Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)

1878-01-26 / 22. szám

Szombat, 1878. január 26. 22. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadó­­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A mezitlábos. (Életké­p.) irta Szigligeti. (Vége.) Vette az ásót és kapát, hogy ne kopjék, leve­tette a csizmáját s ásott soká és mélyen! Most lett ő a szó szoros értelmében­ ,mezitlábos.4 Nap éj egymást váltotta, a vendégek jöttek mentek s őt mindig me­zítláb találták. Végre a kút elkészült s igazolta a firmát; de nem igazolta a nép — pedig a nép szava isten szava. Ő ismét felhúzta csizmáit, de mit kellett tapasztalnia! Borzasztó még csak elmondani is. Egé­szen idegen arcú vendégek jönnek s kérdik tőle némi kételylyel: — Ön itt a vendéglős ? — Igen is, én vagyok. — Bocsánat, megtévedtünk, — lábaira néztek, a nélkül hogy valamit parancsoltak volna. Jöttek mások is. — Jó helyütt járunk-e? — Remény­em. — al dehogy, hisz önnek csizmája van. — Hála istennek van, de csak egy pár. — E szerint a másik korcsma lesz. — A másik ? — ez az enyém a »Péter kutyához.« — Péter kutyához lehet, de mi — a mezitlá­­boshoz jöttünk. — Mezitláboshoz ? — hősünk azonnal értette, mily áldozatot kiván tőle népszerűsége és a geschäft; hamarjába csizmábólította lábait s büszkén monda: »A mezitlábos, uraim, az én vagyok.« Ez még mind a váci után történt valahol; szé­­gyen-pirulva kell bevallanom, hogy a »Péter kutyá­­nál« sohasem ittam. De, ime egyszer a kerepesi vám­hoz érve, balra egy magánálló ház kimeszelt tűzfalán óriás betűkkel e feliratot olvasom: »Vendéglő a me­zítlábos­hoz.« Vájjon ki legyen ő, kinek ez a jó ötlete volt ? — nem a címet értem, hanem hogy vendéglőt épen itt nyitott. Mert ha a kerepesi vámhoz érünk, három itt nyílik előttünk — választhatunk: vagy menni egye­nest messze-messze, a meddig szemünk lát, tán épen Cinkotáig a nagy ircéhez; vagy menni jobbra, hol a gázt főzik, s közel ahhoz a temetőbe, tehát a honnan Pestet világítják s hová Pestet temetik, vagy végre menni balra a vendéglőbe, a­hol isznak. Jobbra ha­lál, balra élet, jobbra sírnak, balra vigadnak. Minő ellentét! De egy pár óra alatt meggyőződtem, hogy ez a két szélsőség találkozik néha. Szellő fujdogált s a port enni lehetett. Mint később megtudtam hősünktől: ez a két elem az ő leg­jobb barátja, mert ilyenkor a torok épen oly száraz, mint az utca ; mindkettő öntözésre vár. Nekem válasz­tanom kellett. Jobbra régi jó barátaimat megláto­gatni s könyvt ejteni legutóló s legtragikusabb lelé­­pésekre, vagy hátra civilizálódni, azaz, egy pohár sört inni. Az elsőt kívánta tőlem a kegyelet, a másikat kí­vántam én. Én mind akettőt választottam s mentem egy halottas kocsi után, melyet egy Niobekint ké­nyekben úszó özvegy követett, barátaival és ismerő­seivel. Midőn visszajöttem, a gyászkiséret is visszatért, ott hagyván a felejthetlen férjet, jó barátot és kedves ismerőst. A kíséretből kettő hátul kullogva, ily pár­beszédet folytatott: — Ne vigyük haza a szegény özvegyet, szive ha­sad meg, ha a szobát üresen találja! — Oh, mert ez lesz a legfájdalmasabb momentum ! — De hát hová vigyük ? — A mezitláboshoz! ott megüljük a tort s meg­vigasztalhatjuk szegényt. — Én még nem voltam ott. Igaz-e, hogy me­zítláb szolgál fel? — Ágról szakadt szegény biz ő, de jól szolgál. Negyvenkilencben jutott tönkre, még csizmája sem maradt szegénynek. Nem is csuda, minden olcsóbb nála, mint másutt az uj lokalitást bállal nyitotta meg. Én ott voltam. Mikor a vendégek egybegyűltek, fekete frakban és nadrágban, mezítláb jelent meg, s humo­­risztikus beszédet tartott a báli közönséghez, mely így végződött: »Uraim és dámáim­­ láthatják, hogy én me­zítlábas vagyok; az önök részvététől fog függni, hogy minél elébb csizmám legyen!