Fővárosi Lapok 1878. március (50-75. szám)

1878-03-23 / 69. szám

vonzalmát elfojtotta bennem. Eleinte szerettelek, s majd félelmet gerjesztettél bennem, most megvetlek! Ne dühöngj oly szerfölött — haragod nem kelti Ili bennem többé a félelmet! Egy nap majd engem­­ megölsz, mint nővéremet megölted kegyetlenül, sze-­­mem láttára; — kövesd el e tettet mielébb, jobb lesz az, mint továbbra is melletted élni. — Vera! — csikorgatta fogait a herceg, — fé­kezd meg a nyelvedet! — Mondtam már egyszer, hogy nem rettegek tőled, — kínozz, ölj meg, nem törődöm vele! Eredj — szabadíts föl gyűlöletes lényed látásától, hogy szegény, kimúlt nővéremnek szentelhessem életemet! A herceg eltávozott, a nélkül hogy nejére pil­lantott volna. Vera letérdepelt s Feodóra fejét át­ölelte. Orahosszat térdepelt e­­gy kénytelen, panasz nélkül, de irtózatos, megsemmisítő fájdalommal szi­vében. Végre, délután fölemelkedett s Feodorát kite­­rítteté a ravatalra. Aztán szent a hercegnek, hogy ő a halottal hazájába akar elutazni. A herceg azt felelte, hogy ő Feodórát Voinesco várában temetteti el és nagyon sajnálja, hogy az el­utazást nejének meg nem engedheti. Vera vállat vont. A herceg az elárultatástól félt. A fiatal nő újra le­térdepelt nővére mellé, összecsókolta kialudt szemeit s hozzá értett forró arcát a halott hideg arcához, ki oly korán, oly ifjan, oly szépen volt kénytelen meg­válni az élettől. Ma senki sem ügyelt a szegény elgyötrött nőre. A herceg bezárkózott szobáiba, Danilo valamely ügy­letben utazott el é s Vera egyedül, egészen egyedül maradt a halottal. A mint az éj beállt, fölkelt; még egy csókot nyomott a Feodóra halvány ajkára s aztán mint va­lamely árny suhant végig nehány szobán, egész ama képekkel díszített teremig, melyet az ősök termének neveztek. Annak egyik szögletében függött II. Kata­lin cárnő életnagyságú képe, gazdag arany keret­ben, melynek alját nagy arany rózsa ékesíté. E ró­zsát félrenyomta Vera s a kép nesztesen vonult be a falba, a sötét nyílást zárva hagyva. Remegve lépett be abba a hercegnő s egy lámpást érintett lábával, mely mellett gyufák hevertek. Gyorsan meggyujtotta a lámpást s aztán helyretolta a képet. Egyedül volt a sötét rejtekben. Dani­énak még nem volt ideje a nővérek szöké­sére összehordott készleteket onnan eltávolítani; két orosz pórnő-öltözék s egy fekete paróka még mindig ott hevert. Minden habozás nélkül felöltötte Vera a ru­hák egyikét s dús szőke haját a fekete paróka alá rejté, mig a gyufának szenes végével szemöldökét be­fenve, arca egészen más kifejezést nyert. Most előke­reste a B­eodóra által említett kulcsot, fölvette a lám­pát, zsebébe vette a magával hozott pénzt s megindult a rejtekfolyosón. Sokáig kellett mennie a keskeny alaguton, mielőtt a lépcsőzethez érhetett, melynek ötven széles fokán haladt lefelé a mélységbe, hol oly alacsony sikátorba jutott, melyben csak meghajolva mehetett tovább. Végre, félórai borzasztó ut után elérte a vas­ajtót, melynek kulcsa nála volt. Mint fönt a kép, úgy ez ajtó is nesztesen tárult föl — s Vera kilépett a szabadba — a hűs­éji jégre. Egy repedéses szikla, mely a liget közepett emel­kedett, közel a faluhoz, szolgált a Voinesco várából való titkos kijáratul. Vera a szirtlappal borított, moh­­val födött ajtót újra becsukva, kioltotta lámpását s a falu felé irányzó