Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-18 / 238. szám

Csütörtök, 1877. október 18 238. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 Crt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épül­e­t) a kiadóhivatalba küldendők. A helytartóné. (Elbeszél*'’ irta Bp":'2| t it)? lenke. (folytatás.) Vagyonom, mint Thekla hitte, nem maradt. Atyám, ki vagyonos családból származott s a legjobb atya és férj volt, de szenvedélyes játékos, nemcsak minden vagyonát, de utóbb életét is ennek következ­tében veszté el. Egy nagy veszteség után agyonlőtte magát s engem árván és vagyon nélkül hagyott. Itt ismét elhallgatott; nem volt ereje történetét folytatni. — Szegény gyermekem, — monda halk, rész­vétteljes hangon az öreg gróf, — mily fiatal és meny­nyit szenvedett! — Ez még nem minden, gróf úr, — folytató erőt véve magán Marie. — Ekkor még csak a sors csapásait ismerem, de nem az emberek rosszaságát; kezdetén voltam ama sok rossznak s ama nehéz tanul­mánynak, mit emberi ismeretnek neveznek. Midőn atyám halála hire elérkezett hozzánk, részvét helyett rokonaim részéről a legdurvább szem­rehányásokkal halmoztatom. Atyámat nyomorult já­tékosnak nevezték s azt mondták, miután semmim sincs, sőt atyám öngyilkos lévén, még becsületes nevem sem maradt: házaknál nem mint rokon, de mint cseléd fo­gok tartózkodni s a kulcsárnői teendőket végzem. Engedelmeskedtem. Mit tettem volna, a munka volt egyedüli vigaszom, a foglalatosság szórakoztatott s meg voltam sorsommal elégedve. Egy nap Thekla szobájában volt dolgom, midőn az inas lámpákat hozott, s utána magas, karcsú, urias tartású ősz katona lépett a terembe. Egyenruhájáról láttam, hogy ezredes s látásból már ismertem; tudtam hogy Theklával igen intim lábon áll, miután anyjával szoros barátságban élt s őt még mint gyermeket is­merte. Az inas a mellékterembe távozott, bejelenteni őt, de Lindheimné nem volt benn. Az inas ezt tud­tára is adta, de ő nem távozott. Beszédbe ereszkedett velem. Kérdé, ki vagyok, szemrehányást tett, hogy még soha sem látott s kért, hogy jelenjek meg a teremben, midőn ő unokatestvé­remnél lesz. Tétovázva feleltem s ő rövid idő múlva távozott. Néhány nap múlva Thekla, nagy csodálkozá­somra tudtomra adá, hogy ezentúl a társaságban részt vesznek s a mennyire ő képes, nyájasabb lett irántam. Ismét rendelete szerint tettem s bármily kelle­metlen volt is ez nekem, megjelentem társaságában, hol az ezredes — ki igen tekintélyes úr és mint bab­ám, magas helyeken is befolyásos ember, de nevét elhall­gatom — vitte a főszerepet, s engem a legfeltűnőbb mó­don tüntetett ki. Alfonz észrevehető érdekkel szemlélte a pírban égő arcot, zavart tekintetet, melylyel Marie elbeszélé­sének e részét folytatá. — Át fogják látni, hogy ez esetről nehéz be­szélnem , de szükséges, hogy az összefüggést megért­hessék. Két egész hónapig tartott ez udvarlás; én kitűnően viseltem magamat s bármily célzó kérdése­ket intézett is hozzám az ezredes, nem akartam érteni, míg végre egy nap, egészen váratlanul, megvallá sze­relmét s kérdezé: akarok-e neje lenni ? A leány elakadt, arca lángolt, félve tekintett a grófra ; nem tudta: nem veszi-e ez szerénytelenségnek e vallomást, vagy