom a lakóiról. A majorságból is kerül valami, az természetes. Hanem ezenkívül sem távozol el tőlünk üres kézzel. — Eltávozni ? — szólt hirtelen s oly figyelmes tekintettel nézett, mint még soha. — Tied lesz a téglavető melletti szőllő a réttel együtt, s a patak mellett a szántóföld a jegenyéig. Aztán lakhattok a cserepes házban, de a javítás és az adó a ti terhetek. — Mit beszélsz, Józsi? — így lesz , mint mondtam. Ideje volt, hogy ezt megtudd, s ha kérőd akad, a szerint gondolkozzál, hogy nem üres a kezed. Felnőtt lány vagy, Julcsa, talán már is szemébe ötlöttél valakinek. És itt Julcsa egyszerre csak lehullatta mind a két kezét, mint mikor a gyertya eltörik. Nézte a meghámozott barackokat, de aligha látta, mert két nehéz köny csordált az arcára. Én megfogtam a kezét és azt mondom: — Mindig jó lány voltál, Julcsa. Az igaz, hogy nekem is csak olyan gyönge szívem van, mint anyámnak, de még Julcsát soha sem láttam könyezni, csak nevetni és gonoszkodni. Gondoltam, jól esik neki most, ha megdicsérem. Aztán tudja meg, hogy habár boszantott is életemben eleget, de ha én veszem át a gazdaságot, gondolok vele is, s akármivé válik az én sorsom, ő nyugodtan lehajthatja a fejét. De már azt nem gondoltam meg, hogy olyannyira elérzékenyítem. Az első két köny csak elpergett, de jött a többi. Sokat hallottam az asszonyi könyekről; úgy vélem, azt szintén állítják, hogy még a malmot is elhajtja. Az én természetem bármily nehézkes, de mégsem olyan, mint a malom, és istennek hála, nem nyom semmi a malomkő súlyával és noha nem ismerem a szívem járását, de annak is vidámabb mozgásának kell lenni. Nagyon természetes, legalább nálam egészen az, hogy Julcsa viselete zavarba hozott. Nem csodálnám, ha valami olyat mondtam volna neki, amit nyugodt fővel el nem mondanék, mert egy fiatal lány könyei szokatlan portékák előttem, s én soha sem tudnám megszokni. Hanem én nem mondtam neki elérzékenyülésből, zavarból vagy fölhevülésből eredő egyetlen szót sem. Épen nem, mert nálam némely dolog mélyen van elhelyezve, ahonnan nem könnyen pattan ki, mint valami buborék. Meg kell érkezni a hozzávaló verőfénynek, hogy megfakaszsza. Semmi hunyorgatás, Pali. Úgy mondom, ahogy történt. Igenis, én mélyen tudok érezni, s ha valaha szeretni fogok, egész lelkemből leszek szerelmes. Semmi okom rá, hogy ezt előhozzam, de egy mustármagról is előre tudhatni, hogy nem hitvány gyimgyom lesz belőle. Tévedsz ítéletedben, ha nem teszed fel rólam, hogy nincs meg bennem a kellő érzés s csak parlagi köznapiságok foglalkoztatnak. Mert sokan igy vélekednek felőlem, a nélkül hogy egyetlen eset is tanúskodnék. És épen ellenkezőt bizonyít Julcsiról való gondoskodásom, kinek nem tartozom semmivel, s kinek — amint elérzékenyülni láttam — megfogtam mind a két kezét és megnyugtatólag mondom: — Ne sírj, te a mi lányunk maradsz. Nem fog erőtetni senki semmire. Sőt amikor kell, szószólód leszek. Julcsa pedig egyszerre elkezdett nevetni is, meg sírni is s vidámabban nézett a barackokra, mint az imént. Egyetlen hámozatlan őszi baracknak sem volt gyöngébb pirossága, mint az ő arcának, ami természetes egy fiatal lánynál, főkép ha még sírt is. Azt hiszem, hogy imponált neki komoly férfiasságom, mert zavarában volt, jobbra-balra hajtogatta fejét, s láttam, hogy most az egyszer nem olyan könnyen pattogzik le nyelvéről a szó. Végre is tréfának vette, s első mondása ez volt: — Jaj, te bolondos vén Józsi, miben törheted te a fejedet ? Menj dolgodra és hagyj nekem békét. Mondom, hogy mindez ellenkezőt bizonyít az én szivem felől, s nyugodt lehetsz, hogy gyermeked keresztapjának szive sem roszabb, mint sok másé. Csupán azért hoztam föl. Szót se tegyünk többé felőle. VI. Józsi bevall valamit, de meglehet hogy csak azért, mert sokat szeret beszélni. Ma Miska megint napos volt nálunk, s hírt hallottunk tőle Bokáékról is, akik vigasztalhatlanok, hogy épen tegnap kellett a városba menniük, hol a pörös ügyekben jártak. Mint Miska mondja, a Bokáék híres pőrei igen jól állnak a felső instancián, s még rosz esetben is számíthatnak hatvanezer forintra. Ezenkívül sok jómódú rokonuk van, Pesten, a felvidéken és mit tudom, hol még. A múlandóság kiszabott törvényei szerint pedig ezek sem élhetnek örökké. Miska, mint valami vén kalmár, egész ebéd alatt számolgatta, hogy mennyi gazdagság érheti Bokáékat. Ugyanis a bácsi félig-meddig