Fővárosi Lapok 1877. augusztus (174-198. szám)
1877-08-02 / 175. szám
Csütörtök, 1877. augusztus 2. 175. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ szerkesztőségi irodája : augusztus elsejétől fogva Lipót utca 37-ds szám. Bejárás a szerb utcáról. A régiséggyűjtő. (Beszély.) Szokoly Viktortól. (Folytatás.) A vidéken tiz mértföldnyi körülésben következőket szemeltem ki mieinkül, kiknek legnagyobb részét, legalább homályos emlékezetből, ön is ismeri, barátom. Először is gróf Hajnácskeiéket. Nem messze laktak tőlünk. A grófné szintén táborszernagy-leány s csehországi; a gróf genienek tartá magát s habár minden szert nyomorúságosan kínozott, de legalább meg volt az a tehetsége, hogy más jobb erőket játékra birt. Velük élt a grófnénak egy öreg nyugalmazott tábornok bátyja, ki remek, gyöngyházzal kirakott skatulyákat és lombfűrészelésű kereteket készített; e mellett mindig saját köszvénye s a hölgyek szeszélyei fölött tréfálózott. Hajnácskeiékhez különben gyakran távoli látogatók is jöttek, három vejük és két menyük, a kellő sógorsággal, minden évben le- vagy fölrándult Hajnácsvárra. Azután a jött tőlünk két mértföldnyire lakó özvegy nagynéném. Erre azonban nem igen számíthattam. Ő protestáns hölgy volt; egyike ama puritán jellemű régi asszonyoknak, kik »urukkal és parancsolójukkal« mindenüket elveszítették, s kik életüknek a láthatáron alászállott örömeit homályba rejtett jótékonysági tényekkel pótolják. Az el nem kerülhető érintkezésben nagynéném lesz bizonyára a zápor, mely minden vidámságra lezuhan. A megye főispánja mindig Pesten, Bécsben és Pozsonyban szokta családjával együtt az időt tölteni; megyéjébe csak az évnegyedes közgyűlések alkalmával rándul le, hogy elfoglalja az elnöki széket. Helyette azonban ott van első alispánunk, Kardszaghy Lőrinc. Köznemes bár, de nagyműveltségű férfi; pályáját patvarján és a székvárosi bálokban kezdette, Bécsben a nemes testőrségnél folytatta és ismét a megyénél végezte. Hires vadász, kitűnő lovag, a cigányzene leghőbb pártolója s hajdanában ő volt az, ki vidékén első rendezett műkedvelő színi előadást; maga irta hozzá a vígjátékot s maga festette a kulisszákat is. Neje született Szentlászlóy báróné, szelíd asszonyka, ki mindig csak saját szívgörcseivel bajlódik, de mások mulatságait nem háborgatja; annál elevenebb teremtések leányai: Bella, Cella s a tűzről pattant kis Ella; épen mint az apjuk, mindenben kitűnők. Aztán meg az alispán háza rendes gyűlhelye a megyei tiszti kar táncos részének is. Tehát ebben sem lesz hiány, ha épen úgy hozza magával a szükség. De még azonkívül ott van még a 376-dik könnyű lovasezred parancsnoksága is, az ezredes régi szabású lovagias férfi, aki már megérkezésünk harmadik napján tisztelkedett nyolcadmagával. Midőn a kis csapat prüszkölő lovain fölfelé ügetett a kastély kanyargó útján, igazán szép látványt nyújtott. Ott volt még a székvárosban az öreg püspök, ki évenkint kétszer szokott palotájában egyházi zeneszerzők műveiből hangversenyt rendeztetni, s aztán a káptalan urai közül gróf Palánky, a kiveszőlésben levő gavallér-papok ez a mintaképe: estélyeken az első táncos, kártyaasztalnál a legkényelműbb fecsérlő, vadászatokon a legszenvedélyesebb lövész és társaságokban a legelmésebb fecsegő, szeretetreméltó gúnyolódó. Midőn Claudiának elémutattam a névsort s azt kellő magyarázattal kísértem, örömében tapsolt. — Ideje