Fővárosi Lapok 1878. július (149-174. szám)
1878-07-10 / 156. szám
Szerda, 1878. július 10. 156. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 fit. Negyedévre.........................4 „ megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, FŐVÁROSI LAPOK, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« július—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Bálint bácsi. Bálint bácsi hetven éves, Régi huszár-fajta, Hej, az idő hajvágása Meg is látszik rajta! Lejebb hajlik szürke feje, Feljebb száll a válla, Húsharapó fehér vendég Nem lakik már nála ; Szeme pápaszemre szorult, Karja, lába gyöngül, De ha kérded: hogy van, bácsi ? Azt feleli: gyöngyül! Bejárja a háza táját, Nógat, dorgál, rendel; Este aztán egy-két órát Olvasásnak szentel. Kiolvassa az újságból: Mint harcolnak ott lenn, Hogy pusztítja a törököt A vezérlő »Tótbem« .*) Kiolvassa, hogy a muszka Magyarhonba készül: Fél a halál, — szól az öreg, Ily bolond beszédtül! De azért a szobájában Körülnéz az öreg, Azt a régi fringiáját Ugyan hol lelné meg ? Karja izmát tapogatja, Mosolyodik aztán , Ha eljönnek : Bálint bácsi Nem marad a padkán ! A falunak ifja vénje Szalad csodát nézni: Bálint bácsi lóra pattant, Dolgát el is végzi, Keményen ül a nyeregben, Dereka egy oszlop, Talán lesz az éveiből Egy csomót elosztott, Dehogy osztott, dehogy osztott! *) Totleben. Fölpattant a lóra, De egy rövid óra múlva Leemelték róla; Úgy liheg a szegény öreg, Úgy remeg a teste, «■ban feküdt délutánig, De lovagolt este. »Bálint bácsi háború lesz ! — Szólnak a legények ! — Irgalmazzok, örök isten, Hazánknak, szegénynek ! Mi lesz velünk, mibelőlünk ? Fölaprít a muszka! Tenger nála a katona, Ágyú, golyó, puska !« Bálint bácsi nagy mérgesen Egyet ránt a bajszán, Nem tudom, hogy mit keresett Az ifjaknak arcán, Szörnyen nézett végig rajtuk, S visszament a házhoz, Szót sem szólott, csak neki dőlt A vén akácfához, Nézte hosszan elmerengve Fönt a holdvilágot, S megátkozta szive mélyén A mai világot. S midőn bongva éjfélt ütött A toronyban épen, Fölkeltette unokáját, Ki benn aludt szépen. Régi rozsdás fringiáját Hóna alá fogta, És vezette a fiúcskát Kis kezénél fogva. S midőn a hold sugaránál Kamarába érnek, A köszörükövet hajtja A fiú a vénnek. Bálint bácsi nagy komolyan Fontos munkát vállal: Fringiáját köszörüli Kis unokájával. Gróf Zichy Géza: A műasztalos ur. (Elbeszélés.) irta Tolnai Lajos.* (Folytatás.) Egy leányát sem adná hivatalnoknak. Fodor Árpád e tétel fejtegetésénél örömteljes tekintettel fordult a gróf felé, és onnan Sándor felé. A megtisztelő véleményért hódoló tekintettel köszönetet szavazott, és a kéz alatti szekrényre még egy erősebb politúrt tett. A mesterlegények csakugyan együtt ebédeltek és vacsoráltak a grófi családdal, s Fodor ur minden alkalommal Emerencia kisasszony mellett ült. A napok, sőt hetek ily módon gyorsan futottak. Fodor ur mind több-több időt töltött a kisasszonyok mellett. A mint szaporodott a kész munka, nőtt a barátság is. — Nos, öcsém, — kérdé egy üres vasárnap délután, mikor az egész grófi ház látogatóba ment, s a legények egyedül maradhattak, — hát mit szólasz mindezekre? Nagyítottam