lépteit Csakhamar elérte azt. A korcsmában még ébren voltak. Kopogott tehát az ajtón s orosz nyelven egy kocsit kívánt az első vasúti állomásig. Szerencsére, a korcsmáros értette az orosz nyelvet. Megalkudtak s egy negyedórával később a trojka tovarobogott Verá­val a holdvilágította síkon. Következő nap déltájban érkeztek meg az első postaállomásra s Vera itt a fuvarost kifizetve, posta­kocsira ült át, mely őt aznap este az első vasúti állo­másra szállította. Noha a pénztárnok meg a pályafőnök csodál­kozva tekintettek a szegényesen öltözött párnőre, mi­kor ez elsőosztályú kocsit követelt, de nem sokáig töprenkedtek e fölött; Vera pedig elbágyadva veté magát a puha bársony párnára, mert a múlt éj óta tartott hosszas utazás miatt nagyon el volt törődve. Egész éjen át robogott vele a vonat, s midőn a derűs Félórával később eszméletlenül hanyatlott szü­lei karjai közé, meg volt mentve! A galambnak nem kellett többé a sasfészket fölkeresnie. * Egy fél év leforgása alatt Vera törvényesen el­vált Voinesco hercegtől, kinek sikerült az igazság­szolgáltatás elől szökés által menekülni. Sehol sem találták őt; eltűnt Danilóval együtt. Bradnitzkyék eközben leányuk halálának az okát palástolni igyekez­tek ; legalább mindenki azt hitte, hogy a fiatal Brad­­nitzka grófnő valamely járványos kórnak áldozata lett a sógora hajlékában. Vera csak lassan nyerhette vissza egykori üde, virágzó szépségét. Újra rózsák virultak arcán s gyö­nyörű kék szemében újra fölragyogott a tűz, mint egy­kor, leánykori boldog napjaiban. Az a három év, me­lyet Voinesco Grigor oldala mellett töltött nagy ke­serűségben, most mint valami gonosz álom merült föl előtte, melyből a fölébredés édes lett volna, ha Feodóra árnya közbe nem lép. Idők múltával Vera újra részt vett a varsói tár­sasélet örömeiben, azonban hajdani vidorságát a mélabú váltotta föl, de ép ez volt, a­mi őt még bá­­josabbá tette. Mint egykor, midőn még Bradnitzka Verának hívták, újra a kérők egész rajta vette körül. Mindenki óhajtotta ezt a kis kezet elnyerni, hogy fölajánlhassa Verának azt, a­mit oly sokáig kellett nélkülöznie — a boldogságot. Különösen Varsó kormányzója Thy gróf volt az, ki Vera szivét minden áron megnyerni szerette volna. Az 1870 tavaszán Vera egyedül ült szobájában, kint már beállt az esti szürkület, de a kandallóban élénk tűz lobogott, melynek vörös fénye a padolat sző­nyegein s a tükrök és képek keretein játszadozott. A redőnyök le voltak bocsátva s a gyertyák eloltva. Vera szeretett egy órácskát a kandallótűz melett ál­modozni. Thy gróf épen nála volt s kezét kérte. Vera megígérte neki, hogy elhatározó választ Báden-Bá­­denben fog neki adni, hová szüleivel a nyáron utazni fog, miután a gróf is említette ama szándékát, hogy e világfürdőt meglátogatja. Ő vágyai teljesedésének boldog reményével utazott oda. (Vége köv.) Legouvé utó­só drámája. (»Une Separation«, drame en 4 actes. Paris, 1877.) (K.) A francia regény és színpad gyakran nagy­hatású képekben festi már annak átkát, hogy a tör­vény nem engedi meg a rossz házasságok tel­jes felbontását, hanem csak az ágytól, asztal­tól való elválást. »Separation de corps«. Feydeau legjobb regényei a »Daniel« megrázó igaz képet adott a boldogtalan frigy felbonthatatlanságáról, mely rosszá teszi a jó szivet is, midőn nem szabadul­hat attól, a