Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)

1878-09-12 / 209. szám

— Jól, van nagybátyám, de mikép tudjam meg, vájjon szeret-e? — Hogy tudd meg? Teringettél! Hát kér­dezd meg. — De nagybátyám, ehhez nincs bátorságom. Önnek nincs fogalma arról, milyen e lány. Már száz­szor akartam szerelmemet bevallani. Elátkoztam fé­lénkségemet. Fejemet törtem, beszédeket szerkesz­tettem és könyv nélkül tanultam, leveleket írtam. De hiába. Az elhatározó percben elfelejtettem a jelszókat és csak közönyös tárgyakról beszélgettem. A levelek­kel még rosszabbul jártam. Midőn át akartam adni, oly ostobáknak hittem, hogy szívesen téptem volna ezer darabra. — De fickó! mégis tenned kell valamit, még pedig a következő okból. Atyád nem mondott meg mindent. Ha Clermontba küld, azért teszi, mivel az ezredes jó barátja és annak leánya van, továbbá mert e leányt szemelte ki jövendőbeli dül, gazdag és szép lévén. — De . .. — Ne beszélj. Tudom, hogy ezt számba sem veszi a szerelmes. A szerelem nagy ostobaság, de büszke vagyok rá, hogy én is elkövettem ez ostobasá­got. Csak pedánsok nem követnek el ilyesmit. Jól tudom, hogy öreg emberek képzelődésnek nevezik, de nem tudom, nem épen nekik vannak-e ferde néze­teik. A tárgyakat kicsinyítő üveg nem jobb a nagyí­tónál. Ha szereted Noémit, ért te mindent fel kell ál­doznod. Ez ostobaság, de jó és meg kell tenni. De tudnod kell, vájjon szeret-e és erre az alkalom ked­vező. Férjhez akarják adni. Elhalványulsz e gondo­latra, öcsém ? Gyűlölt vetélytársaddal éreztetni akarod kardodat. Most is így fejezitek ki ? No, igyekezzél e nagy bátorságodból szép Noémid jelenlétében vala­mit megőrizni. Férjhez akarják adni. Te gazdagabb vagy imádottadnál, de kérője gazdagabb te nálad. Különben tisztességes ember és kész férj, már nász­ajándéka is kész, a míg te rád várni kell. Keresd fel Noémit és mondd neki, hogy imádod. Tudja ugyan, de mégis meg kell neki mondani. Kérdezd meg, viszonozza-e szerelmedet és — mert szeretnie kell, hisz fiatal, szép és elmés vagy — kérdd: esküd­jék meg, hogy három évig vár. De ezt levében írja meg; a levelet elteszem és megakadályozom e házas­ságot, téged más ezredbe teszlek és három év múlva atyád és az ördögök dacára összeházasítalak. — Nagybátyám, tervem van. — Hadd halljam! — írok neki. — Ahogy tetszik. Elhagytam nagybátyámat és levélíráshoz fog­tam. Ez nem volt a legnehezebb. Már százötvenszer írtam neki, de hogy juttassam kezéhez a levelet ? Ter­­velgetésre nem volt sok időm. Sárga rózsa-bokrétát vettem és a levelet közéje szúrtam. Talán gyermekes­nek tartanak, de szívesen emlékszem tartalmára. Sze­relmemet bevallván, viszonzásért esdekeltem; kértem, várjon rám három évig és beleegyezése jeléül tűzzön este sárga rózsát övébe. Akkor majd szóval mondom el a többit és tanácsot adok, mivel biztosíthatja sze­rencsémet. »Szerencsénket« nem mertem írni. — Ön levelét a bokrétába rejtette ? — szakítá­tt félbe Lorgeretné. — Oda, asszonyom! — És azután ? — És azután Noéminak este nem volt rózsa az övében, mire én meg akartam magamat ölni. Nagy­bátyám akaratom ellenére Clermontba vitt, két hóna­pig nálam