Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-20 / 240. szám

Szombat, 1877. október 20 240. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. 11. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az Ünnep utáni napokat kivéve m­­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ath­enaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. A helytartóné. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Dürrer megragadá a nő kezét. — Leóna, — monda bájjal s hangja olvadékony jön, — tudja-e, hogy nő és férfi között mikor létezhe­tik igazi benső, változatlan, — hogy ne mondjam — föláldozó barátság? — Sejtem, — viszonzá a grófné mosolyogva. — Midőn a szerelmen már átestek, s egyiknél sem tartott az tovább, mint a másiknál; igy vagyunk mi is, s én tudom, hogy kegyed valódi barátnőm nekem. — Ebben nem lehet kétsége, azonban lehetsé­gesnek hiszi-e azt, Alfonz, hogy a szerelem­­ét szívben tökéletesen egyszerre szünhessék meg? A nőknél az rendesen tovább szokott tartani. — Leona! A grófné fényes szemének egy sebes, szikrázó tekintetét lövelé Dürrerre s aztán leereszté pilláit. Nehéz, mély sóhaj hagyta el ajkát, mialatt a gróf némán, meglepetve ült helyén, — így nem számíthatok önre, — mondá lehan­­goltan s elhagyta helyét. — Maradjon!, én önnek teljes szivből barátnője vagyok s meg fogja látni, hogy számíthat rám, mit akar tenni ? — Ezt épen öntől kérdezem, Leona; ön, ki annyira ismeri az asszonyi kedélyt, ügyességet, hogy ne mondjam ravaszságot, tanácsot ad nekem, mit kelljen e női bőrbe öltöztetett viperával tennünk, hogy Mariét megszabadítsuk tőle ? A grófné pár percig gondolkozott. — Ön nem hiszi a helytartóné amaz állítását, hogy Mariénak viszonya volt házában ? — kérdé für­készve. — Meg vagyok győződve, hogy ez állításból egy szó sem igaz, mert amaz esetben a leány nem szökött volna meg rokonai házából. — Sőt, kedves barátom, ez épen gyanús­ oká­nak­ kellett lenni, hogy a rokoni tűzhelyet idegennel cserélje föl. Dürrer arcát futó halványság borítá. — Lindheimék roszul bántak vele. — Mint kegyed mondja, a leány nagyon szép ? — Gyönyörű! — Hiszi-e, hogy oly szép leány huszonkétéves koráig minden összeköttetéstől ment maradhasson ? — Ezen még nem is gondolkoztam. — Lássa, lássa, kedves barátom, mily ártatlan ön e tekintetben, s bármily hires diplomata is, úgy látszik, a szerelmi dolgokban járatlan. Alfonz meglepetve, rosz kedvvel hallgatott s nem osztozott a grófné vidám, csengő, tréfás neveté­sében, melylyel ez enyelgve kiejtett szavait kisérte. — De végre is, kedves grófné, miért, mi célból mondja ön mindezeket nekem? Óvatossá akart-e tenni vagy gyanúja van, hogy Marie pártfogásomra érdemetlen? Erre nézve már minden későn volna, mert én a leánynak szavamat adtam, hogy a helytar­tóné ellenében védni fogom s ígéretemen nem szok­tam változtatni. Hangja heves, szavai határozottak voltak. — Hagyjuk el tehát mindazt, a mi e dologra vonatkoznék s hallgassa meg tanácsomat, — mondá a grófné. — Ha Lindheimnénél valamit el akar érni, azt csak egy módon teheti, széptevéssel, udvarlással, hiúságának legyőzésével, s ha nem sajnálja a fáradsá­got, foglalkozzék vele szinteg komolyan. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy ő minden nevetséges gyön­­gesége mellett még azt is követeli, hogy nagy szép­ségnek és ellenállhatatlannak tartassák s ezenkívül önbe halálosan beleszeretett. Alfonz nevetve vont vállat. — E tanácsot alig fogadhatom el, miután más kellemesebb dologra is alig van időm, s ezt valóban nem fordítom a bájos Thekla körűl való udvarlásra, kit különben is a legkellemetlenebb, legízetlenebb és legrútabb asszonyok egyikének tartok . . . — De hát mit akar tenni ? — Más módot kisérlek meg atyám védencének pártfogására, — folytatá fölállva, s barátnőjével kezet fogott. — Legyen bármiben szüksége, számíthat rám, — mondá nyájasan Leóna. — Isten önnel. — De ma este Spiegelnénél találkozunk ? — Azt hiszem, igen, — mondá Dürrer s meg­hajtva magát, távozott, Leonának egy sötét pillantá­sától kisérve. XII. A téli kert ajtaja előtti erkélyen ült az öreg vak gróf, s Marie közel hozzá virágokat kötött bok­rétába. A tavaszi nap teljes fénynyel áraszta el a lát­határt s oly meleg volt, hogy a téli kertben nem le­hetett többé a mesterséges levegő lanyha gőzét kiállni. A kastély kertje tarka virágokkal, illatos bokrokkal volt telve, a fák sötétzöld koronáin tarka, szivárvány­hoz hasonló színű napsugarak játszadoztak, a rét hímes szőnyeghez hasonlított s a madarak hangos éneke szélé át a levegőt. , Az öreg ur mindezt nem láthatá, de érzé a nap melegét, hallá a madárzenét s Marie elmondá neki a többit. Leírta a tarka rétek színeit, megnevezé a bok­rokat, melyek már teljes virágban diszlének, az úszó felhők változatos formáinak neveket adott, s az öreg ur előrenyujtott nyakkal és várakozást, érdeket