hitelt ad-e annak, ily alárendelt helyzetben levő szegény leány ajkairól ? — Én a legnagyobb csodálkozással néztem rá; megköszöntem ajánlatát és — visszautasítom­ Alfonz félrefordítá fejét. . . — Megmondtam neki, hogy nem szeretem őt s bármily szegény vagyok is, szerelem nélkül nem me­gyek férjhez, mire ő látható csodálkozással és harag­gal távozott. E perctől fogva ismét megváltozott sorsom. Thekla mindent elkövetett, hogy rábeszéljen e házasságra s férje mogorván és durván bánt velem. Körtner bár legkevésbbé sürgette e házasságot, de a többi kedvéért ő is azokhoz hasonló módon viselte magát irántam. — Nem tudtak rávenni e házasságra, — foly­tatá halkan, egyszerűen, minden hatásvadászat nélkül, de oly erélylyel, hogy Alfonz újra ráfüggesztette sze­mét s hosszú ideig meglepetve szemlélte őt. Egy nap a mellékszobában voltam s a társalgó­teremben élénk hangok ütték meg füleimet. Thekla és az ezredes voltak ott. — Ha kegyed rábírja őt e házasságra —­ mondá az ezredes, — férje, Ígérem, helytartó lesz C . . . ben, mint tudja a régi helytartó pár hét előtt halt meg. — Ezen az áron szavamat adom, hogy Marie az ön neje lesz, — viszonzó Thekla. — Így biztos lehet, hogy pár hét alatt kezükben lesz a kinevezés; az a hely most üres, de mikor váltja ön be ígéretét? •— Mihelyt C . .. ben leszünk. Többet nem hallottam, fejemet szédülni érzem; magamon kívül tántorogtam ki a szobából és sírva borultam le, kérve istent, adjon erőt e megpróbálta­tásokkal szemben. Pár hónap múlva C . . . ben voltunk. Ott eleinte Thekla határozottan kimondá, hogy rövid időn az ezredes neje leszek s midőn én az ellenke­zőt állítom, oly dühbe jött, hogy görcsöket kapott s midőn jobban lett, magához hivatott s megtiltá, hogy te-nek szólítsam őt; leányát kisasszonynak, ő excel­­lenciádnak nevezzem, a háznál ismét mint kulcsárnőt fognak tekinteni s több ily rendeletet adott ki. Még ehhez járult, hogy Körtner szerelmi nyi­latkozataival üldözött, míg végre tudtokra adom, hogy elhagyom őket s nem tűröm többé e bánásmó­dot. De ez ismét oly ijedtségbe és dühbe hozta Lind­­heimnét, hogy már félni kezdtem tőle, míg végre a véleten segített rajtam! A kis Saroltával naponkint sétálni mentem s a sétatéren megismerkedem Schlossernével, kit rövid idei ismeretség után megkértem, szerezne nekem va­lamely állást, mit ő megígért és meg is tartott s igy jöttem e helyre, hol oly boldog volnék, ha . . . — Ha ? — kérdé sebesen Alfonz. — Ha szabad lenne tovább is itt maradnom. Az ifjú elhagyta helyét. — Ez öntől függ, — mondá határozottan, — én szavamat adtam, hogy rokonaitól függetlenné te­szem ; de vájjon nem fogja-e majd megbánni egy­kor ? . . . Elakadt. A leány kérdőleg nézett rá. — Hogy itt maradtam ? — kérdé halkan. — Hogy nem ment az ezredeshez ? . . . , — Soha! — viszonzá hévvel Marie, s karcsú termete büszkén egyenesedett föl; — soha sem men­nék érdekből férjhez, annál kevésbbé egy jellemtelen emberhez. — De ebből Lindheimra nézve sok kellemetlen­ség származhatik, — mondá mosolyogva Alfonz; — az ezredes hatalmas pártfogó, de hatalmas ellenség is lehet. — Ez a félelem az, mi most a legvégsőre viszi őket, — mondá borzadva Marie, — s ki Theklát úgy ismeri mint én, az