valamit? — Isten tudja, — válaszolt elgondolkozva az ifjú, — nem tudnám én, hogy vagyok. — Nem, mert édes öcsém, a te fislér szemeid nem akarnak tovább látni az orrodnál. Ez az egész, — volt a nyers, sértő felelet. Régen látom már, hogy nem azzal az indulattal vagy hozzám, akivel voltál. — Nem jól gondolkozol. — Hát láttál ezeknél itt valaha műveltebb embereket? Mit félsz úgy tőlük, azért mert urak? Vagy azt akarod, hogy azért, mert fejemet az asztalfőre akarják vinni, én erőnek erejével a pad alá dugjam ? — Hogy akarhatnám ? — Hogy lealjasítsam magamat az idevaló komisz mesteremberek leányaihoz, mikor a sors nekem mást rendelt? — Vargáné nem volt komisz mesterember leánya. — Ő róla ki beszél ? Csak mindig ők vannak a nyelveden. Ne beszélj nekem róluk többet. — Jól van. — Azért hívtalak ki, hogy legyen egy lelkes, jó tanácsadóm, ne tegyek bolondjában semmit, meghányjak-vessek mindent a maga rendjén és idején. Sehol! — Én mindig meghallgattalak, s amit kérdeztél , arra szívem szerint meg is feleltem, még mindig meg is felelek. Nem igaz? Fodor Árpád pár percig elhallgatott. — No, és milyennek találod Emerencia kisaszszonyt ? — törte meg hevesen a csöndet. — Bátran szólj, a szíved szerint. Megállj. Fölséges termete van, ugye ? Gyönyörű nagy kék szemei, aztán kezei mint a hó. Micsoda ? — Azt látom, hogy szereted------— Úgy, mint az édes istenemet. S szinte látszott, hogy Fodor úr erre nézve bizonyságul a három ujját is kész lenne föltartani. — Fölségesen zongoráz, ugye Sándor? — Én nem értem a nótáit. — De értem én. — Honnan érted ? — A művésznek mindent kell érteni. Ez a dolog nyitja. Nem vagy-e éhes ? Ott ám a sajt meg a szalámi. Hozassak egy kis bort? Hozatok. — Tudod, én nem igen iszom. — Most iszol az én kedvemért. Minden művész iszik. S a bor nemsokára ott termett az asztalon. Eddegéltek és iddogáltak. — Egyél, ne kíméld. Köszönöm, hogy odabent olyan keveset eszel. Szép tőled. Egésségesebb is az. Mert olyan szépek, fehérek, nyúlánkok az úri leányok? mert csak annyit esznek, mint a madarak. Nem fösvénység vagy más egyéb teszi azt, hogy a grófnő olyan vékonyan főzet, hanem az úri szokás. Ne félj, van azoknak enniök. Mehetünk utánok bízvást. Én részemről kevés ételre akarom magamat szoktatni. S Fodor úr a legvastagabb falatokban szedegette magába úgy a sajtot, mint még inkább a szalámit. A bort meg épen hogy fisléresen itta. Kissé — az utóbbi szűk koszt alatt kihegyesedett pofacsontjai egész vígan mozogtak a régi jó munkában. — Beszélj hát, — szólt egy hosszú korty után, —lássam, mint vélekedel? Te csak egyél, Sándor, illendően, — engem ne vigyázz, én tudod keveset adok az ételre. A grófné ritka műveltségű egy asszony, a gróf meg csupa becsülettudás. Nem adnám ezt a fáin embert sokért. Beszélj bátran. Mint ítélsz róluk. Én részemről amennyi ura van Tolnának, Baranyának, — mindannyiért nem adnám ezeket. Ilyen helyt lehet csak tanulni igazán. Vettem észre, hogy te rajtad is fog a szép alkalom. Ügyelj is, mert, ezentúl, úgy lehet, egészen urak között élsz. Beszélj, hogy tetszik neked ez a köztük való élet ? Bátran mondd, amit mondasz. Nem tagadom, az én életem csak itt