Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)
1878-01-20 / 17. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 17-dik számához. Teréz nem jött — rokonom volt, aki kezét tördelve s elsápadva mondja, hogy Terézt — nem találják sehol. Én egy hang nélkül, a házat tárvanyitva hagyva, a Dunára rohanok és e kiáltással: Teréz, Teréz ! futom be a jégsikot. Nem ügyelek arra, hogy éjjel van, hogy az éles jégdarabok metszik lábamat, hogy több helyütt a vékony jéghártya alatt síromba rohanhatok, hiszen úgyis mi nekem az élet Terézem nélkül! Az emberek öngyilkosnak véltek és fáklyákkal jöttek utánam. E pillanatban víz csillámlott a szemembe. Én az egyik ember kezéből kiragadom a fáklyát, a tisztás felé futok s ott a fáklya üszkös lángjánál egy fekete fátyol darabját pillantom meg, mely egy úszó hódarabon lebegett — egy kiáltással, melyre szivemet ketté repedni éreztem: — Ez az ő fátyola — a vízbe rohanok. Napok múlva a kórházban ébredtem föl. — Igen badar dolgokat beszélhettem össze-vissza, mert az emberek nagyon furcsa képpel állták körül ágyamat. Ritkán voltam eszméletnél. De a kislányomat mégis fölismertem, aki tenyerébe hajtva fejét, mellettem zokogott. Én nagyon okosan akartam magamat viselni, s hogy ne sírjon, azt mondtam neki, majd kikap édesanyjától, csak rontsa a szemét. — Hát él édesanyám ? — No bizony, hát hogy ne élne. — Azt mondták, meghalt. — Bolond volt, aki mondta. Bécsben van bevásárolni. — Eszelősségem dacára tudtam, hogy hazudok, Teréz meghalt. Aztán mint szegény embert — mert kereskedésem ezalatt megbukott — felgyógyultan eleresztettek a kórházból. Ruhám lerogyollott, nem volt mit enni, ami nagyon fájt, mert lánykámat kellett éhezni látni. De mi volt mindez az ínség és nyomor ahhoz képest, ami következett. Ha nem unják nagyságtok, még ezt a befejezést is elmondom. Az a nőrokonom, aki Teréz elvesztőnek hirét hozta, pár hónappal később egy napon sebesen benyit ferencvárosi nyomorú szobámba. — István, jó hírt hozok. Szedd össze magadat, hogy nagyon meg ne lepjelek. Teréz él, bizony isten él, láttam, beszéltem vele. — Ne ámíts. És hol van, mért nem jön haza? — Ebbe a koldusszobába ? Ő gazdag! Fényben él. — Hazudsz! — ordítom, a nőt torkon ragadva. Eszelősségem ismét előfogott; nagyon beteg lettem, de mégsem tudtam meghalni. S mért lettem oly mondhatlan szerencsétlen arra a hírre, mely új életet adhatott volna? Teréz megszökött tőlem, elhagyta gyermekét és könnyelmű életet folytatott egy fiatal emberrel. Én szerettem őt, és ő gyalázattal fizetett! De az isten büntetése elérte őt is. A mézes hetek nem tartottak örökké. A gálád csábító ép úgy megszökött tőle, mint ő én tőlem. Egy napon kis lányom félig siró, félig nevető szemmel fut hozzám: — Apa, apa, jer hamar . . . megjött a mama . . . láttam a szomszédházba bemenni —• — azután lecsüggesztve kis fejét, folytatá: — csak úgy volt öltözve, mint mi, nem bécsiesen és — kéregetett. — Az egy rongyos koldusnő volt. Anyád — gyermekem, a — vízbefúlt! No de én itt annyi ostobaságot, összefecsegek, pedig nagyságtok talán ezóta rég jól mulatnának a jégen. István gazda ezt könnyedén próbálta odavetni, de megtört hangján észrevehető volt, hogy az elbeszélés alatt sokat szenvedett. Én és Karolin lopva szorítottuk meg kezét, mintha mind a ketten titkolni akarnánk valamit. Ma egy lépést sem korcsolyáztunk. A kocsiban némán ültünk egymás mellett. Amint jobbról-balról a lámpák fénye a kocsiablakon bevillant. Karolint merengőnek láttam, s rajtam is hasonlót vehetett észre. Valami határozaton gondolkoztunk. Rövid hajtás után Karolin jelt