kitagadott gyermek volt a családban, ellen nem állhatván szíve heves ösztönének s Manci néni bájainak, noha a család erősen megkantározta a bácsit fenyegetésekkel. Gondolom, én is hallottam Boka bácsitól e történetet. De Miska sokkal körülményesebben beszélte el. Egyébiránt akárhogyan is dőlnek el a nevezetes pörök, Lidi sorsa — mint ma délután elég részletesen megtudtam — biztosítva van. Miska egészen érdeknélküli emberektől hallotta, hogy a Lidi keresztanyja minden vagyont a lánynak hagy. Most Bécsben él, mert az ura tábornok volt. Az asszonyságot már egyszer gutaütés érte, s egy második okvetetlen a sírba viszi. Ilyen léhaságokat beszélt Miska, míg én arra a sok itélet-kézbesítésre, bélyegilletékre és temetkezési gyászmenetekre gondoltam, melyeknek mindezt meg kell előzni. — Nagyon óhajtanám, hogy azok a derék Bokáék boldoguljanak, — szóltam végre, — de azt is szeretném, ha kevesebb bajjal meg emberhalállal történnék. — Édes ,Józsi barátom, a halál egyszer csak betoppan, és nem kérdez. Lekaszabol viruló életeket s ott hagyja a bánatot és szomorúságot a házban. Ez a világ folyása. Téged még nem próbált meg a gyász, és óvjon is meg az ég. De ha az ember úgy tekinti az életet, a mint van, úgy is kell beszélni az életről, a mint mutatkozik. És gyarlóságokban mutatkozik, mert jó tulajdonaink mellett is tetemes a mi gyarlóságunk. Vannak derék, tiszteletreméltó családok és vannak szeretetreméltó kisasszonyok, akik a legnagyobb boldogságra volnának érdemesek. Mégis Józsi pajtás, nekik várakozni kell, mert a nászhozomány varázsa nem veszi őket körül. Nem is ítélem el azokat, kik megkívánják e varázst, habár csak szerény mértékben is, mert nem tudják, mit rejt a jövendő, s ez oldalról nem fölösleges a biztosítás. Nem említettem senki nevét, de amit mondtam, vonatkozik ezrekre, a Boka kisasszonyokra is, kik a legjámborabb szülők gyermekei. Nagyon tisztelem a jeles családot s ha csak Lidi is lesz a szerencsés a keresztanyja után, azáltal már egy áldott, kedves teremtés — hogy is mondjam ? — növekedni fog értékében. Én mindig csak azt mondom, hogy a nászhozomány korán sem fitymálnivaló s megnyugtatás sok váratlan esetre. Akaratlanul is fulcsára néztem, s ő egy pillanatig zavarban jártatta körül tekintetét, mely végre rajtam akadt meg, s akkor hirtelen szedni-vennivalót keresett az asztalon. Hogyan — gondoltam magamban — már is szólt volna Haszon Miskának ? Ha pedig szólt, akkor bizalmas már köztük az ismeretség. A következő pillanatban, mikor Miska fölállt, hogy a medvefejű bödönből pipára töltsön, magam is oda mentem a pipámmal s némi boszankodással (mert mégis csak másforma férjet óhajtanék Julcsának) úgy a füle töve körül azt mondom : — Hála istennek, Julcsa is benne van abban az értékben, a mibe a szerencse és keresztanyja Lidi kisasszonyt belehelyezte. — Hogy-hogy ? — kérdezte a fráter. — A mi a hozományt illeti. (Folyt, köv.) négy levelű lóhere. (Svéd beszély.) irta Wetterbergh K. A. A messze félreeső Stordalban egy kis ház áll. Most már persze megvénült, megbámult az, de még néhány évvel ezelőtt föl lehetett ismerni a vörös festéket, melylyel mázolva volt, mert a párkányzat alatt még látni lehetett a sötétbarna színületet, sőt a padozat gerendáin is észre vehető volt még az egykori színnek némi nyoma, a meddig azokat a barnás zöld moh el nem takarta. Szarkák és verebek fészküknek való mohot hordtak e ház eresztékeiből; igy aztán a kis lak évről-évre rozzantabb, szellősebb s végre teljesen lakhatatlanná vált volna, ha azt a tulajdonosnő, az öreg Grete, belől ki nem tatarozgatja bébebóba, vagyis ha agyaggal meg nem tapasztja és újra be nem meszeli. Akkoriban még néhány virág is diszíté a kunyhó elejét, de csak is kétféle, mert a virágok világából Grete anyó — mint sokan mások az emberek világából — nem ismert több virágot, mint kétfélét, t. i. a magasra fölkapaszkodót, mely a boldogság és az alantabb tenyészet, mely a boldogtalanság jelképe. E virágok pedig álltak: egy pár napraforgóból meg amerikói Ionéból, mely egész a kunyhó ormáig fölkúszott. A napraforgók, mint tudjuk, sokkal büszkébbek, sokkal inkább kalandortermészetűek, semhogy a szegények kunyhójába kandikáljanak. Legalább ezek, ivadékról-ivadékra, firól-fira a tűzfal kis ablakának mindig hátat fordítottak, hogy a napot szemlélhessék, melynek hasonmására — meggyőződésük szerint — te-