Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-23 / 119. szám
Midőn a templomból kiléptek, társához egy fiatal, körülbelül 29 éves férfiúhoz fordult: — Ifjú Leo barátom! ma a Bach fugáját igen jól játszotta, csak a futamokat kell még kissé gyakorolni. Tegyen tehát úgy, mint Sirák mondja: »Siess haza, játszói és tégy ottan amit akarsz, csakhogy semmi rosszat ne cselekedjél és senkit se zavarj!« A hangosan beszélő szikár, középtermetű és körülbelül hatvanéves volt. Arca nem mondható szépnek. Mint szegény falusi iskolamester fia igen nehéz ifjúságot élt át, de mégis alapos ismereteket szerzett. Atyjának kora halála után a legnagyobb szegénységben maradva hátra, más utat nem talált, mint a szini pályát, hol mint kardalnok működött közre és végre karvezetővé is lett. De a »Varázsfuvola« főpapjának nehéz szerepében a közönség kifütyölte, mely esemény a szegény énekest egészen lesújtá. Elhagyá a színpadot és a zenetanító hálátlan és nehéz pályáját kisérte meg. Volt ugyan néhány leckéje, de családja mégis nagy szükséget látott a csekély fizetés miatt, melyet álszerénységében követelt. Nejével a színpadon ismerkedett meg, hol ez mellékszerepeket játszott. A mély nyomorúságos volt a díj, melyet Gerstenfeld Godefréd a leckékért kapott, oly keveset törődött, hogy azokat megtartsa. Minden habozás nélkül mondá a szülőknek, hogy gyermekeik igen együgyűek és restek arra, hogy valaha megtanulnának játszani, mire azután a haragos szülők rendesen felmondtak, így Gerstenfeld Godefréd nejével és két beteges gyermekével elveszett volna, ha egy jótékony egylethez nem csatlakozik, mely befolyása által kieszközlé, hogy a Péter-templomnál kántorrá lett 300 forint fizetéssel. Rövid időre ezután gyengélkedő nejét és gyermekeit elveszté. 15 csapás fölötti kétségbeeséstől egy furcsa sajátsága őrizte meg, t. i. ama hit megóvása, hogy a lélek különböző emberi és állati testen átvándorol. Eme lélekvándorlási hitre okot adott a XV. és XVI. század némely írójának csodaszerű irata, melyet egy ismerős ódondásznál fölfedezett és tüzetesen tanulmányozott. A szorgos tanulmány és fürkészés által nyert elveket következetesen gyakorolta is, így nem sokkal a leánya halála után kapott kutyát »Florindá«-nak nevezte, mert abban a hiedelemben volt, hogy leánya Inak lelke a csinos állatkába költözött, ámbár az eb himnemű volt. II. Amint a kántor elhagyá a fiatal férfit, a helyett hogy a szokott meredek utat közel lakához a szűk, sötét mély utcában tette volna meg, a fő-utra tért s ez irányt jó sokáig megtartván, a kikötőhöz vezető halász-utcába fordult, ennek majdnem végéig ment és balra az utósó házak egyikénél megállt. A kapu előtt kissé hallgatózott, azután elégedett mosolylyal lépett a házba, miután hallá, hogy fent a második emeleten valaki bőgőt hangol. Minekutána a nagy udvarba ért és elmenve a konyha előtt az öreg, mogorva gazdasszonyt udvariasan köszönte, meghaltá, hogy barátja Meyer a bőgőn a »Varázsfuvola« utósó felvonásában előforduló két tüzes férfiú dalának fugázott tételébe kezdett. Tudta, hogy öreg barátja és földije magános óráiban valamely komoly zenemű bassóját szerette játszani, kíséretül a fő- énekhangot és közbe-közbe az igen kihangzó karhangot 60 éve