maradt, a fiatal tisztek közé elegyedett és szórakoztatni igyekezett, bizonyítgatván, hogy Noémi soha sem szeretett. — De nagybátyám, — mondtam neki, — oly elégedettnek látszott, ha jöttem és gyöngéd szemre­hányásokat tett, ha elkéstem. — A nőknek tetszik, — viszonzá ő, — ha min­denki szerelmes beléjük, de nem mindenki szerelmét viszonozzák. Végül sikerült Noémit elfelednem, azután nőül vettem az ezredes leányát, kit nyolc évi együttlét után elvesztettem és most egyedül állok, mert jó nagybá­tyám szintén régen meghalt. Hiszik-e, hogy néha gondolok Noémire és csodálatos, ma is mindig csak tizennyolc éves leánynak képzelem barna hajával, és nagybátyám szavával élve, fekete bársony­szemével, ámbár valóban öreg anyóka lehet. — Nem tudja mi lett belőle? — kérdezte Lor­geretné, figyelmét és midőn királynője lord Beaconsfield-dé *) nevezte ki, irodalmi működését alig emlegették. Annál többet feszegették zsidó származását, jeléül, hogy,még az angolok is milyen rabszolgái az előítéletnek. Ősei­nek mi volt a vallása, az igen közömbös. Az itélőre, ne az legyen határozó, mit hittek elődei, hanem mit tett ő maga. Disraelinél ép származásához fűződik az egyetlen rokonszenves vonás. Családja, melyet a tizen­ötödik század vége felé Spanyolországból kiűztek, Velencébe menekült; nagyatyja Angolországban tele­pedett le, atyja (nevezetes irodalmi férfi,) a keresztyén hitre tért, midőn Benjamin már gyermekkorát elérte. Ismeretes, hogy a hithagyók mennyire dühöngenek régi vallásuk ellen. Az a büszkeségük, hogy hajdani hitsorsosaikat megvetik és fanatikusokká válván túl­tesznek Heródesen, mintha ezzel elfelejtetnék szárma­zásukat. Gyermekeiket az elhagyott vallás iránti gyű­löletben nevelik és örvendenek, ha a kérlelhetlen tü­relmetlenség mérgét csepegtethetik az ifjúságba. Dis­raeli Benjamin semmit sem tanult családjában e méltatlanságból. Gyakran és szívesen emlegeti zsidó származását és jóakarattal fejtegeti a zsidók kiváló tehetségét és képességét. »The wondrous tale of Da­vid Alroy« (1844) című regényében a zsidóságot esz­ményíti. Lord Bentinckről (1851) írt könyvében a zsidó polgártárs teljes emancipációját követeli. De csak az első könyv esik soraink körébe. Alroy Dávid zsidó királyok ivadéka a zsidó állam fényes visszaál­lítására érzi magát hivatva. Salamon uralkodó pálcájá­nak birtokába jutva, legyőzi a szeldsukokat és médeket, de elbizakodik, khalifává kiáltatja ki magát és (ebben tetőzik e különös mű tanulsága) az isten elhagyj­a,miután ő is elhagyta az istent. Dávid története mysztikus rege mezében jelenik meg, melyben még a kabbala varázsa is szerepel. Disraeli itt nekieresztheti a keleti szín­­pompa szeretetét. Ő beszélhet szökőkutakról, rózsa­ligetekről, gyöngy- és elefántcsont-ékszerekről, a keleti élet külsőségeiről. A rege (és »Alroy Dávid«-ot mél­tán nevezhetni annak) annál igazabb, mennél valót­lanabb. Disrneli, fájdalom, nem menekedhetik ama toldásoktól, melyek a keleten épen nincsenek helyü­kön. Fiatal lordjai gazdagságban dőzsölnek, regé­nyének személyei fejedelmi pompával berendezett pa­— Nem tudom. — Vagy úgy ! Önt sem Descondrates-nek