Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)
1878-09-12 / 209. szám
— Jól, van nagybátyám, de mikép tudjam meg, vájjon szeret-e? — Hogy tudd meg? Teringettél! Hát kérdezd meg. — De nagybátyám, ehhez nincs bátorságom. Önnek nincs fogalma arról, milyen e lány. Már százszor akartam szerelmemet bevallani. Elátkoztam félénkségemet. Fejemet törtem, beszédeket szerkesztettem és könyv nélkül tanultam, leveleket írtam. De hiába. Az elhatározó percben elfelejtettem a jelszókat és csak közönyös tárgyakról beszélgettem. A levelekkel még rosszabbul jártam. Midőn át akartam adni, oly ostobáknak hittem, hogy szívesen téptem volna ezer darabra. — De fickó! mégis tenned kell valamit, még pedig a következő okból. Atyád nem mondott meg mindent. Ha Clermontba küld, azért teszi, mivel az ezredes jó barátja és annak leánya van, továbbá mert e leányt szemelte ki jövendőbeli dül, gazdag és szép lévén. — De . .. — Ne beszélj. Tudom, hogy ezt számba sem veszi a szerelmes. A szerelem nagy ostobaság, de büszke vagyok rá, hogy én is elkövettem ez ostobaságot. Csak pedánsok nem követnek el ilyesmit. Jól tudom, hogy öreg emberek képzelődésnek nevezik, de nem tudom, nem épen nekik vannak-e ferde nézeteik. A tárgyakat kicsinyítő üveg nem jobb a nagyítónál. Ha szereted Noémit, ért te mindent fel kell áldoznod. Ez ostobaság, de jó és meg kell tenni. De tudnod kell, vájjon szeret-e és erre az alkalom kedvező. Férjhez akarják adni. Elhalványulsz e gondolatra, öcsém ? Gyűlölt vetélytársaddal éreztetni akarod kardodat. Most is így fejezitek ki ? No, igyekezzél e nagy bátorságodból szép Noémid jelenlétében valamit megőrizni. Férjhez akarják adni. Te gazdagabb vagy imádottadnál, de kérője gazdagabb te nálad. Különben tisztességes ember és kész férj, már nászajándéka is kész, a míg te rád várni kell. Keresd fel Noémit és mondd neki, hogy imádod. Tudja ugyan, de mégis meg kell neki mondani. Kérdezd meg, viszonozza-e szerelmedet és — mert szeretnie kell, hisz fiatal, szép és elmés vagy — kérdd: esküdjék meg, hogy három évig vár. De ezt levében írja meg; a levelet elteszem és megakadályozom e házasságot, téged más ezredbe teszlek és három év múlva atyád és az ördögök dacára összeházasítalak. — Nagybátyám, tervem van. — Hadd halljam! — írok neki. — Ahogy tetszik. Elhagytam nagybátyámat és levélíráshoz fogtam. Ez nem volt a legnehezebb. Már százötvenszer írtam neki, de hogy juttassam kezéhez a levelet ? Tervelgetésre nem volt sok időm. Sárga rózsa-bokrétát vettem és a levelet közéje szúrtam. Talán gyermekesnek tartanak, de szívesen emlékszem tartalmára. Szerelmemet bevallván, viszonzásért esdekeltem; kértem, várjon rám három évig és beleegyezése jeléül tűzzön este sárga rózsát övébe. Akkor majd szóval mondom el a többit és tanácsot adok, mivel biztosíthatja szerencsémet. »Szerencsénket« nem mertem írni. — Ön levelét a bokrétába rejtette ? — szakítátt félbe Lorgeretné. — Oda, asszonyom! — És azután ? — És azután Noéminak este nem volt rózsa az övében, mire én meg akartam magamat ölni. Nagybátyám akaratom ellenére Clermontba vitt, két hónapig nálam maradt, a fiatal tisztek közé elegyedett és szórakoztatni igyekezett, bizonyítgatván, hogy Noémi soha sem szeretett. — De nagybátyám, — mondtam neki, — oly elégedettnek látszott, ha jöttem és gyöngéd szemrehányásokat tett, ha elkéstem. — A nőknek tetszik, — viszonzá ő, — ha mindenki szerelmes beléjük, de nem mindenki szerelmét viszonozzák. Végül sikerült Noémit elfelednem, azután nőül vettem az ezredes leányát, kit nyolc évi együttlét után elvesztettem és most egyedül állok, mert jó nagybátyám szintén régen meghalt. Hiszik-e, hogy néha gondolok Noémire és csodálatos, ma is mindig csak tizennyolc éves leánynak képzelem barna hajával, és nagybátyám szavával élve, fekete bársonyszemével, ámbár valóban öreg anyóka lehet. — Nem tudja mi lett belőle? — kérdezte Lorgeretné, figyelmét és midőn királynője lord Beaconsfield-dé *) nevezte ki, irodalmi működését alig emlegették. Annál többet feszegették zsidó származását, jeléül, hogy,még az angolok is milyen rabszolgái az előítéletnek. Őseinek mi volt a vallása, az