dacára még mindig tiszta, habár gyenge tenorjával énekelni. E különcség bizonyára nem volt oka az öreg Meyer mindenfelől ismert eredetiségének. Már külalakja feltűnő komoly, sőt szigorú és zord volt. Vörös arca himlőhelyes, fején világos szőke vendéghaj volt. De ami az egyenes lelkű férfit feltűnővé tette, az túlságos goromba modora volt. Haragját ritkán vagy épen soha sem mutatta. Feltűnő különbségének dacára az öreg, egyenes jelleme és művészi ügyességéért mindenütt tiszteletben és elismerésben részesült. Szüleitől kevés vagyont öröklött, melyet takarékossága nem csekélylyel gazdagított meg. Azonban nem volt fösvény, ellenkezőleg jótékonyságáról sok példát tudtak, ámbár ezeket lehetőleg eltitkolta, így egy szegénységben elhalt társának gyermekét saját költségén neveltette és zenészszé művelte ki, Hausmann Frigyes pedig nevelőatyja nagy szeretetének tudatában sok csínyt követett el. Alig kezdé meg a szoba közepén álló Meyer, kopott hálókabátjában, bőgőjének »G« húrján a fugázott tételt, berepült az öreg Gerstenfeld, leránta a Unió potto«", az öreg Meyer az »A« húron a tétel végére vonulhatott vissza. Hibátlanul és mintha a különös előadást már előre betanulták volna, játszották végig, mindegyik énekelve emelvén ki a többi hangszert, míg végre belekezdtek a két tüzes férfiú dalába: »Aki ezen a fáradalmas utón haladhat.« melyet bőgővel és hegedűvel kisértek. Csak miután az egész zenedarabot bevégezték, tette le az öreg Meyer bőgőjét a sarokba és barátjának kezét nyújtván nyugodtan igy szólt: — Jó reggelt, Gerstenfeld! — Jó reggelt, Cambyses! — felelt a kántor, miután a hegedűt a falra akasztá. — Hallgass, Gerstenfeld, ne légy bolond és hagyd abba a dőreséget átkozott Cambyseseddel. — Te Cambyses voltál, azaz apersa névalakban Kambayua, megverted Psammenitot Pelusiumnál, elfoglaltad Memphis fővárost és ott elfogtad Psammenitot. Egyiptomból visszatérve a borivásra adtad magadat, innen származik vörös arcszined! — Azt hiszed, bolond, hogy oly részeges paraszt vagyok, mint a magaz Cambyse, vagy hogy hívják, — szólt Meyer indulatosan. — Több mint kétszázharminc év után lemondtál rút szenvedélyedről és csak a pirosságot tartád meg. Később Brant Sebestyénné lettél, ki a »Narrenschiff« című művet irta, és a XVII. században sencheni Trimmelshausen Kristóf tiszttartó voltál, ki a »Simplicius simplicissimus«-t kiadá. — Hallgass, Gerstenfeld, ez már mégis sok: gondolom megártott fejednek a hideg. Igyunk egy pohár madeirát, ez tisztogatja az észt. E szavakkal két poharat és félig tele madeirapalackot vett elő a sarokszekrényből. — Sirák — felelt a kántor a felhívásra — a 23-ik fejezetben mondja: »Milyen az élet, ha nincs bor ? A bor teremtetett, hogy az embereket vidítsa. Szükségből ivott bor a lelket és a testet frisíti. De ha nagyon sokat isznak belőle, bánatot okoz.