hívják? — Ez nagybátyám birtokának a neve. Engem Faucage Edmundnak hívnak. — Lehetetlen! — De igen. — Megmondom én, mi lett Noémiből. — Hogyan ? — Noémi szerette önt! — De a sárga rózsa ? — Nem látta levelét. Hirtelen elutazása sok könyet csalt szemébe. Azután Lorgeret úrhoz ment nőül­— Lorgeret úrhoz ? — Ahhoz, kinek most özvegye vagyok. — Mit, kegyed? Kegyed Amelot Noémi? — Az. A­mint ön Faucage Edmund — azaz ma már nem. — Istenem, ki hitte volna, hogy majd egyszer nem ismerünk egymásra? — És hogy triktrak-játszmára egyesülünk. — De a bokréta ? — Itt van, eltettem.­­ És Lorgeretné a szekrényből ébenfadobozt vett ki, melyet elfogultan nyitott fel. Reszkető kézzel vette ki abból az elfonyadt rózsabokrétát. — Bontsa fel, bontsa fel! — kérte Descond­­rates úr. Lorgeretné szétszedte a bokrétát és megtalálta a szerelmes levelet, mely negyvenkét évig volt benne. Mindketten hallgattak. Távozni akartam.Descondrates úr fölemelkedett. Lorgeretné megragadta kezét és igy szólt: — Igaza van, nem illik, hogy ez ifjúi hév két ily öregben fellobbanjon. Kíméljük meg a nevetségtől a nemes érzést, mely talán hátralevő napjainkat bol­dogítani fogja. Jöjjön csak néhány nap múlva. Ez idő óta az öreg Descondrates és Lorgeretné nem hagyják el egymást. Olyan viszony van köztük, milyent még nem láttam. Be nem vallott szerelmük minden részletét megbeszélik. Ezer mondanivalójuk akad. Visszatekintőleg szeretik egymást. Szívesen egy­bekelnének, de nem mernek. L. B. Disraeli a regényíró. (A »Neue Monatshefte für Dichtkunst und Kritik« egy cikke után.) Az egész világnak folytonosan ajkán forog most a Lord Beaconsfield neve. Mi most régibb és írói nevén akarjuk emlegetni. Disraeli Benjáminról fo­gunk beszélni. E nagyhírű angolnak tudvalevőleg két féle hírneve van: az államférfiúi és regényírói. Ily kétalakúság éles megkülönböztetése csak elméletileg lehetséges ; a gyakorlatban mind a kettő szorosan összefűzte Disraeli különböző tevékenységét. Mint politikai szónok, nem tagadja meg soha a regényírót, ki örömét leli jóhangzású mondatokban, elmés gon­dolatokkal fűszerezett szikrázó szónoklatokban; mint regényíró államférfiúi beszédeket tart s hősei és hős­női kevésbbé érdeklődnek szívbeli viszonyaik, mint a st.-jamesi politika iránt. Ha ő írja ,Romeo és Júliáit, Rómeót whig- és Indiát tory-családból származtatta volna. Majdnem mindegyik regénye csak több kötetű ürügy az államügyek fölötti nézetének elmondhatá­­sára. Talán ép ez magyarázza meg a sikert, melyet Disraeli az angol közönségnél aratott. Az angol foly­tonos benső összefüggésben áll nemzete jó és balsor­sával ; gyermekkorától fogva politizál és így szívesen fogad minden oly regényt, mely nem annyira szerelmi viszonyok, mint parlamenti ügyek körül forog. Az idegen olvasó nem igen lelkesül értték; lehet, mivel Disraeli irálya nagyon is dagályos, mivel nem nevez meg semmit a maga nevén, mivel államjogi fejtege­tésekből hyperromantikus rajzokba csapong s lele­ményben és előadásban soha sem találja el a költő­nek örökké termékeny birtokát, a tisztán emberit. Ha hőseit kivetkőztetjük angolságukból, éllettelen bá­bok maradnak, melyeket sodronyon húzgálnak. Dis­raeli regényeiben a szerelmes azokra az olasz tenoris­tákra emlékeztet, kik a közönségre nézve éneklik: »O cielo !