igen közömbös. Az itélőre, ne az legyen határozó, mit hittek elődei, hanem mit tett ő maga. Disraelinél ép származásához fűződik az egyetlen rokonszenves vonás. Családja, melyet a tizenötödik század vége felé Spanyolországból kiűztek, Velencébe menekült; nagyatyja Angolországban telepedett le, atyja (nevezetes irodalmi férfi,) a keresztyén hitre tért, midőn Benjamin már gyermekkorát elérte. Ismeretes, hogy a hithagyók mennyire dühöngenek régi vallásuk ellen. Az a büszkeségük, hogy hajdani hitsorsosaikat megvetik és fanatikusokká válván túltesznek Heródesen, mintha ezzel elfelejtetnék származásukat. Gyermekeiket az elhagyott vallás iránti gyűlöletben nevelik és örvendenek, ha a kérlelhetlen türelmetlenség mérgét csepegtethetik az ifjúságba. Disraeli Benjamin semmit sem tanult családjában e méltatlanságból. Gyakran és szívesen emlegeti zsidó származását és jóakarattal fejtegeti a zsidók kiváló tehetségét és képességét. »The wondrous tale of David Alroy« (1844) című regényében a zsidóságot eszményíti. Lord Bentinckről (1851) írt könyvében a zsidó polgártárs teljes emancipációját követeli. De csak az első könyv esik soraink körébe. Alroy Dávid zsidó királyok ivadéka a zsidó állam fényes visszaállítására érzi magát hivatva. Salamon uralkodó pálcájának birtokába jutva, legyőzi a szeldsukokat és médeket, de elbizakodik, khalifává kiáltatja ki magát és (ebben tetőzik e különös mű tanulsága) az isten elhagyja,miután ő is elhagyta az istent. Dávid története mysztikus rege mezében jelenik meg, melyben még a kabbala varázsa is szerepel. Disraeli itt nekieresztheti a keleti színpompa szeretetét. Ő beszélhet szökőkutakról, rózsaligetekről, gyöngy- és elefántcsont-ékszerekről, a keleti élet külsőségeiről. A rege (és »Alroy Dávid«-ot méltán nevezhetni annak) annál igazabb, mennél valótlanabb. Disrneli, fájdalom, nem menekedhetik ama toldásoktól, melyek a keleten épen nincsenek helyükön. Fiatal lordjai gazdagságban dőzsölnek, regényének személyei fejedelmi pompával berendezett pa— Nem tudom. — Vagy úgy ! Önt sem Descondrates-nek hívják? — Ez nagybátyám birtokának a neve. Engem Faucage Edmundnak hívnak. — Lehetetlen! — De igen. — Megmondom én, mi lett Noémiből. — Hogyan ? — Noémi szerette önt! — De a sárga rózsa ? — Nem látta levelét. Hirtelen elutazása sok könyet csalt szemébe. Azután Lorgeret úrhoz ment nőül— Lorgeret úrhoz ? — Ahhoz, kinek most özvegye vagyok. — Mit, kegyed? Kegyed Amelot Noémi? — Az. Amint ön Faucage Edmund — azaz ma már nem. — Istenem, ki hitte volna, hogy majd egyszer nem ismerünk egymásra? — És hogy triktrak-játszmára egyesülünk. — De a bokréta ? — Itt van, eltettem. És Lorgeretné a szekrényből ébenfadobozt vett ki, melyet elfogultan nyitott fel. Reszkető kézzel vette ki abból az elfonyadt rózsabokrétát. — Bontsa fel, bontsa fel! — kérte Descondrates úr. Lorgeretné szétszedte a bokrétát és megtalálta a szerelmes levelet, mely negyvenkét évig volt benne. Mindketten hallgattak. Távozni akartam.Descondrates úr fölemelkedett. Lorgeretné megragadta kezét és igy szólt: — Igaza van, nem illik, hogy ez ifjúi hév két ily öregben fellobbanjon. Kíméljük meg a nevetségtől a nemes érzést, mely talán hátralevő napjainkat boldogítani fogja. Jöjjön csak néhány nap múlva. Ez idő óta az öreg Descondrates és Lorgeretné nem hagyják el egymást. Olyan viszony van köztük, milyent még nem láttam. Be nem vallott szerelmük minden részletét megbeszélik. Ezer mondanivalójuk akad. Visszatekintőleg szeretik egymást. Szívesen egybekelnének, de nem mernek. L. B. Disraeli a regényíró. (A »Neue Monatshefte für Dichtkunst und Kritik« egy cikke után.) Az egész világnak folytonosan ajkán forog most a Lord Beaconsfield neve. Mi most régibb és írói nevén akarjuk emlegetni. Disraeli Benjáminról fogunk beszélni. E nagyhírű angolnak tudvalevőleg két féle hírneve van: az államférfiúi és regényírói. Ily kétalakúság éles megkülönböztetése csak elméletileg lehetséges ; a gyakorlatban mind a kettő szorosan összefűzte Disraeli különböző tevékenységét. Mint politikai szónok, nem tagadja meg soha a regényírót, ki örömét leli jóhangzású mondatokban, elmés gondolatokkal fűszerezett szikrázó szónoklatokban; mint regényíró államférfiúi beszédeket tart s hősei és hősnői kevésbbé érdeklődnek szívbeli viszonyaik, mint a st.