Fővárosi Lapok 1878. március (50-75. szám)
1878-03-23 / 69. szám
vonzalmát elfojtotta bennem. Eleinte szerettelek, s majd félelmet gerjesztettél bennem, most megvetlek! Ne dühöngj oly szerfölött — haragod nem kelti Ili bennem többé a félelmet! Egy nap majd engem megölsz, mint nővéremet megölted kegyetlenül, sze-mem láttára; — kövesd el e tettet mielébb, jobb lesz az, mint továbbra is melletted élni. — Vera! — csikorgatta fogait a herceg, — fékezd meg a nyelvedet! — Mondtam már egyszer, hogy nem rettegek tőled, — kínozz, ölj meg, nem törődöm vele! Eredj — szabadíts föl gyűlöletes lényed látásától, hogy szegény, kimúlt nővéremnek szentelhessem életemet! A herceg eltávozott, a nélkül hogy nejére pillantott volna. Vera letérdepelt s Feodóra fejét átölelte. Orahosszat térdepelt egy kénytelen, panasz nélkül, de irtózatos, megsemmisítő fájdalommal szivében. Végre, délután fölemelkedett s Feodorát kiterítteté a ravatalra. Aztán szent a hercegnek, hogy ő a halottal hazájába akar elutazni. A herceg azt felelte, hogy ő Feodórát Voinesco várában temetteti el és nagyon sajnálja, hogy az elutazást nejének meg nem engedheti. Vera vállat vont. A herceg az elárultatástól félt. A fiatal nő újra letérdepelt nővére mellé, összecsókolta kialudt szemeit s hozzá értett forró arcát a halott hideg arcához, ki oly korán, oly ifjan, oly szépen volt kénytelen megválni az élettől. Ma senki sem ügyelt a szegény elgyötrött nőre. A herceg bezárkózott szobáiba, Danilo valamely ügyletben utazott el é s Vera egyedül, egészen egyedül maradt a halottal. A mint az éj beállt, fölkelt; még egy csókot nyomott a Feodóra halvány ajkára s aztán mint valamely árny suhant végig nehány szobán, egész ama képekkel díszített teremig, melyet az ősök termének neveztek. Annak egyik szögletében függött II. Katalin cárnő életnagyságú képe, gazdag arany keretben, melynek alját nagy arany rózsa ékesíté. E rózsát félrenyomta Vera s a kép nesztesen vonult be a falba, a sötét nyílást zárva hagyva. Remegve lépett be abba a hercegnő s egy lámpást érintett lábával, mely mellett gyufák hevertek. Gyorsan meggyujtotta a lámpást s aztán helyretolta a képet. Egyedül volt a sötét rejtekben. Daniénak még nem volt ideje a nővérek szökésére összehordott készleteket onnan eltávolítani; két orosz pórnő-öltözék s egy fekete paróka még mindig ott hevert. Minden habozás nélkül felöltötte Vera a ruhák egyikét s dús szőke haját a fekete paróka alá rejté, mig a gyufának szenes végével szemöldökét befenve, arca egészen más kifejezést nyert. Most előkereste a Beodóra által említett kulcsot, fölvette a lámpát, zsebébe vette a magával hozott pénzt s megindult a rejtekfolyosón. Sokáig kellett mennie a keskeny alaguton, mielőtt a lépcsőzethez érhetett, melynek ötven széles fokán haladt lefelé a mélységbe, hol oly alacsony sikátorba jutott, melyben csak meghajolva mehetett tovább. Végre, félórai borzasztó ut után elérte a vasajtót, melynek kulcsa nála volt. Mint fönt a kép, úgy ez ajtó is nesztesen tárult föl — s Vera kilépett a szabadba — a hűséji jégre. Egy repedéses szikla, mely a liget közepett emelkedett, közel a faluhoz, szolgált a Voinesco várából való titkos kijáratul. Vera a szirtlappal borított, mohval födött ajtót újra becsukva, kioltotta lámpását s a falu felé irányzó