Fővárosi Lapok 1877. július (148-173. szám)
1877-07-01 / 148. szám
Vasárnap, 1877. július 1. 148. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ... . . . írt Negytízévre . . .i „ HZ ünne. main napokat kivev« ui i imre u i a [j.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldeni.ok. Előfizetési felhívásunkat a július-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Bevégződik ... Bevégződik egyszer minden, Harag, bosszú, fájdalom ; Nem nyögsz, nem sírsz keservidben Te, kit isten átka nyom! Nem vetnek meg, nem utálnak, Te , ki annyit szenvedet; Nem lesz rabja a világnak: Rólad senki nem beszél. Mint a köd, mely rég elszállott; Mint a láng, mely füstbe ment; Máshol járják a világot — Sem ott fent, sem ide lent. Neved, harcod ha elhaltál, Védő, küzdő kezeid — Sebed nem dúl — minden elmúl: Még hirek se marad itt! Tudom mi fáj! hátha lesz, ki Koporsódra omlana, Könybe sirja, dalba zengi, Hogy mit éltél valaha ! Elmondja — félsz — eső, szellő . . — Nem kérdik az emberek: Kiét hordja szél, szökellő ? Kiét sirja permeteg? Tolnai Lajos: A tanya környéke. (Elbeszélés.) Írta Kazár Emil. I. (Józsi egy lovat ajánl barátjának.) — Jó estét, Pali! De már miféle nehezemre válnék, hogy addig a bizonyos esetig nálad töltsem az estéket ? Eljövök én mindig és lemorzsoljuk meg elpipázzuk az időt. Gondolom, koccintunk is olykor és pedig most mindjárt legelőször is a te boldogságodra és arra a valakire, akitől még nem tudunk semmit, hanem akit meghoz a gólya, a patak, minden bizonynyal pedig a jó isten. Minő büszke leszek rá, mint keresztapa! Elhiszem, hogy nincs nagy kedved, de azért se baj. Azaz dehogy nem baj, mikor az ilyen tanyai életből olyan tömérdek sok mindenféle nélkülözhetetlen hiányzik, amiket csak egy családapa tudhat felsorolni, bizonyos esetek alkalmával, s ezek miatt aztán épen akkor viszik haza az ember feleségét, mikor mindig közelében szeretne aggodalmaskodni. De nagy lesz majd az örömöd, mikor egyszer csak megjön a hír. Aztán mért aggódnál, Zsuzsi néniék úgy bánnak a kis komámasszonynyal (nevetsz ugye ?) mint a pohárral. Ne nagyon kinálj borral, Pali pajtás, mert nem nagyon állom s egy pár pohárnyi már sebesen hajtja a kerepelőmet. Annyi mindent össze-vissza darálok, hogy senki se hinné, a ki az én lomha természetemet ismeri. Az igaz, hogy ráérünk, de hát mégsem szeretném telelocsogni a fejedet. Igaz, nehogy elfelejtsem. Ha megjön a hír Zsuzsi néniéktől és neked gyorsan oda kell menned, itt van az én »Csinos« pejkóm, úgy elvisz, hogy észre sem veszed. Az éjjel is remekelt a pejkó s minden jó lett volna, ha Julcsa be nem avatkozik, mert dalosának mindent tudni kell, mindenütt ott kell lenni, és nekem boszúságot okozni. Nem mondom, hogy roszindulatból teszi, hanem az bizonyos, hogy fiatal lányhoz nem illő tulajdonságai vannak. A »Csinos« haza hozott, jobban mondva haza lopott engem az éjjel, mialatt édesanyám aludt, de bezzeg Julcsa nem aludt, annak meg kellett tudni mindent s belebonyolítani mindenféle kellemetlenségekbe, úgyhogy holnap Bodormintáékat is meg kell látogatnom, pedig kerülöm a tanyájokat, mint a pocsolyát. Tudod, jó múltkor egyszer, mint megharagudott az édes anyám, mikor Bugaczi Bercinél voltam