« — Gyakran ad bálo­kat, melyhez a meghívó­ jegyek —­im most is van ná­lam, igy szólnak: — »Belépti jegy a mezitláboshoz címzett vendéglőben tartandó zártkörű társas evés,ivás és táncmulatsághoz. Bemenet a meghivott pénztulajdo­nosnak szabad. Enni és inni mindenki ingyen láthat. Hanke és Roger kedvelt zenetársasága mindenki ál­tal kedv szerint hallható lesz, azonban a táncosok saját fáradságukért tetszés szerint egy új vagy több­­ forintot fizethetnek. Kezdete 7 óra után, vége mint tavaly, vagy mikor a pénz elfogy. Alázatos Egen­­hoffer Péter, mezítlábas vendéglős kedvező évszakban.« Különben is nagyon okos ember ő, a mechani­kához is ért, nem is csuda, tüzér volt. Még sülyedője is van, épen mint a színházban. — Micsoda ? sülyedő ? hát minek az ? — Már pedig az úgy van. Oda áll a fal mellé, egyszerre csak megnyílik alatta a padlat, zsupp, é len van a pincében, aztán kriksz! megint fenn van, mint a Hamlet lelke, két nagy kancsóval kezében. — Ah, ezt meg kell néznünk ! De már ezt nekem is meg kell néznem ! — gon­dolom s utánok mentem. A szomorú társaság egy nagy asztalt ült körül; én egy másik asztalnál foglaltam helyet. Az özvegy még mindig sirt. Ő sem enni, sem inni nem fog, mondá, csupán a társaság kedvéért jött. Erre az egész társaság elővette ékesszólását: De már az nem megy! — harmadnapja úgy sem evett, úgy sem ivott! — Az özvegy égre emelte kényes szemét, midőn az első pohár sört ajkaihoz vitte; aztán lesütötte szemét s hallgatagul, mint a sir, nézett az előtte pirosló fél kappanra. Ekkor az­tán elkezdték vigasztalni; mindenki a jó férjet, a jó barátot magasztalta. »De hiába, mindnyájunknak meg kell halnunk, ő a legjobb helyütt van, ő boldo­gabb mindnyájunknál!« Azonban a nélkül, hogy rá­galmaznám a társaságot, meg vagyok győződve, hogy egyik sem cserélt volna vele helyet. Az özvegy szive az első pohár sörre kissé civilizálódott, de szeme még mindig véres volt, s szegény, tán maga sem tudta, mit cselekszik, midőn az eléje tett fél kappant, nyilván csupa szórakozásból, enni kezdte. Erre aztán termé­szeti ösztönnél fogva újra innia kellett. Ő nem kért semmit, hanem adtak neki mindent. De ő még mindig nagyon, nagyon szomorú volt! A társaság mintegy ösztönszerűen érezvén azt, hogy a férj dicsérete csak hegedő sebeit szakgatja fel, csak szemének kristály­patakocskáit indítja meg, megvigasztalására ellenkező taktikához fogott. Egyik is, a másik is, némi ártatlan megjegyzéseket kockáztatott a boldogultra; neveze­tesen, hogy jó ember volt lesz ő a maga nemében, de mégis többet hagyhatott volna a szegény özvegyre. Igen, ha minden délután nem ment volna a kávéházba , ha este otthon vacsoráit volna! Aztán hiszen, az igaz, értette jól a mesterségét, cipői vetekedtek a pá­­risiakkal, de nem tudott bánni a kundschaftokkal. Végre az egyik szomszéd, ki mindennek szemtanúja volt, határozottan és kereken kimondta, hogy ha a felesége nem oly áldott jó gazdasszony, ki a krajcárt is a fogához veri, mielőtt kiadja, rég koldusbotra ju­tott volna! Szerencse, hogy meghalt, okosabbat nem is tehetett volna! — Az özvegy nagyokat sóhajtott, de röviden csak ennyit mondogatott: »Hajh, legjobban tudom én! Oh, ha én szólni akarnék!