is, — mondá, — mert már a százszorszép leveleit kezdém tépegetni. — Miért ? — Azt hiszem, kezdődő unalomból. — És itt még nincs mindennek vége, — folytatom. — Télen át a székvárosban lakhatunk, kis ünnepélyeket rendezhetünk. Azonkívül állása, Claudium, önnek még sok más kellemes és hasznos időtöltést fog okozni. Csak megismerjék s nem fogja a díszes tisztségekre való meghívásokat hová tenni tudni. Fogadom, hogy két hét múlva ön lesz a nőegylet elnöknője. Azután indítványozni fog gyermekkert-alapítást, saját védnöksége alatt. Ahány uj dalárda jön létre, zászlója anyjának mindegyik önt kéri föl s ha szeret hímezni, saját szép kacséival varrhatja ki a feliratos szalagokat. A jogakadémia bálján ön lesz a lady-patroness s ezzet tennék egy, ellen, hogy a hernádvidéki honvédség zászlónyelébe is ön fogja beleverni az első ezüstszöget. — De ah, mily hálátlan vagyok! — kiáltok föl egyszerre, homlokomhoz kapva. — Hálátlan?, ki iránt? — Házunk legjobb barátja és jóltevője, doktor Révész János iránt. Ő atyám meghittje s hajdani iskolatársa volt, részese minden családi örömünknek és bánatunknak. Ő volt első tanúja születésemnek s ő fogta be atyám, anyám szemét. — S hol van ő most ? — Míg szüleim éltek, itt lakott a faluban családjával. Mindennapos volt nálunk, nemcsak testünk orvosa, de emelkedett szelleme, alapos tudománya s mindenekfölött ember szeretete a lélek bármi sérveit is meggyógyítani iparkodott. Róla még nem beszéltem önnek, hálátlan feledékenységből; de mert meg fogjuk őt látogatni, mikint a többit, röviden orvosbarátunkat is megismertetem. — Kérem, tegye azt, — jegyző meg Claudia. — Orvosra mindenkép szükségünk van ily elszigetelt helyen s tudja azt is, hogy anyám gyakran szenved migrainben. — Révész János atyámnak játszótársa, majd az egyetemen is barátja, külföldi utazásaiban pedig mentora volt. Azután elváltak egymástól: atyámat a politikai mozgalmak, Révészt tanulmányai és gyakorlatai szólították külön irányokba. Barátunk elé — szorgalmát és nagy tehetségeit tekintve — a legkedvezőbb jövő mosolygott, midőn egy nap atyámmal találkozik. — Miért vagy oly levert, oly szomorú, János barátom ? — kérdezé atyám részvéttel, mert az orvos valóban igen megváltozott. Az orvos röviden elmondta baját. Imádásig szeret egy árva, szegény leányt, ki tehetlen özvegy anyjának is gyámola. S nincs reménye, hogy elvehesse, ha becsületes emberként akar eljárni, mert ő maga is igen-igen szegény: épen csak annyija van, hogy könyveit megveheti s táplálkozhatik, családot azonban nem bírna eltartani; ehhez csak évek múlva lehet reménye, mikorra jobban megismerik, ha már divatba jön; addig pedig jegyese nem várhat, meg nem ölheti magát a varróasztal mellett. — Tudod mit, János ? — viszonzá erre atyám, megfogva barátja két vállát s vígan nevetett szemei közé; — tudod mit ? Együtt fogjuk megülni lakodalmunkat, s pedig nemsokára. — Lakodalmunkat, mondod ? — Nos, igen. Én is szerelmes vagyok szerlefészkemben szeretném élni boldogságomat. De mert mi ketten gyermekségünk óta együtt éltünk, szeretném, ha ezentúl sem válnánk el s ennek csak egy módját tudom: velem egyszerre kell megházasodnod. — Te tréfálsz, nem értelek. — Pedig sohasem beszéltem komolyabban. Feleségeddel falunkba lösz lakni, igy mindennap velünk lehetsz. Ezennel kinevezlek házi orvosunkká s ez is csak hoz valamit a konyhára. Aztán a tisztújítás a jövő évnegyedben