adott a kocsisnak. Házuk előtt voltunk. — Honn vagyok, — mondá, — férjem bizonyosan aggódva fog várni . . . Midőn a kocsiból kiugrottam, Karolin kis szöszke gyermeke már az ajtóban volt. — És a mama ? — kérdé aggódó arccal. — Itt vagyok, —- mondá ez s gyermekét hevesen keblére ölelte. Én Karolinra tekintve, enyelgve tevém hozzá: — Nem fúlta vízbe! Bulyovszky Gyula. Fővárosi hírek. * A képviselőház tegnapi ülésén az elnök felolvasta Tisza Kálmánnak egy Bécsből írt levelét, melyben tudatja, hogy báró Heymerle római osztrákmagyar nagykövet távirati jelentése szerint, az olasz képviselői kamara elnöksége több képviselő kíséretében megjelent s őt arról értesítette, hogy a magyar parlament részvétnyilatkozata az olasz törvényhozás tudomására jutott, s hogy a kamara a magyar képviselőház részvétének bizonyítékát mély köszönettel fogadja; mivel azonban formaszerinti határozatot a király eskületétele előtt nem hozhat, föntartja magának, hogy köszönetét később, a kamarai tárgyalások megkezdése után fejezhesse ki. * Színházi játékrend. A nemzeti színházban: holnap,21-én, »Ibolyafaló,« 22-én »Lohengrin,« 23-án »Salomé,« 24-én »A fekete dominó« és »Peregrina,« 25-én »Ifj. Fromont,« 26-án »Sába királynője,« 27-én »Nagyon szép asszony.«— A budai várszínházban: 24-én »A mágusz,« »Az ezredes leánya« és »A kék szoba,« 26-án budavárosi jótékony célra »Keztyű és legyező,« 27-én »A kőmives.« * Az akadémiában holnap délután öt órakor a harmadik osztály tart ülést. Dr. Schenzl Guido rendes tag tartja székfoglalóját, e cím alatt: »Magnetikus lehajlás meghatározások Magyarország délkeleti részében; dr. Krenner a dr. Koch Antal ilycímű dolgozatát mutatja be: »a hunyadmegyei aranyi hegy kőzete és ásványai s ezek közt két uj faj.« Galgóczy Károly »az alföldi aszályok legvalószínűbb okairól s hatásukról« értekezik; végül dr. Than Károly terjeszti elő dr. Ilosvay Lajos egyetemi tanársegéd vegyelemzési dolgozatát »a luhi Margit-forrásról.« * Farsang. A pesti nőegylet nagy álarcosbálja lesz ma a redoute termeiben ; a kitűnő egylet e régi jóhirű farsangi mulatságát ajánljuk fővárosi olvasóink figyelmébe. — A budai első szegény gyermekkert választmánya február 4-én »Thé dansant«-t rendez a táncteremmé alakított várszínházban. A meghívókat már szétküldték b. Lipthay Béláné, b. Edelsheimné és Ivánka Imre, kik az ügy élén állanak. Minden tudakozódás a rendezőséghez (vizi város 105/2 sz. a.) intézendő e hó 28-dikáig, jegyeket is ott lehet kapni a meghívókra, azontúl pedig a báli irodában (főutcai iparbank-épületben, a lánchíd mellett.) Személyjegy 3 ft, elsőrendű páholy 20, másodrendű 16 ft, karzati jegy 3 ft. Úgy halljuk, a jegyek már is kelnek. Örvendünk rajta, mert ez egylet nemcsak nemesen, hanem sikeresen is működik. Tabáni gyermekkertjében most is 52 szegény gyermeket tart, táplál s a város más részében másikat is akar nyitni s erre már 2050 fája van együtt s még kellene vagy ezer s e célra tartja a színházi bált. — A Széchenyi-kioszkban február 2-án zártkörű táncestély lesz a török kórházak javára ; e cél szép, hanem az nem nagyon szép, hogy a rendező Kiss József, Pápay Manó és Bauer Zsigmond német meghívót küldtek szét. — A budai Dréher-féle sörcsarnokban munkás ünnepi bál lesz a mai napon, összekötve zene-, ének- és humorisztikus előadásokkal a munkásegyleti közlönyök javára. A „Julius Caesar“ pénteki előadásának a nemzeti színházban elég szép számú közönsége volt, mind a páholyokban, mind a földszinten. Elég szép számú, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy e teljesen történeti, úgyszólván politikai tragédiában regényes elemek, szerelmi jelenetek nincsenek s benne a nők szereplése mindössze abból áll, hogy két hitves aggódik férjéért, s ekkép hatása nem lehet oly átalános, mint a »Romeo és Juliá«-é vagy »Othelló«-é. De másfelől nincs tragédia, mely a római történelem egy-egy nagy lapját oly erőteljes drámai igazságban illusztrálná, mint ez és a »Coriolan.