kivel csak boldogtalan tud lenni. A szín­pad pedig tizenkét év óta három ily tárgyú jelentékeny művet termett: füzek: a Durantin »Héloise Paran­­quet«-je, mely 1866-ban a »Gymnase«-ban nagy tet­szés mellett került színre, az Augier »Caverletné«-je, melyet a nemzeti színház közönsége is jól ismer és szeret, s a Legouvé »Separation«-ja, mely meglehet szintén utat tesz a művelt nemzetek színpadain. Augier és Legouvé tíz éven át érlelték eszméi­ket, elmondták egymásnak terveiket, gondolataikat kölcsönösen, mielőtt művek megírásához fogtak volna. Érezték, hogy nehéz feladatot készülnek megoldani, mert bármily igazuk van is az élet szempontjából, de küzdeniük kell egy oly előítélettel, melyet a vallás szentesíte meg, midőn a házasságot fölvette a szent­ségek sorába. A Legouve drámája nem is a színpadon látott napvilágot, hanem 1874 vége felé a »Temps« tárcá­jában, miután szerzője a tárgy megvilágítására felol­vasásokat is tartott. Másik évben a »Gymnase« el­fogadta a drámát, de midőn a próbák elkezdődtek belőle, szerzője visszavette, attól tartván, hogy a »Ca­­verletné« nagy hatása az ő művének ártalmára lesz. Mindebből a mi fiatal és sokszor igen bátor, (kis fejszéjüket nagy fákba vágó) színműíróink kettőt tanulhatnak. Először azt, hogy oly tehetségek is, mi­nek Augier és Legouvé, mily lassan és lelkiismerete­sen érlelik eszméiket, ha nagyobb feladatot tűznek maguk elé s fontos kérdést karolnak föl. Másodszor meg azt, hogy mint óvakodnak elhamarkodni a szin­­revitelt, nem a hiúság viszketege, hanem a becsvágy komoly gondolkozása lévén irányadójuk. Legouvé új darabja csak a múlt év decemberé­ben, a Vaudeville-szinház egy matinée-ján került elő­adásra, megelőzve a szerző egy értekezése által. Vígjáték, melyben a válás a bonyodalom eszkö­zenek van leh­asználva s végűl az en­yegenuk­ sziven kibékülnek, bőven van a francia színirodalomban. Legouvé célja komolyabb, magasabb. Ő az ágytól, asz­taltól való elválás tarthatatlanságát kívánta föl­tün­tetni s a mellett izgatni, hogy a végelválás lehető le­gyen. ír statisztika tanuságtétele szerint: száz elkü­­lönzött házastárs közül alig akad egy eset, melyben kibékülés jön létre; ama vígjátékok tehát, melyek ily kibékülést festenek, lényegökben nem igazak, bármily ügyesen és valószínűen legyenek is szőve. A törvény­­széki tárgyalások bizonyítják, hogy az ágytól, asztal­tól való elválással egy csomó igaztalanság, erkölcste­lenség s gyakran valódi vétek áll kapcsolatban s mint­hogy Franciaországban ez a válásnak egyedül lehet­séges módja: mérges seb ez a társadalom testén, mely sokkal egésségesebb volna, ha a végelválást megen­gedné a törvény. A törvénykönyv 213 paragraphusa s annak toldalékai a gyermekek nevelését a kevésbbé vétkes félnek adják át, de e gyermekek hetenkint egy­szer tartoznak meglátogatni a vétkes felet is; továbbá a férjnek minden esetben joga van felügyelni a nő vagyonára, ki az ő beleegyezése nélkül birtokot se nem vehet, se nem adhat, s felügyelni a nő életmód­jára is s ha valami gyanúsat észlel, rendőri közeggel mehet a házba s törvény elé viheti a botrányt, akár alapos, akár nem. De nem egyedül a nő szenved e fél­ válás által, hanem a férj is, kinek nevét viseli, meg­hurcolva azt — mint eleget olvashatjuk törvényke­zési lapokban — piszokban, sárban. Legouvé kiáltó példában