Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)

1877-11-08 / 255. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 255-dik számához­ küldtek­ az olaszok, mintha még többet szállítottak volna a sugárúti első műkiállításra, melynek fölösle­géből a sötét zugoknak, sőt a padlásnak is bőven jutott. E körülményre azonban, az ünnepélyes alkalom vonzerején kívül, nem csekély befolyással volt a csakis külföldre küldött meghívókban kiemelt ama biztató figyelmeztetés, hogy e tárlatból a magyar kormány a nemzeti múzeumi képtár számára jelentékenyebb vá­sárlásokat fog eszközölni; értsd, ama két év alatt megtakarított négy-négyezer,­­összesen úgy hiszem, nyolcezer­ forint árán, melyet a képviselőház a köz­oktatási miniszter úrnak a fentebbi célra évenként rendelkezésére bocsát. Aggódva kérdjük: vájjon mikor fogunk ismét annyi előnyt biztosíthatni a beküldő művészeknek vagy azok képviselőinek? Különösen, ha majd az érintett állami vásárlások a mű­zárlatból, mint átme­neti intézkedések, meg fognak szűnni s a kitűnőbb művészeknél közvetlenül teendő megbízások biztosabb expediuma által helyettesíttetni. A múzeumi képtár­nak gyarapítását ugyanis a külföldi műkereskedő­cégek esetleges küldeményeitől állandóan függővé tenni bajos volna, s ha ez ideiglen elfogadott eljárás a képzőművészeti társaságot, hivatása teljesítésében, gyámolíthatná is, mégis az ország és a tulajdonképeni cél méltóságával hosszabb ideig össze nem fér. Mert hiszen a műkereskedők érdemes confrerie-ja a mi évi­­tárlatunkat, mint bármely más műegyesület kiállítá­sait, első­sorban bazárnak, jó üzletre való kész alka­lomnak tekinti s egyébnek nem is tekintheti. Küldeményeik rendszerint az amateurök között ugyanakkor uralkodó divatot s csak ritkábban a mintaszerű műtermelést fogják képviselni, s így több­ször juthatnánk oly helyzetbe, hogy a találomra be­küldött készletből nyilvános műgyűjteményünk szá­mára kiválasztanivalót nem találunk. E szerint félő, hogy ők, a külföldi műkereske­dők, valamint az egyes külföldi és hazai művészek egy­­szer-kétszernél többször aligha fogják fölkeresni mű­kiállításainkat, addig a­míg csak elvétve akad szeren­cséjük, műveiknek »civilis« áron való eladására. Nem vonjuk e fatális helyzetért felelősségre a nemzet egyes osztályait. Ők tudják legjobban, mennyi levél illeti meg őket a Maecenások koszorúiból s mentségül mit hozhatnak fel, ha alkalmilag szemökre lobbantják »a jégbe hűtött idealizmus hazafiatlanságát.« E vádak jövőre — úgy hiszszük, — gyérülni fognak. A műcsarnok létesülése legalább jelentékeny és félre nem ismerhető tanúságot tesz arról, hogy a »jég« oszlani kezd, s többé nem lesz szükség arra, hogy egy-egy didergő Titán Laci vagy bajusztalan tanítójelölt, mint Hamlet, bősz haraggal Ophelia sír­jába ugorjék s onnan egetrázó szájaskodással művé­szetpártoló fanatizmusra térítse az ország gyér millio­mosait. Arra azonban nagy szükség van, hogy a művé­szeti termelés és fogyasztás között jövőre örvendete­­sebb arány létesüljön. Ahol e csereforgalom, habár eleintén kisebb anyagi és szellemi­ tőkével megindítva, hovátovább megélénkül és megizmosodik, ott e tünemény biztos mérvet ad a fővárosi élet gyarapodásáról is, mert mai nap a politikai főváros egyszersmind gyypontját ké­pezi a szellemi munka s a tőkevagyon képviselőinek. Az állami élet megszilárdulása és gyarapodása is a fővárosnak világvárossá való fejlődésében tükrö­ződik. De a világváros szükségképen egyszersmind művészváros, s Budapest — mint leendő világváros — e jelleget nem öltheti magára a mindenrendű művé­szetek ápolása nélkül. Eléggé gyors léptekben halad a főváros terje­dése és gyarapodása. Legyen e gyors haladás biztató jele annak is, hogy legalább megközelítjük azt az időt, midőn a fejlettebb nemzeti művészetnek jóté­kony befolyását az egész társadalmi életre szembe­szökő eredményekben tapasztalni s élvezni fogjuk. Megérjük-e min magunk, vagy majd csak utó­daink ez eredményeket, az mit se változtasson abban, hogy azt a kívánatos állapotot serény munkálkodás­sal előkészíteni, előidézni törekedjünk. Talán nem tévedek, ha bízom benne, hogy ennek a távolabb jövőnek egyik alapkövét ma rakjuk le a műcsarnok ünnepélyes megnyitásával, s azért nem szükség tüntetnünk és tettetnünk az örömet, melyet az egész nemzet részvéte mellett létesült mű sikere fölött e mai napon érzünk és hirdetünk. Keleti Gusztáv: A „Dorfschulmeisterleiu.“ (Úti emlék.) (B. A­y.) Sokszor, ha társalgásunk tárgyát a mai világi utazások képezték összehasonlítva a régeb­biekkel, s midőn még nem voltak vasutak, mindig azt a nézetet hallottam, hogy nagyapáink, ha nem is kellemesebben, de érdekesebben és regényesebben utaztak. Nekem erre az az egyszerű megjegyzésem van, hogy azok közül, kiknek jómagammal együtt az a kedvtelésük van, évenkint hat-hét hónapot különféle országokban tölteni el, csak kevesen ismerik az uta­zás d­b­-jét, mely nem egyéb, mint az utazást várat­lan élményekkel tenni érdekessé, oly váratlan élmé­nyekkel, melyek nélkül régente utazást tenni nem is lehetett.­­ Ha például akkor a tourista kocsijának kereke útközben összetört, tovább mennie nem lehe­tett, mert kereket talán csak két-három mértföldnyire eső helységből lehetett szerezni; a szerencsétlen utazó pedig ezalatt besétált a legközelebbi házba, mely ta­lán egy folyó partján állott s egyszerű halászkunyhó volt, a halászkunyhóban pedig egy szép halászleány lakott s ki tudja milyen regényes dolgok nem fejlőd­tek ki ez esetlegből! Vagy pedig minden baleset nél­kül is, akkor állomásról-állomásra pihenőt kellett tar­tani, a lovakat megetetni, s ez idő alatt a tourista a legkülönfélébb emberekkel jöhetett érintkezésbe, a­mi mindig kellemes és tanulságos szokott lenni idegen országokban, a népek tanulmányozása végett. Aztán több havi utazás alatt hányszor érte útban zivatar s kényszerítette az első legjobb hajlék alatt vonni meg magát, hol néha a példabeszédes régi vendégszeretet­nél fogva a legszívesebb fogadtatásban részesítő kel­lemes órák várakoztak rá. Ily váratlan élmények nem igen léteznek többé. A mostani utazó, kinek nincs meg az a d­ic-je, hogy utazását maga érdekesítse meglepő epizódokkal, Bae­deker­je után már előre tudja a legkisebb részletig, hogy mit fog látni s miképen fog szórakozni. Egy iskolást végezett fiatal angol, kit szülei »vi­lágot látni« küldtek s élményeinek leírására kötelez­ték, panaszkodott nekem, hogy nincs mit írnia, mert a Baedekernek apró pénzre való fölváltásával csak nem teheti magát nevetségessé. »Akkor tartson velem — mondám neki, — úgy is szándékom van olyan kirándulást tenni, mely nincs megírva a Baedekerben.« Frankfurtban volt ez. Kimentünk a »Trödl­­markt-ra, hol vásároltam magamnak egy »handwerks­bursch« ruhát s fölszólítom az angolt, hogy vegyen ő is. Célom volt Aschaffenburgba sétálni, a jó sorsra bízva a váratlan élményeket. Másodnap érkeztünk csak oda, s útközben hoz­zánk csatlakozott négy igazi »handwerksbursch.