Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)

1878-02-14 / 37. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 8­7-dik számához. város és ennek szobrai az enyéim, a tieitek minden fogoly, minden arany, minden kincs, legyetek gazda­gok, boldogok. A ki legelső hág a város falaira, leg­első tartományom kormányára ültetem. A legvité­zebbek tőlem tisztességben s kincsekben bőséges, az egész hadsereg vitézei átalában kettős hópénzben nyernek jutalmat.« XI. Konstantin császár, halála előérzetében, hadaival együtt a Sófia templomban meggyónt s igy a hitben megerősödve fogadta az ost­romot. A város tízezer védőjét, kik közt kétezer ge­­nuai volt, a tizannyi ozmán had leverte, a császár hős halált halt s a szerencsétlen nép az ozmánok önkényé­nek esett martalékul. Hatvanezer rabot hurcoltak szerte a megvívott városból, mely három napig volt szabad prédára bocsátva. A diadalittas Mohamed, midőn a császárok kirabolt üres palotájába lépett, elkomo­rulva idézte egy o­persa költő versét: »a pók hálót sző a császári palotába és a bagoly huhogása riad Afrasiab tornyain.« Róma ezerkétszáz éves életét a királyok, köz­társaság és a császárság alatt a nap fényéhez, Kons­tantinápoly majdnem ugyanoly hosszú életét, a középkori barbárság idejében, a hold fényéhez ha­sonlítják. Mindegyik világvárosnak az emberiség történetében megvan a maga díszhelye. I. Iván orosz cár pedig, ki Paléolog leányt bírt nőül, Konstantiná­poly eleste után, a Paléolog öröksége jeleül, fölvette a kétfejű sas címert, és a moszkói patriarkhát a kons­tantinápolyitól függetlenné tette. Míg az izlám holdja lehanyatlott a Volga mellett, hol a mohamedán tatárok orosz uralom alá jutottak s a pyrenei félszi­geten is, hol a granadai mórarabokat a spanyolok győzték le, addig a mahomedán ozmán törököké a Balkán félszigeten és azontúl a Közép- és Alsó-Duná­­nál emelkedett s csak a tizenhatodik század végén kezdett aláhanyatlani.* A mi eddigelé orosz részről a török ellen tör­tént, abból a történendőkre bízvást lehet következ­tetni. Hiába erősíté Miklós császár Seymour lord előtt valamint Sándor császár Loftus­o­rd előtt, hogy nincs szándéka birni Konstantinápolyt, mert ez az angol érdekbe ütközik: jól tudjuk hogy politikában a szándékot beszéddel szokták takargatni. A cárok hagyományosan vágynak Konstantinápoly birtokára. Midőn Miklós cár 1853-ban (négyszáz év múlva, hogy második Mohamed Konstantinápolyt elfoglaló,) meg­indító a török elleni háborút, bizalmas körben azt mondó: szeretne jelen lenni az első misén, melyet az Aja Sofiában fognak tartani. Ez­t Justinian által a hatodik század első felében építtetett templom, tud­valevőleg, Stambul legnagyobb mecsete. Miklós cár nem érhette meg, mert III. Napóleon és Palmerston lord szövetsége sikertelenné tette az orosz cár hábo­rúját. Sándor cár szerencsésebb. Európa hagyta őt Konstantinápoly alá jutni; lehet, hogy hagyni fogja bejutni is. S ha egyszer benn lesz, ki tudja: nem fogjuk-e hallani a hírt, hogy az Aja Sofiában keresz­tyén mise volt. A minő most Európa: várhatjuk a legmeglepőbbet, a legrosszabbat egyaránt. Hőke Lajos: Olaszország mai zeneizlése. (K.) Negyven-ötven év előtt az olasz dalmű uralkodott kizárólag a világ színpadain, míg ma már annyira aláhanyatlott, hogy egyetlenegy élő zeneköl­tőt ismerünk: Verdit, e kitűnő zenedrámai tehetséget, ki ha meghal, vele bezárul az olasz opera dicscsar­noka. Harminc év óta egyetlenegy új olasz zeneköltő sem támadt, kinek műve jelentékeny tetszést aratott volna hazája határain túl, s folytatását képezte vol­na a Bellini, Rossini, Donizetti és Verdi diadalainak. Az olasz édes áriák barátai maguk is