névnapon, s az arany órámat is oda adtam, mert a pénzemet már mind elnyerték a fiúk. Tegnap megint arra volt utam, hogy mezei munkások után nézzek. Édes anyám előre mondta: »Józsi, be ne térj Bugaczi Bercihez, mert ott mindig készen van a kártya, megharagszom, ha megtudom, hogy ott voltál. Siess haza s délutánra itthon légyz. De a bűnöm összehozott Bercivel, s egyszer csak az asztalnál ültünk a tabernakulumban, mint ők nevezik a mulatozó összejövetelt. Megint vesztettem, a Füstös meg, — épen mikor el akartam jönni, — rázendített s már öreg este lett, mikor nekiindultam, hazafelé. Biztattam a »Csinos«-t, mert gonosz idő volt. Az eső csak úgy szakadt, hogy szinte éreztem, mint vegyül a viz a vérembe, a szél pedig kegyetlen fosztogató módjára bánt mindennel. Ha az út szélén nincsenek fák ültetve, el is tévedtem volna a nagy sötétben, de a Csinos jól ismerte már a járást, aztán ép oly mértékben lelkesíthette a ropogós zab, melyre számíthatott, mint engem valami harapnivaló, kivált egy darab vesepecsenye, amit anyám csodálatos módon tud készíteni. Három becsületes mértföldet lovagoltam a várostól tanyánkig, de a »Csinos« akármilyen kitűnő jószág is, mégsem táltos paripa s megéreztem az utat. Tehát éhes voltam, amihez, ilyen jó egésségnél fogva, nem is szükséges három mértföldnyi lovaglás. Arról szó sem volt, hogy anyám főzte pecsenyét kapjak, mert ha elkészítette is, bizonyosan nem várt vele hajnalig. Meglehet, hogy épen Julcsának adta, gondoltam magamban kedvetlenül, de nagyon szerettem volna, ha édes anyámat ébren nem találom. A tanya tája csöndes volt s az ablakok sötétek. A házőrző »Vitéz« sokkal komolyabb kutya, hogysem elembe ugrándozott vagy csaholt volna. Egyet vakkantott, ennyi volt az egész , a kapu meg nyitva volt, a minek megörültem, mert a »Csinos«-t csöndesen bevittem a jászolhoz. Még a sárban is lábujjhegyen jártam, nehogy megzavarjam édesanyám álmát. De mikor fölmegyek a gangra, ott látok mozogni valami sötét alakot. Mindjárt tudtam, hogy Julcsa. Az is volt. — Mért nem alszol ? — súgtam neki boszúsan, és szerettem volna megcsípni a karját és meg is teszem, ha attól nem tartok, hogy nagyot sivít. — Csöndesen, Józsi, ne költsd fel anyádat. — Mért volt nyitva a kapu? Hátha megloptak volna bennünket?— Én nyitottam föl és vigyáztam. — Rám bizony ne vigyázz, Julcsa, — szóltam hozzá s e közt elértünk az én szobám ajtajához. — Józsi, kellene száraz ruha, meg cipő, ugye? — Nem vagyok én cukorból. — De éhes vagy. — Ha már épen nem alszol, hozd ki a kamara kulcsát, te olyan halkan tudsz járni, mint a cica. Majd keresek valami falatoznivalót. Julcsa előbb meggyújtotta a kezében levő gyertyát, s mind a két markával védte a lángot a szél ellen, én pedig felnyitottam az ajtót s láttam, hogy odabent terítve van, ami elkedvetlenített, mert eszembe juttatta, hogy édesanyám várt rám, s reggel kérdőre von. — Sulykolni lehetne, Józsi, úgy megáztál, — szólt Julcsa, aki nem egyszer mondta már, hogy szeretne olykor egy párt paskolni a nyakam közé, mert az a leány semmibe sem vesz engem. Most azonban nem mutattam, hogy nem nagyon szívelem, sőt mert köztünk megjárja a tréfa, megsimogattam az állát és kértem, hogy hozza el a kamara