lesz, mikor is főbírónak jelöltetem magamat, téged pedig járási orvosnak, no, később tiszteletbeli főorvosnak. Mit, tetszik eszmém ? A fiatal orvos válasz helyett atyám nyakába borult. A terv ellen fogadva s félév múlva két új házaspár költözött Hernádkőre. Hány nagyratörő életnek volt már rugója a szerelem, édes Claudiám, s hány fényes jövőjű életet vezérelt az igénytelenség szerény homályába. Ez utóbbi történt az orvossal is, kinek ha szive ledérebb, ma tán a tudományos világ legmagasb polcait foglalná el s kire súlyát aranynyal mérlegeltetné. Szakmája színvonalán van ő most is, de a vidék még szárnyra nem kapott hírének temetője lett. Árnyékban, jobbára a szegény nép körében kellett mindig forognia s míg a Sangradok százai délceg fogatukkal, fényes cselédséggel, assistenseik fekete seregével s kiszámítva felöltőit modorosságukkal az egésséges világ bámulatának s a betegek rémületének tárgyai, addig a mi jó Révészünk gyalog járva meg a nyomorú kunyhókat, s kezével ízt nyújt a sebekre, szavaival vigaszt a léleknek. — Ezt a jó orvost meglátogassuk és körünkbe vonjuk, — jegyző meg Claudia. — De hol lakik ?, még nem mondta ön. — Most a szomszéd helységben, mely közénk s a székváros közé esik. Szüleim életében itt lent lakott, a tiszteletes háza mellett; atyám százszor is felajánlotta neki a kastély egyik szárnyát, de ő el nem fogadta. »Már csak engedj meg, barátom, —mondogatá mosolyogva, — hogy a magam ura lehessek«. Házasságuk csak több év elmúlta után jön megáldva egy leánygyermekkel, de szegény barátunk egy szeretett leányt egy másik épen úgy szeretett lénynek, az anyának árán kapott. Bár hivatása igen gyakran szólította ki a házból, leverő özvegységétől még kis leánya kedvéért sem akart megválni, hanem ennek gyámolául magához hozatta egyik éhes, hajadon húgát. Midőn szüleim elhaltak s én nyakamba vettem a nagy világot, házunk barátja is odahagyta régi tűzhelyét s átköltözött leánykájával a szomszéd faluba, talán mert az közelebb van városi ügyeihez. A legközelebbi napon átkocsiztunk a kedves doktort meglátogatni. Háza egyszerű, de a csín példánya, mi orvosoknál nem mindennapi tünemény, mert közülök sokan — csupa segélyzésből is — kerülik mindazt, a mi költői. (Folyt, köv.) A négy levelű lóhere. (Svéd beszély.) Írta Wetterbergh K. A. (Vége.) — Édes anyám, — szólt a férfi, kezét az öreg asszony vállára téve, — nem tesz az semmit, ha egyszer az embernek gyermekei és ezeknek is gyermekei vannak, mint neked, s kit mindnyájan úgy szeretnek, mint mi téged. Mi örömmel hordozunk téged a karjainkon, anyám. — Vidám és boldog karácsonyünnepeket, Anders ! — szólt ismét az anya. — És mindezt az öreg Óla halásznak köszönhetjük. — Úgy van, anyám, isten után neki köszönhetjük. Áldja is meg az isten azt a mogorva embert, aki nekem munkát adott pénz helyett s megtanított rá, hogy kell az embernek a saját lábán járni. * A ki valaha Kopenhágában volt, bizonyosan fölkereste a »Tivoli«-t is, e pompás pázsitos terekkel, porondos utakkal, halmokkal, zöld fákkal és kristálytiszta tavacskákkal ékeskedő helyet, e tengeri tartományt en miniature, e Gefion szigetéhez hasonló árnyas, csöndes, derűlt szigetet. Azonban a Tivoli csak a napnak egyik felében ily csöndes és nyájas. Amint a nap hanyatlik, a kitárt kapun csak úgy özönlenek be a vidám kopenhágaiak, hogy itt pár órát derült hangulatban és a mi fő, olcsón mulathassanak.