Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)
1878-08-04 / 178. szám
Vasárnap, 1878. augusztus 4. 178. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Három levél. Levélke száll a szülői házba, Sorai sóhaj, betűs köny, Növendék lányka vágyai szárnyán Hegyen át, völgyön át sietve jön. Kiönti benne szivét a gyermek, Zokog a kezdet, zokog a vég. Szomorú gyászos nappala, éjő, Kietlen, bús a föld, sötét az ég. Hideg a hangja idegen ajknak, Fanyar az étel más kezibül, Kemény az ágy, mit nem anya vet meg — Otthon, csak otthon az üdv egyedül! Levélbe száll a szülői házba, Mosolyt űz benne keserű köny, Fiatal asszony ábrándja szárnyán Hegyen át, völgyön át sietve jön. Kiönti benne szivét az asszony, Ború és napfény bírókra kel; Oh, ki a hű férj szivére roskad, Szülője kebliről mért szakad el! Boldog a szív, s a szemekbe mégis Epedő bánat könyvre gyűl, Zúgva reng mint hullám a lélek Otthon és itthon közt szünetlenül. Levélke száll a szülői házba Betűin csillog boldog öröm, Anyai kézből, kisdede mellől, Hegyen át, völgyön át sietve jön. Kiönti benne az anya szívét Ujjong a kezdet, ujjong a vég, Gyönyörrel áldott nappala, éje, Virággal telt a föld, fénynyel az ég ! Anyai szívtől magzata mellett Fájdalom, bánat messze repül, Nem vonja már a túlpart a lelket, Itthon, csak itthon az üdv egyedül! Torkos László, Lajos pap. (Történeti elbeszélés Budapest múltjából.) Írta Véka L. (Folytatás.) — Ugye, jól megválasztottam tanyánkat? —kérdé végre a mészárosok céhmestere, midőn vélte, hogy a sokáig hallgatagon bámészkodott Gábor deák már eléggé megismerkedhetett helyzetük előnyeivel. — Nem is jutottam volna könnyedén ide, ha a városi poroszlók hadnagya nem volna sógorom s őrtanyájukon nem vesztegelne kétakós hordóm, de nem ám hitvány vízzel, hanem sashegyi szellőmben termett legjobb borommal telten. Most tudom, hogy a fickók elébb kergetik el innen a főbírót helyéről, mintsem engem az enyémről. — Igyunk rája! Gábor deákot ivásra sohasem kellett biztatni. Megitta ő a lőrét, a karcost s az aszúbort egyaránt. Nem volt válogatós. Most is eleget tett Andris gazda kívánságának. Két kézre fogta a kulacsot és sokáig emelgette, úgyhogy szomjas környezete szinte azt hitte már, hogy deák uram a végső ítélet napjáig nem fogja lebocsátani a szájához tapadt edényt. De végre mégis csak letette a kulacsot és békésé zsíros ujjával végig simította száját s bozontos kajla bajszát. Aztán rántott egyet termetes vállain és megszólalt. — A főbírót? — mondá, ujjait kicsinylőleg pattogtatva s a hosszas megszakítás dacára tovább fűzve Andris gazda gondolatát.— Azt ugyan bízvást elkergethetnék innen. Nincs annak itt most helye. Mert a törvény szent! Én mondom ! — Ugyan már minek vágja maga alatt a fát? — vágott közbe Gáspár mester, az asztalos, földhöz csapva boszúsan a cipót, melyből épen harapni készült. — Hiszen kegyelmed is tanácsbeli. Kinek volna itt helye, ha nemes városunk főbirájának nem? Ő az első ember a városban és megsüvegeli őt még a királyi tárnokmester is. Hitvány német, az igaz! De tisztelnünk kell, mig főbiránk. Ezt meg én mondom! Gábor deák felindulás nélkül hallgatta végig a tekintélye ellen intézett vakmerő támadást. Csak Andris gazda sültje bánta meg, hogy Gábor deák hosszabb ideig nem volt kénytelen száját szólással foglalkoztatni. — Már én pedig újra is csak azt mondom, — erősíté Gábor deák, amint szóhoz juthatott, még mindig rágódva a szájába tömött nagy darabon, ahogy a főbírónak itt köztünk most semmi helye. Épen azért, mert szent a törvény. Reszelhetné kegyelmed, Gáspár mester, hogy pesti polgár létére ezt nem tudja. Mi lesz belőlünk, ha még a főbíró sem tiszteli törvényeinket ? Elveszünk! Én mondom! — Magyarázza meg ezt nekem, — szólt közbe az Ó-Budáról átjött Jakab halász, nemével a tartózkodó tiszteletnek. — Nekem, szegény jobbágyember,nek, nem szégyen ezt nem tudnom. Mit is tudhatnánk mi a szabad polgár urak sorsáról? Mindig fáj szivem, ha Pestujvárra jutok. Irigylem állapotukat. — Van is ezen mit irigylem! — mormogá Gábor deák. — Ha az óbudai földesurat, a főtisztelendő nagyprépostot szolgálnám , itt lennék én is a magam szemetjén. Itt maholnap felkopik az állam. — Nem látszik meg kelmeden, — ingerkedek évődve Matyi, a fiatal csize adiamester.. — Hát talán nem is atelenség az, a mit velem cselekesznek ? — vágott mérgesen vissza Gábor deák, nagy elkeseredésében mélyen bökve bicskáját az előtte fekvő marhasültbe. — Nem kaptak-e a város deákjai, a kiket a tanács szüretkor a hegyvám beszedése végett a hegységbe kiküldött, dicsőült szent királyunk ideje óta mindig hat rős barna posztót teljes öltözékre, ahhoz való prémmel, süveggel és ráadásul egy pár nyalka