lépteit Csakhamar elérte azt. A korcsmában még ébren voltak. Kopogott tehát az ajtón s orosz nyelven egy kocsit kívánt az első vasúti állomásig. Szerencsére, a korcsmáros értette az orosz nyelvet. Megalkudtak s egy negyedórával később a trojka tovarobogott Verával a holdvilágította síkon. Következő nap déltájban érkeztek meg az első postaállomásra s Vera itt a fuvarost kifizetve, postakocsira ült át, mely őt aznap este az első vasúti állomásra szállította. Noha a pénztárnok meg a pályafőnök csodálkozva tekintettek a szegényesen öltözött párnőre, mikor ez elsőosztályú kocsit követelt, de nem sokáig töprenkedtek e fölött; Vera pedig elbágyadva veté magát a puha bársony párnára, mert a múlt éj óta tartott hosszas utazás miatt nagyon el volt törődve. Egész éjen át robogott vele a vonat, s midőn a derűs Félórával később eszméletlenül hanyatlott szülei karjai közé, meg volt mentve! A galambnak nem kellett többé a sasfészket fölkeresnie. * Egy fél év leforgása alatt Vera törvényesen elvált Voinesco hercegtől, kinek sikerült az igazságszolgáltatás elől szökés által menekülni. Sehol sem találták őt; eltűnt Danilóval együtt. Bradnitzkyék eközben leányuk halálának az okát palástolni igyekeztek ; legalább mindenki azt hitte, hogy a fiatal Bradnitzka grófnő valamely járványos kórnak áldozata lett a sógora hajlékában. Vera csak lassan nyerhette vissza egykori üde, virágzó szépségét. Újra rózsák virultak arcán s gyönyörű kék szemében újra fölragyogott a tűz, mint egykor, leánykori boldog napjaiban. Az a három év, melyet Voinesco Grigor oldala mellett töltött nagy keserűségben, most mint valami gonosz álom merült föl előtte, melyből a fölébredés édes lett volna, ha Feodóra árnya közbe nem lép. Idők múltával Vera újra részt vett a varsói társasélet örömeiben, azonban hajdani vidorságát a mélabú váltotta föl, de ép ez volt, ami őt még bájosabbá tette. Mint egykor, midőn még Bradnitzka Verának hívták, újra a kérők egész rajta vette körül. Mindenki óhajtotta ezt a kis kezet elnyerni, hogy fölajánlhassa Verának azt, amit oly sokáig kellett nélkülöznie — a boldogságot. Különösen Varsó kormányzója Thy gróf volt az, ki Vera szivét minden áron megnyerni szerette volna. Az 1870 tavaszán Vera egyedül ült szobájában, kint már beállt az esti szürkület, de a kandallóban élénk tűz lobogott, melynek vörös fénye a padolat szőnyegein s a tükrök és képek keretein játszadozott. A redőnyök le voltak bocsátva s a gyertyák eloltva. Vera szeretett egy órácskát a kandallótűz melett álmodozni. Thy gróf épen nála volt s kezét kérte. Vera megígérte neki, hogy elhatározó választ Báden-Bádenben fog neki adni, hová szüleivel a nyáron utazni fog, miután a gróf is említette ama szándékát, hogy e világfürdőt meglátogatja. Ő vágyai teljesedésének boldog reményével utazott oda. (Vége köv.) Legouvé utósó drámája. (»Une Separation«, drame en 4 actes. Paris, 1877.) (K.) A francia regény és színpad gyakran nagyhatású képekben festi már annak átkát, hogy a törvény nem engedi meg a rossz házasságok teljes felbontását, hanem csak az ágytól, asztaltól való elválást. »Separation de corps«. Feydeau legjobb regényei a »Daniel« megrázó igaz képet adott a boldogtalan frigy felbonthatatlanságáról, mely rosszá teszi a jó szivet is, midőn nem szabadulhat