Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)
1877-11-22 / 267. szám
Csütörtök, 1877. november 22. 267. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelent itt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok,tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szőke ördög vége. (Elbeszéli ő maga.) Írta Maurer Vilmos. (Vége.) A szőke ördögből, kit annyi bűvös szem nem tudott leigázni, csendes rab lett, szerelmes ember. S most jöttek csak a szép napok. Néha magam is elcsodálkoztam magamon s különösnek találtam, hogy egy ifjú találkozik egy leánykával, beszél vele néhányszor, félig tréfásan, félig komolyan s a vége a házasság. Bekerültünk a bymen-rovatba. Barátaim alig tudták elhinni, a lányok pedig, akik ismertek, nagyot nevettek. Abból a bohókás ifjúból férj lenne! Nagyon komoly dolog az neki! Mások meg azt mondták, hogy az egész házasság sorsjátéka kifejezték óhajtásukat, hogy kihúztam légyen a főnyereményt. Már a kezemben van, — gondoltam magamban.— Hisz kivánhattam-e boldogabb napokat. Ő mindig az öröm csókjával fogadott s a bánat csókjával búcsúzott. Órákig ültünk egymás mellett, néha mélán hallgatva, majd vígan csevegve — s mindig boldogan. Beszéltünk a jelenről s élveztük a jelent. Néha azon csodálkoztunk, hogy lett belőlünk — egy pár. Egyszer így szólítom meg: — Kis feleségem! — Nem vagyok én a maga felesége, nem is leszek, tudja! — Nem lesz ? csakugyan ? — Na hát leszek, tudja. S a szemembe nevetett és hozzám simult. De nincs fény árnyék nélkül. Egy reggel hivatalos kiküldetésben kellett mennem Csobordra. Csak két napra s mi oly keservesen búcsúztunnk, mintha Kelet-Indiába utaztam volna. — De itt legyen aztán harmadnap. Mennyre földre esküdtem, hogy itt leszek. Csombord emlékezetes hely volt nekem. Ott lakott az a nő, kit először szerettem életemben, persze csak úgy, »szőke ördög« módjára. Rátukmáltam magamra, hogy szeretem, mert hát húszéves embernek szégyen lett volna nem szeretni valakit. Újra láttam most egykori ideálomat. Az egyszerű kedves leánykából egy magának udvaroltató, élvet, mulatságot hajhászó asszony lett. Nem értettük meg többé egymást. De nagyobb baj volt ennél, hogy a hivatalos dolog nem sült el két nap alatt — egy hét kellett hozzá. Mikor egy hét múlva beléptem Juliskához, hidegen fogadott. Ajkai helyett csak piros arcát nyújtó csókra. — Mi történt ? — Azt maga tudja legjobban. Maga rész ember. — De hát mért ? — Elmegy két napra s ott marad egy hétig. Nagyon jól mulatott. — A hivatal. — Oh, én tudom hogy kivel mulatott. Azzal az asszonynyal mulatott, a kit valaha szeretett. A papának mondták. Azt is mondták, hogy maga már többször volt vőlegény. Négy nap óta sírok e miatt s nem is leszek én a maga felesége. Mindjárt láttam, hogy még vannak jó barátaim. — Na, kedves Juliskám, ha maga elhisz minden mendemondát rólam, ha ennyire bízik bennem, ha csak így szeret.. . — Ha nem szeretném, nem sírtam volna. Szó helyett csókkal feleltem s a szivárvány feltűnt a láthatáron. De másnap még rákezdte megint félenyelgre,félkomolyan: — Nem leszek én a maga felesége, mert maga csapodár. — Igazán nem lesz ? — Igazán. — Mutassa hát meg az ajtót, hadd menjek. — Ott van. — De nyissa ki s mutassa meg az utat. — Azt nem teszem. — Miért? — Mert még magam is útra kelnék magával. Mosolygott s én boldog valók. De hát voltak nagy gondjaink is: a sok bevásárlás, varratás, lakásfogadás. A papa, a mama, az én angyalom, meg én alig tudtuk végezni a sok végeznivalót. Meg a szemrehányások . — Maga rész ember! Nem is tudom, mert csókolom én magát annyiszor. Bizony nem érdemli meg!— El kellett látogatni a plébánoshoz is, hogy kihirdessen. De csak a káplánt találtam. — Tisztelendő úr, én bizony protestáns vagyok, de a menyasszonyom katholikus. — Tehát vegyes házasság. — Az. — Akkor kegyednek meg kell ígérnie, hogy gyermekeit a katholikus hitben neveli. — Úgy tudom, hogy a törvény ezt nem kívánja. Nem is tudom bizonyosan, lesznek-e gyermekeink, és ha lesznek is, előre nem határozhatom meg, hogy mit higyyenek. — Nekünk kötelességünk azt megkívánni, amit elmondtam. Ha felnőnek, az ő dolguk, mit higyyenek. Aztán még valami egyébre is lesz szüksége önnek, primási dispenzációra. E nélkül nem eskethetem meg önöket. — Hát utazom Esztergomba s megszerzem. — Megszerezni a mi dolgunk. De hát mily