van. Igyál. Iszunk ennél itt valamikor jobbat is. S nevetve koccintotta poharát a Sándoréhoz. — Beszélj. Azt alkalmasan kivehetted már, hogy az én köztük való maradásom nem mese. Velem céljuk van. Bennem nem is vesztenek. Munkám meg a becsületességem után még eddig mindig szerencsés voltam , ezutánra is bízom. Látod, ugye nem tettem rosszul, hogy Varga Jánosné helyett ide kötöttem magamat ? Igyál. Nem bánom, ha az egésségükre iszunk is. Becsületes jó emberek, mint a falat kenyér. Egy csepp cigányság sincs bennük. Jól jár a ki oda származhatik a szép hajlékukba. Mindenük van bőségesen : jó boruk, jó kenyerük, jó szivük. — Igaz, — szólt szinte kiáltva Sándor, s felragadta poharát, — áldja meg őket a jó isten. — Áldja , de a grófékat is. Fodor úr hosszan ivott; Virág Sándor csak a poharához se nyúlt, — így vezérli, öcsém, a sors az embereket, — sóhajtott föl Fodor Árpád a jövendő szép képein mulatozva, — persze a művészet is sokat tesz. Nagyvárosokon számtalan példát lehet erre látni. De remélem, Vargáék nem haragusznak rám. — Csak sajnálnak. — Miért ? — kiáltott hevesen Árpád. — Bajos azt megmondani, mikor már mindennek vége. — Vége. Eg Zsuzsikát el nem vehetem, hogy mi okból, azt láthatod. De mondd meg neki, hogy becsülöm őket. Semminémű ígéretet, már mint házasságra való nézt, nem tettem. Becsületem tiszta, erre vigyáztam, ennek éltem. S az erős, durva szabású vöröses arcon méltóság terült el. Fodor Árpád megállott a beszédben, merően nézett társára; apró szürkés szemei élénk tűzben ragyogtak ; széles, domború mellé, a bent küzdő gondolatoktól láthatólag emelkedett. — Sándor te. Vasárnap haza megysz. — Hat te? — Maradok, úgy fordul Lőrinc napjáig. — Mért addig ? — Csak azért, fiam, mert akkorra az esküvőnk meglesz. Szent Mihály-napkor Pestre megyünk, ott fogok műhelyt nyitni. Azt hiszem, az öregek is feljönnek velünk egy kis időre. Virág Sándor leütötte fejét, egy szót sem szólt. — Megházasodom, kedves kisfiam. De te nem is örülsz?Ne félj, nem szakadsz el tőlünk. — De, Árpád, — szólalt meg végre Sándor a nagy felindulástól sápadtan, — meggondoltad-e jól a dolgot ? — Meg. Aztán meg Petőfi Sándor is azt mondja, — tudod a kit olyan sokszor fúrtunk, — abban a szép nótában, hogy: »Felettem is határzott az égi végzemény! Ez dönt ám, öcsém, mindenekben. Engem, tudod, — folytatá fellengező érzettel édes nyilatkozásait Fodor úr, — pénz vagy ilyesmi sohasem vezetett, hanem a művészet, meg az, a kit úgy hívnak hogy: ideál. Ez vezet, édes fiam, halálomig. — Vezessen, — szólt levert tekintettel Virág Sándor. (Folyt. köv.) A Canada del diabioi akna. (Kaliforniai regény.) Írta Bret Harte. (Folytatás.) — Ma nincs pénzem, orvos úr. — Se baj. Csak egy dollárba kerül. Concho bűntudattal nézett magán végig: olyan drága pilulát nyelt! Azután félénken ismétlő: — Uram, nincs pénzem, de hoztam magammal valamit, valami szépet és mulattatót, azt önnek ajándékozom, — és az orvosnak átadta a bőrpalackot. Az orvos kiöntötte tartalmát, megnézte a reszkető, ide-oda guruló tömeget és felkiáltott: — Nini, hisz ez higany! Concho nevetett és nyelvével csettentett, mintha a fém mozgékonyságát akarná jelezni.