mutatja, hogy a fel­váltak mily vak gyűlölettel szokták egymást üldözni s mily formális harcokat folytatnak, hogy a gyerme­keket magukhoz ragadhassák. Francia jogtudók tisz­tában is vannak az iránt, hogy a végelválás, a házas­ság felbontása (divorce) mennyivel előnyösebb volna, mint az elkülönzés. (separation.) A nagy forradalom be is hozta a végelválást, de a restauratio (vagyis a reactio) eltörülte megint, s azóta hiába minden kísér­let, hogy üdvös változtatást idézzenek elő — a szená­tus konzervativjei, klerikálisai ragaszkodnak a régi­hez, s a 213-dik paragraphus átka ezer meg ezer szívre nehezedik Franciaországban. A dráma, melyet Legouvé irt, sok boldogtalan pár története. Delpierre asszony ágytól asztaltól elvált férjé­től s a törvényszék a nőnek ítélte, hogy fiát, Fernan­­dot, nevelje. A nő egészen visszavonúltan él, nevelve nat, s d­aaianai csau egy gyöngéd tanácsnap aa Clausel, egy gazdag, nőtlen jogtudó, ki Fernand életét megmenté s iránta atyai gondoskodással visel­tetik. Delpierre-nek évek előtt sikerült Fernandot külföldre csalni, s az anya csak egy szerencsés vélet­lennek köszönheti, hogy fiát visszakaphatta. Fernand ép a vizsgálatokra készül s gondos neveltetése és sze­rencsés és tulajdonai, ha nem is fényes, de biztos jö­vőt ígérnek neki. Az anya alighogy ki tud jönni azzal, a­mije van, míg az apa nagy, bár kétes eredetű gaz­dagsággal rendelkezik. A dráma első jeleneteiben a Delpierre asszony szerény háztartását látjuk, mely­nek légköre boldogságot lehel s boldogok is marad­nának, ha a vált férj föl nem használna minden esz­közt, hogy fia szivét elidegenítse az anyától. A ház körül van véve kémektől s Delpierre tud mindent, a­mit csak neje tesz. De egy árnyfolt sem esik e nő hí­rére, ki szeretett fiáért kész minden nélkülözésre. Ugyanabban a házban lakik Clausel nővére, ki Fer­nandot és anyját bálra hívja meg. Az anya eleintén vonakodik, mert sok év óta ez volna az első eset, mi­dőn kilépne visszavonultságából, s noha elmegy, egy óra múlva már ismét visszatér szobájába. Eközben elveszti medaillonját, melyben a Fernand képe és haja van. A nő egészen szerencsétlennek érzi magát, hogy elveszté, de Clausel megtalálta és hozza. A ki­törő öröm e perceiben Clausel bevallja e nőnek sze­relmét. A vallomás, noha tán viszhangzik nőies szívé­ben, mégis egészen leveri őt. Azt hiszi, szakítnia kell e jó baráttal, nehogy rágalmaknak tegye ki magát. Valóban Delpierre csak alkalomra vár. Nem elég, hogy Fernand minden kívánságát helybehagyja, hogy érezteti vele az anyai ház szegénységét s hogy a ne­velési pénz rendes fizetését is elmulasztgatja: ő meg akarja semmisíteni nejét, hogy fia egészen az övé le­gyen. A szegény asszony hogyan rejthetné el vonzal­mát Clausel iránt, a világ és fia előtt! E teher nehéz volna. Bánatos könyek közt vesz búcsút barátjától örökre. Ott áll azonban az előszobában Delpierre, rend­őrrel és ügyészszel, hogy jegyzőkönyvet vétessen föl. Monval ügyész jól ismeri a Delpierre viszonyait s mig a többiek künn várnak, azt tanácsolja a nőnek : igye­kezzék tisztességesen kiegyezni férjével, nehogy ma­gát oly botrányos pörnek tegye ki, melyben könnyen elvesztheti fiát. Delpierre követeli, hogy neje és fia térjenek vissza az ő házába, s zaklatja őt mindaddig, míg a nő azzal nem fenyegeti, hogy Fernand előtt 336

Next