meg­­ütődve kérdhetik, mi az oka e meddőségnek, mely mellett igen természetes, hogy a világ színpadain egy pár nagy német zeneköltő s a termékeny, bokrosan támadó franciák foglalták el a tért ? E kérdésre alaposan megfelel egy érdekes cikk, mely most a Hillebrand által Floreneben kiadott »Italia« című becses vállalat negyedik kötetében ol­vasható. A cikket Hans Dütschke írta, ki nagyon jól és közelről ismeri Olaszország zenei viszonyait. Az olaszok — úgy­mond — minden érzéküket elvesztették ama nagy klaszikusaik iránt, kik a mű­velt világ elismerése szerint­ az olasz zene koronáját és virágzását képezik. Ki hallja ma valahol Olaszor­szágban Palestrina magasztos dallamait, Marcello zsoltárait, Pergolese »Stabat mater «-ét, vagy Scar­latti és Durante egyházi szerzeményeit. Az utósó nagy olasz, Cherubini nevét viseli ugyan Floreneben egy utca és egy színház, de hatalmas »requiem«-ét és »Medea« dalművét nem ismerik többé. Mikor Ru­binstein néhány év előtt Domenico Scarlatti »fuga dell gatto«-ját játszotta, a hallgatók nem tudták: régi vagy új olasz költőt tapsoltak-e meg? Átalában az érzékies, szentimentális operazene annyira uralmat vett az olaszokon, hogy a nagyobb műremekeket nem bírják többé komolyan venni. Sőt a színház is pusztán mulató helylyé vált. Spohr egykor panaszkodott, hogy a Scala-színházban előadott dal­műve alatt a páholyokban kártyáztak. Most a férfiak gyakran hírlapot olvasnak, a nők pedig folyvást cse­vegnek. Csak egy-egy kedvelt dalt hallgatnak meg. Vannak kisebb dalszínházak, hol szokásban van még a szivarozás is. Az egész országban nincs operaház, mely feje­delmi segélyzésben részesülne. Az már sok, ha egy na­gyobb város a carneval idényére pótlékpénzt ad, de azt is rendesen egy-egy ballet kiállítására fordítják. A színházak többnyire részvényekre vannak alapítva, vállalkozó (impresario) kezében, kinek főgondja a pénzüzlet. A közönség is azzal foglalkozik leginkább, hogy mi újdonság lesz, mit fizet a vállalkozó egy szer­zőnek vagy egy énekesnőnek? Zeneileg képzett ének­kar nincs. Csak a »guida« (első karénekes) ismeri a hangjegyet, a többi (nagyobbára kézműves) csupán hallására támaszkodik. Csodálni lehet, hogy ily kar­személyzettel Bolognában színre tudták hozni a »Lohen grin «-t. Ez végre is az olasz nép sajátszerű zenei hivatottsága mellett bizonyít. Mivé válhatnék az olasz opera, ha eszményi törekvés válnék uralko­dóvá! De az egy »ária« képez mindent. A zenei fes­tésre, a jellemzetes kiállításra nem törekednek. Gret­­chent uszályos ruhában éneklik s a tenorista ott is pompázni kíván roulade-jaival, hol azoknak nincs he­­lyök. A­ki tüdejének erejét mennél többször be tudja bizonyítani, az a kapós énekes. A színpadon hiúság, a nézőtéren felületesség uralkodik. Az bizonyos, hogy a dalmű iránt az olasz nép ma is igen fogékony, meg is tudja bírálni az énekes hang­ját, hibáit, mert jó hallása van, de nincs oly zenei műveltsége, mely az opera fejlődését biztosíthatná. Dalmű, folyvást sok terem, de el is tűnik mind nyomtalanul. A zenedéből kilépő minden ifjú megkí­sérli : dalművet vagy misét írni, de a sokból alig ma­rad meg valami. Verdit egy új költő sem bírja csak megközelíteni sem. Legtöbb sikert aratott újabb idő­ben a Filippo Marchetti »Ruy Blas« című dalműve, melyben a szöveg jellemzésére több gond van fordítva s a zenében nemesebb vonások nyilatkoznak, de a puha érzelmesség ennek is nagy hibája. A Nápolyban szinre kerülő kémikai dalművek is figyelemreméltók, mert egy-egy estére kellemesen mulattatnak, de ezek is könnyű termékek, azonban vidámak és menttek az offenbachi ledérségektől. Mióta az olasz zene hanyatlik, a közönség