Fővárosi Lapok 1877. december (275-297. szám)
1877-12-29 / 296. szám
Szombat, 1877. december 29. 296. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. H. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 fit. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenötödik évfolyamára megnyitják az előfizetést. A lap régibb, ismerősebb, semhogy hosszú programaira szorulna. Kiállta nehéz idők és élénk versenyzések tűzpróbáját. Közönsége, írói köre évről évre szaporodik. Kitűnő veteránok és jeles ifjú erők támogatják. Törekvése : folyvást érdekes szépirodalmi termékeket, változatos tárcákat s bő hírrovatokat adni, az élet folyását híven és gyorsan visszatükrözni s mindig oly hangon irni, mely megfelel a jó ízlésnek és az irodalom tisztességének. A lap szerkesztője, Vadnai Károly, s tulajdonosa, Tóth Kálmán, ezentúl is rajta lesznek, hogy a »Főv. Lapok« a hazai műveit közönség kedvelt közlönye maradjon. Az »Athenaeum,« mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását, aminek legcélszerűbb eszköze a postautalvány. Előfizetési ár: évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 forint. Az utalványok és levelek így címzendők: »A Fővárosiak kiadóhivatalába, Budapest.« Szylvester estéje. (Rajz a népéletből.) Kristóffy Józseftől. Tél van. A természet felölte fehér köntösét, hogy megóvja a hideg ellen a kikelet szülötteit. Almát alussza minden, a természet egy kihalt élet symboluma lett, egy beláthatlan nagy sir, melyben millió élet szendereg, amelynek a feltámadást a kikelet fiatal angyala hozza meg. A nagy halott álmát az elemek csatája zavarja. A természet sírja felett rémes üvöltéssel száguld az éjszaki szél, az égbolt álomszürke felhőkbe öltözik, a nap elhomályosul, s verőfényén diadalmat ül a kétes sötétség. Majd szállingózni kezd a hópehely, esése percről percre sűrűbb lesz, végre a szél által kavarva betölti a jéget, s fehér fátyoléval elfödi a láthatárt. A kis falu is csak akkor ötlik szemünkbe, midőn már közelébe értünk. A házak födele összefolyni látszik, az egész úgy tűnik fel, mint egy szokatlan nagy kunyhó, melyet fehér lepellel vontak be, s melynek kiálló szarufáját a templom árva tornya képezi. Az utcák üresek, a szél kedveszakadtáig tombolhat szűk soraiban, s kénye-kedve szerint szórhatja, kavarhatja a nehéz pelyhekben aláhulló havat. Minden oly rideg és komor, s csak egy-egy varjúcsapat károgása, s néhány hidegre szorult kuvasz megindító nyöszörgése árulja el, hogy itt emberek laknak. És még valami. A falu kéményei vastagon szórják a füstöt, melyet játszva kap el a sivító szél a kémények szájáról s magasan felviszi a jégbe, majd lecsapja s elteríti az annélkül is homályos utcákon. A kémények működése valami ünnepélyes készülődést árul el. Szylvester napja van, Szylvester estéjét készül megülni a falu népe! Nagy nap. Egyszer esik egy esztendőben, s záradékát képezi a szenvedéseknek, fáradalomnak, mit a szegény ember az év hosszú folyamán átküzdött. Illő, hogy megünnepeltessék. És a nép megünnepli, templomba megy, hogy hálát adjon Istenének, ki támasza, bizalma volt gondjaiban és bajaiban. A szalmafödelek alá lépve, mindenütt azon megható színezetet látjuk, mely a szegény ember hajlékát ünnepélyes alkalommal jellemzi. A gazda vasárnapi köntösét ölti fel, végig simítja őszbecsavarodó haját, s e pillanatban, úgy látszik, feledi a bút és a bajt, mit az élet a szegény emberhez köt. A bekövetkező újévre gondolt, melynek kedvező esélyeitől várja sorsának jobbulását! Az anyjuk az apróbb gyermekeket öltöztetgeti, kik sietve kapkodják magukra szegényes, de