Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)

1877-09-12 / 207. szám

Szerda, 1877. szeptember 12. 207. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapok“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvésöket, hogy a »Főv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Ath­enaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik, s kéri az előfizetések mielőbbi meg­újítását. Az okt.­decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába, Budapesten.« Elzüllött élet. (Elbeszélés.) Írta Bodon József. (Folytatás.) A kis Tóni csak igen ritkán megy ki az ud­varra, azon túl pedig még egyszer sem volt a maga lábán. Az édes­anyja hátáról nézte végig egy szép nyári nap délutánján a folyam partját, a távol hegye­ket, a sötétlő erdőséget s mindenek felett a magas égboltot, mely szerinte »a legpompásabb volt az egész­ben.« A saját kezével szakított fűzfa-galyacskákat napokig ápolgatta, vizbe tette s gyönyörködött bennök. A kivül-belől tiszta kis házacskán valami za­vartalan nyugalom terül el, a tisztára sepert udvar­ról még nagy szó is alig hangzik át, csak a varrógép acélnyelve pörög szorgalmasan, vigan, fáradhatlanul. És a kis házban az arcok is vidámak, derűltek, csak a következő beszélgetés alatt borulnak el néhány pil­lanatra. Az anya most tért haza valahonnan. Fekete selyem kendőjét letette fejéről az ágyra és leült a gép mellé. — Nagyon szépen felhantották, — szól aztán lassú hangon — a fűmag egy szálig kikelt rajta. Ma­riskám , olyan, akár a bársony. Csak a teteje horpadt be egy kicsikét, de a jövő tavaszon újra felhantolta­­tom, ha az isten éltet. Az őrnek odaadtam a hatost, a­mit küldtél; azt mondja, minden reggel megön­­tözgeti. — Vasárnap délután én is kimegyek. Mihály megígérte, hogy elkisér, ugy­e Mihály ? Szeretném a kis Tónikát is kivinni valahogy, megbirnád-e az utat, édesem ? — Talán-talán elbiceghetnék, néném, ha gyor­san nem lépkednétek és néhányszor megpihennénk. Tegyétek meg, úgy szeretném már látni én is. Mariska csöndesen lehajolt hozzá és végig-vé­­gig simogatta kezével a kis, halavány arcot. Aztán másra fordult a beszélgetés, minden arcról elvonul az árny s visszatér a derültség, vi­dámság. — Már minden ki van fizetve, Mihály, — mond­ja Mariska szerényen, de az önérzet meleg hangját. — Ezentúl már nem kell úgy megerőtetnem ma­gamat, ez az édes kedves gép már az én tulajdonom egészen. — Az édes kedves gép! — visszhangoztatja egyszerre az anya és a kis Tónika, ki örömében hangosat kiált és átöleli a gép lábát két sovány ka­­rocskájával. — Hála az égnek, gyermekeim, többé nem lá­tunk szükséget, igazán nem látunk, — jegyzi meg az anya az átalános öröm csilapodtával. — Napjaink nehéz munkában, de nyugodalmasan folynak. Szom­szédaink szeretete is visszatért hozzánk, mert nem háborgatjuk őket. A jó öreg Péter, a csonka ács, teg­nap este is egy halom forgácsot vetett be a kapun­kon, mikor a munkából hazatért s olyan forgácsot, hogy jókora gerenda-végecskék is megakadtak közte. — És hogyan égett! — kiáltott fel a kis Tó­nika. — Aztán ruhácskánk is van tisztességig. (Jó lányára nézett és szeme a szeretettől fénylett.) Vasárnaponkint templomba járhatunk, a­hol én lány­korom óta egyszer sem voltam, mert, mert — de ne emlegessük ezt. — úgy van, édes­anyám, — mondá Mariska. — Úgy van, — mondá a kis Tóni is. t És a beszélgetés esténkint a folyam partján foly tovább. A kis Tónit az anyja hordogatja ki a hátán vagy az ölében. Itt már többen vannak egy­­gyel. A zöldpázsitos padka közepén egy tisztes, szelídarcú nő ül rendesen; a hold ezüst fénye szép ezüst haján rezeg. Kezében könyvet tart, melyet mindig kihordogat magával, hogy elmondja a belőle olvasott történetet. A szegényes, egyszerű körben fi­gyelmes hallgatókra talál. Néha az öreg Péter, a csonka ács, kapujában kenyerezgetve hallgatja a be­szédet. Szeretne közelebb ballagni, de bátortalan hozzá, mig egy szelíd, nyájas hang oda nem szólítja. Erre aztán mosolygó, öreges képével nagy lassan el­­mozdúl a kaputól s hátratett kezében ott vesztegel a falatka kenyér és a csillagos kicsakja. Az a nyájas hang újra megszólal: »Eredj, Mariskám, hozz ki egy széket Péter bácsinak.« Mire Péter bácsi rendesen azt feleli: »Oh kérem a lássan, nem vagyok én arra érdemes.