-jamesi politika iránt. Ha ő írja ,Romeo és Júliáit, Rómeót whig- és Indiát tory-családból származtatta volna. Majdnem mindegyik regénye csak több kötetű ürügy az államügyek fölötti nézetének elmondhatására. Talán ép ez magyarázza meg a sikert, melyet Disraeli az angol közönségnél aratott. Az angol folytonos benső összefüggésben áll nemzete jó és balsorsával ; gyermekkorától fogva politizál és így szívesen fogad minden oly regényt, mely nem annyira szerelmi viszonyok, mint parlamenti ügyek körül forog. Az idegen olvasó nem igen lelkesül értték; lehet, mivel Disraeli irálya nagyon is dagályos, mivel nem nevez meg semmit a maga nevén, mivel államjogi fejtegetésekből hyperromantikus rajzokba csapong s leleményben és előadásban soha sem találja el a költőnek örökké termékeny birtokát, a tisztán emberit. Ha hőseit kivetkőztetjük angolságukból, éllettelen bábok maradnak, melyeket sodronyon húzgálnak. Disraeli regényeiben a szerelmes azokra az olasz tenoristákra emlékeztet, kik a közönségre nézve éneklik: »O cielo !«, azután elfordulnak, a többi énekre nem figyelnek és csak azután lépnek újra elő, ha mások a végszót elmondták. Más e regények mégis lebilincselők, mivel személyeik mögött mindig a hatalmas intézőt érezzük: az államférfit, ki nem elégszik meg országgyűlési szónoklataival , hanem az elbeszélő mezét is felöltvén, a regény barátjaihoz fordul, hogy nekik vezércikket varrjon a nyakukba. Különös, hogy midőn Disraeli orosz-ellenes politikájával újra magára vonta Európa sorákban laknak, az olvasó szédül a millióktól,melyek Disraeli könyveiben felhalmozvák, mint más regényírók műveiben a szerelmi vallomások. Keleten lehetségesnek tartjuk, ha a vőlegény és menyasszony, Salamon könyvére emlékeztető fordulatokban, így szólnak : »Nem hiszed, kedvesem, hogy a nap nemsokára le fog hunyni?« — »Nem vehetem észre, mert szemed elvakít, oly fényes oly édes.« De mit tegyünk, ha nemkeleti regényekben is ép igy beszélnek lordok és ladyk? Disraeli természetes hibái »Alroy Dávid«-ban ép előnyére válnak. És ugyane könyv végén lángol fel a szerző fajának szeretete. Mirjam a fogságban sínylődő és halálát váró fivérét Alroy Dávidot e szavakkal vigasztalja: »Nagy tettek emléke soha sem hal ki. A hit napja, ha egy időre el is homályosult, megint világítani fog. És igy, kedves fivérem, talán találkozik hosszú idő múlva oly költő, kinek ereiben a mi szent vérünk folydogál, ki nemzete mondáiból vett e tárgyon fellelkesül és hárfáján zengeni fogja Alroy hatalmas sorsát, a sokáig feledésbe merült névnek uj fényt adván.« Különös, hogy Mirjam megsejti Disraeli minisztert. Ez a mondás úgy illik a regébe, mint ha Nagy Frigyes mondaná katonáinak: »Fiaim, a hétéves háborúba vonulunk!« De a zsidóság iránti kiváló hajlamra mutat. Disraeli jóvá tette később zsidóbarát szenvelgését, amint nyilvános szereplése óta mai tetteit mindig már holnap igyekszik jóvátenni. A zsidó emancipációért folytatott izgatását azzzal a röpke mondással ütötte helyre: »a vallás elnyomása nemzeti baj.« A védvámosok körében jóvá tette, a miért a szabadkereskedelem érdekében működött. Megtette a lépést, mely őt a whigektől a torykhoz vitte. Midőn lord Bentinek halála után a toryk csak ellenszenvvel fogadták el vezérükül az ősök és cím nélküli Disraelit, ez azzal dicsekedett, hogy címere az irodalom és ő csak »a gentleman of the press.« Most már jóvá tette a címtelenség hibáját, amennyiben lord Beaconsfielddé lett. Regényei mindig pillanatnyi meggyőződéséhez csatlakoznak. Ha megjelenésük időrendjében olvassuk, az angol politika képét látjuk, és megtudjuk, várjon Disraeli akkor az ellenzékhez vagy a kormányhoz tartozott-e? »Alroy Dávid«-on kívűl csak »Venetia« marad távol a politikától. Disraeli többi regénye mind elbeszélői érzést tettet, noha szívverése nagyon is politikai. Folytatás a mellékleten. 1014 *) Felesége, Wyndham Lewis képviselő özvegye, kivel 1839-ben kelt egybe, 1869-ben lett Beaconsfield grófnővé.