«, azután elfordulnak, a többi énekre nem figyelnek és csak azután lépnek újra elő, ha mások a végszót elmondták. Más e regények mégis lebilincselők, mivel szemé­lyeik mögött mindig a hatalmas intézőt érezzük: az államférfit, ki nem elégszik meg országgyűlési szó­noklataival , hanem az elbeszélő mezét is felöltvén, a regény barátjaihoz fordul, hogy nekik vezércikket varrjon a nyakukba. Különös, hogy midőn Disraeli orosz-ellenes politikájával újra magára vonta Európa sorákban laknak, az olvasó szédül a millióktól,melyek Disraeli könyveiben felhalmozvák, mint más regény­írók műveiben a szerelmi vallomások. Keleten lehet­ségesnek tartjuk, ha a vőlegény és menyasszony, Sa­lamon könyvére emlékeztető fordulatokban, így szól­nak : »Nem hiszed, kedvesem, hogy a nap nemsokára le fog hunyni?« — »Nem vehetem észre, mert szemed elvakít, oly fényes oly édes.« De mit tegyünk, ha nem­keleti regényekben is ép igy beszélnek lordok és ladyk? Disraeli természetes hibái »Alroy Dávid«-ban ép előnyére válnak. És ugyane könyv végén lángol fel a szerző fajának szeretete. Mirjam a fogságban sínylődő és halálát váró fivérét Alroy Dávidot e sza­vakkal vigasztalja: »Nagy tettek emléke soha sem hal ki. A hit napja, ha egy időre el is homályosult, megint világítani fog. És igy, kedves fivérem, talán találkozik hosszú idő múlva oly költő, kinek ereiben a mi szent vérünk folydogál, ki nemzete mondáiból vett e tárgyon fellelkesül és hárfáján zengeni fogja Alroy hatalmas sorsát, a sokáig feledésbe merült név­nek uj fényt adván.« Különös, hogy Mirjam megsejti Disraeli minisztert. Ez a mondás úgy illik a regébe, mint ha Nagy Frigyes mondaná katonáinak: »Fiaim, a hétéves háborúba vonulunk!« De a zsidóság iránti kiváló hajlamra mutat. Disraeli jóvá tette később zsidóbarát­ szenvelgé­­sét, a­mint nyilvános szereplése óta mai tetteit mindig már holnap igyekszik jóvátenni. A zsidó­ emancipáció­ért folytatott izgatását azzzal a röpke mondással ütötte helyre: »a vallás elnyomása nemzeti baj.« A védvá­­mosok körében jóvá tette, a miért a szabadkereske­delem érdekében működött. Megtette a lépést, mely őt a whigektől a torykhoz vitte. Midőn lord Bentinek halála után a toryk csak ellenszenvvel fogadták el vezérükül az ősök és cím nélküli Disraelit, ez azzal dicsekedett, hogy címere az irodalom és ő csak »a gentleman of the press.« Most már jóvá tette a cím­­telenség hibáját, a­mennyiben lord Beaconsfielddé lett. Regényei mindig pillanatnyi meggyőződéséhez csatlakoznak. Ha megjelenésük időrendjében olvas­suk, az angol politika képét látjuk, és megtudjuk, vár­jon Disraeli akkor az ellenzékhez vagy a kormányhoz tartozott-e? »Alroy Dávid«-on kívűl csak »Venetia« marad távol a politikától. Disraeli többi regénye mind elbeszélői érzést tettet, noha szívverése nagyon is politikai.­­ Folytatás a mellékleten. 1014 *) Felesége, Wyndham Lewis képviselő öz­vegye, kivel 1839-ben kelt egybe, 1869-ben lett Beacons­field grófnővé.

Next