azért tiszta ruhácskájukat, nehogy az év alkonyán szokásos »hálaadás«-itól elkéssenek. A legnagyobb fiú a kemence patkáján ül, ő már rég megtisztálkodott s csak a harangszót várja, melynek ismert hangjai már oly sokszor szólították a kis falu híveit az Ur házába, hálát rebegni a mindennapi kenyérért. A szép leányzó pedig azalatt kitekint a konyhára, csendesen emeli le a kemence szájáról az előtétet s betekint: vájjon a kalács jól pirul-e ? És miután a dolog helyes oldaláról győződött meg, a kemence melegétől kipirult arccal fut be a pitvarból és súgja meg anyjának az örvendetes hírt. Időközben a ház asszonya is felkészül, majd magához inti a legkisebb gyermeket, figyelmeztetve, hogy ne csintalankodjék ám a templomban. E percben ugrik be az ajtón a kissebb iskolás fiú s örömtől sugárzó arccal hirdeti a második harangszót. Erre már az apjuk is felkel, magára veti újdonat uj báránybőr subáját, s miután az aszszony és a leányzó kezükbe vették az imádságos könyvet és a tiszta keszkenőt, előre eresztik az apróságot s ünnepélyes arccal megindulnak. Lassanként igy népesülnek meg az utcák s üresednek meg a szalmafödelek. Mert mindenki siet hálát adni az Istennek, hogy őt ez évben napról napra felvirradni engedte; mindenki siet megköszönni az ősanya termését, melyet az, munkájuk után, gyermekeinek fentartására adott. Kevés idő, s az utcákon ismét az előbbi némaság. Csak a zord idő folytatja még rideg munkáját: óriási erővel kavarja a havat, zörgeti a fák fagyos ágait, s nagyokat ráz a házak rozzant kapuján, melynek őrzése most a bű kuvasz feladata lett. Oly szivszaggató a néptelen utcák látványa mindenütt, oly félelmes a benyomás, melyet a süvöltő szél az ember kedélyére tesz, s csak a templom az, melynek közelében a figyelmes észlelő valami magasztost, valami lélekemelőt hall, mely elnyomja a vihar vad tombolását, mely hivatottnak érzi magát uralkodni még az elemeken is. Az orgona hangjai azok, egyesülve a nép fohászával, melyet az urának zsámolyához küld. Ott vannak mindnyájan, térdrehullva teremtőjük nagysága előtt, ott vannak, imádkozva a hazáért, szeretteikért, önmagukért és egy jobb létért. Azt mondják, hogy a nép keble rideg, hogy a nép keble nem érzelemdús. Oh! szíves olvasó, láttad-e már a népet, midőn Istenét imádja ? Láttad-e, midőn a hála érzelmei emelik lelkét; láttad-e, midőn ezen érzelmeknek szabad kifolyást enged . Ha nem láttad, s ha valaha látni fogod, légy bár atheista, ingadozni fogsz, s egy pillanatra meg fogsz hajolni a nép érzelmeinek nagysága előtt. A »hálaadás« véget ért. A hívők serege üdvözölt arccal, sűrű tömegekben hullámzik ki a templom szárnyas ajtaján, boldog újesztendőt mondanak egymásnak, aztán mindegyik hazafelé siet, útközben a kellemes órákra gondolva, melyeket neki szegény embernek, az év utosó estéje nyújt. Aztán lelkök is megkönnyebbült, hiszen lerótták azt a kedves kötelességet, melyet eddig még sohasem mulasztottak el, s így nyugodtan gondolhattak azon szegényes, de nekik kellemes szórakozásra, melyet a sógorok és komák társaságában lesznek eltöltendők. Időközben az utcákat sötét homály lepte el, megérkezik az éj s a kis falu hó fedte tetőit fekete fátyolba burkolja. A sötétség oda künn egyre vastagabb s félelmesebb lesz, de evvel ellentétben annál szokatlanabbul fénylenek a házak parányi ablakai, ünnepélyes színezetűvé téve az év utósó estéjét. A vihar is alább hagyott, s csak olykor-olykor sivít fel a szél, óriási erővel kapva magával az aláhulló havat. Hagyjuk a vihart kifáradni s a dermesztő hidegről nézzünk be előbbi gazdánk házába. Mily