attól, a kivel csak boldogtalan tud lenni. A színpad pedig tizenkét év óta három ily tárgyú jelentékeny művet termett: füzek: a Durantin »Héloise Paranquet«-je, mely 1866-ban a »Gymnase«-ban nagy tetszés mellett került színre, az Augier »Caverletné«-je, melyet a nemzeti színház közönsége is jól ismer és szeret, s a Legouvé »Separation«-ja, mely meglehet szintén utat tesz a művelt nemzetek színpadain. Augier és Legouvé tíz éven át érlelték eszméiket, elmondták egymásnak terveiket, gondolataikat kölcsönösen, mielőtt művek megírásához fogtak volna. Érezték, hogy nehéz feladatot készülnek megoldani, mert bármily igazuk van is az élet szempontjából, de küzdeniük kell egy oly előítélettel, melyet a vallás szentesíte meg, midőn a házasságot fölvette a szentségek sorába. A Legouve drámája nem is a színpadon látott napvilágot, hanem 1874 vége felé a »Temps« tárcájában, miután szerzője a tárgy megvilágítására felolvasásokat is tartott. Másik évben a »Gymnase« elfogadta a drámát, de midőn a próbák elkezdődtek belőle, szerzője visszavette, attól tartván, hogy a »Caverletné« nagy hatása az ő művének ártalmára lesz. Mindebből a mi fiatal és sokszor igen bátor, (kis fejszéjüket nagy fákba vágó) színműíróink kettőt tanulhatnak. Először azt, hogy oly tehetségek is, minek Augier és Legouvé, mily lassan és lelkiismeretesen érlelik eszméiket, ha nagyobb feladatot tűznek maguk elé s fontos kérdést karolnak föl. Másodszor meg azt, hogy mint óvakodnak elhamarkodni a szinrevitelt, nem a hiúság viszketege, hanem a becsvágy komoly gondolkozása lévén irányadójuk. Legouvé új darabja csak a múlt év decemberében, a Vaudeville-szinház egy matinée-ján került előadásra, megelőzve a szerző egy értekezése által. Vígjáték, melyben a válás a bonyodalom eszközenek van lehasználva s végűl az enyegenuk sziven kibékülnek, bőven van a francia színirodalomban. Legouvé célja komolyabb, magasabb. Ő az ágytól, asztaltól való elválás tarthatatlanságát kívánta föltüntetni s a mellett izgatni, hogy a végelválás lehető legyen. ír statisztika tanuságtétele szerint: száz elkülönzött házastárs közül alig akad egy eset, melyben kibékülés jön létre; ama vígjátékok tehát, melyek ily kibékülést festenek, lényegökben nem igazak, bármily ügyesen és valószínűen legyenek is szőve. A törvényszéki tárgyalások bizonyítják, hogy az ágytól, asztaltól való elválással egy csomó igaztalanság, erkölcstelenség s gyakran valódi vétek áll kapcsolatban s minthogy Franciaországban ez a válásnak egyedül lehetséges módja: mérges seb ez a társadalom testén, mely sokkal egésségesebb volna, ha a végelválást megengedné a törvény. A törvénykönyv 213 paragraphusa s annak toldalékai a gyermekek nevelését a kevésbbé vétkes félnek adják át, de e gyermekek hetenkint egyszer tartoznak meglátogatni a vétkes felet is; továbbá a férjnek minden esetben joga van felügyelni a nő vagyonára, ki az ő beleegyezése nélkül birtokot se nem vehet, se nem adhat, s felügyelni a nő életmódjára is s ha valami gyanúsat észlel, rendőri közeggel mehet a házba s törvény elé viheti a botrányt, akár alapos, akár nem. De nem egyedül a nő szenved e fél válás által, hanem a férj is, kinek nevét viseli, meghurcolva azt — mint eleget olvashatjuk törvénykezési lapokban — piszokban, sárban. Legouvé kiáltó példában