« Ebben áll vonzereje azokra nézve, kik a történelmet ismerik és szeretik s ókori képek plasztikus, életteljes előállításában és tanulságaiban gyönyörködnek. Ez a komoly hatás érezhető volt ezúttal is a közönség folytonos kegyeletes figyelmében. Nem mondjuk, hogy minden színész azt ábrázolta, amit Shakspeare rajzolt s hogy a szereplők mindenike önérzettel ülhetett mellére: »cívis romantissum;« de elég gonddal és egyes mozzanatokban sikerrel is játszottak. Ujházynál a hatalmas Caesarhoz hiányzik ugyan az antik tournure s a hang uralkodó erélye; Nagy Imre bár Brutusban nem mutatta teljesen azt a hevet, mely Róma javáért gyilkot tenni készüt; Bercsényi bár néha elfeledte, hogy Cassius nagyon tűnődő embere Julius Caesar iránti gyűlölete nem a láng lobogása, hanem a parázs izzása, de e hiányok dacára is sok volt játékukban, ami elismerésre méltó. Volt azonban egy nagyobb hiány: az összeesküvők nagyon is nyugodt ünnepélyességgel beszéltek és mozogtak, holott egész légkörüket a nagy eltökélés izgalmával kellett volna elárasztaniuk, gyorsabban ejtve szót és mozgást, hogy fokról-fokra érezzük ama nagy és sötét gomolyodást, melyből villámokként fognak lecsapni az összeesküvés terei. A szenátus jelenetében is úgyszólván csak a Szigeti József (Casca) lázas határozottsággal néző szeme képviselte a nagy esemény előrevetett árnyát. Ezt a jelenést a meiningeniek mintaszerűig ábrázolták s a mint az összeesküvők Róma ura elé léptek, minden lépésükkel fokozni tudták az izgalmat. Látszott azonban a »meiningeni hatás« a temetési scéna rendezésében, mely élénkebb, plasztikusabb, hatásosabb volt, mint bármikor. Feleki (Antonius) a mesteri ravaszsággal szőtt beszédet helyes beosztással, a színek szabatos kiemelésével mondta el, kiabálás nélkül. Az ingatag nép élén Vízvári és Benedek álltak mint kolomposok s dicséret illeti e derék színművészeket, hogy ily kis szerepben sem derogál nekik emelni egy nagy drámai jelenet hatását; de buzgalmuk lássé nagyon is kiemelte őket a tömeg közül s annyit játszottak, hogy az antoniusi beszéd folyamának hatását mintegy megszakhaták kifejezéseik furcsaságaival. Erre teljességgel nincs szükség, mert itt a népet kell látni a maga egészében, amint nádikint hajladoz, mindig annak adva igazat, aki ép beszél, nem pedig a nép egy-egy komikus alakját. Ki kell emelnünk K-né Jászay Mari asszony (Calpurnia) hitvesi aggódását s Lendvayné asszony (Portia) szeretetteljes töprengését, s a mű vége felé a sátor-jelenés s a harci mozzanatok jó sikerét. Átalában a rendezésre elég gondot fordítottak s az epizódjelenetek szereplői is igyekeztek megmutatni, hogy nagy tragédiában nincs lényegtelen rész, mert a legkisebb mozzanat is kifejez és jellemez valamit. A műhöz Titl E. által írt zenét Erkel Gyula vezetése alatt nem a teljes zenekar játszotta, hanem annyi zenész, mennyi annak érvényesítésére elégséges. * A „Régi magyar költők tárádnak első kötete megjelent s az akadémia kiadásában. Közzé tette Szilády Áron, ki e nagyértékű vállalat szerkesztésére Toldy Ferenc elhunyta után kéretett föl s megbízatásának már e kötetben is igen kitünően felelt meg. E kötet a »középkori költői maradványok«-at foglalja magában, főleg vallási, vitézi, hazafiénekeket, elbeszélő műveket, elégiákat, töredékeket, összesen hetvenegy darabot, úgy azonban, hogy némelyiknek több változata is van köztük. A sort »Ének Pannónia megvételéről« nyitja meg s »Versbe szedett naptár« fejezi be. Legnagyobb, több ívre terjedő mű az »Alexandriai Szent Katalin legendája« s egyik legbecsesebb a »Szabács viadala.