annál jobban vágyik új dalművek után, s ez a vágy hoz létre sok műkedvelő munkát, sekélyesítve a zenei termé­kenységet. Nagyobb városokban vannak egyesek, kik a hanyatló ízlést emelni törekesznek. Ilyen Floreneben Buonamici zongoraművész (Bülow tanítványa,a ki dalegyletet alakítva, klasszikus műveket adat elő. Rómában Ettore Pinelli (Joachim tanítványa) zene­kari társulatot alakított hasonló célra, a­minő Flo­reneben már régebben van Scholci vezetése alatt. De ezek működése sok nehézséggel járt, mert zene dol­gában az olasz nagyon egyoldalú lett: csak az áriát szereti s a színházat, hol látni is lehet. Egy Beethoven­­symphonia korántsem kap annyi tapsot, mint a Gou­nod »Meditation«-ja. Pedig valaha Olaszországnak voltak a legnagyobb kontrapunktistái, a legmagasz­­tosb zenemesterei. Most a zenekart csak úgy szeretik, ha az egy óriás gitár játékát végzi. Szonátát, quar­tettet nem ír senki s a finom Scarlattinak még epi­­gonja sincs. Az operából kiveszett az érzék a zene jellemző oldala iránt. Még Auber zenéje sem verhe­tett mély gyökeret s legjobban tetszik most a Tho­mas »Mignon«-ja, a Gounod »Faust«-ja s Meyerbeer egy pár hatásvadászó dalműve. Az olasz zene hanyatlását mindenesetre az okozza, hogy a költők nem fejleszték odább az egykori nagy mesterek becses hagyományát s eszményi törek­vés helyett megálltak a közönség érzékies és egyoldalú ízlése mellett. Nem haladtak, tehát hanyatlottak, s előállt a szomorú állapot, hogy ma már a világ ope­rájában az élők közül csupán Verdi képviseli az olasz zenét. Ő az utósó s utána nem következik más. 179 Az athleta-bál. (Kedden.) (r.) A mi derék athletáink számára nemcsak az Orczy-kert porondján vagy Balaton-Füreden, ha­nem a redoute parkettjén is terem a babér. Legalább az idén ott is termett. Tavaly még, minden elismert ügyességük dacára sem voltak képesek kellő távol­ságra dobni azt a »súlyt«, mely az idei bálok közül is nem egyre nehezedik, a »deficit« súlyát. Annál jobban sikerült ez most. Nem csak messze eldobták maguktól ezt a »súlyt«, hanem még a kitűzött cél­hoz: a jövedelemhez is el »táv«-táncoltak. Kilenc óra után a redoute, nagy termében már szép társaság hullámzott; a fiatalság sürgött-forgott, itt-ott élénken mutatva be a jó táncosokat a nőknek, kik közül egyik-másik az engagement-ok valóságos plevnai ostromát állotta ki. Egyre jöttek a táncosnők, szép arccal, szép ruhában, mely a mai divat szerint­ a termetet és növést nagyon is kiemeli. A házi­asszony Rohonczy Gidáné urhölgy volt, ki virággal díszített s gaze de chambéry-vel borított rózsaszín selyem ruhában jelent meg. Beléptekor Berkes rögtön rázendíte az első lassú­ csárdást s mi­dőn elhallgatott, a fiatalság részéről legott felhangzott a »hogy volt hogy« sokszor nagyon is zajos lármája. A rendezőség azonban erélyes lévén, ráhuzatta a katonai zenekar keringőjét, gondolva, hogy az ismét­lésekre ráérünk még viradtig. A táncok hévvel és pompás rendben folytak. A kotillont Kovách Zoltán, Rohonczy Gida és Bezerédj Viktor rendezték igen ügyesen. Több új figurát is mutattak be, például a »hólabdát«, »denevér-játékot«, s »csoda-pálmát«. A jelvények nagyon díszesek voltak, valamint a virá­gok is. Az előbbieket Sefehlner készítette s több na­pon át (új szokás) ki is voltak állítva az ő váci utcai kirakatában. A táncrend (Harsányi István műve) egy kis könyvecskéből állott kék és sárga színnel; elől e felirat: »Athleta-bál, 1878. február 12.;« há­tul pedig M. A. C. (magyar athletikai club) betűk­ből álló monogramm volt. A jelenvolt nők köréből ime egy névbokréta, melyből ha ki talált maradni egyik-másik olyan virág­szál, mely nélkül e bokréta nem