kulcsát. — Józsi, nem tudja ám édesanyád, hogy . . . •— Igazán ? ■— Azt mondtam, odaát vagy Fodormintáéknál, a gyalogút dolgában. Tudod, Gábris, hogy Julcsa nyelves lány és Boka Gyusziékat hívja Fodormintáénak, mert az aszszony meg a lányok, mikor kicsípik magukat, alig látszanak a sok fodortól, meg a bodortól. De egy fiatal lánynak nem volna szabad csúf neveket akgatni senkire, akármilyen cifra maskarát akgatnak is azok magokra, ha nekik úgy tetszik. Bokáékat magam sem szenvedhetem, most is vitában vagyunk velök az hajóhoz vivő ut miatt s ezért kívánná anyám, hogy egyezkedjünk Bokával. De én a házhoz el nem mentem volna, úgy idegenkedem tőlük. Épen azért nagyon boszantott, mert mondta anyámnak Julcsa, hogy oda mentem. Figyelmeztettem is, hogy mily csúf dolog hazudni, de annak a lánynak ugyancsak kell beszélni, míg fog rajta. Visszanyelvelt s vitatta velem, hogy ha azt nem mondja anyámnak, akkor anyám kitalálja, hogy én hol vagyok. Julcsa már azt is kitalálta. Amúgy félvállról felelte nekem: »Te tudod, hogy mit fogsz tenni; én csak meg akartam nyugtatni édes anyádat«. Ha az ember végiggondolja, mennyi alattomosság és fortély lappang egy fiatal lányban, el kell szomorkodnia. Nem tudom, kitől tanulhatta el ezeket Julcsa, de az én jó anyámtól nem, és éntőlem sem, aki őszinte legény vagyok. De némelyeknek nem használ semmiféle nevelés s Julcsának nagyot kellene változni, hogy anyámnak örömet juttasson a sok gondoskodásért s engem is megnyugtasson. Az éjjel különösen feltűnt nekem, hogy milyen ravasz. Nemcsak hazudott felőlem anyámnak, hanem az alattomosságban is nagyban mesterkedett. Egyszer csak azt látom, hogy vesepecsenye és bor van az asztalon. ízlett, mert éhes voltam és hogy az anyám iránti tiszteletet fokozzam ,furcsában, sokszor dicsérgettem édesanyám áldott kezét. — Jól van Józsi, csak meg ne köszönd neki, mert még elárulsz valamit, aminek jobb titokban, maradni. Édesanyád úgy tudja, hogy Fodormintáéknál vacsorálsz. — Micsoda! ezt a vesepecsenyét te készítetted ? Azt hiszed, nekem is fillenthetsz ? — kérdeztem kifakulva, azért úgy beleavatkozott az én dolgomba. — Pedig én készítettem, és neked nem fillentenék, mert neked szemedbe merem mondani, amit akarok, és mindenkinek a szemébe mondom, amit tudni óhajtanak tőlem. — Ne berzenkedjél, Julcsa , én eléggé jól viseltem magamat veled szemközt mert habár az étel sós és kemény volt, úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy nem anyám készítette; mert tudd meg, Julcsa, hogy te olyat soha sem süthetsz, ha száz esztendeig élsz is. (Folyt, köv.) A St. Julien legendája. (Francia elbeszélés.) irta Flaubert Gusztáv. I. A Julien szülei domboldalban, liget közepeit fekvő várban laktak. Az épület négy sarkát diszítő sugár tornyok teteje bádoggal volt fedve s a falak alapzata szíkeken nyugodott, melyek meredeken nyúltak alá egész a védárkokig. Az udvar kőburkolata oly díszes volt, mint valamely egyház talajzata. A hosszú csatornák, melyeknek alányuló végei sárkánytorkokat ábrázoltak, vízfogó medencébe onták az esővizet. Valamennyi emelet ablakainak párkányán egy-egy mázos virágcserépben bazsalikom vagy kerti peremér diszlett. A második palánkfal-övben gyümölcsfák, mű-