sürgés-forgás! A ház ura izgatottan jár fel és alá a meleg szobában, minden mozdulata nyugtalanságra mutat, meg-megáll, a szél dörömbölésére figyelmes lesz, s hallgatódzik, váljon nem csapódik-e a kis kapu ? Nem. Hol késhetnek oly soká ? Hisz szentül ígérte a koma is, a két sógor is, hogy a templom után mindjárt jönnek! Az öreg sógor, természetes, nem jöhet, nehéz betegségben fekszik, az ágyhoz van szögezve, s a jó Isten tudja, mit hoz számára az újév angyala. E gondolatnál a ház ura elkomorul, hisz oly jó, becsületes ember az öreg sógor. Kár volna érte. De csakhamar magához tér, s fokozódó nyugtalanságában ismételve kiküldi a patkán játszadozó kisfiát, mondván: — Szaladj szagam, nézd, jönnek-e már keresztapádék ? Aztán mondjad anyádnak, hogy töltse meg a piros mihókot egy kis karcossal! Apja szelíd szavára nagyot ugrik a kisfiú. Okos, szófogadó gyerek, tanulékony, akár a Pegasus, szokta mondani a rek’tram. Az asszony és a leányzó a konyhán vannak. A tűz vígan pattog a bogrács alatt, s a paprikásnak terjedő szagát a házi kutya szimatolva, dugja be orrát az ajtós küszöb közti hasadékon. Az anyjuk a tűzhely körül forgolódik, míg a leányzó a pirosra sült kalácsot vagdalja; mellette áll a legkisebb gyermek, sóvárgó pillantásokat vetvén nénjére. Nagy soká végre megérti őt ez utóbbi s szel is neki hirtelen egy darabkát, kezébe nyomja, s beküldi a szobába, nehogy édesanyja valahogy meglássa. A nagyobb iskolás fiú a tűzhely világa körül ácsorog, kezében egy darabka papírt tartogat, melyről figyelmesen látszik olvasni. A konyhára szorult szegény, mert apja írástudó ember lévén, nem meri odabenn tanulgatni az újévi gratulációt. Végre nehéz léptekkel bejön a béres is, alázattal emeli le zsíros kalapját, s kemény »jó estét« kíván a ház népének. E percben hallik a kiskapu csapódása, s ujjongva kiált fel a kissebb iskolás fiú: Édes szülőm, jönnek már! (Vége köv.) Az ezermester. (Elbeszélés.) Irta Paul d’ Abrest. (Folytatás.) III. A pierrefittei toronyóra, melyet a visszamaradt harangozó, egy hetven év körül járó aggastyán, megszokásból, a szokott időben felhúzott, éjfélt ütött. Mély, ünnepélyes csönd uralgott a környéken. Az esti köd tiszta harmattá változott. A talaj nagyon megnyirkosodott s a szántóföldeken az anyaföldről jókora sár tapadt a csizmatalpakra. E szántóföldeken át sietett Reinhold hadnagy mintegy 30 emberből álló csapatával, hogy mennél előbb célnál lehessen. A faerődítmény volt menetének célja, azonban előbb az egész falut be kellett járnia. A csapat már a főutcáig érkezett s a katonák, vezénylő tisztjük parancsa szerint, minden ajtót puskaagygyal veregettek meg, hogy meggyőződhessenek, szabályszerűen bezárvák-e azok. Az éji körjáratot mi sem zavarta eddig, midőn egyszerre, a katonák egyike, a templomförjárat pitvarában tapogatózva szuronyával, valami puhára akadt. Ugyanakkor följajdulás hallatszott. — Hobó! — mondá a katona, — itt nincs egészen rendén a dolog. Reinholt csapata megállapodott. Egy altiszt az övén hordozott tolvajlámpát a templom bejárat felé fordítá. A lámpa sugarai két egymásba ölelkezett fiúcskára vetődtek, kiknek egyike jóval kisebb volt, mint a másik. A nagyobbik fiú, mintegy védőleg, igyekezett öcscsét testével elfödni. Ő, a nagyobbik, aki oldalán jelentéktelen szúrást kapott, volt, aki följaj dúlt. A katonák félkört képeztek a gyermekek körül ■s kiváncsi részvéttel szemlélték őket. Nem voltak még tisztában arra nézve, melyik kategóriába számítsák e gyermekeket. Kis tolvajok, semmirekellők, avagy elhagyott gyermekek voltak-e ezek, kik esetleg vetők-