Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-19 / 213. szám
213. szám Szerda, 1877. szeptember 19. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................Perv Negyedévre........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat Rivéve ni i D ri e u i bp.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapok“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvésüket, hogy a »Föv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az okt.decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Elzüllött élet. (Elbeszélés.) Írta Bodon József. (Folytatás.) Olyan erélyesen indult biz a meg, hogy a két pandúr a legelső kocsmán leszítta magát rogyásig. Mikor másnap délben féligmeddig kivergődött fejükből a mámor, az esetet egy betűig elfeledték, a mire ki voltak küldve s a legáldottabb nyugalommal poroszkáltak vissza a városba. így beszélte el a szőke jegyző, aki legőszintébb sajnálkozásáról biztosított, valahányszor találkoztam vele. E nehéz napok alatt egyetlen vigaszunk, örömünk a kis Margit volt, ez az örökösen csacsogó kedves madárka. A szép, eszes, pajzán gyermek mindig elűzte a borút homlokunkról, csak a Mariska arcán maradt meg az a mélázó eltűnődés, melyet már régóta észrevettem rajta. Még gyermekünk születése előtt feltűnt az nekem. Többször rajtam feledte elmélyedő tekintetét, vagy kezével takarta el az arcát s visszafojtott egy-egy feltörő sóhajt. Olyan szomorú volt az arca ilyenkor. De ha megszólítottam, felvidult és derülten mosolygott az őbolondos szive felett.« Mindig azt mondta, hogy neki »igen-igen bolondos szive van.« Mióta kis otthonunkat elhagytuk, egyre fogyott egyre hervadt. Nagy lelkes szemei oly csudálatos fényben lobogtak néha, hogy megrázkódtam e fénytől. Olykor gyermekét szorította kebléhez hosszan, elmerengve és szeméből kicsordult a köny, de a következő percben már rám mosolygott szeretetének egész melegével. Ez apró jelenségek nem egyszer gondolkodóba ejtettek. Valami balsejtelem egy gondolatot suttogott fülembe szüntelen : »Hátha megtudott mindent s ártatlan lelkét a csalódás hervasztja el. Ily mélyen érző lélek öszetörik e tudat súlya alatt. De a fölfedezést csak egyetlen élő lénynek hitte volna el, annak a szép kígyónak, ki megtántorított. Ahhoz pedig ördögi lélek kellene, hogy asszony ilyen felfedezést tegyen asszonynak, hisz e titok a saját gyalázatát is magába zárja!« Agyam sokáig tépelődött e gondolaton, még végtére is elvetette, mint lehetetlent. De a szívben azért ott lappangott a sejtelem, mint egy mérgezett gyilok belétört begye. Onnan nem verhette ki az észnek semmiféle okoskodása. És a sejtelem megvalósult. Egy este csöndesen magához intett s mikor leültem mellé, vállamra hajtotta a fejét és egy darabig csak nézett-nézett az arcomra szótlanul. — Akarsz valamit mondani, édesem ? — kérdezem halkan. — Bocsáss meg nekem, Mihály. Én nagy vétket követtem el ellened, szerető, jó lelked ellen. Pár év óta emésztem magamat, de tovább már nem bírom, erőm kimerült a küzdésben, olyan gyenge teremtése vagyok az istennek. Nézd e levelet, Mihályom, olvasd el és mondd nekem, hogy nem igaz egyetlen betűje sem. Én nem hittem azt soha-soha, mégis megdobban a szívem, valahányszor rá gondolok. Mért is voltam olyan gyáva, hogy eddig hallgattam, eddig gyötröttem magamat miatta. Ugye nem igaz, Mihályom ? . . . De mért borul el az arcod, mért tekintesz rám olyan sötéten ? Szólj, az isten szent nevére kérlek, szólj! Nem bírtam felelni. Egyetlen szó kimondásához sem volt erőm, mentségre nem volt gondolatom. Fásult kétségbeeséssel néztem lehanyatló karjait, hófehér arcát, melyet a vér egy pillanat alatt elhagyott. Én lefektettem az ágyba és suttogtam hozzá mint egy őrült, érthetetlen zagyvalékszavakat. És mellem döngött az ökölcsapások alatt és hajam hullott tít tépő körömtől. És mire a tavasz kinyílt, mire a természet új életre serkent-------de minek mondjam tovább. A harang gyászos zenéje még fülemben cseng, a göröngyök koppanása még viszhangzik a koporsón, az elrepült lélek mély bánattal tekint le rám a csillagok közül. Szellemarcán nincs vád, nincs szemrehányás, csak szelíd fájdalom, mintha ő kérne, ő esdene bocsánatot, a mért elhagyott. IX. Pajzán iskolás gyerekek könnyelmű kezekkel firkálják be a temető sírköveit. Az én életem ilyen sírkőhöz hasonlít; ezt is befirkálta a végzet mindenféle tarka szavakkal, csakhogy a végzet kezét sokszor maga vezeti az ember. Szép asszony, szép asszony, ördögi lelkű szép asszony! Te is kacaghattál, mikor azokat a szavakat leírtad, mint én kacagtam egykor; ezt a kacagást nem feledhetted el, vissza kellett adnod. De én nem feledtem, önmagam felett kacagtam, botor tévedésemen kacagtam. Az élet iskolájában nagy a tandij; ifjú korunk fényes reményeit, szivünk magasan repülő vágyait s az érző világról alkotott magasztos fogalmainkat kell befizetnünk