« Ily találkozásnál szokás kölcsönösen találgatni, kinek mi­féle mestersége van. Angol barátomat hentesnek ta­lálgatták, engem pedig pincérnek. Mind aketten meg­erősítettük a bennünket igen megtisztelő arcismei vé­leményt. A másik kérdés: kinek van pénze ? Mi azt mondtuk, hogy még csak most hagytuk el helyeinket, tehát el vagyunk látva apró pénzzel. E nyilatkozat következménye természetesen az volt, hogy a »Wan­­derbursch szokásjog« szerint a maecenásokat mi ját­­szuk, mit meg is tettünk szívesen s míg két nap alatt Aschaffenburgba értünk, gyakran vittük át a gyakor­latba Uhlandnak ismeretes dalát. »Da zogen wir Burchen über den Main Bei einer Frau Wirthin da kehrten wir ein, Frau Wirthin hat sie gut Bier und Wein Wo hat sie ihr schönes Töchterlein.« Aschaffenburgba érve, társaink elvezettek a »Heimath«-ba, így nevezik Németországban azokat a házakat, melyeket vándorló mesterlegények számára a városokban rendeztek be, olcsó megszállás végett s annak megakadályozására, hogy a »Fremde«-ben vándorló fiatal emberek vallástalanok ne legyenek. Belépésünkkor követelték tőlem és társamtól is a bizonyítványokat, hogy ő csakugyan henteslegény én meg pincér vagyok. Mivel írásunk nem volt, el is akartak kergetni. Négy társunk azonban segítségünkre jött s erősítették, hogy ismernek bennünket s igy a »Water« (a ház vezetője) elhitte nekünk, hogy bizo­nyítványainkat csakugyan elvesztettük. Lefekvés előtt megjelenik a helység lelkésze s ájtatos énekek után (a teremben van egy kis orgona is) alkalmi prédikációt tart. Ennek elvégezte után megkapja az ember a jegyet az ágyon; a legújabban érkezettek fizetnek húsz, a másodnapon itt levők harminc pfenniget, vagyis­­12 és 19 krajcárt.) Ekkor mindenki az ágyához megy, levetkezik egy ingre, a corridoron »Reich’ und Glied«-be áll s következik a vizsgálat: megvan-e a kellő tisztaság ? A­ki tisztátalan, annak föl kell ismét öltöz­ködni s kikergetik, a többiek pedig az »abtreten« után ágyaikba sietnek. Reggel pedig a felöltözés után következik a reggeli imádkozás, mely — mint az esti — énekléssel, imával és prédikációval megy végbe, csakhogy ekkor a »Water« tart beszédet. E dolgok annyira megtetszettek a fiatal angol­nak, hogy ő — habár ellenkező irányból jött, onnan, a­hová én menni akartam, — még három hetet töltött velem s nem panaszkodott többé, hogy nincs olyasmi meginnivalója, a mi már benne ne volna a Baede­kerben. De szóljunk a »Schulmeisterlein«-ról. Jénában béreltem magamnak egy lovat s kimentem a híres jéniai csata színhelyeire. Miután mindezt megtekin­tettem, gyönyörködve a szép vidékben, Langensalza felé haladtam. Ettől oldalvást egy kisebb helységbe jutottam, hol egyszerű ház vonta magára figyelmemet. Folyon­dár növényektől egészen be volt futva és hűs árnyat adó fáktól eltakarva. Akár csak egy szerelmes galamb­pár fészke. Bementem s a szerelmes galambpár helyett ta­láltam egy »Dorfschulmeisterlein«-t, ősz hajjal, vézna alakkal, értelmes arckifejezéssel, mely ruhájával meg­lehetős ellentétben állott. Első pillanatra, megjelenésem után, tudja isten kinek gondolva, meg volt hökkenve. (A német szeré­nyebb osztályoknál nagy mértékben meg­van az a bi­zonyos szolgai érzet, mely a jobb osztályhoz tartozó embereket hajlandó magasabb lényeknek tekinteni.