teljes, kérjük, tulaj­donítsák ezt botanikai jártasságunk hiányos voltának. Az asszonyok körében voltak: Pongrátz tábornok neje, Joannovits Lázárné, Vecsey Oláh Károlyné, Heinrich Kálmánné, báró Edelsheim-Gyulayné, Vá­­rady Béláné, Bulyovszky Lilla, Saxlehner Emma, Daruváry Alajosné, Földváry Emilia, Dedinszky Kálmánná, Hets Ödönné, Kenessey Kálmánná szül. Just Ilona, Lakyné, Schnierer Aladárné, dr. Pap Samuné, dr. Kováts Ödönné, dr. Lux Albertné, Ráth Károlyné; a lányok körében: Füzesséry Ilona, Gyulai Aranka, (a Gyulai Pál kedves lánya) Do­­bóczky Malvin, Draskóczy Lenke, a bájos Jankó Irma k. a. Tatáról, Simonsits Aranka, Andrásovits Gizela, Szentmihályi Etelka, Kapitanovich Zsófi, Sacelláry Irén, Kövér Emilia és Jolán, Vértessy Irma, Vecsey Oláh Anna, (az idei, farsang egyik legkedvesebb új jelensége,) Daruváry Laura és Margit, Tróján Emmi és Paula, Danielik Ilona, Rapp Irma, Tóth Erzsi és Fanni, Farkas Alice, Majláth Erzsi, Muzslay Anna, Meisl Irma Kassáról, Sényi Amelie Vas megyéből, Simay Augusta, Takátsy Ilona, Szánthó Ilona, Patay, Fülep, Blaskovich, Járosi nővérek, Perczel Krisztina, Bonyhádról, Puky nővérek Káváról, Rónay Janka, Szemere Gizela, Ravasz Ilona, Helvey Irén és Laura, Ivánka Leona, Tömöry Gizela, Degré Erzsike és Katica, Trefort Anna, Horváth Irma, Szabó Fanni Félegyházáról, Szabó ezredes leányai, Pscherer nővé­rek, Ásbóth Flóra, Gyulányi nővérek, Thaly nővérek, Stipán Bella, René Ilona Kenézről, Bródy Julcsa, Martini nővérek, Reiter Angela és Ilona, Perger Stephanie, Dezsényi Ilona Esztergomból, Hensler Helén,Füredy Jenke, Szilassy Juliska,Emey Vilma sat. Két colonneban száznegyvennégy pár táncolta a második négyest. A kotillon három óra után kezdő­dött s eltartott egészen fél hatig. A szürkület világa már erősen átszűrődött a redoute ablakainak függö­nyén s a párok még akkor is nagy hévvel táncoltak, azt tartva: »Csak vigan tovább peregve Úgy se tart a le­t örökre Folyjon le hát kedvesen.« Fővárosi hírek. * Bulyovszky Lila asszonynak a szilágy-som­­lyói műkedvelő társulat e napokban küldte meg a tiszteletbeli tagságról szóló díszokmányt. Az album Posnernél készült s igen ízléses. Külső táblája piros selyem gazdag aranyozással s ez aranybetűs felirat­tal : »A szilágy-somlyói állandó műkedvelő társulat« s ezen belől zöld selymen van egy a magyar koroná­val egybekapcsolt babérkoszorú, közepén lanttal, a művésznőnek egyszersmind irói érdemeit is jelezve, s színes keretben e szólt: »Bulyovszky Szilágyi Lilla ő nagyságát dísztagjává választotta,­ kelt Szilágy-Som­­lyón a társulat június hó 2­9-kén tartott rendkívüli közgyűléséből, Józsa Gyula igazgató, Veréczy Antal jegyző. Legbelül van egy lapon a társulat névsora hét női és harmincöt férfi­névvel. Az albumot jeles művészünknek a társulat egy az igazgató által aláírt szép levéllel küldte meg.­­ A képviselőház folytonosan a vámszövetség­ről és a vámtarifáról szóló javaslatok átalános tárgya­lását folytatja. Szólották Rádi Endre, Perényi Zsig­­mond, Tarnóczy Gusztáv, Pogonyi Dénes sat. Perényi Zsigmond azt vitatta, hogy a provizóriumnak némely ellenzékiek által ajánlott elfogadása semmi gyakorlati eredménynyel nem bírna. Tarnóczy beszédét az ellen­zék többször megéljenezte, mivel kormánypárti létére a javaslat ellen szólalt fel s egy pár elmés, derültsé­get keltő gondolatot is mondott. Kijelentette, hogy már a cukrot sem szereti annyira, mióta tudja, hogy annak ágiója Ausztria pénztárába foly. Az ülés végén Helfy Ignác és Simonyi Ernő adtak be interpelláció­kat a keleti ügyben, kérdezve, hogy a jelenlegi álla­potokkal szemben a kormány minő magatartást szán­dékozik követni.*

Next