kordován csizmát is ? Mi ? És mit kapok már évek óta én ? Mi ? Nyomorult csukaszájú tót botosokat ! Gyalázat! De tudom én, hová jut posztom! Fogadom istenemre, el is verem én még azon a port. Megmutatom, hogy a törvény szent! És nehéz öklével fenyegetően integetett Gábor deák ama hely felé, hol a nemes város főbirája és egyéb választottjai várakoztak a király bevonulására. Gábor deák haragja azonban most sem tarthatott sokáig, mert Andris gazda odatolta keze ügyébe békítőül a fris kulacsot és innia kellett. Midőn visszaadta a tömlőt, már ismét kedélyének teljes jósága ragyogott zöldes szürke kis szemeiből. — Tudni akarja, Jakab mester, — folytatá szelíden, mintha az ocsmány tót botosok emléke soha sem háborította volna fel lelkét, — tudni akarja, hogy a főbírónak most miért nincs itt helye? Megmagyarázhatom, mert nemes városunk kiváltságos szabadalmait és törvényét senki sem ismeri jobban nálam. Hallgassa meg istenes félelemmel. — Hallom a szép szót, — válaszolá Jakab mester szerényen. — Erre igyunk! — ösztönzé Andris gazda társait. Megtették, Gábor deák kétszer is. — Mikor volt, mikor nem, — kezdé Gábor a magyarázatot: — elég az ahhoz, hogy történt légyen egyszer, hogy Székesfehérvártt épen akkor, midőn az esztergomi érsek a szent koronát láthatlan angyalok segítségével a szent olajjal már felkent új király fejére tenni készült, lator rablók és haramiák tolakodtak a templomba. Hozzá is fogtak ezek azonnal a fényes gyülekezet fosztogatásához, és már a király szentséges és sérthetetlen személyéről is lerántották Szent István csudatevő palástját. — Jézusom! — sopánkodott a halász. — Talán a szent korona sem menekült volna kapzsi kezeik elől, — folytatá Gábor deák. — Anynyira meg volt rémülve az ilyen vakmerő támadásra nem készült úri társaság. Csak nemes városunk főbirája nem vesztette el eszét a nagy zavar közben. Hatalmasan közéjük vágott a latroknak és egyes-egymaga lekaszabolta azokat egytől-egyig. Pedig voltak vagy százan s talán többen is. — Hál’istennek! — fohászkodott Jakab. — Lett aztán hálálkodás kivilágos kiviradtig! Ekkor nyerte nemes városunk jutalom fejében a nagy kitüntetést, hogy ezentúl mindvégig, mig csak ez ország magyar ország lesz, — mi pedig örökké igy legyen! — a koronázás alkalmával a pesti főbíró és vértezett pesti polgárok őrködjenek kívül a templom ajtajainál, és csak az mehessen a templomba, kit a pestiek bebocsátanak. — Ez már helyes! — biccentett fejével a halász. — Meg is tartatott ez mind e mai napig, — erősíté Gábor deák. — Most is elmentek polgáraink ezüstös páncélaikban Székes-Fehérvárra és bizonyosan híven is teljesítették kötelességüket. De a pesti főbíró ! Az nem ment el — az itt van köztünk, hogy az isten verje meg! így van-e, Gáspár ? Mi ? Gyalázat ! Én mondom! Gáspár mester válaszolni készült, azonban megelőzte az óbudai halász. — Nem értem a dolgot, — szerénykedett Jakab. — Mi akadályozhatta a nemzetes urat, hogy oly nagy tisztességet teljesítsen, melyért még nemességet is kaphatott volna ? Talán bizony beteg ? — Beteg ? — viszhangoztatá Gábor deák gúnyosan. — Beleütött bizony a haragos mennykő a begyébe! Német az ebhordta László mestere ! Nem hiába fia az átkos emlékű Vernernek! Ez az ő betegsége. Keserűl, hogy nem az ő olasz bábját ültették magyar főuraink a királyi székbe. Veszszen el minden pereputyostól! — Tartok tőle, nem is lesz ennek jó a vége, — komorkodott Gottlieb, a magyarokkal tartó német varga. — Már is rebesgetik, hogy a koronázáshoz csak két főpap jelent meg, a kalocsai, meg a szepesi. A többiek Veszprémben fújják a taplót a pápai követtel együtt. Az esztergomi érsek csődítette őket, mint mondják, oda, hogy tanácskoznának arról, miképen juttathatnák Róbert Károlyt a királyságba ? Amit pedig a főpapok akarnak, az meg is történik. Mert hej, nagy ám a hatalmuk isten előtt! — Meglátszik kelmetlen, hogy csak az apja szakadt ide közénk onnan valahonnan hátulról, a görbe országból. Gyáva! — mormogta rá megvetőleg Gábor deák. — No, ne szégyelle! — csitítá Andris gazda a vargát, ki a nyilvános bántalom folytán felugorni készült.— Természete! Nem tehet róla. Igyunk rája! A szép szó nem hangzott el a pusztában. (Folyt. köv.) A Canada del diabioi akna. (Kaliforniai regény.) Írta Bret Harte. (Folytatás.) — Ugye nekem sem szabad önt többé zavarnom ? — mondta félénken. — Mindig kész örömmel fogom rendelkezésére bocsátani a fametszvényeket. Parancsoljon velem,amikor s ahányszor tetszik, — viszonzá a szenátor méltósággal. — Ön nagyon jó. Nagyon kegyes, — mondta Carmen, — pedig én — én csak egy — lássa — szegény kaliforniai leány vagyok, kit ön nem ismer. — Bocsánatot kérek, nagyon jól ismerem a kegyed hazáját.