mindenre készen lehet. Alfonz vállat vonz. — Ne féljen ettől, — mondá vidáman, — én ma elutazom, de pár nap múlva visszajövök s addig nem fog történni semmi; a többit pedig a jövőre bízzuk. E párbeszéd után Marie sokkal nyugodtabb lett, az öreg úr el volt ragadtatva jó kedvétől, s AlfonZ, ki csak este indult, napközben többször volt atyjánál, érdekkel és csodálkozva szemlélte Mariét, ki oly vidám, élénk, szellemdús és bájos volt, minőnek e komoly, tartózkodó, junói termetű hölgyet soha sem képzelte volna. — Maradjon ön mindig ily jókedvű, — mondá a búcsúzásnál s melegen nyujtá neki kezét, melybe a leány pirulva tette az övét, s engedelmessége jeléül nyájasan bajtá meg magát. Elváltak s midőn Alfonz kocsijának robogása fölhangzott, Marie az ablakhoz szaladt, kinézett s az­tán egy percig elkomolyodva állt helyén, míg ajkán nehéz, mély sóhaj lebbent el. XI. Néhány hét múlt el ez esemény után. Thekla sötét, mogorva kedélyben ült boudok­já­­ban, midőn egy inas Vernil grófnőt jelenté, mire az azonnal be is lépett. — Remélem, nem zavarom excellenciádat va­lami komoly elmélkedésben, — monda helyet foglalva nem minden gúny nélkül a grófné s vizsgálva nézte a helytartónét, ki oly mogorva volt, oly kedvetlen, majd­nem kétségbeesett, hogy bármint igyekezett is, nem birt arcának parancsolni. — Legkevésbbé sem; azonban beteg vagyok, nagy fejfájásom van, — mondá szenvedő hangon. — Mennyire sajnálom, — viszonzá Yernilné, — pedig Spiegelnétől hozok üzenetet; ma este néhá­­nyan teán leszünk nála s reméltük, hogy excellenciá­dat is látni fogjuk. — Nagyon köszönöm, de nehezen vehetek a tár­saságban részt, — viszontó fejét fájdalmasan nyug­tatva kezére Thekla. — Csak kevesen leszünk, — folytatá vidáman Yernilné, — néhány asszony, pár férfi az ismerősök közül és — Dürrer Alfonz. Figyelmesen s hamis mosolylyal függesztő élénk szemét a helytartón­éra, ki mintha villany ütötte volna, kapta föl fejét. — Dürrer ? — bebegé izgatottan, s aztán észre­vette magát és nyugodtabban kérdé: —• ő ismét itt van? — Már régen Rubensfelsen időz, s ma váratla­nul lépett be hozzám. Rögtön megigértetem vele, hogy az estét velünk tölti. (Folyt, köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) — Nőül venni Mariét ?! — kiáltott föl Jakab, elbámulva azon, hogy e leánytól ily tanács eredhet. — Te ezt azért mondod nekem, hogy kipuhatold gondo­lataimat, — tévé utána a bizalmatlanság érzetével. — Hasztalan volna az, mert én már tudom, mint gondolkozol, talán még jobban mint tenmagad. Nem azért voltunk oly hosszú időn át barátok, úgy­szólván testvérek, hogy ki ne találjuk egymásnak leg­rejtettebb gondolatait is. — Testvérek, azok voltunk, Rosine, igaz, — szólt Jakab gyöngéden, a megbánás kifejezésével fogva meg a Rosine kezét, — de aztán még egyéb is voltunk mi egymással szemben. — A mennyiben boldogult atyád a menyének óhajtott s te azt hitted, engedelmeskedhetel neki. Alkalmasint te is ép oly vonzalmat éreztél irántam, mint én te irántad ; de hát a gyermeki szív fogékony minden jó iránt, nemde ?, s az egész csak gyermeki eszme volt! Te megszeretted Mariét, mihelyt meglát­tad. Miért nem mondtad ezt nekem ? — Oh, én gyalázatos áruló vagyok! — kiáltott

Next