« Mikor aztán illendően megdicsérték s megkri­tizálták a boldogultat, a szomszéd más térre játszta át a diskurszust: Hej, ha ő is szólni akarna! — Hej szomszédasszony, tudnék én egyet, ki némileg kipótolná a Nikit! A társaság unisono kérdező: ki legyen ő ? Erre a szomszéd egy nevet említett, melyre a szegény gyászos özvegy halvány arca egy kissé — — nem mondom, hogy nekiveresedett — oh nem, csak oly gyenge pir festette azt, mint mikor Phebus lovainak első prüszögése felriasztja a kukorikáló ka­kast, a melynek riadó szózata a megtagadóknak s a Hamlet apja lelkének úgy hangzik, mint az utósó ítélet harsonája. Szegény gyászos özvegy, te is megta­gadtad őt, a felejthetetlent! Ne csudálkozzál nyájas olvasó ezen: ha III. Richard a kedves halott koporsójánál eljegyzi Annát, mért ne jegyeznék el eszmében egy kancsó sernél a mi özvegyünket? Íme, így találkoznak a szélsőségek a mezítlá­­bosnál. Azóta évek múltak, a mi hősünk telket von kö­zel az előbbi vendéglőhöz (mely most — ne tessék konfundálni: »Apollóhoz« van címezve,) azon kuny­hót épített, a­mi csak kívül kunyhó, belül terem, kí­vül üveg folyosó, felül csak tető, oldalt és hátul kert, melynek rigolyozott földje oly rémséges úri tököt termett, mely — mint a diploma mutatja — a tava­lyi tárlatban pályadíjt nyert. Mind­ebből az a tanulság, hogy többet észszel, mint kézzel, de legtöbbet kézzel és észszel! S tanul­ság az is, hogyha ez életképből én népszínművet ír­nék, az első szakaszt »Mezítlábos«-nak, a másodikat pedig »A mezítlábos«-nak kellene címeznem. A boldogság áldozata. (Francia beszély.) irta Henry Murger. (Folytatás.) V. Egy hóval később Félix egybekelt Marines Céleste kisasszonynyal, kinek nem volt más rokona a világon, mint atyja, egy vén katona, kinek még fiatal vér csörgedezett ereiben s ki szerfölött örülve, hogy nem kell többé leányával törődnie, kétszer sem kérette magát a beleegyezésre nézve. — Ejb! — szólt egy nap Félix a nejéhez, —• hát kegyednek épen semmiféle rokona nincs? Még csak egy kis unokaöcscse sincs ? — Én istenem, nincs bizony, — viszonzá Cé­lesre nevetve. — Lám, — gondolta Félix magában, m ilyesmi csupán velem történhetik. Az előkelő világ által bevett szokás szerint úgy illett, hogy az új házaspár az esküvési szertartás után rögtön elhagyja Párist . Célestenek az volt az óhaja, hogy ama mezei birtokot keressék föl, melyet ő nagyanyjától örökölt, ott a Provence-ban, néhány lépésnyire a Vaucluse pataktól. — Ez valóságos igéző paradicsom, — mondá férjének a fiatal grófné. — E kies hely még tele van a Laura és Petrarca emlékével, kik ott a szerelem és költészet felséges illatát hagyták hátra. Ott csak is a boldogság vár ránk. — Induljunk mennél elébb! És elutaztak. Az első állomás előtt még azon gondolkozott Félix, nem jó lenne-e megváltoztatni a neje által oly gyönyörűen tervezett program­mot. — Annyi bizonyos, — töprengett magában, — hogy én a legboldogabb ember leszek, ha e vidéki pa­radicsomba engedem magamat vezettetni. A költészet

Next