« Nagy jártasságot, szakismeretet kívánt az e művekhez csatolt magyarázó, ismertető és felvilágosító jegyzetek megírása, melyek a 391 lapra terjedő könyvnek majdnem felét foglalják el. Szómutató is van benne. Régiségek ereklyetára ez, s nem olyan, mely nagyobb olvasó körre számíthatna; de mely az irodalom búvárait, művelőit nagy mértékben érdekelheti. A Szilády jegyzetei különben előmozdítják az ódon művek átalánosabb élvezetét is. A díszes kiállítású munka ára 2 ft. Az akadémia kiadásában szintén most jelent meg: a »Magyar országgyűlési emlékek« ötödik kötete (1564—1572) történeti bevezetésekkel, szerkeszti Fraknói Vilmos, 600 lap, ára 3 ft; továbbá az »Erdélyi országgyűlési emlékek« harmadik kötete, (1576—1596) szerkeszti Szilágyi Sándor, 504 lap, ára 3 ft. * A népszínháznak pénteken nem volt valami szerencsés estéje a két kis »uj« operettel. A nézőtér ugyan szorongásig megtelt (még külön székeken is ültek néhányan) a közönség azonban csakhamar belátta, hogy kár volt olyan nagyon törni magát egyegy helyért. Az »Ancsi sír, Jancsi nevet« (»Jeanne qui pleure, Jean qui rit«) Offenbach egy régesrégi műve, a leggyarlóbb szöveggel s olyan zenével, mely a Lecoq, a Genée operettesei után vajmi kevéssé tetszhetik valakinek. Nem is tapsolták s csak a végén hallatszott a karzatok magaslatáról egy kis hivatalos taps. A molnárleányt, ki sír s aztán átöltözködve fiúnak, mindig nevet, Erdélyi Mariette k. a. játszotta, énekelte eléggé kedélytelenül és halványan. Átalános csodálkozást keltett molnárleány-jelmeze, melyhez fogható furcsaságot rég látott a közönség. A »Szenes legény, szenes lány« (Costé operetteje) valamivel több tetszésben részesült, mert Soldosné asszony is játszott benne s nincs hijával némi kis elmésségnek sem. Egy feketeképű szénárus nyakon üt egy összemázolt arcú szénárusnőt s mindketten a rendőrségre rohannak panaszt tenni. A rendőrtisztviselő hazaküldi mindkettőt kimosakodni, s mikor az ellenséges felek tiszta arccal, ünneplőben újra találkoznak, nem ismerik meg egymást s szerelem, házasság a vége a bohóságnak. Kár, hogy nagyon el van nyújtva s hogy zenei része nem a »jobbik része.« A »drótos nótá«ról, melyet Soldosné asszony énekel, legfölebb a rendőr-altitkár mondja, hogy »helyre nóta.« A szenes legényt Solymosi játszotta jókedvűen s legfölebb ez a jókedv, meg a Soldosné asszony szeretetreméltó pajzánsága az, mi a darabot minden nagyobb bukástól megóvta. Volt itt-ott taps is. Egy láthatatlan szereplőt pedig hangosan lepisszegett, lekopogott a közönség: a súgót, ki egy dal szövegét a zenekart túlkiáltó szózattal recsegte ki odújából. Ő azonban nem igen vett tudomást a pisszegésről, kopogásról, mert tovább is csak kiabált jeles buzgalommal. * Hymen. Krivácsy Irma kisasszonyt, a volt honvédtüzér-ezredes leányát, tegnap este vezette oltárhoz Péchy Béla osztrák államvasúti hivatalnok a belvárosi templomban. * A zaj vége. Soldosné asszony a nemzeti színház intendánsától levelet kapott, mely igy hangzik: »Tisztelt művésznő! Folyó hó 15-kén délután három órakor nyujtom át nagysádnak ama szerződést, melynek egyes pontjai, az első szerződési tervezettől eltérőleg, Nagysád kívánságához képest meg lettek változtatva. Felolvasván magam e pontozatot 79