okot hozzunk fel, hogy nőül venni kívánja menyasszonyát ? — Mert szeretem. — Ezt csak nem hozhatjuk fel oknak. — Na ez eredeti! Hát mi okból házasodjam, ha nem szerelemből ? — Nekünk más okot kell adni, például, hogy a család számos s kívánatos, hogy a leány ellátást nyerjen, vagy ehhez hasonlót. — Furcsa! Hát szerelemből nem vehetek el katholikus leányt ? — Jól van! Igazolni kell továbbá a védkötelezettség teljesítését. — Nem voltam katona, gyönge mellűnek nyilvánítottak. — Hát akkor az utósó sorozásról szóló iratot fogjuk kérni. Nem mindjárt kell, csak az esketés előtt. Ajánlottam magamat s a lépcsőn egyet nevettem : nekem, mert protestáns vagyok, szerelemből el sem lehet vennem egy katholikus lányt ? Derék ! A magam papjánál könnyen ment. Beírta a beirnivalót s nem kérdezte: hol esküszöm, mily vallásúak lesznek a gyermekek s voltam-e katona ? — Tudja mit, Juliska ? — Mit? — Én magát »hivatalosan,« nem szerelemből veszem el, hanem azért, mert kívánatos, ha a leány ellátást nyer, így mondta a káplán úr. Szívünk mélyéből nevettünk. Mi tudtuk csak igazán, hogy mi a mi összeketésünk oka. Meg is pecsételtük mindjárt egy csomó csókkal. Másnap sok ügygyes bajjal megszereztem a sorozási iratot s vittem a plébániára. — Kegyed protestáns, — mondá a plébános, — nekem ehhez az irathoz nincs közöm. E tekintetben saját lelkészéé a felelősség. — De hát a káplán úr kívánta tőlem. — A káplán még fiatal, s eltéveszté a dolgot. Tessék ezt saját lelkészével elintézni. Futottam oda. — Hisz kegyed már huszonhárom éves, nekem nincs szükségem ez iratokra. — A katholikus káplán kívánta, hogy megszerezzem. — Nem értem, mért kívánta. Nekem nincs szükségem ez iratokra. Volt hát mért szaladgálnom. De se baj, most már legalább rendben van minden. * Jött a nagy nap — az esküvő napja. Előtte való éjjel furcsákat álmodtam. Végig vonultak előttem ifjúságom emlékei: pajzán csínyek,üres vigasságok,hók,tánc, sok csinos lány — valódi lepkeélet. Magam is megjelentem magam előtt — a szőke ördög árnyéka, táncos éjek után halványan, lázas szemmel, panaszkodva és keserűn nevetve. Rámutatott egy asztalra, melyen széthányt kártyák és kiürített palackok álltak. Számon kérte tőlem az átdőzsölt órákat, könnyen hivő lánykák megzavart szívét, olcsó hódításokat. De én nevetve dobtam hálósipkámat az arcába s ő hahotázva tűnt el. Gunyolt-e, szánt-e ? Majd gyászmenet vonult el előttem, a koporsón e két szóval: »Szőke ördög!« Szegény! a tréfás, ing, léha fickó meghalt —• kiáltám elborzadva s — fölébredtem. Sajátlag föltámadtam, mint komoly, mélyen érező, boldogságtól sugárzó vőlegény. Az esküvő szép egy ünnep volt, s azóta egy kis királyságban élek, melyben boldogan uralkodom. Királyi palástom a hálóköntös, koronám a házi sapka, kormánypálcám a csibukom nyele, címerem a papucs. S mily boldogan uralkodom! . . . Uralkodom ? . . . Csitt! meg ne hallja a feleségem. * — De hát hol itt a történet, a bonyodalom ? — Bonyodalom ?, az nekem nem kell, történetnek pedig, azt hiszem, elég változó történet az, midőn egy csélcsap fickóból komoly, jó férj válik a szerelem hatalma által. Ilyen történetet kívánok én minden lányos házhoz, még pedig annyit, ahány derék lány van a háznál. A j a n i n a i pasa. (Keleti kép.) Reichenbach Mórtól. (Folytatás.) —Nem Ali pasa léptei ezek?-------nem hallottad ? de nem, minden csöndes még odaát. Oh mint dobog szivem! Ha el sem jönne ma! — Még egyetlen este sem maradt el! — suttog a barátnő. — Oh, és én soha sem vártam őt oly nehezen, mint ma! Hisz az ő kezében van fivérem élete, és Ali oly igen haragszik reá! — Talán csalódott Fatima------— Nem, nem, érzem én sejtelemteljes aggályomról, hogy Fatimának igaza van, már rég rettegtem attól. — De hogy gyűlölheti fivéredet, ha téged anynyira szeret, mint magad hiszed ? — Azó lelke nagy és hatalmas, de szivében csak egy szeretetnek van helye. Én bírom e szerelmet, de senki sem osztozik velem abban, még fivérem sem. Györgynek fiatal hősi hite féltékenynyé és haragossá teszi őt! De szavaim talán lecsilapítják haragját. Oh, én ismerem őt, úgy mint senki más. Tudom hol szenderegnek lelkében a nemesebb érzelmek, és én már oly sokszor eltaláltam a hangot, mely azokat rezgésbe hozá. Anastasia csodálkozva nézett föl reá. — Honnan veszsz te erőt ez embert szeretni, ki előtt mindenki reszket ?