tandij fejében. És kapjuk érte a tapasztalást, ezt a mogorva tanítót. Kezében gúnyból van a pálca, melylyel végig-végig veri lelkedet irgalmatlanúl. Kérlelhetlen keze alól a pőrére vetkeztetett valóság kerül ki, melyben a parányi szépet a rútnak egész özöne takarja. Boldog gyermekkor, te mosolygó rózsabimbó az életfáján; bár nekem nincs valami erős okom viszszahajtani téged, mégis szeretlek. Szeretem szemlélni ártatlan tudatlanságodat s azt a ragyogó derűt, mely örökké tiszta, jellegtelen, mint a minőnek képzeletünk festi a mennyet. El-elnéztem a kis Margitot, fekete ruhácskájában mily gondatlan vidámsággal játszadozott reggeltől estig. Az a fekete ruha őt még semmire sem emlékeztette. Csevegett mint egy madárka, csak az első napokban pattant ki piros ajkán a kérdés: »Hol van, édes mama?« — Alszik, gyermekem. Később rimánkodni kezdett, kért hogy költsük már fel, és nekem felelnem kellett e nehéz kérésekre. Mikor elmondtam neki, hogy ő istennél van, éjjelenkint jön hozzánk, de csak én láthatom, mert ébren vagyok : azt mondta, ő is ébren lesz. Aztán elaludt az ölemben a hosszú várakozás után és álmában rebegte : »Mama, mama!« Szemem fénye volt e gyermek. Ha az anyai szeretetet pótolni lehetetlen, én megkisérlettem e lehetetlenséget leküzdeni. Összeszedtem e szeretetnek minden vonását és lelkembe oltottam azt, mint egy nemesebb fának ágait. Legkedvesebb olvasmányaim a nevelésről szóló munkák voltak, egész kis könyvtárt gyűjtöttem össze lassankint, s ezért nagyon sokan jókat is mosolyogtak rajtam. Elhatároztam, hogy a nevelését magam vezetem — amennyire csak helyzetem engedi. S miután nem egészen egy esztendő múlva, házunk ára visszakerült, vele együtt hivatalomat is újra elfoglalhattam, többet áldozhattam neveltetésére is. Nem valami fényes, cifra nevelést értettem, csak olyat, mely az ő helyzetéhez való. Legyen belőle egyszerű, nemes gondolkozású és nemes szivű nő. (Folyt, köv.) Szegény, szegény gyermek... Szegény, szegény gyermek, mosolygó hajadon! Az ifjúság ragyog szemedben, hajadon; Angyal vagy, kit isten e földön feledett, S most egy sereg ördög lázadt föl ellened. Mosolyod a hajnal, szemed az ég tükre . Egy világ néz rájuk, mint gyémánt betűkre. Oh jaj, hogy e betűk koporsón ragyognak, Oh jaj, hogy a világ tapsol egy halottnak ! Aeolhárfa hangja nem szebb a tiednél, Elkárhozottakat a mennybe vihetnél; Álomtündér gyanánt jelensz meg itt-amott: S halott vagy te mégis, mindörökre halott! Ne legyen egy percük boldog e világon, Gyötörtetett lelkük kárhozatra szálljon, Éljenek, mint Kain, kit ég-föld kivetett, Kik igy megrontották, megölték szívedet. Éltednek tavaszán már is őszre válva, Nincs ifjúságodnak költészete, álma , Büszke havas gyanánt, hogy égre tekintsen, Elveszted a földet, egy virágod nincsen. Mindazt, mi szent, drága, végkép eltaszítván, Annak élsz, mi múló, a mi por, mi hitvány ; Lelkednek nincs szárnya, csak vergődsz ide lenn, Mi nővé tehetne, előtted idegen. Elmúlt a tél álma : tavaszsugár omlik, Minden virul, zöldül az utósó lombig, Fészket rak a madár, a patak felenged: Csak te maradsz halott — és halott szerelmed. — De a világ tapsol, és ez neked elég. Oh, mikor éltednek fáklyája majd elég, Es hideg szivedre borúl a sirhalom : Reá omlok némán s magamat siratom ! Szász Grerö: A balvégzetes arckép. (Orosz elbeszélés.) Gogoly Miklóstól. (Folytatás.) Természetes, hogy e nép olykor nagy szükséget szenved, mely nem engedi meg, hogy szokott szegény, de rendes életmódját folytathassa. Sokszor kénytelenek rendkívüli kölcsönhöz folyamodni, hogy kibontakozzanak mostoha körülményeikből. Ilyenkor akad közöttök olyan egyén, ki fölveszi a hangzatos tőzsér nevet, s képes nagy kamatra kölcsönözni, húsz rubeltől százig. Az ily egyén lassan kint oly helyzetbe jut, mely már megenged saját lakással is bírni. De ez uzsorásokhoz nem volt hasonló az a különös lény, kit Petromichali-nak hívtak. Görög, örmény vagy moldvai volt-e ?, senki sem tudta; arcvonásai déli jellegre mutattak. Széles ázsiai kaftánt viselt, magas termetű volt, arca sötét olajzöld színű; a felborzolt, fekete, itt-ott szürkülő szemöldök, az ugyanilyen forma bajusz rémes külsőt kölcsönöztek neki. Semmiféle arckifejezést sem lehetett észrevenni rajta, mert arca mindig merev volt; éles déli vonásai különös ellentétet képeztek Kolomna szánandó lakóival. Petromichali teljességgel nem hasonlított e magános városrész többi uzsorásához. Képes volt ő oly összeggel szolgálni, aminőt csak kívántak tőle, nagyon természetes, hogy nála a kamatok is szokatlanok voltak. Ócska házikója a kozigi tavacskánál feküdt. E ház nem lett volna olyan roskadozó, ha tulajdonosa egy kis javítást tesz rajta, de Petromichali semminemű tetemes kiadást nem eszközölhetett; szobái, kivéve egy kis zugot, melyben tartózkodni szokott, hideg málhatárak voltak, melyekben rakásra halmozta a