« — Egésségedre! — Ez csak épen annyit tesz, — szólt az öreg Meyer — két vagy három pohár sem árt, ha az ember befogja száját. Igyunk még egy pohárral és mondd meg, mit akarsz, mert ez órában a vastag kalmárhoz kell mennem, ki soha sem fogja megtanulni a bőgőt. (Folyt. köv.) Párisi tárca. (»Les Fourchambault,« Augier Emil színműve.) (G. A.) A világtárlati időszakban előadott művek közül eddigelé »Les Fourchambault«-é az elsőség. A nemzeti színpadon is elő fogják adni s ezért ha kicsit késett is, nem érdektelen tárgy. Gazdagon berendezett falusi szalonban, Le Havre mellett, egész család ül együtt: Fourchambault bankár (Barré) újságot olvas, neje hímez (Ponsin) cifra pongyolában. Egy ifjú (a kitűnő színész : Coquelin), kis fekete bajuszszal, szivarozik a középső pamlagon: ez Leo, a bankár fia, huszonhét éves. Két leány ül jobbra, közös varrókosár mellett; az egyik Blanche, (Reichenberg k. a.) a házi kisasszony, a másik kreol, Amerikából érkezett, hogy megélhessen, mert vagyona tönkre ment, s míg helyet kap, itt befogadták. Neve Letellier Mária. A »Théátre frangais«-ben Croizette k. a. adja. Természetesen, Leo csak azért ül henn, mert az idegennek udvarol. Folytonosan bajuk van egymással, perelnek, ékelnek. Leo tartja a fonalt, melyet Mária gombolyít, de míg előtte térdel, megszeppenve látja, hogy a hamis leány a szálakat épen arra a szerelmes levélre csavarja, melyet ő, Leo, irt neki. »Oh, levelem!«, mondja lefőzetve. — »Jobban szereti, hogy mamájának adjam ?« felel Mária. Tréfát csinál az egészből, s Leo előtte csak játszótárs. De a szülők nem vakok. A jó elhízott bankár egyre fészkelődik. Mikor a nők elmennek, visszatartja fiát. »Ülj le«, — mondja. A jelenet igen mulatságos. Leo, kisfiút játszva, komolyan leül, s mihelyt atyja szólni kezd, együgyű képpel közbe vág: »Papa, nem én tettem!« Ez élccel azonban nincs vége a leckézésnek. Ne udvaroljon Leo Máriának, mert ez becsületes leány, házi vendég, sat., nagy bajba keverheti magát, aki ily dologban könnyelmű, sat. Leo, a beszéd végével, karon fogja az öreget, s kimondhatlanul hamis kifejezéssel és hanggal: »Mily jól ismered a tárgyat, — mondja félhangon.— Talán öntapasztalásból?« A szegény bankár kétségbe esik szavai hatásán, s hogy azt nevelje, ijesztő példát hoz fel: egy barátja is igy kezdte, mint Leo; ellenállásra talált, házasságra kötelezte magát s szavát tartotta volna, ha fel nem világosítja a neuvese leioi . . . m narar, a mint jueo nővéivé kitalálja, nem más, mint a bankár maga, kinek ez ifjúkori kalandján fordul meg, fájdalom, az egész darab. Leo magára maradván, sajnálkozik apján, hogy régi tapasztalatlanságában még, hisz a társalkodónők, gouvernanteok erényében. O, Leo, jobban ismeri a világot, csak félannyit is tessék Letelliernek, mint ez neki, hamar egyet fognak érteni, a maire és segédjei minden beavatkozása nélkül. Mialatt e kellemes kilátásokkal kecsegteti magát, visszajön a két leány, s tréfa közben Mária az első jelenetben felgombolyított lapdát Leónak dobja, mi azt jelenti, hogy a benne foglalt levelet visszautasítja. Ez kissé letöri szarvát az ifjúnak, »felsültem« mondja s elkotródik. Helyette belép Bernard. Ezt Got játsza, remekül. Zömök, erélyes alak, férfias kinézéssel, komolyan öltözve. Bernard havrei nagykereskedő, kivel egy hajón érkezett Amerikából Letellier kisasszony. Tehát ismerik egymást, sőt Bernard testvéries bánásmódja barátságot is hozott létre köztük. Beszédbe erednek, mikor magukra maradnak. Mária hálálkozva dicséri a családot, mely befogadta, különösen a házi leányt. Bernard keményen reá néz: »Van egy ifjú is!