mutatja, hogy a felváltak mily vak gyűlölettel szokták egymást üldözni s mily formális harcokat folytatnak, hogy a gyermekeket magukhoz ragadhassák. Francia jogtudók tisztában is vannak az iránt, hogy a végelválás, a házasság felbontása (divorce) mennyivel előnyösebb volna, mint az elkülönzés. (separation.) A nagy forradalom be is hozta a végelválást, de a restauratio (vagyis a reactio) eltörülte megint, s azóta hiába minden kísérlet, hogy üdvös változtatást idézzenek elő — a szenátus konzervativjei, klerikálisai ragaszkodnak a régihez, s a 213-dik paragraphus átka ezer meg ezer szívre nehezedik Franciaországban. A dráma, melyet Legouvé irt, sok boldogtalan pár története. Delpierre asszony ágytól asztaltól elvált férjétől s a törvényszék a nőnek ítélte, hogy fiát, Fernandot, nevelje. A nő egészen visszavonúltan él, nevelve nat, s daaianai csau egy gyöngéd tanácsnap aa Clausel, egy gazdag, nőtlen jogtudó, ki Fernand életét megmenté s iránta atyai gondoskodással viseltetik. Delpierre-nek évek előtt sikerült Fernandot külföldre csalni, s az anya csak egy szerencsés véletlennek köszönheti, hogy fiát visszakaphatta. Fernand ép a vizsgálatokra készül s gondos neveltetése és szerencsés és tulajdonai, ha nem is fényes, de biztos jövőt ígérnek neki. Az anya alighogy ki tud jönni azzal, amije van, míg az apa nagy, bár kétes eredetű gazdagsággal rendelkezik. A dráma első jeleneteiben a Delpierre asszony szerény háztartását látjuk, melynek légköre boldogságot lehel s boldogok is maradnának, ha a vált férj föl nem használna minden eszközt, hogy fia szivét elidegenítse az anyától. A ház körül van véve kémektől s Delpierre tud mindent, amit csak neje tesz. De egy árnyfolt sem esik e nő hírére, ki szeretett fiáért kész minden nélkülözésre. Ugyanabban a házban lakik Clausel nővére, ki Fernandot és anyját bálra hívja meg. Az anya eleintén vonakodik, mert sok év óta ez volna az első eset, midőn kilépne visszavonultságából, s noha elmegy, egy óra múlva már ismét visszatér szobájába. Eközben elveszti medaillonját, melyben a Fernand képe és haja van. A nő egészen szerencsétlennek érzi magát, hogy elveszté, de Clausel megtalálta és hozza. A kitörő öröm e perceiben Clausel bevallja e nőnek szerelmét. A vallomás, noha tán viszhangzik nőies szívében, mégis egészen leveri őt. Azt hiszi, szakítnia kell e jó baráttal, nehogy rágalmaknak tegye ki magát. Valóban Delpierre csak alkalomra vár. Nem elég, hogy Fernand minden kívánságát helybehagyja, hogy érezteti vele az anyai ház szegénységét s hogy a nevelési pénz rendes fizetését is elmulasztgatja: ő meg akarja semmisíteni nejét, hogy fia egészen az övé legyen. A szegény asszony hogyan rejthetné el vonzalmát Clausel iránt, a világ és fia előtt! E teher nehéz volna. Bánatos könyek közt vesz búcsút barátjától örökre. Ott áll azonban az előszobában Delpierre, rendőrrel és ügyészszel, hogy jegyzőkönyvet vétessen föl. Monval ügyész jól ismeri a Delpierre viszonyait s mig a többiek künn várnak, azt tanácsolja a nőnek : igyekezzék tisztességesen kiegyezni férjével, nehogy magát oly botrányos pörnek tegye ki, melyben könnyen elvesztheti fiát. Delpierre követeli, hogy neje és fia térjenek vissza az ő házába, s zaklatja őt mindaddig, míg a nő azzal nem fenyegeti, hogy Fernand előtt 336