« És csak később, csendes hümmgetések után ereszkedik le a székre; eközben egész arcáról híven leolvasható, milyen rendkívüli megtiszteltetésnek tekint bármily apróságot, mely attól a tisztes, szelíd­arcú nőtől származik. Ha aztán az este szép csendesen átballag az éj­be, a kis társaság is oszolni kezd. Utójára csak ket­ten maradnak. Az a tisztes arc szelíd áhítattal szem­léli a ragyogó égboltot, mikor beszél is ; most már vissza-visszatér a múltra s róla beszél. Elmondja, hogy reménye nincs többé, hite elveszett az ő visszatéré­ i­sében. És beszél első ifjúságáról, a verőfényes szép napokról, de szive érzelmeit mindig gondosan el­kerüli, mint hajós a szirtet, melyen kincsekkel rakott hajója már egyszer összetört. És arcán, szép imád­kozó szemében szelíd nyugalom ül, a sorssal való ki­békülés nyugalma. Mint ifjú fának sebét az évgyű­rűk lassan-lassan elfedik, a lélek sebét is így fedi el a bakoló idő, mely gyorsan átrohan az ember fe­lett, nem kérdve semmit, nem felelve semmire. — Mily szép álmokat alkottam én magamnak,— folytatja a beszédet — mennyi gyönyörrel töltött el a gondolat, hogy az álmot egykor valósíthatom,hogy visz­­szaadhatom őt önmagának, övéinek és a társadalomnak. Láttam, hogy a gondviselés nehéz helyre állított, súlyos próbának vetett alá s hallottam egy hangot, mely fü­lembe suttogá: »Földi örömeidnek örökre vége. Ember­társaid gúnymosolyával, lenézésével találkozol minden lépten-nyomon; ismerőseid, barátaid elfordított fejjel haladnak el melletted; utánad suttogó hangok szó­lanak az utcán; ajtód kilincsét egyetlen rokoni, egyetlen baráti kéz sem nyitja meg.« És lelkemen végig rezdült egy másik hang: »Mindegy.Ha eltaszít a világ, fölemel magasztos hivatásod érzete. Földi örömeid helyébe az öntudat salaktalan örömei lép­nek s a világ helyett, itt van ártatlan gyermeked.« És én ezt a hangot követtem; most már csak az fáj, hogy hiába követtem, Ő elveszett örökre. Ránézve már szép álmaimból nem maradt egyéb, mint az a sóhaj, melyet utána küldenék, ha tudnám, hogy a földről eltűnt örökre. Oh, bárcsak igy volna! — Miért óhajtod azt, édes anyám ?! A szép imádkozó szem feltekintett a milliárd fényben ragyogó égboltra s ajka szelíden suttogá : »Jobb volna igy!« A jövő sötét éjszakába burkoltan áll előttünk s emberi szem be nem hatolhat e homályba. De a lélekben olykor egy-egy parányi árnyát előre veti a jövő és a sejtelem ott borong lelkünkön, mint a felhő, melyről bizonyosan nem tudjuk, mit rejt sötét szár­nyai felett. Talán e sejtelemszerü árny a jövő árnya bo­rongott az ő áldott lelkén is, midőn e szavakat kiejté: »Jobb volna így!« V. Ő választotta számomra az életpályát is. Nem­ényem szerinti volt, de azért ráléptem az útra, melyet ő óhajtott, egy szó, egy hang ellenvetés nélkül; még gondolatban sem akartam neki szomorúságot vagy kedvetlenséget okozni, sőt szóval, tettel igyekeztem vele elhitetni, hogy óhajtása mennyire találkozott az enyémmel. Ez volt az első tettetés,melylyel megcsaltam őt is, megcsaltam magamat is. A tekintetes Vadass János hites ügyvéd úr éles szeme nyomba észrevette ezt a legelső perirat­ból, melynek készítésével megbízott. Még most is emlékezem arra a harsány kacajra, melyen e neveze­tes elmetermékem világra jövetelét üdvözölte. Fele­sége : a téni asszony, lányai: a két kisasszony, fiai: a három urfi, szóval az egész család rányitotta az ajtót, hogy min kacaghat olyan falrengető hahotával. De az ügyvéd úr nyomban kiküldte őket. Az ügyvéd úr jó ember volt, derék ember volt, a világért sem akarta megpirítani azt az ördöngös fickót, a­ki ilyen hatal­masan megnevettette. — Szerelmetes szép öcsém, Mihály öcsém, mi ez ? Meg akart tréfálni, ugy­e, ezzel a szép költemény­nyel ? Mi ? A nagyreményű ügyvédbojtár csak hüledezett, de nem szólt semmit. Inkább mosolyogni iparkodott ő is az előtte álló ügyvéd úrral együtt. — Mert ez költemény, nem perirat. Kit védel­mezünk mi ? Az alperest. Maga meg elismer min­dent s egy fényes beszédet csap az emberi tévedések mellett s ebből azt hozza ki, hogy a mi »szegény« al­peresünk is tévedhetett. (Folyt, köv.)’ Ősz felé. 1. Szeressétek az ibolyákat Ok a tavasz kék szemei, A melyekkel körültekint, az Alvó világot kémleni. Mint anya, alvó gyermekére, Néz a mezőkre szét verők : Jó lenne-e már felkölteni A szunnyadót a föld fölött ? Szeressétek az ibolyákat, Mint én szerettem egykoron, Kerestem őket a mezőkön, Szivek mélyén, az arcokon . . . És úgy találtam, hogy a lelkek, Hogy a kéklő szemcsillagok, Nem hazái az ibolyáknak S azóta szomorú vagyok. S az ibolyákat elfelejtem, S üresebb nékem a világ . — Virágom most az őszi rózsa, Tavasznak hamván sirvirág ! II. Mikor a folyam nagygyá nő­ meg, Egy szirtfokon ketté szakad, S testvérhulláma mind, mind elvál S más tájra foly, más part alatt. A messze tenger kék vizében Mind akettő alámerül, S talán a mélyben vagy magasban Testvér babja összekerül. A mi sziveink is elszakadtak, De az idők hulláma foly . Majd megtaláljuk egymást újra A túlvilágon valahol. Váradi Antal.

Next