­ De miután mondtam, hogy egyszerű idegen vagyok s kíváncsiságból néztem be, visszanyerte őszinte termé­szetességét. Nála töltöttem az egész délutánt. Leszaladt a pincébe s hozott nekem a kertjében termett borból. Kóstolgatás közben (a mihez ő nálamnál jobban ér­tett) megeredt a nyelve s elbeszélte minden keservét és örömét. Meggyőződtem itt ismét ama jelenségről, me­lyet utazásaim közben annyiszor tapasztalhattam már, hogy az olyan emberek, kik magasabb képzettséggel bírnak, ha a sors őket a műveltség legalsó fokán álló emberek közé sodorja, italban keresnek és találnak vigasztalást. A német protestáns lelkészek, lehet mondani, egyikét képezik a legműveltebb és legtudo­mányosabban képzett osztálynak, nemcsak Németor­szágban, de az egész világban, s látogasd meg csak azokat, kik rongyos falukba kerültek, száz eset közül kilencvenkilencben valamennyi szeret pityizálni, még­pedig meglehetősen. A mi mesterünk is theológus volt, de mielőtt egészen befejezhette volna tanfolyamát, atyja meg­halt, anyja és testvérei ő rá­szorultak, ő pedig elfo­gadta az első kínálkozó alkalmat s azóta itt ragadt. — Ugy­e bár, mester úr, — kérdem őt, — nehe­zére eshetett szép reményeiről lemondani s e nyűgbe szokni ? — Néha-néha töprenkedtem, az igaz, — vála­­szolá; — de nagy boldogságot szerzett nekem a tu­dat, hogy anyámról és testvéreimről gondoskodhat­tam ; később egészen beleszoktam, meg aztán jó egy népség lakja e helyet. — De minthogy itt csupa parasztok laknak, — folytatom, — nem érezte-e hiányát oly embereknek, kikkel műveltségének megfelelő eszmecserét folytat­hatott volna? Erre azt mondta, hogy szünidői alatt gyalog bejárja a szomszéd vidéket, a­mi semmibe sem kerül, mert mindenütt jó barátoknál, társaknál száll meg, »ha pedig — folytatá — ide vagyok kötve, itt van ez a barátom !« A könyvtárra mutatott, mely állott vagy kétszáz könyvből. E könyvek közt láttam többi közt Webernek, a nevető philozophnak, mulatságos műveit. Tudakoltam, hogy milyen érintkezésben áll ő az itteni emberekkel. Válasz helyett fölállt, ócska zon­gorájához ült s kiséret mellett éneklé: »Und wenn man im Dorfe schlacli’t Und aus den Schweinen Würste macht Die grösste, grösste Wurst muss sein Für das arme, arme Dorfschulmeisterlein.« — Igen — szakasztá meg énekét, — fizeté­sem mellett sokat koplalhatnék; de itt van az én jó népem ! Ha sertést ölnek, ha a tyúk elkezd tojni, az udvarban pedig csiripelő csirkék vannak, én rólam sem felejtkeznek meg. Majd folytatá ismét énekét: Und wenn im Dorfe Kermess ist Wein und Bier wie Wasser fliesst, Die grösste Gurgel haben muss allein Das arme, arme Dorfschulmeisterlein.« Ha egy ház építését befejezik, a Schulmeister­lein avatja föl verses mondókájával; áldomást, keresz­telést, lakodalmat, halotti tort (mi a németeknél nagyban dívik) a mester jelenléte és mondókája nél­kül képzelni se tudnának; s ilyenkor innia kell, innia, a mennyit csak egy kántor torka megbir. Énekelt ő nekem még vagy tíz ilyen versecs­­két, s igen sajnálom, hogy nem írattam le vele mind, mert jellemzők. Még csak egy versszakot tartottam meg emlékezetemben, s ez egy kicsit elegikusan és cinikusan hangzik: Und wenn du einmal gestorben bist, So scharft mann dich in den Mist, Ein Hund setzt dann den Leichenstein Für das arme, arme Dorfschulmeisterlein. Valódi megindultsággal olvasgattam ez ember­társam életkönyvében, s midőn az este beállt, a legér­zékenyebben búcsúztam el tőle. Lóra ültem, haladva vissza Jéna felé. Csupa reflexió voltam. Egyik pilla­natban — helyébe gondolva magamat — részvétet kezdtem érezni irányában, tekintve benne csupán a ne­velés martyrját; de majd eszembe jutottak zongorakí­­séret mellett eldanolt versei, s beláttam, hogy ő inkább irigylésre, mintsem részvétre méltó megelégedettsége őt boldoggá teszi. 1221

Next