kife­jező arccal leste a leány ajkairól a szavakat. Másfél hónapot töltött a felolvasónő e kastély­ban s azóta tavasz és ő a vak öreg ur kedvence len. Nélkülözhetetlen volt neki annak társasága ; ha hangját messziről hallá, arca örvendő kifejezést nyert, lépteit már megismeré­s napjának minden idejét vele tölté. Valódi boldogságot hozott számára Marie a házba jövetelével, de hogy ő maga boldog volt-e, ne­hezen lehetne megmondani. Nyugodtan, derülten teltek napjai, de bármennyire hozzá volt is szokva a munkához, mostani állása és kötelességei végkép kifáraszták s gyakran kimerült­nek érzé magát. Öreg pártfogója minden szeszélyének hódolt; a napnak minden óráját annak felvidítására, mulattatá­­sára fordítá, de érzé, hogy e szerep meghaladja erejét s arca átlátszó halvány len­­deli termete kissé meg­hajlott, vékonyabbnak, magasabbnak látszott s talán szebb volt, mint valaha; de szépsége elveszté üdeségét; megható és megindító volt. b­yakran aggodalommal észlelte egéssége ha­nyatlását s félve gondolt ama lehetőségre, hogy meg­betegszik, s valamely hosszú és kínzó betegség vehet rajta erőt. Még mindig borzadva gondolt rokonaira s Thekla és Vilmos bánásmódjára és ama kétségbeejtő lehetőségre, hogy mindenre hasznavehetetlenné vál­ván, hozzájok kellene visszatérni s náluk kegyelem­kenyérre szorúlni. De mind a félelmeket magába zárta; az öreg ur társaságában víg, mulatságos, élénk volt s ez meg volt győződve, hogy Mariénál boldogabb, vidámabb leány nem létezik. — E virágokat a nagy terem számára kötöm, — mondá, a gróf felé nyújtván bokrétáját, melynek illatát élvezettel szívta be az öreg ur. — A közepén fehér és kék liliom van ; körülötte vörös verbénák, azután egy sor rózsa és legalul tarka szegfűk foglalják be az egészet. — Az én szobám számára is kössön egyet, gyermekem; csupa rózsát, ha lehet; a főkertész tegnap azt állítá, hogy néhány ezer darab rózsája nyílik. — Nagyon sokat küldött be s én a legillatosab­bakat a gróf úr számára kötöttem össze; már szobá­jában van. — Tudja-e gyermekem, hogy ma vagy holnap Alfonz is megérkezik ? Ő is nagy barátja a virá­goknak. — Lennerné már említette. — Milyen jó fiú ő, mily gyakran fölrándúl hoz­zám ; ezelőtt ritkábban jött; azt hiszem, most több ideje van, s ezt többnyire itthon tölti. (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) E szerint fontosabb éji kalandozás forgott itt kérdésben, mint egyszerű cseresznyelopási kísérlet. Jakabnak első gondolata is az volt, hogy megkopog­tatja a Marie ablakát. Senki sem válaszolt. Mielőtt újra kopogtatott volna, néhány másodpercig csönde­sen figyelt, mialatt vére kissé nyugodtabb jön. És most mitevő legyen ? Szemére hányja-e Raulnak ez éjszakai barangolást ? De e­légyütt mit sem bizonyít! Meglehet, Raul önkénytelenül bolyongott az ő abla­kai alatt, elmerengve a holdsugarakon. És várjon eljött-e ő voltaképen? Nem lehetett-e itt Box egye­dül is, barátságos látogatáson ebszomszédainál? Avagy kifejezzem-e Mak­e előtt gyanúmat? — töp­rengett tovább. — Hja, ha merném ! . . Hála isten­nek, nem hallotta a kopogtatásomat! .. Aztán eltávozott nagy csöndesen, lábujjhegyen, félve, nehogy fölébreszsze Mariét az ő ártatlan álmá­ból, önmagának és balga agyrémeinek szégyenére. Mindamellett koránt sem érzé magát Jakab megnyugtatva; egész reggelig folyvást kint a réten jártak gondolatai. Valamely ürügyön törte a fejét, hogy meglátogathassa Raul urat s úgy kerülőuton értésére adja valamikép, hogy észrevette őt ! — Egyszerűen azt fogom neki tanácsolni, — határozá el végre, — hogy ne engedje ebét kint ká­­borogni, mert a múlt éjjel is kis híja volt hogy téve­désből egész maréknyi göbecset nem kapott a vék­­nyába. Értse ő ezt aztán úgy, ahogy akarja. Ily határzat után Jakab sokkal nyugodtabban várta a reggelt, mely neki megengedte, hogy bővebb vizsgálatot tehessen. A kelő nap jótékony hatása alatt mindinkább oszladozni kezdett a Marie és Raul ellenében kelet­kezett gyanúja s már-már nevetségesnek tűnt föl előtte az ifjú Charvieux meglátogatása. Azonban mégis csak elment a kastélyba. — Fölkelt már Raul úr ? — kérdé az udvarba lépve. — Oh, ő már messze jár, — viszonzá egy lovászfiú, ki ép egy kocsit mosott. — Ép ezen a cab­­rioleten utazott ő a városba. — És mikor fog visszatérni ? — Azt hiszem, csak a vadászati idény megnyíl­­tával. Most Párisba utazott ő. Jakab mit sem kérdezvén többé, gondolkodva távozott el. Gyanúja újra föltámadt; egyszerre az jutott eszébe, hátha ők most, egymástól búcsút véve, titkos értekezletet tartottak a viszonttalálkozásra nézve. A tanyában már reggeliztek, mikor Jakab visz­­szaérkezett s hogy késlekedését kimentse, elmondá utjának sikertelenségét. Mig beszélt, folyton Marien volt a szeme. A leányé azonban le volt sütve s mit sem lehetett belőle kiolvasni. — Parisban talán majd új ismerőssel is talál­

Next