« S egy barát (csak barát ?) nyers őszinteségével figyelmezteti a kreol leányt vendég helyzetére, a Leo jelenlétéből fakadható rágalmakra. Felindul a gyanú puszta gondolatján is az amerikai szabadságban nevekedett, de tiszta jellemű Mária, s tanácsadóját felhatalmazza arra, hogy neki máshol illő alkalmazást keressen. Azalatt a szegény bankárral nagy vitát kezdett felesége, közönséges érzésű, hiú asszony, ki fényűzésével férjét tönkre teszi, amaz ürügy alatt, hogy gazdag hozománya volt. Most leányát, Blanche-t, Bastibouldis báró léha fiának akarja eljegyezni, csupán a cím kedvéért. Fourchambault hiába tiltakozik, elnyomja szavát a lármás női nyelv. Igen víg jelenet. »Hiszen oly csúf az a vőlegény!« kiált a kétségbeesett apa. A felelet sújtó: »Hát aztán ? várjon nem voltam a legboldogabb nő?« Fourchambault mégis úgy megy el, hogy a tervezett házasságot el kell rontani. S épen jó a báró, hivatalosan megkérni Blanche-t, fia számára. Ez is érdekes jelenet újra. A báró (Thiron) egy kurta pofaszakállal ékesített szélesképű emberke, kinek apró szemei és széjjelhúzott szája többnyire mézesen mosolyognak ; néha azonban lehull álarca, s megnyúlt vonásai számító kapzsiságot árulnak el. Beszédében is megvan ez ellentét; lovagias bókjai közé egy-egy haszonleső szó vegyül itt-ott, így hirdeti nagy páthoszszal, hogy vele, régi nemessel, teljesen egyrangú egy oly gazdag ember, minő a bankár, kinek van — van . . . »Ugyan mennyije van?« kérdi hirtelen. »Magam sem tudom, — felel a báró. — Szót se, szót se többet erről, csak véletlenül ejtettem ki szerencsétlen kérdésemet«. Fourchambaultnét Bastiboulois udvaronc fogásai egészen elbűvölték. Gyönyörteljesen terül el karszékében, s mikor vendége hajlongva kiment, felsóhajt: »Mily elragadó volna, csak tiz évvel ifjabb lenne!« Persze, szakításról szó sem volt; a nő magára vállalta férje beleegyezését. »Nos?« kérdi ez, kibújván a mellékszobából. És megtudja, hogy neje semmit sem végzett, s hogy neki magának kell megvinnie a tagadó választ. Töprenkedik a szegény ember; egy pár ügyes szó végkép megingatja, Fourchambaultné győz, leánya báróné lesz. A függöny legördül. Most egy szigorú ízléssel bútorzott szoba nyílik meg előttünk. Közepén nagy asztal, ablakából árboc-erdő (Le Havre kikötője) látszik. Egy feketébe öltözött, őszhajú, szép, nő (Agár) ír az asztal mellett : Bernard anyja. Ő az, kit Fourchambault hajdan szeretett s elvett volna, Ígéretéhez képest; de rágalmak elfordították szivét tőle s Bernard, e szomorú viszony gyümölcse, atya nélkül nevekedett fel; de anyja harminc évi hős küzdés után a fiúból talpig derék embert nevelt, s még most is segédje fáradsággal szerzett roppant vagyonának gyarapításában. A következő jelenet szépen festi e két teremtés kölcsönös szeretetét. Itt tudja meg Bernard születésének részleteit, de atyja nevét még nem; a fiú jobban gyűlöli az ismeretlent, ki anyját szerencsétlenné tette, semhogy ez meg merné azt nevezni. De míg ekként a múltról foly a beszéd, néhány szó által Bernard asszony azt a gyanút ébreszti fia szivében, hogy még többet hibázott, mint valóban. Bernard e képzelt vallomás csapása alatt hirtelen kimegy, a nélkül hogy anyja értené, mi baja. Folytatás a mellékleten. 582